Ököljog

By Zoltán Bolya

Autók, diszkók, köteg pénzek.
A mocskos 90-es évek. Az éjszakai élet fényei és árnyai.Kidobók és pénzbehajtók, diszkótulajdonosok és biztonsági
cégek vezetői, maffiafőnökök és rendőri vezetők. Nagymenők és zsoldosok. A legendás évek, a legendás nevek.
P. Tamás, az Sz. család, M.Richárd, Szeva bácsi, és Doszpot Péter.
Az Ököljog egy jó útra tért maffiózó önéletrajza, aki piti autótolvajból vált befektetővé, vézna gyerekből egy 130 kilósra kigyúrt izomkolosszussá. Aki megtanulta,és mindig megtartotta az alvilág alaptörvényét: az adott szó és a család szent.
Vigyázat, szókimondó szöveg!

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 2, 2021
• ISBN: 9789635800223

Book preview

cover.jpg

Bolya Zoltán

ÖKÖLJOG!

Egy volt maffiózó önéletrajza

ULPIUS BARÁTI KÖR

BUDAPEST

Copyright © 2021, Bolya Zoltán

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2021

ISBN 9789635800223

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Előszó

Vannak, akik beleszületnek a jóba, de nem tudnak vele mit kezdeni. Mások sikertelenül űzik egész életükön át a szerencséjüket, néhányaknak pedig minden arannyá változik a kezében. Én melyik kategóriába sorolnám magam? Abba, aki szinte bármit megtesz, hogy jól éljen. Mivel sosem tudtam bánni a pénzzel, a könnyen keresett lóvét ugyanolyan könnyen el is költöttem. Nevetve vertem el napi szinten két-háromszázezer forintot, mert tudtam, órákon belül jön a következő telefonhívás, a következő lehetőség, amivel meg is keresem az elköltött forintokat. Szerencsére sem a szerencsejátékok, sem a drogok nem voltak a gyengéim. Én szeretem a jó kocsikat, a minőségi ruhákat, a nívós éttermeket, a nőket és a jólét nyújtotta szabadságot. Sosem lettem gazdag, talán annyit mondhatok magaménak, hogy jobban élek, mint a nagy átlag. Mindezt munka nélkül. Egy régi barátom mondta félrészegen, nem is annyira régen:

– Te vagy az egyetlen olyan ismerősöm, aki soha életében egyetlen napot sem dolgozott, mégis van pénze!

Nevettünk, de kimondta a tutit. Mondjuk, a szó szoros értelmében nem igaz az állítása, mert egyszer dolgoztam négy napot egy műanyag fröccsöntő üzemben, dolgoztam két napot az EMG gyárban, majd legalább két hónapot egy nyomdában, igaz, csak napi négy órában, és néhány hónapot, biztonsági őrként – ami megalapozta a bűnözővé válásomat.

Különbözőképpen próbáljuk megkönnyíteni az életünket, valaki egyenes úton, valaki kevésbé tisztességesen. A mondás szerint csak az első millió eredetét nem illik megkérdezni. Sosem voltam igazán gazdag, de álltam jól anyagilag, és sokszor voltam a nullán is. Nem kéregettem kölcsönöket, egyébként sem segített volna egy-két embert leszámítva senki. Tudtam, ha valaki szarban van, azt nem felemelik, hanem még jobban nyomják lefelé, és ha egyszer leírják az embert, onnan nincs visszaút. Volt kilátástalan a helyzetem, viszont soha nem adtam fel, és szinte bármire képes voltam a túlélésért cserébe. Luxusautókkal szaladgáltam, miközben anyáméknál laktam egy tíz négyzetméteres szobában. Kifelé mutatni kell, hogy ki a Jani. Mindig azon munkálkodtam, hogy egyről a kettőre léphessek. Ha volt tízezer forintom, annyi, ha félmillió, akkor annyi volt a zsebemben. Arra mindig ügyeltem, ha nem is állok jól anyagilag, más ne tudja. Ha nem vagy gazdag, próbálj annak látszani! elvet követtem.

A könyvemben leírtakra nem vagyok büszke, nincs is okom rá, kivéve talán ezt a néhány dolgot: az adott szavamat mindig álltam, a barátság és a család pedig szent volt számomra!

