Erdélyi ősz

By Szakolczay Lajos

Manapság, amikor annyi minden a természetszegés viszonyában van egymással, és főleg azzal a megbonthatatlan folyamattal, a múlttal, melynek mentén tudatunk (önismeretünk) épült, megelégedéssel állapítható meg, amikor valaki építően viszonyul e dolgokhoz. Szakolczay Lajos irodalomtörténészi, kommentátori munkássága következetesen van jó viszonyban azzal a kultúradarabbal, ami erdélyi fogantatású. A most összeállt művet tulajdonképpen több mint egy tucatnyi portré alkotja Erdélyi ősz címmel, és Kós Károlytól napjainkig fogja össze a termés, teremtés őszébe csavarodott halott és még élő alkotókat.
Sokan, akik még megtisztelően itt sorakozunk, őszintén irigyelhetjük Szakolczay szemléletét, felvonultatott eszméit, mottóit, konklúzióit, hiszen egy életen, egy pályán keresztül ennek megfogása, felfogása, megfogalmazása foglalkoztat valamennyiünket. Én is, aki első eszmélésem óta vallom a humortól és iróniától csillámló régi jelszót, miszerint gyere, babám Enyedre, ott a világ közepe, pedig mostanában már csak alkalmilag, úgyszólván elvétve ébredek szülőhelyemen, Tordán, ugyanazt érzem, mikor e tizenkét kőműves példáját nézem. Néha milyen messzire világít a nagy és egyre inkább elsüllyedő jövedékből, mint Elmo tüze, a magyarok árboca felett kisülő lidércfény.
De persze reánk sem fognak hallgatni, nekünk sem fogadnak szót inkább, jobban soha már. Mi, akiknek meghagyott feje még ott úszik, mint a bóják, mint holdfényes éjszakákon be igazán sosem csukódó tavirózsák, ugyanazt üzenjük mindig mindazoknak, akik világosan drukkolnak a magyari ügyeknek. A fontos táj, a múlt biztonságos hátországa az a képletes és valóságos pajzs, csigaház, kínai- vagy spanyolfal, Don Quijote-maszk, mely mögé elhúzódhattunk íme ennek a sötét tudásnak a viselése, birtoklása közepette, ami az élet. Az elől a fényesség elől, mely végigsüt a kerten, íróasztalon, szülőföldön. Isten védő árnyéka kire-kire szabva, mérve sorsa Hirosimái alatt, Nagypéntekünk és Nagyszombatunk között.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9789632635071

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1043 Budapest, Tavasz u. 4.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Felelős kiadó: Szondi György

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Szerkesztő: Vincze Ferenc

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

ISBN 978 963 263 343 5

Támogatónk

Az e-book megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

Kós Károly

(1883–1977)

A reneszánsz ember

1.

Úgy áll előttünk, mint a szikla: keményen, dacolva az idővel. Konok következetességgel alakított életműve arra példa, hogy a nemzetiségi sorban élő művész is – ismerjük a terheket – létrehozhat a provincián messze túlmutató értékeket. Kós Károly erdélyisége nem különcködés, nem póz, hanem önálló arc, mely bátran vállalható. Maga is több irányból építkezik; az író szűkebb hazájától a nyelvet, az erdélyi történetírókra emlékeztető ízeket kapta, az építész pedig a – most már Kós Károly-inak nevezhető – formát. A sajátos, szülőföldjéről hozott érték fokozatosan gyarapszik. A magyar preraffaeliták, angol mestereikhez, Ruskinhoz és Morrishoz hasonlóan, a népművészet felé fordultak. Tőlük tanulták azt is, hogy az igazi művész nem zárkózhat el a társadalomtól, sőt talán legfontosabb célja, hogy minél jobban hasson és neveljen. „A művészet nem önmagáért van, de értünk, emberekért, az embernek a világba, a mindenségbe, az egymáshoz való tartozásba vetett hitéért van… – írja Kós 1923-ban a Vasárnapi Újság egyik cikkében. Pár évvel azelőtt is már leszögezte, hogy „anyag, szerkezet, cél és rendeltetés nélkül művészet nincsen, vagyis: az alkotó sosem tévesztheti szem elől a hasznosságot.

Az építőművész, a pártszervező politikus, a könyvkiadót igazgató „mindenes, de még a szépíró is ennek a jegyében cselekedett. A művészet nemcsak a kiváltságosoké, joga van hozzá mindenkinek, mondja Kós, és nem titkolja, ez művészi hitvallásának egyik sarokköve. Fölfoghatjuk úgy is, hogy annak a népnek a szolgálata, amelyből az író vétetett. A szellemi – a választott! – szülőföld erőt adott a harcokhoz, embereinek gondolkodásmódja és művészete életre szólóan magával ragadta a Temesvárt született írót. Szükséges-e hangoztatni, hogy Kós Károly német, francia és osztrák polgárősök ivadéka? S e különös keveredésben is az egyik legnagyobb magyar, aki a szolgálatban, a „népkeresésben vált azzá. Választása az egész életműre kiható döntő tett, irányítója a cselekvő ethosz. Emberi és művészi fejlődését tekintve is érdekes az az 1958-as vallomás, melyben az író a szűkebb haza iránti vonzalmáról beszél.

„Kalotaszeg Kolozsvár tövében, az egykori Erdély nyugati szögletében, havasok alatt egy parányi hegyes-völgyes foltja a világnak, melyen két-három tucat kicsi faluban egy maréknyi ember éli a maga nem könnyű életét, ezer éve talán már… Szeretem ezt a népet. Mert tőle kaptam, ingyen ajándékul mindazt, ami bennem, az építészben és az íróban s jórészt az emberben is művészi érték, hit és eredmény. Az építésznek formákat, vonalakat és színeket adott, és azt a szellemet, melyet az ő sajátos népi művészete sugároz népviseletében, házaiban, falujában, templomában, kertjében, temetőjében. Az írónak adta az ő nyelvét, melyet szebben nem beszél magyar nép. Adta az ő lelki alkatát, erkölcsi magatartását, bátor életakarását… Kalotaszeg népe, a Varjú nemzetség népe az a csodálatos termőtalaj, melyben az én életem munkájának nyomán néhány szál szerény virága a magyar művészetnek és irodalomnak kivirágozhatott."

Szimpatikusan szerény és tartózkodó, pedig amikor a föntieket papírra vetette, életműve valójában már lezárult. Volna mire büszkének lennie. Az építészek szerint Kós iskolát teremtett; a Lechner Ödön-féle „mézeskalács-szecessziót megfosztotta tetszetősségétől, s egy nyugodt, harmonikus életvitelre ösztönző építészeti formát hozott létre. A Kós Károly-i épület: tér a cselekvésre. Úgy szép, hogy hasznos. Legyen az a legegyszerűbb parasztporta vagy katedrális, „lakójában energiákat szabadít föl – egyszer meditációra sarkall, másszor cselekvésre. Az életművet elsősorban irodalmi szempontból vizsgáló Varró János is megállapítja, hogy Kós megkereste azt az építészeti örökséget, melyet évszázadok alatt – saját szükségleteinek és ízlésének megfelelően – alakított ki a nép. Hogy Bartókkal és Kodállyal egy időben történt ez a felfedezés, bizonyítja Móricz Zsigmond, a sztánai Varjú-várban megforduló s ama bizonyos „batyusbáli forgatagból regényéhez élményt merítő író egyik visszaemlékezése. „Abban az időben volt ez, mikor még magyar népdal elképzelhetetlen volt a hangversenydobogón, de Bartók és Kodály már gyűjtötték a nép szájáról a dallamokat, s mikor én már befejeztem népköltési útjaimat, és a gyűjtött anyagot kezdtem feldolgozni novellákban és regényekben. Kós és Zrumeczky nagy öröm volt számomra, mert ők ugyanazt csinálták az építészeti népkincs felfedezésével.

