Pablo Escobar bérgyilkosa voltam

By John Jairo Velasquez and Maritza Neila Wills Fontecha

John Jairo Velasquez, más néven Popeye, a kolumbiai drogbáró, Pablo Escobar bérgyilkosainak a főnöke. Kétszázötvenhét ember megölését, és további háromezerének a megszervezését vallotta be.
Huszonkét évet töltött börtönben. Néhány év szabadság után újra letartóztatták.

Önéletrajza különleges betekintést ad a Narcos c. nagysikerű tv sorozat révén is megismert Pablo Escobar és a Medellin kartell legbelső világába, úgy,ahogy még soha senki.

Csak 18 év felett ajánlott!

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jun 27, 2019
• ISBN: 9786155905438

Book preview

cover.jpg

Jhon Jairo Velásquez – Maritza Neila Wills Fontecha

Pablo Escobar

bérgyilkosa voltam

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Mi vida como Sicario de Pablo Escobar

Fordította: Horváth Krisztián

Copyright © Jhon Jairo Velasquez, Marizta Neila Wills, 2016

Hungarian translation © Horváth Krisztián, 2019

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2019)

ISBN 9786155905421

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Semmi ne zavarjon;

semmi ne riasszon;

minden elmúlik;

Isten nem változik,

a türelem

mindent elér.

Kinél Isten,

annak semmi nem hiányzik.

Isten egymaga elég.

Teresa de Jesús

Köszönetnyilvánítás

Először is szeretném megköszönni a jóságos Istennek, hogy életemet a rossz cselekedeteim által okozott annyi fájdalom közepette is megőrizte.

Mindazoknak, akik életem útján elkísértek engem, hogy segítséget nyújtsanak a börtönön belül és kívül; mindazoknak, akik így vagy úgy hittek és hisznek bennem; börtöntársaimnak, mert nélkülük nem tudtam volna túlélni: köszönöm.

Nem felejtem pszichológusaimat és mestereimet, akik türelmükkel, odaadásukkal és gondoskodásukkal megtanítottak egy új személyiség kikovácsolására.

Szeretném kifejezni hálámat barátaimnak, akik a távolból soha nem feledkeztek meg rólam.

Meg kell említenem legmélyebb hálámat menedzserem, Kenny Labossiere felé, aki napi erőfeszítésével elérte, hogy álmaim valóra váljanak; kiadómnak, aki keresztény hitével megadta nekem azt a lehetőséget, hogy új és jó életet kezdjek; ügynökeimnek, akik mindennap kitartásukkal és gondoskodásukkal nagy harcosokként azért küzdenek, hogy lehetőségeket adjanak nekem új utamon.

És szívem mélyéből szeretném kifejezeni legmélyebb hálámat mindazon embereknek, akik őszinte és szívből jövő bocsánatukat megadták nekem, mivel csak így tudunk elindulni a béke és a megbékélés útján.

Előszó

Mindig is hallottam, hogy bárki tévedhet, hogy tévedni emberi dolog, s bármennyire is erőlködjünk, mindig ki leszünk téve olyan hibáknak, mint amilyenek kitörölhetetlen bélyegként őrződtek meg emlékezetemben.

Ami életem egyik legdisszonánsabb elemeként, egyfajta elűnni nem akaró állandóként mindig is ott volt az a háború, melyben nem voltam több vendégnél, egy katonánál, egy harcosnál, egy gyilkosnál. Az iskolákban, már korán megfertőzött gyermekkoromtól fogva, mindig is csak egy nem teljes történetét hallhattam Kolumbia kegyetlen háborúinak, hatalomvágyó liberális és konzervatív politikusainak; hallottam továbbá hazánk nagy hőseiről, akik szüntelen valamely rosszul értelmezett szabadságért küzdöttek. Soha nem képzeltem, hogy életem különböző korszakaiban mindezt majd saját bőrömön is meg kell tapasztalnom.

Egy ragyogó, trópusi napon érkeztem Pablo Escobar Gaviria főhadiszállására, hogy megéljem azt, amiről úgy gondoltam, életem legizgalmasabb kalandja lesz, s melyről már alig tizenhét éves korom óta ábrándoztam. Szívem őrült, fiatal és kalandra vágyó volt, kész arra, hogy intenzív életet éljen, amikor beléptem a kolumbiai haditengerészet és a rendőrség kötelékébe. Ott csak a frusztráció jutott nekem, mert a fegyverek soha nem szólaltak meg, s csupán egy kis tanonc voltam, aki alávetette magát a rendszernek és a demagóg fegyelemnek, ami aztán végül kiölte belőlem harcos álmaimat és elfojtotta bennem azt a hangot, mely bensőmben csak a szabadságért kiáltott.