Részletesen bemutatom a személyiségfejlődésemet, illetve azt, hogy bizonyos események hogyan alakították a jellememet. Volt, ami keményített, volt, ami lágyított rajtam. Így lettem mára olyan, amilyen.

Tudatlanul vágtam bele az alvilági életbe, buta gyerek voltam így, nem is kerülhettem el a sorsom. Hamar jött a pihenő a rácsok túloldalán, több hivatalos eljárás, körözés, menekülés. Hamis papírokkal átszökve a határon a Francia Idegenlégió, onnan kalandos úton haza. Fortuna többször választotta bizarr módját a segítségnyújtásnak. Nem sikerült az átnevelésem a börtönben sem. A megélt élethelyzetek hatására, a huszonéves korom elején már kemény bűnözőnek számítottam. Egyre durvább dolgokat vállaltam be, nem féltem semmitől és senkitől.

Sosem próbáltam megjavulni. Nem akartam az üzleti élet felé orientálódni és kitörni az alvilág mocskából, egészen egyszerűen a becsületes út talált meg engem. Vagyonvédelmi cégem lett, diszkótulajdonossá váltam, üzleteltem bankvezetőkkel, egyik hozta a másikat. Hamarosan azt vettem észre, hogy bár sosem javulok meg, de már nem bűnözőként, hanem üzletemberként keresek milliós összegeket. Sokszor az adott szavam, egy kézfogás elég volt a bizalomhoz. Úgy vélem, ha az adott szó kevés, hiába írunk szerződést, attól még nem lesz becsület. Ha valakit át akartam verni, azt akkor is becsaptam, ha papírt írtunk, ám ha a szavamat adtam valamire, azt sosem szegtem meg. Írok korrupt rendőrökről, smasszerekről, akik a maguk oldalát ugyanúgy elárulták, mint a mi oldalunkat a vamzerek, besúgók. Nem egyszer voltam kénytelen az elveimmel szembe menve megalkudni olyanokkal, akiket szívemből gyűlöltem, de a túlélésemhez meg kellett tennem. Szembesültem vele, hogy a legrosszabb időszakban csak a szűk család az, akire számíthattam: apám, anyám és a későbbi feleségem, Ági. Sajnos ma már egyikükre sem számíthatok, viszont lett más, akire igen. Néhányszor elhangzik a szerencse szó. Tény, szerencsés csillagzat alatt születtem, és valóban voltak szerencsés pillanatok az életemben, de úgy gondolom, amit elértem, azt csak és kizárólag a saját állhatatosságomnak köszönhettem. Az akaratomnak, az erőmnek, de legfőképp az eszemnek. Másnak is állt a zászló, de nem tudott élni a lehetőségekkel. Sajnos a lehetőségeim korlátozottak voltak, így a leírtakon felül, még sok-sok sztori nem fért vagy nem kerülhetett bele a könyvembe.

Írásomat egy valakinek szeretném ajánlani: lányomnak, Bernadettnek, akinek egész életére kihatással voltak a viselt dolgaim. Hiába a késői megbánás, az elszalasztott gyermekéveket, a közös múltat nem adja vissza semmi, és nem mentesíthet engem a felelősség alól. Elmondani nem tudom, ezért leírtam, hogy miért nem lehettem mellette, amikor kellett. Az akkori életemben a gyereknevelés nem jöhetett számításba. Nem voltam drogos, nem ittam, nem játszottam el a család pénzét – én egyszerűen egy bűnöző voltam. Napi szinten ment az autólopás, betörés, lehúzás, később a súlyosabb, erőszakos bűncselekmények: betámadás, pénzbehajtás, zsarolás. Majd ezek hozadéka, a rendőrségi körözés, a börtön. Mondhatni, kimerítettem a BTK jó néhány passzusát. Hogy lehettem volna egy tündéri kislány felelősségteljes apukája? Sehogy! Miután 2003-ban kiengedtek a börtönből, szerettem volna rendezni a kapcsolatunkat. Bernadett tizenhárom éves volt, és nem a rossz embert látta bennem, hanem az édesapját. Végül a feleségem önzősége vezetett odáig, hogy szinte végérvényesen eltávolodtunk egymástól. Nem tudta elviselni, hogy más is van rajta kívül az életemben, aki sokat jelent számomra, akit szívből szeretek. Ám gyermekem iránti szeretetem nem múlt el az évek során, valahol ott parázslott a sok mocsok alatt, amit magamra halmoztam. Felnőtt korára lettünk ismét apa-lánya viszonyban. Hiába nem én döntöttem anno a szakításról, de ettől én ugyanúgy hibás vagyok a dolgok alakulásában. Egy éve ment férjéhez, és most született meg az unokám, Kata. Hálát adok az Istennek, jó élete lett, szerető családba került – olyanba, amilyet én soha nem biztosítottam számára. Kisebbik lányomat ellenben a széltől is óvom, amit Bernadettnek nem adtam meg, azt Lillának duplán. Pici baba kora óta elválaszthatatlanok vagyunk, és ezt későbbi válásom sem törte ketté. Mára ott tartunk, hogy jobban kötődik hozzám, mint az anyjához.