Mozgalmas századelő. A Budapesten építőművészetet tanuló Kós Károly gyakran megfordult azokban a kávéházakban, melyeknek törzsasztalainál kaptak először nyilvánosságot a különféle művészeti kísérletek. Egy ilyen alkalommal ismerte meg Ady Endrét, akit – Móricz Zsigmonddal együtt – már 1912-ben népszerűsít saját, rövid életű lapjában, a Kalotaszegben. Noha már több jól sikerült és részben megvalósított építészeti terv került ki a kezéből, bele-belekap az irodalomba is. Első, valamennyire a szépirodalomhoz is közel álló munkája, az 1909-ben a Magyar Iparművészetben közzétett Atila királról ének, mint elemzője megállapítja, inkább képzőművészeti alkotás. Kós a nádtollal rajzolt képekhez történeteket talál ki, élvezi a kép és a betű gyönyörét. Bár „szövege nem egyéb archaizált nyelven írt székely balladautánzatnál" (Varró János), észlelhető a szerző múlt iránti fokozódó érdeklődése. Második zsengéje, a Régi Kalotaszeg 1911 telén készül, Sztánán. A fakó pergamenre piros, kék és fekete tussal írott kódexbetűk és a színes iniciálék a könyvcsináló műhelyek rabszolgáit, a kódexmásolókat juttatják eszünkbe.

Csakhogy Kós nem másol, hanem teremt. Naplóírásba (naplórajzolásba) fog, s közben állandóan vallatja lelkét. Tájakat s rég múlt eseményeket idéz föl, hogy gondjait-bajait s nem kevésbé a kötődés mélységét kibeszélhesse. „Harcolni nem akarok, csak üzenetet írok. Az üzenet sem az enyém, hanem régen elporladt apáinké, akik az én szájammal beszélnek hozzátok" – jellemzi saját módszerét. Meséje, jóllehet hangulatos, még nem irodalom. Az író (valójában krónikás) ide-oda kalandoz, joggal írhatták erről a bibliofil könyvéről, hogy a szépírón kívül benne foglaltatik a korszerű gazda, az építőművész, a grafikus és a könyvnyomtató is. „És mindezek felett, ezeket egységbe fogva, a népe sorsáért felelősséget érző közösségi ember."

Első szépirodalmi alkotása, az Emberek a havas alatt című elbeszélés Sebesi Kiss Ádám álnéven a Kalotaszeg egyik 1912-es számában jelent meg. Utána, kissé átdolgozva, az író könyvben is közölte. Hogy miként tette meg első lépéseit a később szikár mondatú, archaikus prózát író Kós, azt a nemrég előkerült – ez idáig az Erdély című turisztikai folyóiratban rejtőző – A szebeni havasok között (1905) világosan mutatja. A rendhagyó útleírás egy mondát foglal magában: a szép Frumosza meg a két csobán regéjét. Az író egy öregember szájába adja a mesét, mintha az találta volna ki az egész történetet. A korai írásban már fölfedezhetők az érett szépíró tulajdonságai, a természetes mesélőkedv és az árnyalt alakrajzra törekvő pontosság. Az írásnak hangulata van, a szereplők, a természetnek kiszolgáltatott havasi emberek fölött ott a sorsszerű végzet.

Kós Károly mindig is botcsinálta írónak vallotta magát, kiből a kényszer hívta elő a művészembert. Örült a sikernek, ha egy-egy alakja úgy formálódott, ahogyan elképzelte; de nem kevés örömet jelent az eredmények nyugtázása: építészeti tervei realizálódnak, s ami fontosabb, vágyálmának, a Kalotaszegi Köztársaságnak dolgos tagjai vonzódnak hozzá, benne, a kétkezi munkával is becsületet szerzett „mérnök úrban" látják álmaik megvalósulását. Mindenki kiemelkedhet a tömegből, ha tehetsége akarattal és elhivatottságérzéssel párosul.

Trianon az ő életében is vízválasztó: otthagyván az egyetemi katedrát, Pestről véglegesen hazaköltözik Erdélybe. Különben is, már szerveződik az a fiatal csapat – tagjai közt találjuk Áprily Lajost, Bárd Oszkárt, Ligeti Ernőt. Franyó Zoltánt, Tabéry Gézát, Berde Máriát –, mely Ady nyomdokain akar járni, és a modern irodalomra esküszik. Ők adják majd a Keleti Újságnál csoportosuló radikális írók utánpótlását. Az új helyzet új taktikát követel. Ha tiszta hang kell, mindig megtaláltatik a tiszta toll is. 1921. január 24-e nevezetes dátum, ekkor hagyja el Kolozsvárt a nyomdát a nagy hatású röpirat, a Kiáltó Szó. Három szerzője van, Kós Károlyon kívül még Zágoni István és Paál Árpád jegyzi. A kötet első esszéjének biblikus, fölrázó erejű hangja némiképp Kós megváltozott érzületéről is tanúskodik.

„Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat.

Számba kell venni erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.

Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!

Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsunk vissza. De biztassuk azt is, aki habozik; az ingadozóknak sincsen helye itt most.

Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!

Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarsága bekebeleztetett Romániába…

Nem rekriminálunk. Nem keresünk árulókat, nem keressük a megalkuvókat, a gyávákat, a bűnösöket avagy a bűnbakokat. Nem vigasztaljuk magunkat gyáván azzal, hogy most hibáztunk. De viseljük sorsunkat, ahogyan az reánk méretett.

Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet.

Nem is kérünk.

Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk, rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra.

Nincs sok értelme ennek.

A mi igazságunk: a mi erőnk.

Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.

A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, az előrenézőknek.

Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne duzzogjanak.

Az Élet nem vár, az Élet rohan.

Kiáltó szómmal ezt kiáltom!"

Kós Károly igazi harcai csak ezután fognak kezdődni: részt vesz a pártalapításban s a Néppárt újraszervezésére irányuló munkákban, Kaláka néven irodalmi vállalatot szervez, majd egy új néplapot indít, a Vasárnapot. A gyakorlati hasznú szorgosságok közt azonban a szépíró tolla sem tétlenkedik, megszületik mindmáig legolvasottabb regénye, a Varjú nemzetség. A regénynek – az író következetesen csak krónikának mondja – természetesen voltak előzményei. Kós bármihez fogott, legyen az pártszervezés, újságírás vagy könyvkiadói munka, az építész szeme vigyázta a dolgokat: erős alapokat akart, hogy legyen mire építeni. Az országépítőben például így beszél István a templomépítés egyik résztvevőjéhez, Walterhez: „– Jó lesz-é az alja? Erős-é ott a föld? – Kemény agyag, Uram. Országot lehet arra építeni, nem tornyot. – Vigyázz, pap, itt vigyázzál jól, s itt ne csinálj bolondot csak. Ha jó a fundamentum, akkor, ha összedűl is a fal, kicsi dolog felépíteni. Ha kivágod a fát, de ép a gyökere, kinő a fa megint, mert a gyökér a fa, s nem a korona."

