A bicikliküllő

By Friedrich Glauser

„…mi a jófenének köllött nekünk ha’gatni a fehérnépekre?” – kérdezi Studer őrmester, s ez a kérdés arra vonatkozik, mért is az Appenzell kantonbeli Szarvas Hotelben kellett megülniük a lánya esküvőjét. Pedig még maga javasolta a szállodát, mivel azt egykori diákszerelme vezeti beteg férje oldalán – most aztán újsütetű vejével együtt ott áll egy szállóvendég holtteste előtt, akit fölöttébb figyelemreméltó módon, egy kihegyezett bicikliküllővel szúrtak halálra. Van egy sor gyanúsítható egyén és még több tisztázandó körülmény – üres borítékok, kutyaszőr, egy állatkedvelő bicikliszerelő, egy szerelmes titkárnő, váratlanul felbukkanó sajátos szállóvendégek. Akár gyanús, akár nem – mindenkinek van valami takargatnivalója… Egyedül Studer képes kibogozni a szálakat és szabaddá tenni egy gondosan elsikált nyomot, fényt derítve a hegyek és a lelkek szakadékaiban. A végén – jellemző módon – egy halálosan beteg ember vallomása világít rá az összefüggésekre.
 Jól tudjuk immár: Studer az embereket nem a hibáik ellenére, hanem azok miatt szereti! Épp ezáltal lesz hiteles. És ugyanúgy hiteles a színhely is az összes ott lakóval egyetemben: nem holmi látványos kulissza csupán, hanem a cselekmény szerves része. Más szóval, maga a hely koloritja játssza a főszerepet.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9789632635552

Book preview

Friedrich Glauser

A bicikliküllő

(Studer őrmester ötödször)

NYOMOLVASÓ 5.

A sorozat tagjai:

1. Friedrich Glauser: Studer őrmester

2. Friedrich Glauser: Matto birodalma

3. Friedrich Glauser: A lázgörbe

4. Friedrich Glauser: A kínai

5. Friedrich Glauser: A bicikliküllő

6. Friedrich Glauser: Studer és társai

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1043 Budapest, Tavasz u. 4.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Felelős kiadó: Szondi György

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Forrás

Friedrich Glauser: Krock&Co.

Arche Verlag AG, Zürich, 1989

Fordította: Szalai Lajos

© Szalai Lajos, 2012

© Napkút Kiadó, 2015

ISBN 978 963 263 555 2

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta:

Mért is volt az ember ennyire engedékeny? Mért is engedte a feleségét és lányát ennyire szabadjára? Most itt áll, és még a felelősséget is magára kellene vállalnia, mivel önhatalmúan cselekedett, és a holttest nem maradt ott abban a kiskertben, a ház mögött, ahol annak előtte rábukkantak…

A halott egy fehérre súrolt asztalon feküdt a Szarvas Hotel pinceelőterében, s a világos deszkán keskeny vércsík kígyózott végig. A vércseppek lassan hulldogáltak a betonpadlóra – olyan hangot adtak, mint egy elaggott falióra ketyegése.

A halott: fiatal férfi, igen magas, igen karcsú, sötétkék pólóingben, amelynek rövid ujjából hosszú és szőke szőrzetű karok álltak ki, míg a férfi lába világosszürke flanelnadrágban rejtőzött.

A tompa küllővég alig állt ki a hátból, így hát fogóra volt szükség ahhoz, hogy a sebből kihúzhassák a gyilkos szerszámot.

Viszont – vetődik fel egy fontos kérdés – hogyan kezelte a gyilkos ezt a nyársat? Kellett hogy legyen rajta egy fogantyú is – mármint abban a pillanatban, amikor a szúrást kivitelezték. Lecsavarták? Később? Ez valószínűnek látszik, mert egy alig látható menetspirál van belevágva a küllő tompa végébe… Lakatosmunka, kétségkívül!

Studer, a Berni Kantonrendőrség nyomozó őrmestere az élete árán is rágyújtott volna egy Brissagóra, de az itt, közvetlenül a halott mellett állva, mégse illett volna. Így hát nem maradt más választása, mint ide-oda járkálni a keskeny és rövid helyiségben, amelyet egy poros dróton himbálózó villanykörte kegyetlenül éles fénnyel árasztott el. Na és persze az Albertnek előadásokat tartani…

Valamennyi monológ ilyenformán kezdődött:

– Most mo’mmeg, Berti, mi a jófenének köllött nekünk ha’gatni a fehérnépekre?