De hiába a sok változás, nem voltam, és nem vagyok szent.

Ám egy dolgot hamar megtanultam: „Az alvilágnak nincs romantikája!"

A kezdetek

1972 tavaszán – mondhatni – átlagos család második gyermekeként láttam meg a napvilágot. Már a fogantatásom sem volt egyszerű. Anyámék nem akartak újabb gyereket. Védekezés ide vagy oda, édesanyám mégis teherbe esett. Azt gondolom, bármennyire nem akartak, ebből semmit nem éreztem, nem gondolnám, hogy a szeretethiány lenne az oka, ami velem történt. Talán útközben meggondolták magukat, és mégis örültek a nővérem után egy fiúnak.

Anyám magas, karcsú, platinaszőke hajú volt, mindig ki volt sminkelve és frissen lakkozva a körmei. Igazi vonzó nőnek számított, és bár hetvenkét évet élt, de sosem öregedett meg igazán. Nem volt mintaanya, főleg nem mintanagymama, mégis egész életemben kötődtem hozzá. Bármit meg tudtam vele beszélni, közvetlen volt velem, és a barátaimat is kedvelte. Még a zűrös ügyeimről is tudott, szinte nem volt titkom előtte. Semmiért nem ítélt el, mindig kitartott mellettem, ugyanakkor a maga módján volt benne jókora önzőség is.

A nővéremnek szerettem volna jó testvére lenni, de sosem hagyta igazán. Lehet, féltékeny volt az anyuval köztünk levő kapcsolatra, vagy csak a korkülönbségből adódóan alakult így, nem tudom. Sok évvel később, édesanyánk halála után rendeződött köztünk a viszony.

Nagyanyámmal imádtuk egymást, de viharos kapcsolatunk volt. Mindketten bika jegyűek vagyunk, lehet, ezért harcoltunk egymással állandóan, de oda-vissza nagy szeretet volt a másik irányába.

Apámat hagytam a sor végére, mert nem könnyű nyilatkoznom róla. Nem volt egyszerű ember, de a családjának élt. Ritkán ivott, nem volt kicsapongó, de a gyereknevelés abból állt neki, hogy időnként jól elvert minket a nővéremmel. Nem haragszom érte, embert akart faragni belőlem. Nem mondom, hogy minden esetben jogosan kaptam, ám időnként egy beszélgetés célravezetőbb lett volna. Igaz, időnként egy jól irányzott atyai pofon is szükséges lehet a cél eléréséhez. Szobafestőként rengeteget melózott, munka után ment fusizni. Jól keresett vele, de gyakran a hétvégéken sem láttuk. Rengeteg munkája volt, szépen dolgozott és jó áron. Korán kelt, későig dolgozott. Nagyjából ennyiből állt az élete. Irigyelték, hogy jól keres. Ilyenkor mindig mondogatta:

– A sok melót senki nem sajnálja tőlem, csak a pénzt, amit keresek!