A polihisztor a megváltozott körülmények közt is otthon akarja érezni magát; a sztánai Varjú-vár s a gazdálkodás erős alapot biztosít. A munkába menekül, és kicsi könyvműhelyéből 1922-ben is kikerül egy remek, az Erdély kövei. A 200 példányban készült album 31 linómetszetet tartalmaz. Vésője nyomán tudatosul benne, hogy a szülőföld építészeti kincse olyan érték, mellyel ha valaki jól sáfárkodik, a múltat megidézvén a jelenhez is közelebb fog kerülni. Magyarvalkó, Gelence, Illyefalva, Törcsvár, Nagyszeben, Medgyes, Vajdahunyad, Türe, Székelyudvarhely, Abrudbánya, nem utolsósorban Segesvár és Kolozsvár neve jelkép. Ők azok a kövek, melyekért érdemes lehajolni és tisztaságukban mindeniket fölmutatni. E bibliofil könyvet ugyan az építész és a rajzolóművész „írta", de leginkább az író gazdagodott belőle. Erdély történelme, az itt élő népek küzdelme a megmaradásért is lehet érdekes, ha az alakok, hősök elevenek. Ha a múltba merítkezés nem megfutamodás, hanem művészi áthasonulás, hogy ezáltal még jobban megvilágosodjék a jelennek is sokat mondó író fölismerése: önmagunk-vállalása erkölcsi érték.

Az 1925-ben megjelent Varjú nemzetség ilyen könyv. A hűség könyve. A háromszáz év előtti mese – a meghalt Bethlen Gábor örökébe idegen főúr, a magyarországi I. Rákóczi György kerül – az írónak csupán apropó volt, hogy erkölcsi kérdéseket boncolgasson. A nemzedékek egymás munkáját folytatják, és csak akkor maradnak meg, ha jól választanak. Most már a regényre vonatkoztatva, ha az idegen, a Rákóczi György képviselte eszme helyett a magukban élő szabadságeszmét választják, melyet a könyvben egy bethleni sziget, a Pojána jelképez. Ezt kell mindennél jobban megerősíteni, védelmét megszervezni, hogy a későbbi nagy omlások alkalmával oltalmat kínálhasson.

Az író jól megkomponált, zárt képekben tárja az olvasó elé az eseményeket. Itt is, mint annyiszor, a képzőművész szeme és az építész látásmódja irányította tollát. Monográfusa úgy véli, hogy „az első rész Rákóczi-ellenességében, a Varjúknak a pataki úr ellen vívott harcában Kósnak a magyarországi vezető körök ellen vívott korai transzszilván csatározásai visszhangzanak. S alighanem igaza van. Kacsó Sándor kritikája már nyíltan utal a természettel, az ellenséggel és önmagukkal is megküzdő Varjúk és az író rokonságára: „…szemmel láthatóan ő is a megszállott Varjúk sorába növekedik bele, akik többek, mint mások körülöttük. Többek, mert egy kicsit »bolondok«. A megszállott, a lehetetlent nem ismerő, a szülőföld védelméért és szabadságáért, ha kell, életét is áldozó ember bolondsága ez. Mentése az értéknek, védelme a jónak. Nagy nehézségek árán kiküzdött önálló arc, melynek többek közt a nyílt szembenézés és az otthont teremtő magabiztosság a jellemzője.

A húszas évek közepétől az író élete is fölgyorsul. Kaláka kalendáriumot ad ki az 1925-ik esztendőre, az újjászervezett Erdélyi Szépmíves Céh igazgatója lesz. 1930-ban A Gálok című könyvét, 1932-ben a Kalotaszeget publikálja. Ez utóbbiban a választott szülőföld pompázik: történelme, településtörténete és népművészete. Egy ragyogó elbeszélés (kisregény), a Budai Nagy Antal históriája (1932) arról tanúskodik, hogy az író emberábrázolása úgy mélyült, hogy közben igazságszeretete sem lankadt: az erkölccsé fogalmazott kétely vezérli tollát. Nagy Antal kérdezi a perjeltől: „…vajjon Krisztus urunk parancsa-é, hogy az egyik népnek szabadságot adjon zsinat, pápa és király abban, amiért egy másik népet a zsinat, a pápa és a király inkvizíció elé állít, és máglyára meg kerékre küld?" Nagy Antal a tiltott szellemi táplálékot, a máglyára hajítandó Bibliát védi, s evvel együtt saját és népe szabadságát.

A Budai Nagy Antal históriáját többen az író legjobb művének tartják. Nem véletlenül. Tömör, sodró erejű írás, melyben a hős eszmei fejlődése írói módszerrel ábrázoltatik. Budai Nagy Antal – a jellemfestés meggyőzően bizonyítja – összetett alak: királyi zsoldosból lett huszita forradalmár, aki éppen a husziták ellen harcolva ismerte fel a husziták igazát. Bár egy-egy vonásában rokon a Varjúkkal, de ő már nem különc, hanem nagyon is tudatosan cselekvő, teremtő szellem. Varró János szerint az író „elbeszélésében olyan hőst mintázott meg, amilyen maga is lenni szeretett volna, de akinek forradalmi küzdelmét csupán lélekben tudta követni". Így történt vagy másként? Nem tudhatjuk. Egy bizonyos, a Budai Nagy Antal históriája – később színpadra is áttevődik a cselekmény – a Kalotaszeg című kötet legértékesebb darabja. Kós Károly ebben az elbeszélésben választott népét s annak történelmét vizsgálta, és természetesen ezen keresztül saját magát. Azért idézte meg oly sokoldalúan a kishaza szellemét, hogy rámutathasson: e jegyben végzett cselekedete – vezesse kezét az író- vagy a rajzoló toll – szolgálat, más szóval, a hűség kinyilvánítása.

2.

Az országépítő című regényéért (1934) az író megkapja a Baumgarten-díjat. Talán ez Kós legvitatottabb műve, közvetlenül a megjelenése után szenvedélyeket kavart, indulatokat korbácsolt. Amíg a Varjú nemzetséget csak félig-meddig vizsgálta a korabeli kritika, István király krónikája szegletkő volt. Róla, illetve belőle kiindulva erre és arra is lehetett ugrani. Sokszor egymással ellentétes irányokban. Kétségkívül, a Budai Nagy Antal históriájának megírása óta az író nézőpontja is megváltozott. A husziták igazságát egyértelműen osztályigazsággá avató hős alulról, a rongyosok szemszögéből nézte a történelmet. Az országépítőben már a fönt, vagyis az ország első embere ábrázoltatik. István király küzdelme az egységes állam megteremtéséért és őrlődése, hiszen a véres kéz, mellyel ellenségeit fojtotta meg, önmagába is belemart.

Az írót a magányos, töprengő, de akaratát következetesen megvalósító hős érdekelte, aki – romantikus vonás – saját boldogságát is képes föláldozni a nagy cél, népe további boldogulása érdekében. Gaál Gábor terjedelmes kritikájában úgy látta, hogy Kós az uralkodó osztály írója, s mivel sem a jelen, sem a múlt ábrázolására nem képes, „kitalálásokba menekül". Úgy rajzolja meg az összeütköző feleket – a törzsi szerkezethez ragaszkodó pogány és a keresztény életformára erőszakolt magyarokat –, hogy valójában egyik mellett sem foglal állást. A konzervativizmus és klerikalizmus képviselői István király és Imre herceg úgymond profán beállítása miatt szisszentek föl, a baloldali kritikusok közt pedig olyan is akadt, aki a regényből egyenesen a fasiszta vezéreszme propagálását vélte kihallani.