Döntésemet meghoztam és olyan pontosan érkeztem a sorsommal való találkára, mint a hajnal. Ugyanúgy, ahogy egy nagy egyetemi oktató sem csupán a tudás látszatával jut el a csúcsra, hanem egész életét kutatásai tárgyának szenteli, én a halni kész ember bátorságával és elhatározottságával indultam vezetőm, Pablo Escobar Gaviria parancsnoksága alatt egyetlen ügy érdekében: hogy ne adjanak ki kolumbiaiakat az Egyesült Államoknak. Az én vezetőm volt az az ember, aki mértéktelen hatalommal és határtalan erőszakkal megváltoztatta egy vidéki város, Medellín sorsát, egy Palermóhoz és a szicíliai maffiához hasonlatos hellyé formálva azt. Ez a maffiafőnök Medellín északkeleti hegyeiből bukkant elő, olyan városnegyedekből, mint Manrique és Aranjuez, ahol csak a nagy gyárak munkásai vagy néhány közalkalmazott lakott, ahol az alig tizenéves gyerekek, akik csak távolról álmodozhattak egy bicikliről, hiretelen elkezdtek hatalmas autókkal járni, drága ékszereket és márkás ruhákat viselni (közönséges és távolról sem elegáns módon, de kellően hivalkodóan ahhoz, hogy kitűnjenek a tömegből).

Antioquia változatos és szép hegyei között, ahol az erőszakra csak erőszak volt a válasz, elképzelhetetlen helyeket jártam be, míg az ellenség elől menekültem. Itt a drogkereskedelem társadalmi és gazdasági jelensége elérte az állami alkalmazottak szféráját is, mely egybekelt az alvilággal azért, hogy együtt megteremtsék a makróbűnözést, a létező leghalálosabb merényletet a polgári lakosság ellen, mely egyre mélyebbre hullott a nyomorba, ami valóságos vérfolyamokat ontott annak reménye nélkül, hogy jövendő generációink számára jobb hajnal virradna.

Jómagam is része voltam ennek a kegyetlen és bűnös, eljárásában durva, módszereiben visszataszító és az aljas indokból a gazdagság megszerzésére kész medellíni kartellnek. Itt tanultam meg a háború művészetét, halottakat, sebesülteket és áldozatok ezreit hagyva magam mögött. De első áldozata én magam voltam, mert kolumbiaiként egy olyan társadalmi igazságtalanság részese vagyok, mely a XIX. századból ered, s mely kilenc polgárháborúba rángatott bele bennünket, és marxista gerillák, parasztmilíciák és önvédelmi egységek, sőt a drogkartellek létrejöttét is előidézte. Sajnálatos módon ezek a szervezetek voltak azok, melyeknek fel kellett vállalniuk az állam által magára hagyott társadalmi felelősség kérdését is.

A huszonhárom évig és három hónapig tartó börtönbüntetésem minden percében megéltem a bezártság és a kínzás kegyetlenségeit, és két börtönön belüli háborút is túléltem. Azon cellák és zárkák mélyén, ahol apránként elsajátítottam a csend művészetét, soha nem szűntem meg látni és hallani azt, ahogy az országomban dúló háború miatt kolumbiai halottak tömegei sorakoztak egymás után útban a temetők felé.

Azt állítani, hogy a háború véget ér a drogkereskedelem puszta tényének megszüntetésével, egészen egyszerűen túlzás, mert csak azokat érintené, akik kereskednek a drogokkal vagy fogyasztják azokat, de nem érintené a kartellek maffiózóit, akik úgyanúgy, mint a politikai maffia, mindent saját érdekeiknek megfelelően alakítanak.

Ennek az utálatos tevékenységnek csak akkor lesz majd vége, ha mi, harcosok emberségessé válunk a polgári lakossággal szemben, s amikor az elitek és híveik megegyeznek abban, hogy eltakarítják a mocskos rothadást, mely közintézményeinket rohasztja, hogy a jövő generációink tiszta forrásból ihassanak.