Talán a ráckevei nyaralóban tudta kikapcsolni magát. A ház a Kis-Duna partján, szomszédban az anyai nagyapámékkal, ezer emléket hordoz. Itt töltöttem a nyarakat, itt szerettem meg a horgászatot egy életre. Itt úsztunk, csónakáztunk, játszottunk a korombeli srácokkal. Fater két dolgot nem tudott: kimutatni irántunk a szeretetét, és elhinni, hogy a másiknak is lehet igaza. Képes volt bárkivel durván összeveszni, ha az ellentmondott neki. Sosem tágított valós vagy vélt igazától, nem ismerte be, ha tévedett, és elképzelhetetlen volt, hogy bárkitől elnézést kérjen. Sosem volt hibás, mindig a másik volt a hülye. Úgy gondolta, képes vagyok minden feladatot megcsinálni, amit kér, ám ha nem így történt, nem finomkodott a szavakkal. Pocsék tanár volt, nulla türelemmel. Semmit nem mutatott meg vagy magyarázott el, csak követelt.

Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor egy nyári délutánon elküldött Mátyásföldre, hogy hozzak el neki egy nagy szitát, amivel az anyagot rostálja. Felültem a bringámra, és áttekertem a kért dologért a kerület másik felére. Hazafele jövet, a nagy dombon lefelé, jól begyorsultam a biciklivel, a szita pedig beakadt a térdem és a kormány közé. Hatalmasat estem. Jól odavertem magamat is, de a szitája sínylette meg legjobban a balesetet. Amikor horzsolásokkal tarkítva hazatértem, nem az volt a legnagyobb probléma, hogy összetörtem magam. Mindenféle hülye gyereknek lehordott, akire semmit nem lehet rábízni. Ilyen volt ő.

Az iskolás éveim sok mindent megalapoztak. Első osztályban – anyám szerint – egy nagyon aranyos tanító nénihez kerültem. Lehet, neki úgy tűnt, viszont engem úgy felpofozott időnként, okkal vagy anélkül, mintha a saját kölyke lettem volna. Vékony kis srác voltam, világító szőke hajjal, nagy fogakkal, helyes babaarccal. Soha nem sírtam, nehogy véletlenül is kimutassam a többiek felé gyengeségemet. Számtalanszor keveredtem úgy bajba, hogy közöm sem volt hozzá, de nem árultam el a többieket. Mindenkinek természetes volt, hogy a haverokkal mi vagyunk a rosszak. Nekünk egy balhé már nem osztott, nem szorzott. A magatartás kettes garantált volt, tizenhat év alatt pedig nem rúghattak ki minket. Olyan súlyú dolgokat pedig nem csináltam, amiért intézetbe kerülhettem volna, egyébként is rendezett családban éltem.

Feledhetetlenek azok az iskolai csapatgyűlések, amin több száz gyerek előtt mondták a nevemet, és fel kellett állnom, hogy mindenki lássa: én vagyok az iskola szégyene. Egy idő után semmit nem értek el ezekkel a nevetséges, megalázó pellengérre állításokkal. Már nem volt téma, ha az igazgató hivatott. Az iskolai faliújság tablóján rendszeresen szerepelt a nevem:

„Akikre büszkék vagyunk: –"

„És akikre nem: Bolya Zoltán"

Mennyire megalázó dolog volt ez egy gyerekkel szemben? Hát kurvára, de sajnos, mint mindig, anyámék későn kezdtek gondolkodni, mit tehetnének.

Sok évvel később, 2001-es szabadulásomat követően pártfogót rendeltek ki, akihez havonta egyszer el kellett látogatnom. Negyvenes hölgy volt, minimális nőiességgel, de maximális jóindulattal. Tudta, ebben a rendszerben már a pártfogónak nincs különösebb szerepe, de nem számolták fel az intézményüket. Pszichológus végzettsége volt, így néha inkább egy páciensének éreztem magam, mint pártfogoltnak. Könyvet írt a tapasztalatairól, emberi sorsokról. Kérte, meséljek neki, mert szeretne egy fejezetet szánni nekem, annyira érdekes az életutam. Erre csak annyit válaszoltam neki:

– Egy fejezet nagyon kevés az én életemhez, ahhoz egy teljes könyvre lesz szükség, de azt egyszer megírom én magam.