A túlzó megállapítások – egy ellentmondásos kor termékei – a műről szerencsére lekoptak, és maradt a ma is jól olvasható, romantikájával is megnyerő regény. A nyolcvanöt éves írót köszöntő Áprily Lajost az érték tisztelete késztette főhajtásra. „Aki Kós írói munkásságának hegyvonalára visszanéz, kiemelkedő gerincet lát a kisebb-nagyobb hegyhullámok felett: az öreg Havast, Az országépítőt. Fő műve ez, minden erejét megfeszítő vállalkozás, mely rendkívüli felszereltséget követelt. De erős keze nem ingadozott a magyarság történelmi sorsára nézve döntő korszak megrajzolásában. Statikai érzéke sem hagyta cserben; szilárdan épített. Mennyi építőmunkára volt szüksége magának az írónak is, míg a regény címének megfelelően odáig jutott, hogy finom alkatúnak rajzolt fiatal hőse küzdelmes időkben megkeményedett, s országa határait az ausztriai szélektől Erdőelve külső végvonaláig terjesztette ki!"

Még az is adózik az író friss mesélőkedvének, a történelmi eseményeket kiegészítő fantáziájának, aki itt-ott a merev alakok, a laza szerkezet miatt bírálja a regényt. Szabédi László (Protestáns Szemle, 1934) Istvánt megtapinthatónak, de némának látja, szellemes hasonlatával: a király „olyan, mint egy Kós-mondat. Ugyanakkor élvezi a regény puritán stílusát: „Minél szabatosabb az a nyelv, annál szertartásosabban hat. Nem véletlenül, hanem alkatánál fogva archaikus jellegű. A kritika befejezése különösen érdekes: „»Erdőelvére nem megy senki most. Csak békességben legyenek ott a népek, én nem bántom őket, és más se bántsa.« Ha ez transzszilvanizmus, akkor a politikus Kósnak semmi hasznát nem vehetik. Ebben a transzszilvanizmusban nincs politikum."

Schöpflin Aladár elemzi legmélyebben a művet. 1934-es, a Nyugatban megjelent bírálata kitűnő esszé: bírál és értékel, szerzőjének optikáját semmi sem torzítja. Schöpflin a főhőst vizsgálva szól az írói elgondolásról is: avval, hogy István országépítő hivatása mellett emberileg boldogtalan, alakja egészen közel kerül a „keresztény áldozateszméhez". A kritikus azért észleli sajátságosnak e párhuzamot, mert tudja, hogy Kós Károly elgondolásában csak mellékes szerepet játszik István művének vallási része. Schöpflinnek mindenkinél jobban igaza van: a kolozsvári író nem a szent királyt idézte meg, hanem az országépítő államférfit, aki a „különböző, nagyrészt fajilag és nyelvileg is különböző törzsek konglomerátumából megteremtette az egységes magyar nemzetet. A kritikus természetesen a regény hibáira is kitér. Noha elismeri, hogy „sok finoman színezett részletképet teremt az író ötletessége és fantáziája, szóvá teszi az aránytalanságokat is. „Érdeklődésének erős transzszilván részrehajlása van, igazi, élményszerű tájképet csak Erdélyről rajzol, magyarországi képei sokkal konvencionálisabbak."

Az országépítőből Kós Károly drámát is írt, mely 1942-ben került színpadra. A Nemzeti Színházban tartott bemutató azonban nem nyerte meg a kritikusok tetszését. Jól látták, a darab nem valódi dráma, inkább „drámai tablók sorozata". A bukásban, több minden mellett, az is közrejátszott, hogy az egymás mellé rakott jelenetek figyelmen kívül hagyták a színpad szabályait. Kós a hangjáték sikerével vigasztalódhatott. A tizenegy hangképben összefoglalt korrajzot, Németh Antal nagy hatású rendezésében, 1942-ben sugározta a rádió. Gézát Nagy Adorján, Istvánt Apáthy Imre, Gizellát Gobbi Hilda, Anasztázust Abonyi Géza és Saroltot Mátray Erzsi alakította. Az éterben elhangzott dialógusok sokkal jobban átmentették a mű értékeit, mint a színpad, így megnyugodhatott az író: érdemes volt széttördelnie a regényt.

Írói életműve, ha csupán a könyvek számát vesszük, nem nagy, az is az 1924 utáni két évtizedben teljesedett ki igazán. Írt két regényt, két színjátékot, egy kisregényszerű, hosszabb elbeszélést és hét-nyolc novellafélét. Más irányú munkásságát négy nagyobb igényű építészeti, illetve művelődéstörténeti tanulmány reprezentálja. És számos irodalmi, művészeti, közéleti, politikai cikk. Minden sorával hatni akart, miként kedvenc szakterülete kívánta, melyre fölesküdött. Már a korai röpirat, a Kiáltó Szó tudatosította: az erdélyi magyarság csak akkor élhet tovább, ha fölismeri a megváltozott viszonyokat, s úgy cselekszik, ahogy lehet. „Építeni kell! Fogunk hát építeni új erős várakat… Szava erős, hittel, bizalommal teli, hiszen „valóságokat és igazságokat fogalmaz.

Transzszilván gondolata nem akar mást, mint a három nép – magyar, román és szász – megbékélését. S hogy ez megvalósulhasson, egymás értékeinek minél jobb megismerését szorgalmazza. S annak az eszményi állapotnak a létrejöttét, melyben szabadon szárnyalhat a szellem, és nem kell minduntalan gúzsba kötni a gondolatot. Vallomásos szavai felelősségről tanúskodnak: közös a gond. „A história szerint Erdély azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták, és azoké lesz a jövőben, akik ezt a jövőben vállalni fogják. Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki leggazdagabban és legteljesebben, mikor népei egy akarással vállalták a külön erdélyi sorsot, s építették azt külön erdélyi eszükkel… De amely nép valaha is elejtette Erdélyt, az a nép és kultúrája elesett itt a múltban, és el fog esni a jövőben is menthetetlenül."

Kós Károly transzszilvanizmusát jobbról is és balról is elég sokan támadták. A legújabb kutatások azonban rávilágítanak nem kis értékeire. Láng Gusztávé, a volt kolozsvári professzoré a döntő érdem, aki egy 193l-es, Kós tollából származó könyvkritikát elemezve leszögezi: „Kós transzszilván »történelemszemlélete« nem állítható egyértelműen oppozícióba Gaál Gábor marxista történelemfelfogásával. Nevetséges kísérlet lenne elmosni a kettőt elválasztó határokat; a két válasz ugyanarra a kérdésre két különböző ideológiából kiindulva keres feleletet. A válasz hasonlósága nem teszi hasonlóvá a két ideológiát, eszmekört, de jelzi, hogy történelmileg volt lehetőség e két pontról kiindulva is nagy történelmi igazságok azonos módon történő felismerésére."

Kós van annyira érzékeny, hogy tudja: az író, ha erkölcsös, nem lehet csupán kívülálló szemlélődő. Ezerkilencszáznegyven című esszéje Gárdonyi Géza egyik szimbolikus meséjének ötletét fogalmazza újjá. A történet régről ismert: indul a szekér, a társadalom szekere, s egymás után szállnak föl az utasok. A katona természetesen a főülésen foglal helyet, mellette a hivatalnok. Egyszer csak a politikus is fölugrik a bakra. Ki maradt lent? Az, akinek még az sem adatott meg, hogy segítse a tájékozódást. „– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte tőle a Sors. – Utánuk kell mennem – válaszolt az ember –, mert ha bajba kerülnek, nekem kell rajtuk segítenem, és ha utat vesztenek, nekem kell azt megtalálnom. És sietve indult el a szekér nyomában gyalogosan: a költő."

3.