I. FEJEZET

A kezdetek

A drogkirályok

Nevem Jhon Jairo Velásquez Vásquez, alias Popeye. Itt vagyok. Ez vagyok én. Egy 52 éves férfi, huszonhárom év börtönnel a háta mögött. Aura Ofelia Vásquez de Velásquez és Serveleon Velásquez fia. Öt gyermek közül a negyedik. Már nagyon kis koromtól éreztem, hogy más vagyok, mint a testvéreim. Gyermekkoromból arra emlékszem, ahogy apám fagyival jutalmazott és hogy én ezt rendkívül élveztem. Emlékszem, hogy egyszer, amikor a testvéreimmel bujócskáztam, becsaptam őket: széttárt ujjaim közt láttam, hova rejtőztek, ami miatt nagyon megharagudtak. Emlékszem, hogy ekkor egy fához kötöttek és meggyújtottak. Anyám, amint észrevette, mi zajlik, egy takaróba csavart, hogy megvédjen. Ebből a játékból származik két első sebhelyem: egy a jobb vállamon, a másik a fejemen, majd aztán néhány évvel később felfogásom, akaratom és zsigeri érzelmeim nem csupán golyóütötte sebeket hagytak testemen, de kitörölhetetlen hegeket is lelkemen, melyeket csak a börtönévek múlása enyhített Isten irántam mutatott szeretete és gondoskodása révén. Diákként átlagos voltam, de iskolatársaim mindig jókedvű diákként fognak rám emlékezni. A rendőrséghez tartoztam, a tengerészet hajósinasiskolájának tagjaként közlekedési rendőr voltam. A jó út keresésében kudarcot vallottam, mivel bensőmben a kalandra és a veszélyre hívogató érzés volt. Életem tizenkét évében Pablo Escobar Gaviria helyettese voltam, egyik bizalmi embere a bűn világában. Tulajdon kezemmel több mint kétszázötven embert öltem meg, bűntárs voltam számos olyan bűncselekményben, melyeknek több mint háromezer áldozata volt s melyeket azok a harcok okoztak, melyeket gazdám nevében indítottam. Öltem, emberrablást követtem el, raboltam és drogokkal kereskedtem, terrorista cselekedeteket hajtottam végre annak az embernek a parancsára, aki sokak számára a XX. század legkegyetlenebb gyilkosa.

Itt vagyok, ez vagyok én: Jhon Jairo Velásquez Vásquez, alias Popeye.

Pablo Escobar volt a mi nagy vezetőnk: őt patrónnak, gazdának neveztük. Egyedi személyiségű, hidegverű ember volt, aki nem ismerte a félelmet. Soha nem fogta el az eufória egy nagy győzelem miatt, és soha nem szomorodott el túlságosan egy vereség felett. A gyilkosságok, melyeket mi az ő helyetteseiként elkövettünk, főként azoknak a harcoknak voltak következményei, melyek a kolumbiai állampolgároknak az Egyesült Államok részére való kiadatása ellen zajlottak. Főhadiszállásunk Medellín városa volt, Antioquia tartomány székhelye: egy gyönyörű város tavaszias éghajlattal és a szegényebb városrészekben bűnözők százaival. Ők kísértek el bennünket harcaink során, melyeket a kolumbiai állam és olyan más drogkereskedéssel foglalkozó csoportok ellen folytattunk, mint a cali kartell.

Azokban az időkben, amikor gazdám, patrónom számára dolgoztam, a drogüzletet Kolumbiában két nagy maffiacsoport felügyelte: a cali kartell és a medellíni kartell. Előbbit négy nagy drogbáró alkotta: Gilberto Rodríguez Orejuela; az ő testvére, Miguel Rodríguez Orejuela; José Santacruz Londoño és Francisco Hélmer Herrera Buitrago. A cali kartell volt a mi versenytársunk, legfőbb ellenségünk. A medellíni kartellt ugyanakkor legfelsőbb szintjén Pablo Emilio Escobar Gaviria, a nagyfőnök; barátja és mentora Jorge Luis Ochoa Vásquez és José Gonzalo Rodríguez Gacha, avagy El Mexicano alkották. Helyetteseik Alberto Castaño Molina, azaz el Chopo; Otoniel González Gallego, másképp Mugre; Jhon Jairo Arias Tascón, vagyis Pinina; Carlos Mario Alzate Urquijo, másként Arete; Dandenys Muñoz Mosquera, azaz La Quica; Giovanni Lopera Zabala, más néven la Modelo; Ricardo Prisco Lopera, vagyis Richard; Guillermo Zuluaga, másképpen Cuchilla; és én, Jhon Jairo Velásquez Vásquez, azaz Popeye voltunk. A gazdától és tőlünk Medellín szegénynegyedeinek és más, kevésbé deprimált olyan helyeknek, mint Itagüí, Envigado és La Estrella összesen csaknem kétezer fizetett bérgyilkosa függött. Juhok serege voltunk, melyet egy oroszlán vezetett.