Megmosolygott ugyan, lehet, azt hitte nem leszek rá képes, majd tovább folytattuk a beszélgetést az élet nagy dolgairól. Időnként nem értettünk egyet, próbáltuk egymást meggyőzni, de sokszor elgondolkodtatott. Szerinte minden problémám, ezekre az iskolás évekre vezethető vissza: ahogy kialakul gyerekként egy kisebbségi érzés, hogy rosszabb, mint bárki más. Te vagy a fekete bárány, a rossz példa. Hiába mutatunk beletörődést, és színleljük kifelé, hogy nem érdekel, a gyerekben ezek megmaradnak, amelyek felnőtt korban különbözőképpen jönnek elő. Életre szóló gátlásosság, elfojtott érzések rakódnak le, amik elkísérnek bennünket. Nekem is ez a keresztem egész életemben? Innen alakulhatott ki a szteroidfüggőségem és a maximalizmusom? Nekem nem elég, ha valami jó, nekem tökéletes kell legyen. Mással szemben is elvárom ezt, de magammal szemben duplán. A testépítésben sem ismertem a lazaságot, nem volt elég, hogy nagy vagyok. Én óriási akartam lenni, hogy mindenki tiszteljen, és megbámuljanak az utcán. Soha nem volt vége. Százharminc kilósan, 56 centis bicepszekkel is elégedetlenül néztem a tükörbe, ha pedig dicsértek, egyenesen kellemetlenül éreztem magam. Származhat ebből a gyerekkori helyzetből az agresszivitásra való hajlamom is, hiszen folyamatosan védekezésre voltam késztetve.

Talán a futball volt az egyetlen olyan dolog, amiben igazán tehetséges voltam. A kis helyi csapatban játszottam, az első pillanattól kezdve mint kapus. „Kapusnak születni kell" tartja a mondás. Hát velem így lehetett. Szorgalmas voltam, jó alkatom és a magasságom is adott volt a tehetség mellé, hogy többre vigyem, de szülői támogatás nélkül, erre nem volt módom. Hiába válogattak be tehetségkutatón a legjobb kapusnak, hiába volt jóval magasabb osztályból megkeresés irányomban, tíz-tizenkét évesen, nem volt lehetőségem egyedül utazgatni a városban. Sok évvel később találkoztam a régi edzőmmel:

– Tiszteletem, Mester! – köszöntem az Öregre. Egy pillanatig nem tudta ki vagyok.

– Bolya Zoli vagyok, a „kapus" – folytattam.

– Zolikám! Csinálod még a futballt? – derült fel az arca.

– Már régen nem – válaszoltam.

– Kár érted! Óriási tehetség voltál!

Azt nem élte meg, hogy sok évvel később, mégis visszamentem a zöld gyepre, de talán fentről láthatta, hogy nem hagytam fel a labdarúgással. Nagy bánatom, hogy se anyám, se apám, soha egyetlen meccsemre sem jött el megnézni engem.

Végül a hatodik osztály elvégzése után átvittek az utolsó két évre a Nagytarcsai Általános Iskolába. A peremvárosi iskola után sok újat már nem tudtak mutatni nekem. Fura társaság jött össze. Hárman jártunk Pestről: egy lány a szomszédunkból, egy punk srác Mátyásföldről és jómagam. Érdekes volt, hogy már nem a cinkotai suliba jártam, mégis minden iskolák közti versenyre, legyen az futball vagy kézilabda, elhívtak kapusnak. Hiába utáltak korábban a tanárok, tudták, ha én is játszom, félig megnyerte már az iskolánk a meccset, és ezért még csalni is képesek voltak... Nagytarcsai éveim alatt ismerkedtem meg életem nagy szerelmével, Hollóy Krisztivel. Ez a szerelem sajnos egyoldalúan alakult, és én voltam a szenvedő alanya. Fura, de időnként a mai napig álmodom vele, pedig évtizedek óta nem találkoztunk.