Kós Károly alatt 1944-ben, ki tudja, immár hányadszor, megrengett a föld. Aki egész életében gazdag volt – e gazdagságot nem az arany, hanem a közösségért vállalt önfeláldozó munka: az állandó építés jelentette –, az most kifosztottan áll. Hol van már az Erdélyi Szépmíves Céh, mely minden tőkés vállalattól függetlenül irányította a népes írógárdát, becsületet szerezve írásnak, szónak? Hova tűnt az 1931-től 1944-ig működő, a romániai magyar képzőművészeket egységbe tömörítő s mi több, érdekeiket is védő Barabás Miklós Céh? Amerre néz a szem, zűrzavar és fejetlenség, pusztulás és rom.

Ilyen körülmények közt a jövő elképzelése sem volt könnyű. Újraindulás? Az 1968-as önéletrajzban az író kitér erre a korszakra is: „Mit kezdhetek ebben a sötét, téli-halott városban? Mibe tudhatok itt megfogózni, hogy talpon maradhassak?… Aztán – talán már néhány nap múlva – kezembe került egy újság, durva csomagolópapirosra nyomott, friss napilap: a Világosság. És ez egy csapásra meghozta a kedvemet. Mert az életet jelentette, az építés lehetőségét – számomra is. Tudtam már, hogy csak össze kell fogóznom azokkal az emberekkel, akik – a kiürítési parancs ellenére – nem futottak ki a városból, de itt maradtak, hogy építhessék a régi romokon az új életet."

Az 1945 utáni esztendőkben, akárcsak nálunk, Romániában is valami új kezdődik. Olyan lázas szervezők, mint Balogh Edgár, programokat, jogegyenlőséget követelő kiáltványokat fogalmaznak. Hatalmas erő áll mögöttük, a Magyar Népi Szövetség és egy lap, a legendás hírű Világosság. Kós tevékenyen részt vesz a szövetség munkájában, 1945–46-ban megyei elnök, 1946–48 közt pedig az MNSZ megyei listáján megválasztott nemzetgyűlési képviselő. Noha már nem volt annyira fiatal, megértette az idők szavát: cikkeiben harcol, agitál a magyarság, a magyar nemzetiség ügye mellett. Egy-két korabeli, írótársaihoz címzett leveléből tudjuk, hogy szinte megvetette azt, aki nem érezve a lázas korszak parancsát, szépirodalommal bíbelődött. Körutakat tett, mindenütt ott akart lenni. Valamely kalotaszegi utazását követően mondja az őt faggató riporternek: „Ez a nép formálta a lelkem, és végső elemzésben ő avatott íróvá. Erős, sorsszerű parancs köt hozzájuk, nem tudok elszakadni ettől a nagy családtól. Most mint a Magyar Népi Szövetség szerény, de felelős vezetője még inkább kötelességemnek tartottam betekinteni a falusi nép gazdasági, iskolai, egyházi, szervezeti és politikai életébe."

Együtt keressük a javítás módját – ez a címe egyik 1946-os cikkének. S ahogy igazi, felelős vezetőhöz illik: mindenben elöl jár. Ott találjuk az agitálók, a meggyőzők, a műemlékeket helyreállítók, a földmíveseket fölkarolók között. És mindig, mindenütt elöl, a legelső sorban. Bár felette is múlnak az évek, de erővel még bírná, ha nem kéne a cselekvést hirtelen abbahagynia. Demokráciáért küzdő jó néhány társa hosszú évekre igazságtalanul börtönbe kerül, a fagyos időkben már számára sincsen tér. Újból íróasztala fölé hajol, régen dédelgetett tervét akarja megvalósítani. Ezúttal szépprózában. A Kolozsvári testvérekről, a két szobrászról, Mártonról és Györgyről kíván regényt írni; regényt, mely a művészcsalád szülővárosát, Kolozsvárt küzdő és élő szervezetnek mutatná. Az akkor még alig fölcseperedő várost európai városnak, ahol úgyszólván a semmiből születtek az értékek. Sütő Andráshoz írott leveléből tudjuk, úgy képzelte el regényét, hogy az jórészt az egész XIV. századot bevilágítaná. Vagyis: a három részre tervezett mű nem csupán az apa és a testvérfiak életútját mesélné el, hanem beleágyazódna a város, Kolozsvár s mi több, az ország életébe-történetébe is.

Ezúttal sem volt szerencséje, évtizedekig gyűjtött történelmi jegyzetanyaga a háborús zűrzavarban elveszett. A legapróbb vázlat is megsemmisült. Jó pár év telt el, amíg újra nekifoghatott – saját szavaival – „a gerendaváz állításához". Jóllehet 1954-ben a regény egyik részlete – Nagyurak címmel – megjelent a kolozsvári Utunkban, de a vállalkozást még most is homály fedi. Varró János, az életművet faggató irodalomtörténész arról tudósít, hogy több fejezet is elkészült, de „a regényfogalmazvány százhetven lapját csak az író bizalmas barátainak adatott meg elolvasni". E rejtélyes közlés azonban nem zárja ki a reményt, hátha egyszer előkerül a Kolozsvári testvérek élettörténete, s így is – regénytorzó voltában is – érdemes lesz kiadni. Az Utunkban közzétett részlet csak megerősíti a korábban tapasztaltakat: az író tud hangulatot teremteni, alakjai élők, jól meg vannak formálva.

A hosszú anyaggyűjtés, a fölfokozott szellemi munka az erős, szíjas testet legyöngítette, Kós Károly 1963 októberében szívinfarktussal kórházba került. Úgy látszik, van csoda, mert a nyolcvanadik évét taposó író három hónap után gyógyultan hagyta el a kórházat. Az ezután következő időszak a meditációé, a diskurálásoké. A Rákóczi úti házba naponta tucatnyi levél és rengeteg folyóirat érkezik. Az „öreg Kós Károly" – ekképp írja alá leveleit – mindenkinek válaszol. Tanácsot ad, dicsér és korhol, kitüntető módon közeledik a címzettekhez: gondjaikat becsülő türelemmel. Életének utolsó évtizedében – általában a cserépkályha melletti foteljában ülve, egynegyed cigarettát szippogatva – szívesen elevenítette föl a régmúltat. Egész könyvecske kerekedett ki azokból a beszélgetésekből, melyeket Benkő Samu folytatott az öreg Kós Károllyal. A közösségnek most is gondját viselő ezermesterrel, az önmagát is kemény vésővel alakító reneszánsz emberrel.

Ezek a beszélgetések a soha meg nem írt önéletrajz fényes lapjai: egyszer a mezőgazda vall magáról, másszor a volt kisebbségi politikus. És egymás után mindenik arc: a grafikus, a könyvnyomtató, a szervező-mindenes, az újságíró, az építész. Bölcs derű és hallatlan szerénység jellemzi mondatait. Kós Károly, mert jelen akar lenni, jelen van. Még kilencvenéves korában is annyi a teendője – sokat olvas, látogatókat fogad, a rádiónak és sajtónak nyilatkozik –, hogy szinte nincs is ideje a halálra gondolni. Alig telik el egy-két év, egyszer csak hirtelen megváltozik. Mesélik, hogy élete utolsó hat napját szótlanságban töltötte; leveleit nem bontotta föl, még az ételt sem fogadta el. Úgy készült a halálra, ahogy egész életében élt – méltósággal. Magánügynek tekintette a test hirtelen romlását, efféle titkaiba senkit sem akart beavatni.