AZ OCHOA-KLÁN ÉS PABLO ESCOBAR KEZDETI IDŐSZAKA

Don Jorge Ochoa mindig is tiszteletre méltó, jóságos, különös személyiségű ember volt. Bölcs volt ahhoz, hogy másokat manipuláljon, de ő maga mindig tiszta maradjon, és okos volt ahhoz, hogy soha ne sározza be magát. Első ránézésre soha nem annak tűnt, mint ami valójában volt. Mosolygós, jó étkű és kövér. Egy álarcos drogkereskedő. Az ember nem feltételezte róla, hogy erőszakos, sokkal inkább a párbeszédre és a diplomáciára volt adottsága. Tekintélyes bendője békés ember külsejét kölcsönözte neki, aki a maffia afféle télapójaként képes volt megtéveszteni minden ellenségét. Ravaszabb volt bárkinél, beleértve magát Pablo Escobart is, sokkal többen csodálták, mint a gazdámat. Don Jorge Ochoa volt az, aki bevonta a drogkereskedelembe Pablo Escobart és unokatestvérét, Gustavo de Jesús Gaviria Riverost. Kiragadta őket

a kisstílű bizniszekből, és nagy kereskedőkké tette őket. Ő már Pablo és az unokatestvére előtt is nagy drogbáró volt. Amit Pablóval tett, az azért volt, hogy egy olyan gengszter háta mögé bújhasson, aki nem fél az erőszaktól és a vértől. Miközben az Ochoa-klán, melyet Jorge Ochoa, Fabio Ochoa, Juan David Ochoa és José Orejas alkottak, a legnagyobb drogkereskedő csoportként növekedett a városban, Pablo Escobar Medellín utcáin úgy nőtt fel, mint fizetett pribék és emberrabló.

Escobar és Gustavo Gaviria Negro Pabónnal és Mario Henaóval együtt elrabolták Kolumbia akkori legnagyobb iparmágnását, don Diego Echavarríát. Egyrészről az oly sok pénzzel bíró Ochoa-klán, másrészről a banditacsoportokat összefogó és összehangoló Pablo Escobar fenyegető veszélyt jelentett számára. Bármely pillanatban bekövetkezhetett a végzetes összecsapás. A legjobb, a stratégiai szempontból leginkább megfontolt lépés a vele való szövetségkötés volt és az, hogy milliomossá tegyék. Ez valójában az Ochoa-klán maffiá­jának saját mesteri húzása volt. Ettől kezdve az Ochoa-klán, melyet Jorge Luis Ochoa Vásquez vezetett, Pablo Escobar társaként működött együtt több, az ország története szempontjából káros és ártalmas ügyben: a hetvenes évektől kezdve társak voltak a drogkereskedelemben; partnerek voltak a MAS (Muerte A Secuestradores; Halál az Emberrablókra) megalakításában; partnerek voltak az igazságügy-miniszter, Rodrigo Lara Bonilla 1984-es meggyilkolásában; partnerek a Panamán és Nicaraguán keresztüli drogkereskedelemben; partnerek az amerikai Barry Seal pilóta halálában, akit amerikai földön öltek meg, egész konkrétan Baton Rouge-ban, Luisianában, 1986. február 19-én. És a lista nem ért véget.

Barry Seal megölésére don Jorge Ochoa adott parancsot, aki embereinek azelőtt adta az utasítást, hogy elutazott Spanyolországba, ahol 1984-ben letartóztatták. Sealt az Egyesült Államokban kapták rajta és fogták el az Ochoa-klán és Pablo Escobar egyik drogszállítmányával, és messze ő volt az a pilóta, aki a leginkább gazdaggá tette az Ochoa-klánt. Don Jorge azt mondogatta, hogy már „belefáradt abba, hogy vele csináljon pénzt". Amikor egy nicaraguai pályáról való távozás közben letartóztatták, Seal elhatározta, hogy kettős ügynök lesz, emiatt továbbra is szállított az Ochoáknak, de az amerikai kábítószer-ellenes hivatal, a DEA és a CIA felügyelete alatt. Így ő vált a medellíni kartell elleni kulcstanúvá. Akkoriban ő jelentette a legnagyobb veszélyt Jorge Ochoára, aki éppen Spanyolországban volt letartóztatásban, az Egyesült Államok pedig kérte a kiadatását.

Mivel semmi más megoldás nem volt láthatáron, Fabio Ochoa Vásquez kitervelte Barry Seal halálát. Pablo Escobar egyik orgyilkosával, Guillermo Zuluagával, alias Cuchillával végeztette ki az Egyesült Államokban. Barry Sealt 1986 februárjában gyilkolták meg, Jorge Ochoát pedig 1986 júliusában deportálták Kolumbiába, néhány hónappal a történtek után. Amikor már Kolumbiában volt, az Ochoa-klán gazdasági hatalmának és a jelentős politikusok és maffiózók közti már meglevő szövetségnek köszönhetően még ugyanazon év szeptember közepén szabadon távozott a börtönből.