Középiskolától a rézlopásig

A középiskolai éveim feledhetőek voltak, és igencsak rövidre sikeredtek, mivel (életemben egyszer) sikerült nyolcadik félévben megbuknom, ezzel kevés lehetőségem maradt a továbbtanulásra. Szerettem volna én is gimnáziumba menni, vagy ha oda nem is vesznek fel, autószerelő vagy szakács lenni, mint a többiek, de semmi esélyem nem volt bekerülni egy normális iskolába. Anti, a fiatal és végtelenül jó fej osztályfőnököm hiába írt remek véleményezést rólam, sehova nem kellettem. A jó sulikba ugyanolyan túljelentkezés volt, mint mostanság. Végül a pedagógus unokanővérem, Melinda által lehetőségem nyílt Gödöllőre, a 202-es szakmunkásképzőbe bekerülni. Sok választásom nem volt: szerszámkészítőnek vagy mechanikai műszerésznek jelentkezhettem. A másodikat választottam, mert a műszerész szó ismerősebben csengett, mint a szerszámkészítő. Olyan gyenge volt a suli, hogy felvételiznem se kellett, automatikusan felvettek. Egy hét tanulás, egy hét meló a gödöllői GANZ gyárban. Nagyon utáltam. Túlnyomórészt vidéki osztálytársaim voltak, akikkel nehezen azonosultam. Lett néhány haverom, de igazán feledhető az egész időszak.

Középiskolai második év elején osztálykirándulásra mentünk. Hárman jártunk Pest felől a HÉV-vel. Egy csömöri srác, én és Jani, aki egy évvel idősebb nálunk, de velünk járt egy osztályba. Nagydarab, erős parasztgyerek volt, a Nyírségből költöztek Kerepesre. Testvére ismert musicalénekes lett, pedig olyan tájszólással beszéltek, hogy rajtuk nevetett az iskola. Jani kitalálta mi lenne, ha innánk valamit az úton. Nem kellet győzködnie, ha balhéról volt szó, partner voltam bármiben. Szabolcsi gyerek lévén, hozott magával egy üveg barackpálinkát, mire leértünk a HÉV-vel Gödöllőre, a fél liter szesz elfogyott. Ő bírta az italt, mert fiatal kora ellenére, engedték otthon iszogatni. Náluk ez nem volt probléma, azt mesélte, ez Szabolcsban így szokás. Én ellenben, életemben nem ittam korábban alkoholt, így alaposan berúgtam. A mai napig nem tudom, hol voltunk kirándulni. Halvány emlékeim vannak arról, ahogy egy kisvasúton utazom, és hányok ki az ablakán. A helyi kocsmában még verekedésbe is keveredtünk a helyiekkel, ahol az egyik srácnak eltört az orra. Végül jó nagy balhé lett belőle a suliban. A fegyelmi bizottság döntött. Jani megúszta egy igazgatói intővel és egy jókora veréssel otthon, engem csak azért nem csaptak ki, mert nem töltöttem be a tizenhatot, még tanköteles voltam. Az eset után át akartak helyezni Aszódra, egy bentlakásos iskolába, de ebből végül nem lett semmi, mert apám nem engedte. Nővérem is pozitívan hatott rá, talán egyszer az életben mellém állt. Tudták, ha kikerülök a látókörükből, végleg elkanászodom.

Apám haverjának, volt egy jól menő vállalkozása. Nyomdájuk volt, mellette nyomdagépeket, fénymásolókat javítottak. Elmentem hozzájuk melózni. Gondolták, ha már a suliban nem, talán itt ragad rám más is a koszon kívül. Jó hangulat volt a melóhelyen. Ernőt, a főnököt nagyon bírtam, de a többiekkel is megértettem magam. Alantas munkákkal bíztak meg, de nem is voltam alkalmas másra. Takarítgattam, időnként segítettem a nyomdában, kimentem a boltba kajáért, mindezt napi négy órában, és senki nem kért számon tőlem semmit, ezért különösen tetszett. Felnőttként kezeltek, és egy fiatalnak ez imponál. Időnként Ernő elvitt magával, amikor külső helyszínekre ment gépet javítani. Fénymásolókat és más irodai gépeket javított, én meg álltam, és figyeltem őt, jól imitálva, mintha fikarcnyit is érdekelt volna. Nevetséges 2000 forintot kerestem, bár apám kikötötte, ne adjanak fizetést, mert magamnak kerestem a bajt. Ernőnek az volt a hitvallása, az elvégzett munkáért valami fizetségnek járnia kell, így maradtak ebben a jelképesnek mondható összegben. A semmitől és az előtte kapott, ötvenforintos ösztöndíjamtól azért jelentősen több volt.