Sütő András még a kilencvenéves írót köszöntve, de már látnokian a sokak – egy nép – példájává vált szent embert idézte mindannyiunk elé. „A Kós Károly-i próza: kovácsoltvas kapu-rengeteg; gótikus tornyok harangjainak szólása. Történelmi regényben nálánál történelmibb hangulatot még senki sem teremtett a magyar prózában. Móricz sem, Kemény Zsigmond sem. Esetleges szemöldökrándításra, tegyük hozzá: a múltábrázolásnak nem kizárólagos feltételeiről szóltunk. Hanem a felidézett történelemnek arról a sűrű és kristályos levegőjéről, amelyből a légszomjúság érzete nélkül kilépni – a jelenbe visszaszunyókálni – nem lehet; amely képzeletünkkel együtt a tüdőt is munkába veszi.

Kós Károly írói bravúrja: az építészé is egyúttal.

Könyvei: akár a templomai, oly szilárd alapzatúak és egyediek a formai zártság, a bástyafalas körülhatároltság védekező állapotában. Ezért, ha ostrom alá vétetnek is a transzszilvanizmus körül némelykor fellángoló vitákban: le nem rombolhatók."

Balogh Edgár, a kolozsvári küzdőtárs, két mondatba sűrítette az életmű lényegét: „Ha felállítanók a romániai magyar nemzetiség valamelyes képletét, melyben meghatározóként kell szerepelnie tájnak és hagyománynak, együttélésnek és reál meg humán szakmaiságnak, minden társadalmi tényezőnek, nyelvi és művelődési összefüggésnek és előremutató korszerűségnek (hogy úgy mondjuk, modernségnek), s az egészet egy személybe gyúrnók, és úgy villantanók fel életideálul, megkapnók bizonyára az időtlen alkotót, aki önmagát barkácsolva közösséget teremt maga köré, s elválaszt és vonz, mint a mágnes. Hát ez a bonyolultságában is egyszerű képlet, a valóság inkarnációja, mely egyben újjá is varázsolja magának a valóságot, ez a lényegünkké kitalált és megtalált ember: Kós Károly."

1983

Hármaskönyv

Az ember élete csak úgy teljes, ha a művészi alkotás, a mű, a megélt-megszenvedett élettel olyan tökéletes egységet alkot, hogy ez a kettős foglalatú létezés – nevezhetnők életformának – nemcsak kikezdhetetlen, az idő sarát álló, de mindeneknél fennebb szálló, örökérvényű példa. Erkölcsi hitele a cselekvő ember valóságformáló szándékán alapszik, mindenkori fedezete az elvégzett munka. Legyen az a legnehezebb fizikai vagy a látszólag könnyebbséget jelentő szellemi, építészeti, nyomdagrafikusi, vagy ha úgy hozza a sors, betűfaragói, bibliofil könyveket előállító szorgoskodás. Mert a ténykedés a fontos, test és szellem harmonikus egysége, az egyik se érezze, hogy feljebb való, mint a másik. Az alakítás a fontos, a magunk képére szelídített anyag emberformára szépült közlő szándéka; a mondanivaló kisugárzása metszetből, képből, irodalmi műből, politikai vitairatból. Légyen a közvetítő a nyelv, vagy a legkeményebb kő. A Budai Nagy Antal című dráma vagy a Sepsiszentgyörgyi Múzeum épülete, a legújabb etnográfiai felfedezés vagy a műtörténész századok építészetében való kalandozása.

A tavalyelőtt 85. születésnapját ünnepelt Kós Károly úgy vallhatja magáénak az egész világot, hogy mindenen keze nyomát hagyta. Építkezése – ember és mű önmagaépítése – a néplelket faggató Bartókéval és Kodályéval rokon. Úgy merült le századok hagyományaiba, hogy közben nemcsak ő maga gazdagodott, de véle gyarapodott a szűkebb hazának vallott Erdély, és nem utolsósorban a közép-európaiság szellemét nem is utolsók között élesztő magyarság. A transzszilvanizmus gondolatának sokféle ködös és misztikus elképzelése mellett az ő megfogalmazása a legélettelelibb. Három nemzet – magyar, szász, román – békés egymás mellett élésének szószólója, mégpedig úgy, hogy hagyomány és nemzeti sajátosság kölcsönösségében növeszti a „szép emberséget".

Lehet-e egy életmű valódi foglalata ez a Hármaskönyv; szépírás, grafika, publicisztika kifejezi-e a tennivalókban gazdag élet megannyi szépségét? A mű esztétikai értéke önmagában is megáll, de önkéntelenül felerősíti a mögüle felsejlő cselekedet, az egyenes emberi tartás. Így már a mű és az életút szétválaszthatatlan, s önkéntelenül is a csehszlovákiai magyarság „lelkiismeretére", Fábry Zoltánra asszociálunk. A kisebbségben élő magyarságnak talán ennél a két öregénél vált a megtett életút esztétikummá. Kós írásművészetében emberi módon él és mozog a Havas, nemcsak megsegítő, erőt kicsikaró társ, hanem gyakran a legyőzhetetlenségében riasztó ellenfél, az ember közeledésére sokszor halállal válaszoló mitikus hatalom. Ahonnan nincs kiszakadás, csak örökös harc van, nincs elernyedés egy pillanatig sem, de van állandó nekifeszülés: a természettel szembeszegült ember örökös készenléte (A Gálok, A havas).

Akármelyik írás hőseit vizsgáljuk, szembetűnik a kemény, konok karakter. Amolyan „egyfából faragottak", akárcsak az író. Ezek a hősök életük végéig megszállottak, mindig valami űzi-hajtja őket, sohasem elernyedtek, ám fiatalosak, az öregedés ellen konzerválja őket a munka. Egyszerűségük a néplélek egyszerűsége, hajlíthatatlanságuk a faragatlan vessző szívóssága. Úgy mozognak le-föl egy-egy Kós-históriában, mintha a ház előtt lévő padkáról vagy a tisztaszobában zajló foglalatosságról jöttek volna éppen. S hogy mindig történik velük valami, ez épp Kós elbeszélő művészetének legfelismerhetőbb értéke. Kiemelt helyet kap ebben a prózaszerkesztésben a cselekményesség, s a történések egymásutánja adja azt az életteli levegőt, amely minden írásból megcsapja az embert. Ha az író a múltban kalandozik is (Budai Nagy Antal, Varjú-nemzetség), jelen idejű kérdések feszegetésétől szikrázik az atmoszféra, a történelmi hagyományok felemlegetése nála nem a nemzeti múlt rózsaszínű álmából bódult cselekedet, hanem egy reális, a mostani körülményeink eligazodásában utat-célt mutató hajtóerő. Akkor tért rá az író erre a jelbeszédre, mikor közéleti szereplését, az Erdélyi Magyar Néppárt politikusaként, nem koronázta siker. Vereségei nemhogy megtörték, de még ellenállóbbá tették. S amikor az őszirózsás forradalom bukását követően felhagyta biztos pesti állását – az Iparművészeti Főiskola tanári katedráját –, és vállalta a teljes létbizonytalanságot, Erdélyt, tudta, hogy a kisebbségi magyarság sorsában maga is missziót tölt be. Ekkor kezdte a magyar nyelv pallérozását; szépirodalmi, publicisztikai, építészettörténeti tanulmányainak veretes magyar nyelvezetével ő maga is irányt mutatott.

Tamási Áron Énekes madár című színpadi játéka kapcsán fogalmazza meg a mindmáig szóló figyelmeztetést: „A mi színházunk a magyar nyelv, a magyar szellem, a magyar művelődés iskolája, szószéke kell hogy legyen." Az ő írásműve a legbeszédesebb példa, hogy ennek a szószéknek nem kell faragottnak, cicomásnak lennie, megteszi a csontig meztelenített puritánság is. Csak egy a fontos: igazat szóljanak róla! A Hármaskönyv minden egyes sorából pedig ez süt, legyen az szépirodalom vagy vitairat, kritika vagy elmélkedő esszé. Meg a bölcsesség. A nyolcvanhét év nem tudja a vállát annyira nyomni, hogy ne kezdene fiatalosan újabb és újabb munkákba.