Gazdám és don Jorge Luis Ochoa társak voltak Jaime Ramírez Gómez rendőr ezredes meggyilkolásában is. Ezt a magas rangú tisztviselőt, aki a haza hőse volt, Jorge Ochoa és Pablo Escobar utasítására 1986. november 17-én gyilkolták meg, mert elfoglalta és lerombolta a világ legnagyobb kokainlaboratóriumát, melyet Tranquilandia és Villa Coca néven ismert a világ, s mely az Ochoa-klán, Pablo Escobar és Gonzalo Rodríguez Gacha tulajdonát képezte. Hatalmas labor volt ez, mely a kolumbiai őserdőkben működött, saját repülőtérrel és kellően nagy infrastrukúrával ahhoz, hogy képes legyen a drogkereskedelem pilótáinak és a labor munkálataiban alkalmazott személyzet elhelyezésére, ott ugyanis minden művelet légi úton zajlott. Továbbá parnerek voltak az El Espectador című újság tulajdonosának és igazgatójának, don Guillermo Canónak a meggyilkolásában, valamint az újság épületeiben dinamittal elkövetett merényletben is.

Jorge Ochoa 1987 februárjában nagy ajándékkal lepte meg Pablo Escobart: elhozta neki Spanyolországból Miguelitót, az ETA bombaszakértőjét. Ez az ember együtt ült Ochoával, a börtönben pedig életre szóló barátok lettek. A kolumbiai terrorizmus szülőatyja tehát az Ochoa-klán feje. Annak következtében, hogy Miguelito a hazámba érkezett, az a háború, melyet gazdám kezdett az állam ellen, Pablo Escobar leghatásosabb fegyverével, a dinamittal és könyörtelen mentalitással telepakolt táskabombák révén távirányításúvá vált. Miguelito képezte ki José Zabalát, más néven Cucót az Antioquiai Egyetem egyik elektromérnökét, Giovanni Lopera Zabala, azaz La Modelo unokatestvérét, aki szintén Pablo Escobar egyik helyettese volt. Cuco ezek után átadta a bombák gyártásával és robbantásával kapcsolatban elsajátított technikákat a medellíni kartell militánsainak, létrehozva így egy terrorista kommandót, néhány bérgyilkost összegyűjtve.

Don Jorge Luis Ochoa és Pablo Escobar társak voltak továbbá a Bogotá főpolgármesteri címére pályázó és később a Kolumbia elnökévé lett Andrés Pastrana Arango elrablásában; társak voltak Carlos Mauro Hoyos, a Kolumbiai Köztársaság ügyészének elrablásában és meggyilkolásában; továbbá a Mundo Visión létesítményei elleni dinamitos merényletben, ami Jorge Enrique Pulido tulajdona volt, akit később szintén ők gyilkoltak meg; társak voltak a Miguel Alfredo Maza Márquez rendőr tábornok elleni, a DAS (Muerte

A Secuestradores; Halál az Emberrablókra) létesítményeiben elkövetett autóbombás merényletben, ami egy olyan brutális cselekedet volt, mely a bogotái lakosság teljes generációjának lelkében maradandó nyomokat hagyott; társak voltak a Kolumbia elnökeként induló jelölt, Luis Carlos Galán Sarmiento meggyilkolásában 1989. augusztus 18-án, amikor a hős és tiszteletre méltó Valdemar Franklin Quintero rendőr ezredest is meggyilkolták; és társak voltak egy táskabomba aktiválásában is az Avianca egyik repülőgépének fedélzetén.

Mindkét maffiafőnök együttműködött Francisco Santos Calderón, az El Tiempo újságírójának elrablásában azelőtt, hogy az 1991-es alkotmányozó nemzetgyűlés szavazott volna a kolumbiai állampolgároknak az Egyesült Államok részére történő kiadatásáról; elrabolták Diana Turbay újságírót, Kolumbia volt elnökének, dr. Julio César Ayalának lányát, aki egy, a rendőrség által elhibázott kiszabadítási kísérletben halt meg; társak voltak Beatriz Villamizar és Maruja Pachón de Villamizar elrablásában, aki Luis Carlos Galán feleségének, Gloria Pachónnak volt a testvére, s akiket az 1991-es alkotmányozó nemzetgyűlés fentebb említett szavazása előtt engedtek szabadon. Don Jorge Ochoa és Pablo Escobar az állam elleni harcukban társak voltak ötszáznegyven rendőr halálában és több mint nyolcezer ember megsebesítésében is. Utasításukra több mint kétszázötven bombát robbantottak szerte az országban.