Abban az időben lett egy Commodore számítógépem. Nagyon nem értettem ugyan hozzá, eleinte csak játszogattam rajta, mint a többi gyerek. Fater egyik barátjának a fia tanítgatott a használatára. Nem tudom már, honnan jött az ötletem, hogy játék programokat fogok másolni és eladni. Gyakorlatilag kalózprogramokat kezdtem árulni a nyolcvanas években. Nem volt törvényes, de ez is egy olyan stikli, amit senki nem gondol bűncselekménynek. Gyerekfejjel ültem a szobámban, és másoltam a játékokat, egyik kazettáról a másikra. Ez a technika mára már bőven a nevetséges kategóriába tartozik, de akkoriban kazettán vagy floppy lemezeken voltak a programok. A PC Mikrovilág című lapban hirdettem az eladó játékaimat. A vásárlók levélben listát kértek, amelyet az otthoni írógépünkkel korábban megcsináltam, és elküldtem nekik postán. Rózsaszín csekken hozta a postás a pénzt, én pedig ajánlott levélként küldtem a kazettát, a programokkal. Jól ment a biznisz. Adtam, vettem, cseréltem, mígnem több száz különféle témájú programom össze nem gyűlt. Ezeket árulva, több tízezer forintot is könnyedén kerestem havi szinten. Ez komoly pénznek számított akkoriban! Emlékszem egy ausztriai bevásárló útra abból az időből, amikor még a kocsik tetején hozták át a magyarok a fagyasztóládákat meg a mosógépeket, az osztrákoktól. Akkoriban kezdtünk nyitni a nyugat felé, és könnyebben lehetett útlevelet kapni. Annyi schillinget – az euro még gondolatban sem volt – váltottam, hogy egyszerűen nem tudtam elkölteni. Egy átlagos havi fizetés meg sem közelítette az így szerzett pénzemet, mégis szorgalmasan bejártam dolgozni a nyomdába, mert szerettem azt a légkört. Egyik nap főnököm, Ernő megkért, hogy hozzak el egy alkatrészt, valamilyen szaküzletből, amit megrendelt telefonon. Odaadta rá pénzt, majd buszra szálltam, és máris mentem érte. Annak rendje és módja szerint kifizettem, aztán indultam is vissza a XIII. kerületbe. Az irodában kellemetlen meglepetés ért: letettem az asztalra az alkatrészt, a számlát, és az Ernőtől kapott pénzből a visszajárót. Ekkor a társa azt kérdezte, hol van az a pénz, amit ő adott nekem? Nem értettem. Tudtam, nem kaptam tőle egy forintot sem, elvégre már Ernő egyszer odaadta az árát. Próbáltam magyarázkodni, de úgy gondolták, megbízhatatlan vagyok, mert nem tudok elszámolni a pénzzel. Nehéz elszámolni olyan pénzzel, amit nem kapunk meg, így valóban én sem tudtam. Hiába tagadtam, a másik főnök állította, hogy oda adta nekem az összeget. Nagyon rosszulesett, hogy tolvajnak néztek. Ernőnek elmondtam négyszemközt is az igazat. Ismerte a kollégáját, tudta, szétszórt pali, de nem akart egy segédmunkáson vitát, amikor nagyon ment nekik az üzlet. Nekem hitt – vagy csak a szemembe mondta ezt –, és mégis elváltak útjaink.