Mert az idő sebeket üthet az emberen, de az evangélium – a magyar nyelv – szavát nem tagadhatja meg az, aki prédikálásra született. Igét hirdetni pedig a saját maga faragta szószékről mindig felemelő, és nem is a legutolsó dolog.

1970

A havas

„Kőből, fából házat… igékből várat"

1.

Kós Károly születésének centenáriumára a kolozsvári Dacia Könyvkiadó csinos kis kötetet jelentetett meg. Noha a külsejében is megújult, elsősorban klasszikusokat magában foglaló sorozat a tanulók számára válogat egy-egy életműből, a könyveket az is bizton forgathatja, aki nem kizárólag belőlük akarja szerezni ismereteit. S azért is, mert némely esetben a filológiai búvárkodás eredményeivel találkozhat. A havas című kötetet az életmű egyik legjobb ismerője, Kós monográfusa, Varró János válogatta és látta el előszóval, valamint az életrajzi és könyvészeti adatokat tartalmazó függelékkel. Meglepetést nem a tanulmányértékű, bevezető esszével okozott (az írás némely részlete – szó szerint – az éppen tíz évvel ezelőtt megjelent Kós-monográfia meglátásait ismétli), hanem avval, hogy egy, eddig az Erdély című turisztikai folyóirat lapjain megbújt novellát emelt ki a feledés homályából.

A szebeni havasok között című „útibeszámoló", eddigi ismereteink szerint Kós Károly első, nyomtatásban megjelent munkája, a fönt említett folyóirat 1905-ös évfolyamában jelent meg (11–12. sz.). Hol volt még akkor az Atila királról ének – rajz és szöveg – balladáinak múltba merülése, hol az 1911 telén készült Régi Kalotaszeg! Bár Kós mindvégig botcsinálta írónak vallotta magát, akinek tulajdonképp a kényszerű váltás adott kezébe írótollat – Trianon az ő életében is vízválasztó –, már egész fiatalon a szépirodalom is izgathatta. A mese, a történet, mely a pergamenre rajzolt kék, fekete és piros betűknél mindig több. Szembesülés magunkkal, emlékeinkkel, egy néppel és annak történelmével. A Varró János által fölfedezett írásban – ismerd meg szülőföldedet! – Erdély havasainak, a természettel küszködő, harcoló népnek a legendája ismerszik meg, és – nem utolsósorban – Kós mesélőkedve. Már e korai zsengében ott a hangulatteremtő erő, a biztos alakrajz.

Varró János válogatásával életmű-összefoglalót akart adni; többnyire ez sikerült is. Az író legismertebb regényei, a Varjú nemzetség és a ma is eleven Az országépítő – terjedelménél fogva – természetesen nem kerülhetett be A havas című kötetbe, viszont itt olvasható az 1921-es A Gálok és az 1930-ban készült címadó elbeszélés, valamint a Kolozsvári testvéreket és a XIV. századi Kolozsvár társadalmi életét bemutatni szándékozó, torzóban maradt regény egyik részlete is. Mindenik írás hangulatos szépprózai kísérlet; a korábbiak a megtalált hangot illusztrálják, az 1954-ben közzétett Nagyurak pedig arról szól, hogy mit őrzött meg Kós a harmincas években írott remekléseiből.

Öröm együtt látni a Budai Nagy Antal históriája (1932) című hosszabb elbeszélést és a Budai Nagy Antal című drámát, az életmű letagadhatatlan értékeit. Bár a két mű nem ugyanazt a szemléletet tükrözi – az elbeszélés forradalmi hangja rövid idő alatt kétkedéssé, a főhős töprengéseivel kiúttalansággá alakult –, fölfedezhető bennük az alakítás vágya, szenvedélye s az író hallatlan vonzalma a történelemhez. Kós Károly álma, az oly sokszor megkérdőjelezett transzszilvanizmus, az Erdélyben együtt élő népek kölcsönös értéktiszteletére s egymás megbecsülésére van alapozva. A szépíró munkája sem lehetett kevesebb: az építés parancsára hitet téve, a föntieket tudatosítani.

2.

A „Kőből, fából házat… igékből várat" című, a Magvetőnél megjelent kötet – töredékes idézetével homlokán – Kányádi Sándor szép versére utal, s tágabban véve Kós Károly építő erkölcsére. A könyvet válogató és sajtó alá rendező fiatal kutató, Sas Péter Kós 100 évében ezt a teremtő erkölcsöt – szellemet – kívánta megmutatni. Kettős tükörben: a könyv első része válogatás az író, építész, gondolkodó életművéből, a második – neves kortársak, többek közt Móricz Zsigmond, Kárpáti Aurél, Debreczeni László, Kányádi Sándor vallomásainak közreadásával – tisztelgés a száz éve született „megtartó példa" előtt.

A „Tettem, amit kellett, ahogy lehetett és ahogy tudtam" című ciklusban jól ismert írások (Koronázási emlékeim, Ady Endre szülőföldjén stb.) kevésbé hozzáférhető (Kiáltó Szó) és alig vagy nem ismert szövegekkel váltakoznak (Összes verseim, Levél Nagy Elemér úrnak). A válogatáson lehetne vitatkozni, hiszen olyan kevésbé fontos „közlemények" – a fönt említett levél, Kósnak 1973-as kitüntetése alkalmából mondott beszéde – is helyet kaptak a kötetben, amelyek nem vagy alig-alig rajzolnak új vonást a huszadik századi polihisztor – egyik kortársa megnevezésével: reneszánsz ember – arcképére. Viszont a Kiáltó Szó közzétételét – a politikus Kós biblikus szavainak e fölrázó erejű dokumentumát – nem lehet eléggé ünnepelni. Eme esszé a Trianon után hátország nélkül maradó értelmiség panaszát közvetíti, s címéhez és alcíméhez híven valóban kiáltó szó akar lenni Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához. Hogy ismerjék föl: a megváltozott helyzet új taktikát, új építésmódot követel. „Kétmillió magyarra mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk a Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása." Hogy mi valósult meg ebből, ezen nem itt a helye töprengeni. Kós, miután a történelem szele kiütötte kezéből a körzőt és a vonalzót, s pártszervező munkája is csődöt mondott, az íráshoz menekült. Ott tanított, ahol lehetett, s így lett építő- és képzőművész-tevékenysége mellett író is.

A könyv második ciklusa – „… Az élet pártján állott …" – emlékező írások gyűjteménye. Itt is jobban meg kellett volna válogatni az anyagot: Benkő Samu és Marosi Ildikó riportjai (beszélgetései), mert a Kós-szöveg bennük a lényeg, inkább az első ciklusba tartoznának. A Kortársak Kós Károlyról című összeállítás sem a leglényegesebb írásokat közli, hiszen akkor nem maradhatott volna ki Tordai Zádor (Örömmel írtam). Sütő András (Sorok egy levél margójára), valamint a „régi és az „új költőknek egész sora: Tompa Lászlótól Áprily Lajosig, Dsida Jenőtől Király Lászlóig, Farkas Árpádig.

A könyv legnagyobb értéke Sas Péter Kilenc évtized című tanulmánya. Az életrajz írója az események pontos fölidézésével ezúttal fölülmúlta a válogatót és szerkesztőt. Kár, mert Kós Károly példáját csak akkor tudjuk igazán fölmutatni, ha érzékeltetjük azt is, hány írónak, művésznek volt éltető forrása. Az író a másik író előtt művével tiszteleghet, és nem kell ennél nagyobb főhajtás.