II. FEJEZET

„Kalandjaim"

Óóó, csecsemő a fedélzeten!

A parancsot kiadták. Pablo Escobar elhatározta, hogy Carlos Mauro Hoyos ügyész életének véget kell vetni, és nekünk, az ő bérgyilkosainak kell ezt végrehajtania. Kaptam egy csipogót Pininától, akivel az El Poblado nevű helyen találkoztam, ahol el kellett lopnunk egy négyajtós, tökéletes állapotban levő pick-upot, melyen semmi olyan sérülés nincs, ami alapján a hatóságok azonosítani tudnák. További feladat volt, hogy

a pick-upnak a merénylet pillanatában olyan erővel, durván és határozottan kell a klassz kis Mercedes-Benznek ütköznie, amelyben az ügyészt szállították, hogy még véletlenül se legyen lehetősége reagálni.

Pinina és én már három órája lestük a sugárutat, amikor egyszer csak megláttunk közeledni egy nőt egy olyan pick-uppal, mely alkalmasnak tűnt a feladatra. A nő egyedül ült a kocsiban, leengedett ablakok mellett és megfelelő sebességgel haladt ahhoz, hogy a támadásunkat végrehajtsuk. Elkezdtük követni, és amikor a piros lámpánál meg kellett állnia, én kiszálltam a kocsiból, ráfogtam a pisztolyt, és a hajánál fogva rángattam ki. A nő, aki teljesen ledöbbent, még csak egy hangot sem tudott kiadni. Minden flottul ment!

Én ültem a volán mögé, és az egyik rejtekhelyünkre vezettem az autót. Pinina – készen arra, hogy azonnal közbelépjen,– követett és arra felügyelt, hogy senki ne kövessen bennünket. Amint megérkeztünk, a zsákmánnyal a kezünkben már épp arra készültünk, hogy leadjuk a jelentést a gazdának. Átnéztük a kocsi külsejét: minden passzolt, már csak a rendszámtáblát kellett lecserélnünk.

Pinina kinyitotta a hátsó ajtót, és… Ó, meglepetés! Ott volt egy szépséges és gyönyörűséges, hét hónapos csecsemő, akiből egy anyuka féltve őrzött babájából néhány pillanat alatt a medellíni kartell által elrabolt újabb áldozat lett. A kisfiú a maga végtelen ártatlanságában csak mosolygott és gügyögött, anélkül, hogy tudná, hogy két valódi ördög áll előtte, akiknek csak egyetlen vágyuk van: megölni a nemzet főügyészét.

Karomba vettem a gyereket, és gyorsan elvittem egy szobába, majd otthagytam. Az pedig, amint egyedül találta magát, elkezdett sírni. Vissza kellett mennem, hogy megpróbáljam megnyugtatni, eközben Pinina vadul kereste a kocsi papírjait a nő táskájában. Végül megtalálta a papírokat, akkor viszont rájöttünk: döntenünk kell. Meredten néztünk egymásra. Megértettük, hogy csapdába kerültünk. Pinina azt mondta, menjek, és vegyek üdítőt meg egy cumit. Megkockáztattam és elhagytam rejtekhelyünket, amit mi Kolumbiában csak úgy hívunk „caleta", majd pár perc múlva ismét visszatértem, de amikor Pinina meglátta, hogy az üdítő szénsavas, azt mondta, menjek vissza és vegyek egy menteset, mert ha a gyerek ilyet iszik, akár meg is halhat. Ezzel újabb kockázatot vállaltam magamra, megint kimentem a rejtekünkről, hogy ezúttal egy narancslével jöjjek vissza, amit a csecsemő lassan meg is ivott. Én, Popeye, ott és akkor életemben először egy csecsemőt itattam. Hihetetlennek tűnik, de abban a zűrös helyzetben gyengédséget éreztem.

Amint a gyerek elcsendesedett, Pinina rám nézett és azt mondta: „Visszaadjuk a babát!" Akkoriban ugyanis Pinina már apa volt és imádta a gyerekeket. Ekkor elhatároztuk, hogy egy nyilvános fülkéből felhívjuk a papírok között talált telefonszámot. Már épp készültünk elmenni, amikor a gyerek, akit egy ágyban hagytunk pihenni, ismét sírni kezdett. Visszafordultunk és Pinina elkezdte ringatni a karjában, amitől az szinte azonnal meg is nyugodott. Tiszta sor: a gyerek szereti a maffiát!