Albert Guhl, ez az erőteljes, széles vállú legény, a Thurgaui Katonrendőrség Arbonban állomásozó huszonhét éves tizedese a mai napon feleségül vette Studer lányát.

Nem lehetett volna, folytatta a kérdezősködést a berni őrmester, ugyanennyi erővel Bernben megülni ezt az esküvőt? Nem, muszáj volt nekik addig makacskodniuk, mígnem Arbonban került rá sor. – Mert az anyád egy idős asszony és fél az utazástól? Na jó, ez lehet érv! De nyomós?

Albert Guhl hallgatott. És Studer megvonta hatalmas vállát – a keze végigkövette ugyanezt a mozdulatot, aztán csattanva visszahullott a combjára…

– És most mi’ccsiná’jjunk? – kérdezett tovább. Lassan közelebb lépett az asztalhoz, lehajolt és belenézett a halott arcába…

Kellemetlen arc! Az orr hosszú és ívelt volt, mint egy keselyű csőre, mély barázdák vágódtak be az orrcimpák és a szájszeglet közé, a felgyűrődött, húsos ajak felfedte a fogakat – olyan volt a látvány, mintha a halott mosolyogna az összes aranyplombájával. És az a tekintet, mielőtt még lezárták volna a halott szemét! Studer emlékezett rá: gúnnyal volt az terhes, még halálában is!

Nem úgy fest ez az egész, mintha a meggyilkolt személy mulatna a túlélőkön? Alighogy az őrmester agyában megfogalmazódott ez a kérdés, hangosan is feltette. És Albert, a vő bólogatott, bólogatott – a száját viszont nem nyitotta szóra.

Elfelejtett talán beszélni?, tudakolta Studer.

Albert felnézett, megrázta a fejét, majd szerényen, minden szemrehányás nélkül így szólt:

– Ahol feküdt!… Ahol feküdt!… – Studer epésen utánozta a fiatalember hanglejtését. – Ott hagyni, ahol feküdt! Hogy aztán a falubeli parasztok összetapossák a talajt? He? Hogy aztán semmi nyom ne maradjon? He?

– Nyomok? – kérdezte Albert halkan, békülékeny tisztelettel, ami jólesett az őrmesternek. – Én azt hiszem, papa, hogy nem igen lehet nyomokat találni ezen a talajon…

Csak mert kemény, mint a küszikla? He? Ezt akarja tán mondani a fiatalúr? Akkor vegye csak tudomásul, hogy neki, Studer őrmesternek („nekem, csak egy e’ccerű Studer őrmesternek", hangsúlyozta) sikerült már egyszer felderítenie egy hasonló esetet: akkor is ilyen kemény talajon feküdt a holttest – egy erdei talajon! (Ámbár tulajdonképpen minden valódi bosszúság eltűnt Studer hangjából. Az őrmester csak rájátszott. És Albert fel is fogta ezt – mosolygott…) – Bizony ám! Egy erdei talajon! Ahol ráadásul fenyőtűk voltak! – ismételte magát Studer, s az öklét oly mélyen lökte be a nadrágzsebébe, hogy a hirtelen támadt csendben hallani lehetett, amint megreped a szövet…

– A szentségit! – dörmögte az őrmester. Most aztán majd el fogja veszíteni a pénztárcáját… És miért, nyögött fel újra, mi az öreg ördögért kellett éppen ide, ebbe a Schwarzensteinbe tenni ezt a kiruccanást?

– Na de, papa! – mondta Albert. – Hisz saját maga javasolta a schwarzensteini Szarvas Hotelt!