1983

Léleknek várat

Több levelét őrzöm, mindenik szinte műremek. A számomra – s talán az egyetemes magyar művelődés számára is – legértékesebbet 1976 májusában kezdte írni, és július 28-án tett pontot a végére. Az „öreg Kós Károly" (aláírása az idő múlását is jelezte) kilencvenhárom évvel a vállán is precíz, rendszerető ember volt. A levelet, noha többnyire egyetlen személyhez vitte izenetét, olyan műformának tekintette, mely által – akárcsak épületeiben, saját műhelyéből kikerült könyvritkaságaiban és rajzaiban – föltárulkozhat a lélek. Minden sort gonddal tervezett. Vágott (mártogatós) tollal írott vallomásai harmóniáról tanúskodtak. Úgy írt, ahogyan élt – keményen, tisztán. Nem szerette a homályt, nem szerette a kétértelműséget.

Ama nevezetes – ötoldalas! – levelében például Illyés Gyulát is megfeddte, akit különben tisztelt és a legnagyobbak közt tartott számon, mert Katona József Bánk bánját „átigazította". Azért szólt, idős korban többnyire csak levélben, mert ki akarta beszélni közlendőjét. Belülről szorította valami, s ezt a terhet nem akarta tovább hordozni.

Többen így jellemezték: a hűség embere volt. Legszebben talán a költő: hajlékot teremtett Istennek és az embernek, a léleknek pedig várat rakott. Kőnél, cserefánál erősebb igékből. Kányádi Sándorral, kitől kölcsönöztem a szavakat, egyszer-kétszer megklátogattuk, s később egyedül is többször megfordultam Kolozsvárt a Rákóczi úti „Varjú-várban". Ha bizonytalanok voltunk dolgainkban, keserűek és tanácstalanok, bátran állíthattunk be Kós Károlyhoz. Csak egy telefon kellett, nehogy a betegre nyissuk rá az ajtót.

Károly bácsi mindig vidám volt és friss, s akit közel érzett a szívéhez, avval akár több órát is eldiskurált. A kolozsvári tudománytörténész, Benkő Samu ezekből a beszélgetésekből kicsiny könyvet is készített, mi pedig, akik csak ritkán vettük elő a jegyzőfüzetet, erőben gyarapodhattunk. Hallgattuk – mit hallgattuk, ittuk – minden szavát, hiszen Kós Károllyal a történelem szólt. Egy szent öreg, aki Ady, Móricz Zsigmond, Kuncz Aladár kézfogásának melegével ajándékozott meg bennünket. S törhetetlen hitével, mely nélkül nem lett volna az, aki: országépítő.

Ült kedvenc cserépkályhája mellett és mosolygott. Ez a szíjas, örök-konok, kevés beszédű öregember maga volt a bölcs derű. Hallgatásaiban intés volt, egy puritán jelbeszéde, ritka nevetésében önfeledt kitárulkozás.

Kilenc évtizedes nagy útján nemcsak önmagát építette következetes keménységgel és szigorral, hanem építésre sarkallta a romániai magyarságot is. Elsősorban példájával. És cselekedett ő is: amikor annak idején kiütötték kezéből a körzőt és a vonalzót, pártalapításba kezdett, ha az sem sikerült, írásba fogott, linómetszésbe, könyvescéh alapításába. Erdély, ez a különleges terep, mindig is kedvezett – a Varjú nemzetségből a példa – a „bolondoknak". Akik, egy Tótfalusi Kis Miklós, egy Apáczai Csere János teremtő akaratával, a közösséget szolgálták. Kós Károly, az önmagával együtt népét is kiteljesíteni akaró reneszánsz ember közéjük tartozott.

Szinte hihetetlen, száz éve született. Élete már egy darabka történelem, melyben a választás – a népkeresés – erkölcsi tettnek minősül. Kós, osztrák és francia polgárősök ivadékaként, a magyarságot választotta. Az első világháborút követő békeszerződés után meg a szűkebb hazát, Erdélyt. A történelem parancsára figyelmezve sugallta: aki meg akar maradni, ahogy Sütő András mondja, az keményen vesse meg a lábát a sokszor „hasravágtató" talajon.

Sosem mertem megkérdezni tőle, mely vonását, tulajdonságát kölcsönözte regényhősének, Istvánnak, az országépítőnek. Újraolvasván a könyvet, látom: elég sokat. S arca egyre elevenebb lesz, nem árthat neki idő és semmiféle rontás.

A barázdált arcú öregember most már végképp úgy él emlékeimben, ahogy utoljára láttam. Babrál a négyfelé vágott cigarettával, folyóiratokat lapoz könyvesházában, leveleket fogalmaz. Még kilencven éven túl is annyi a teendője, hogy szinte nem is gondol a halálra. Mesélik, élete utolsó hat napját szótlanságban töltötte; leveleit nem bontotta föl, nem fogadott el ételt. Úgy készült a halálra, ahogy egész életében élt – méltósággal.

A házsongárdi temetőben óriási tömeg búcsúztatta. A végtisztességtevők számát mindennél jobban jelzi: az énekelt zsoltárokat még Kolozsvár főterén is lehetett hallani.

1983

Kós Károly nyomában

Haris László fotói a budapesti Kolta Galériában

Méltóbb kiállítással nem is kezdhette volna meg működését a Háló Egyesület (ez a keresztény összefogást, megsegítést, lelki gondozást az egész Kárpát-medencén belül évtizedek óta gyakorló-végző társaság) Kolta Galériája, mint a Kós Károly-épületeket bemutató színes fotókkal.

Az első kiállító, Haris László, akarva-akaratlan két ember előtt is tisztelgett. Kós Károly alkotó zsenijét megidézve az előtt a dr. Kolta Magdolna (1958–2005) – a galéria névadója – előtt is, aki a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Mai Manó Ház megálmodójaként emberfeletti munkát végzett a magyar fotográfia hazai és külföldi elismertetéséért.

Haris László képzőművészeti látása, vonzódása egy-egy műhöz közismert – újabb, nagyméretű képei például valamely festmény részletét idézik meg, a Hold-kráterben „űrsétát" végző szemként, az ott látottak igézetében.

Hogy ez az egyre kozmikusabbá váló, némiképp a szakralitással is érintkező látásmód az évtizedek alatt miképp alakult ilyenné – a politikai jellegű akciókból, szabadságot kiáltó fotókból hogyan lett artisztikus, az éteri szépséget az önkifejezés szolgálatába állító létmagyarázat –, arra a közelmúltbeli felsőzsolcai tárlat (Bárczay-kastély) volt meggyőző példa.

Ám a jó fotós, a gépét mesteri módon kezelő – a technika minden csínját-bínját ismerő és alkalmazó – művész nemcsak akkor van elemében, amikor teremteni kell (a fénykép, világhírű nagyjainktól tudjuk, önálló, esztétikummal bíró műtárgy), hanem dokumentátori minőségében is. Persze Harisnál – nézzük csak meg a Varjú-várat domboldalból kiemelő árnyékot, a belógó fa dőlésszögét stb. – ez a megőrző-dokumentáló gesztus is teremtés.

Kós Károly-képei, mintha minden részükben az életmű igazságait hangsúlyoznák, át vannak szellemítve. A Székely Nemzeti Múzeum (Sepsiszentgyörgy), lábát megvetve a hazai tájban, erős vár, s mégis mintha lábujjhegyen járna, oly kecses szellemi építmény. Ugyanaz az Isten lakik falai közt, mint a zebegényi római katolikus