A csecsemő első útját a maffiával El Poblado utcáin tette meg. Miközben Pinina vezetett, én a gyereket tartottam. Húsz perc múlva megálltunk. Nekem kellett felhívnom a számot. Amikor ki akartam szállni, Pinina vette a kezébe a csecsemőt, aki ismét elkezdett sírni, mintha tudná, hogy Pinina nem szereti kézben tartani a gyerekeket. Hihetetlen, de a csecsemő nálam jól érezte magát, így hát ismét kézbe vettem, kiszálltam a kocsiból és tárcsáztam a számot, hogy végre megszabaduljunk tőle.

A nő vette fel. Azt magyarázta, hogy kész bámilyen váltságdíjat kifizetni, én meg azt mondtam, hogy nem érdekel a gyerek, csak a kocsija. Megmondtam neki, hogy menjen vissza oda, ahol rátámadtunk és ott vissza fogja kapni a fiát. De a nő kitartóan csak azt mondogatta, hogy vigyem a házába a gyereket. Az üzenet egyértelmű volt. A rendőrség már tudott az esetről, elkapnának bennünket, ami a küldetésünket igen komolyan érintené. Hogy kicsit nyomást gyakoroljak rá, odaraktam a kagylót a csecsemő füléhez, az meg, mintha csak tudná, hogy együtt kell működnie, ismét elkezdett sírni.

A kétségbeesett anya olyanokat ismételgetett, amiből nyilvánvaló volt, hogy a rendőrség már a helyszínen van. Én viszont ismét azt mondtam neki, hogy csak a megadott helyen kapja vissza a gyermekét. Várjon türelemmel, én meg majd hívom tízpercenként, hogy pontos utasításokat adjak neki.

Visszamentem a kocsihoz, Pinina pedig stratégiát váltott. Mostanra az anya már tudta, hogy a gyereke jól van, és hogy vissza is fogja kapni. Mi pedig azt tudtuk, hogy a rendőrségnek már szóltak, miközben a gazda a mi üzenetünket várta. Válaszúthoz érkeztünk: egy hibás döntés vagy a rácsok mögé juttat bennünket, vagy a temetőbe, mert ahhoz kétség nem fért, hogy velünk vagy nélkülünk, de a patrón ki fogja végezni az ügyészt.

A csecsemő tovább folytatta útját a maffiával. Amint visszatértünk a rejtekünkre, elhatároztuk, hogy nemcsak a csecsemőt, de az immár feleslegessé vált puccos pick-upot is visszaadjuk, mivel feltételeztük, hogy már keresik. Ennek ellenére abban maradtunk, hogy az Oviedo bevásárlóközponthoz megyünk. A hely nyilvánvalóan tele lesz emberekkel, és amennyiben le is csapnának ránk, ez alaposan megnehezíti a rendőrség dolgát. Amint leparkoltuk a vadiúj pick-upot, Pinina kiszállt és felhívta az anyát, hogy megadja neki a pontos helyet. Visszajött, én meg elbúcsúztam a csecsemőtől, aki nagy mosollyal búcsúzott tőlem, mintha csak értené, hogy kalandja a maffiával szerencsésen véget ért.

HELIKOPTERLOPÁS

A köztársaság elnöke akkoriban Virgilio Barco Vargas volt, aki élvezte Alfonso López Michelsen szilárd támogatását. Barcónak döntő szerepe volt a 91-es alkotmányozó nemzetgyűlés előkészítésében. Egy népi konzultáció keretében azt javasolta, hogy töröljék el az 1957-es népszavazás 13. cikkelyét, mely e döntés értelmében nem tette lehetővé rendkívüli eszközök alkalmazását. Ebben Luis Carlos Galán Sarmiento szilárd támogatására számíthatott, míg Alfonso López Michelsen, aki bár ugyanahhoz a liberális párthoz tartozott és korábban támogatta Barco elnökségét, nemtetszését fejezte ki. A két politikai párt, liberálisok és konzervatívok nagy politikus koponyái közti adok-kapok után végül Barco és Misael Pastrana egy referendumról szóló politikai egyezményt írt alá 1988-ban a Nariño-palotában, ahol létrejött a szociális jogállam. Mindebben fontos szerepe volt a közvéleménynek, melyet az El Espectador napilap vezetett. Mindazonáltal a politika e nagy koponyái elfelejtették, hogy létezik bírói hatalom is, mely igazi homokszem lehet a gépezetben. Ekkora győzelmet sejtető küzdelem ellenére a kormány végül engedni volt kénytelen és a kiadatás kérdése miatt végleg visszavonta támogatását.