Studer morgott. Sajnos igaz! Ő maga javasolta ezt a hotelt. Arbonban ebéd közben szóba jött a régi hagyomány: az esküvő napján, mondták, az a szokás járja, hogy kocsira ülnek és felkeresik valamelyik appenzelli falucskát… És akkor az őrmesternek eszébe jutott, hogy egy valamikori diákszerelme Schwarzensteinben fogadósnő. A régi szerelmen, ahogy mondani szokás, nem fog az idő, így aztán immár nemcsak két asszony (Studer felesége és a lánya) felelős az ünnepség szomorú végkimeneteléért, hanem három. Merthogy azt az Ibach Annit is közéjük kell sorolni (egyébiránt ma már Anna Rechsteiner asszony a neve), aki úgy… – negyven? harmincnyolc? – szóval, sok évvel ezelőtt egy iskolába járt a Studer Kobival egy emmentali falucskában…

Szegény Anni! Tíz évvel ezelőtt St. Gallenben feleségül ment Karl Rechsteinerhez, aztán a házaspár megvásárolta ezt a hotelt Schwarzensteinben, mert nyaranta sok szabadságos vendég jár fel ide. Eleinte minden rendjén volt. De aztán a férj három évvel ezelőtt megbetegedett, s rendszeresen Dél-Tirolba kellett járnia – gyógykezelésre.

– Sorvadás – mondta dr. Salvisberg, a beteg kezelőorvosa.

És valóban, Rechsteiner rossz bőrben van. Studer délután az Anni kíséretében meglátogatta, s attól fogva nem bírt szabadulni a férfi látványától; mindenekelőtt az arcától: sima, hegyes, a bal fele kisebb, mint a jobb; a bőr színe meg… akár a sárga fő’d…

Igen, nem könnyű az Anninak. Figyelmesnek kell lennie a kincset érő üdülővendégekhez, nehogy jövőre elmaradjanak! Mert ők hozzák a pénzt a konyhára – márpedig a beteg Rechsteiner sok pénzt igényel! Orvosra, gyógyszerekre, kezelésekre.

S akkor hirtelen megtette az első felfedezést.

– Berti! – kiáltotta halkan. Amikor a veje melléje lépett, Studer a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve egy merev, szürke szőrszálat tartott. – E’hhő’ mit szó’sz?

– Hm! – vélekedett Albert.

Mit jelentsen ez a „Hm!", érdeklődött Studer ingerülten. A thurgaubelieknek le van ragasztva a szájuk? Miféle szőr ez?

Az őrmester megvetően felhorkantott.

Azt, hogy nem emberi haj, egy kétéves gyerkőc is látja. De miféle állaté lehet? Kecskéé? Bárányé? Házinyúlé? Lóé? Tehéné?

A szőrszál, amelyet az őrmester továbbra is a hüvelyk- és mutatóujja között pödörgetett, vékony volt, merev és fényes. És olyan hosszú, mint Studer mutatóujja.

Albert gyámoltalanul úgy vélekedett, hogy kutyaszőrnek látszik – amire azt kapta válasz gyanánt, hogy egy rendőr ne találgasson, hanem legyen képes be is bizonyítani, amit állít. Honnan veszi hát, hogy kutyaszőr lehet?

Mert a társaság megérkezésekor egy hosszú szőrű kutya ugrándozott a lovak lába körül, amelynek épp ilyen színű volt a bundája. Igen, s a szőr hossza is egybevág…

Studer bólintott, vállon veregette a vejét, és azt mondta, talán mégiscsak viszi még valamire. Aztán a pincekamra ajtajához lépett, feltépte, a magára hagyott fiatalember pedig lefelé haladó léptek zaját hallotta.

Körülbelül öt perc múltán az őrmester visszatért. Egy apró emberkét tolt maga előtt, akinek vörös, gumószerű orra volt, s ennek az orrnak a súlya lehúzta a gazdája fejét.

– Ű’jjék le – mondta Studer, és egy széket állított a helyiség közepére, méghozzá úgy, hogy a helyet foglaló ember ne lásson rá a halottra.

És Studer, a Berni Kantonrendőrség őrmestere belefogott abba a játékba, amelyről gyengébb pillanataiban azt szokta mondani, hogy tönkreteszi a jellemet – ám olyannyira a vérévé vált ez az egész, hogy talán pusztán ezért utasította el a nyugdíjba vonulás lehetőségét, mert enélkül nem tudott volna létezni… Először is, hatalmat biztosított a számára az embertársai felett, s másodszor, jobban ismerte a játékszabályokat, mint némelyik vizsgálóbíró.

A játék a szokásos kérdésekkel indult:

– Neve? – Küng Johannes. – Kora? – Ötvenkilenc. – Foglalkozása? –