Miközben 1988 körül a politika nagy gondolkodói kitartóan dolgoztak, a medellíni kartell is minden erejével és krea­tivitásával munkálkodott, ők azonban a rossz érdekében. Engem bíztak meg egy, a rendőrség által is használt Bell 206-os helikopter elrablásával, mely amiatt, hogy kétlapátos helikopterként könnyen és gyorsan használható volt megfigyeléseknél, így tökéletes volt terepfelmérésekre, kisebb tárgyak szállításra, és egyszerű kezelhetősége miatt leszálláskor is.

A medellíni Olaya Herrera repülőtéren létezett egy légitaxi­szolgáltatás a José María Córdoba repülőtér felé, Antioquia keleti részén. Ezáltal a szárazföldön akár egyórás út alig tízperces repülőútra rövidült. A kartellnak szüksége volt egy ilyen helikopterre a tevékenységeihez. Én már többször is igénybe vettem ezt a szolgáltatást Alexander Álvarez Molina álnéven. Semmi esélye nem volt, hogy felismerjenek, köszönhetően a plasztikai beavatkozásnak, melyen Miamiban estem át, valamint festett hajamnak és a szemüvegemnek.

Elkezdtem a felderítést és feltűnt, hogy a nőket felszálláskor nem igazán ellenőrizték: csak a táskájukat nézték meg, nem volt fémkereső sem, de még a beszállókártyán levő nevet sem ellenőrizték.

Megkezdtem első felderítő utamat és az derült ki, hogy a járaton csak a pilóta és a másodpilóta, valamint négy utas utazott. Ekkor megértettem, hogy tekintve az utasok sebezhetőségét, könnyebb volt ellopni egy helikoptert repülés közben, mint egy kocsit az utcán. Tíz perccel később már szárazföldi úton jöttem is vissza Medellínbe.

A terv kezdett kialakulni. Elmentem a medellíni hangárokhoz, megkerestem egy nagy háborús pilótát, akit csak El Magnífico néven ismertek, aki habozás nélkül igent mondott. Már csak egy megfelelő női munkatárs hiányzott, aki elbűvöli a rendőröket bájaival; ennek érdekében felvettem a kapcsolatot Negra Vilmával, aki szintén a medellíni kartell tagja volt. Ez a nagy, kemény és természetes mellekkel megáldott nő úgy riszálta a csipejét, hogy minden kéjsóvár férfi figyelmét magára vonta. Kétségkívül Negra Vilma volt az ideális partner a küldetésemhez.

A rablás előtt tettem egy másik felderítő utat is, de ezúttal a célom az volt, hogy megtaláljam a helyet, ahol a helikopter majd leszáll. Találtam egy teljesen fákkal borított helyet, onnan meg eljuthatnék az antioquiai Magdalenába, ahova a rablás után vinném. Meg kellett továbbá tanulnom az aeronautikai szókincs alapjait, nehogy a végső támadáskor a személyzet rászedhessen. Amint felszerelkeztem a támadáshoz szükséges szókinccsel, már csak az hiányzott, hogy megtaláljam a pontos helyszínt, ahova el akartam juttatni a gépet, ahol aztán majd egy álcahálóval és egy rakás faággal fedem le, hogy úgy nézzen ki, mintha valójában egy szép kis facsoport lenne. Amint logisztikai feladataimmal végeztem, rájöttem, hogy míg ellopni a gépet nagyon egyszerű, elrejteni titáni feladat, főleg, hogy őrült erőkkel fogják keresni.

Aznap minden parancsra készen állt. Pinina elvitte El Mag­nificót a reptérre, és megerősítette, hogy minden rendben volt. Negra Vilma, aki már egy lassabban mozgó pisztolyhős volt, övében egy 7.65-ös Walterral és egy 7.65 milliméteres PPK-val, egy ruhával, főleg a rendőrség figyelmének elvonására nagyon is szexi alsóneművel teli bőröndöt vitt. Pinina aktatáskával volt, ahogy én is. Tudtuk, hogy a gép alacsonyan fog szállni, hogy az irányítótorony észre ne vegyen bennünket. Minden arra mutatott, hogy a művelet sikeres lesz, mivel nem voltak hasonló támadásra utaló korábbi esetek, és azt sem tudta senki, hogyan is kéne reagálni hasonló helyzetben.

Eljött az indulás ideje, a hadművelet kezdetét vette. Negra Vilma minden akadály nélkül jutott át az ellenőrzésen.

A fegyverek már biztonságban voltak a gép belsejében. Aztán én következtem. A felszállópályán több helikopter is volt, ugyanis az egyes járatok indulási ideje között tíz perc különbség volt. Negra Vilma leült az ablak mellé, én pedig mellette foglaltam helyet. Velünk utazott még két másik utas. Számításaim szerint öt perccel később jött el az ideje,