Annyit segített, hogy ismeretségei révén beprotezsált a VI. kerületben lévő Wesselényi utcai középiskolába. Másodiktól folytathattam a középiskolai tanulmányaimat – mert elfogadták a Gödöllőn elvégzett első évemet –, azonban tanulni eszem ágában sem volt. Addigra a laza munka és a szabad élet jóvoltából már teljesen eltávolodtam az iskolapadok kötöttségétől, viszont jó haveri társaságunk volt. Suli után eljártunk mindenfelé, hétvégeken elmentünk koncertekre, vagy csak úgy összejöttünk valahol dumálni. Egy ilyen bulin ismertem meg Marikát, akivel évekig jártunk, majd az első gyermekem anyja lett. Csak a társaság miatt jártam be a suliba, meg, hogy Fater ne balhézzon, de soha nem tanultam. Annyira kezelhetetlenné váltam az iskolában, hogy tisztán emlékszem egy sztorira, amikor a történelemtanárunk, egy fiatal, szakállas pasas, valamiért rám szólt. Nem voltam szívbajos, felálltam, és kihívtam verekedni. Nem ment bele a bunyóba, de kijött velem, és higgadtam elmagyarázta, kurva rossz irányba haladok. Nem csinált ügyet belőle, hogy meg akartam verni, kettőnk és az osztály közt maradt a vitánk. Másnap vittem neki egy üveg jófajta bort, és kezet nyújtottam. Nem volt gyakori eset iskolán belül diák és tanár között így megoldani egy nézeteltérést, de nem is voltam átlagos tanuló. Mondjuk, tanulónak egyáltalán nem is lehetett nevezni, mert mindent csináltam, kivéve azt. – Ami az eredményeimen meg is látszott. Már az első félévben nem volt olyan tárgy, amiből bukásra ne álltam volna, vagy legjobb esetben is kettesre. Az iskolavezetés látta ezt, hamarosan távozhattam az iskolából. Addigra betöltöttem a tizenhatodik évemet, így már nem voltam tanköteles, kicsaptak. Egy percig sem voltam szomorú miatta. A napokban találkoztam egy volt osztálytársammal, akire én már nem is emlékeztem, de benne még elevenen él az a félév, amit az osztályukban töltöttem.

Utána jelentkeztem Cinkotán egy műanyagos üzembe. Nagyon jó fizetést kínáltak, és közel volt. A HÉV-állomással szemben, negyedórányi sétára a házunktól. Elég mocskos meló, melegben, büdösben kellett a forró gépekkel dolgozni. Az első perctől tudtam, nem innen megyek nyugdíjba. A munkanap végén beszélgettem az öltözőben a régi melósokkal. Kérdezték, hogyhogy ide jöttem dolgozni?

– Húszezer forintos fizetést sehol máshol nem kínáltak, és közel van – válaszoltam.

– Húszezret? Maximum, ha ketten összedobjuk, akkor kapunk húszezret – röhögött.

– Ja! Vagy ha egybe húzzuk le a három műszakot! – szólt bele nevetve egy másik idősebb kolléga a beszélgetésbe.

Akkor már az egész öltöző ezen mulatott. A beígért lóvé meg sem közelítette a valóságot, jól átvertek a felvételkor. Hétfőtől csütörtökig dolgoztam, de igazán csak lézengtem, pénteken már be se mentem az üzembe. Hétfőn felvettem a fizetésemet, ami nem érte el a négyezer forintot.

Közben elkezdtem kutyákkal foglalkozni: volt egy gyönyörű német juhászkutyám és egy kuvasz. Rengeteg időt fordítottam rájuk. Rendszeresen a környéken bolyongtam velük, hétvégén kutyaiskolába hordtam őket. Foglalkoztatott a kutyatenyésztés gondolata, képeztem is őket. Apám tartott el, sőt addigra már együtt éltem Marikával, aki babát várt. Kerestem én munkát, de annyira szabadelvű voltam, hogy nem tudtam elképzelni, mit tudnék hosszú távon csinálni. A másik, hogy nem volt semmilyen végzettségem, és igazán nem is értettem semmihez.

Egyszer az Expressz újságban egy álláshirdetésben olvastam: „Az Őrangyal Kft. kutyával rendelkező vagyonőri munkára kollégákat keres. Nem tudtam, ez pontosan mit takar, de jelentkeztem. Gondoltam, ha kutyával kell dolgoznom járni, az rossz nem lehet. A XVII. kerületben a Pesti út és Cinkotai út sarkánál levő általános iskolában béreltek ki egy tantermet, hogy fogadják az állásra jelentkezőket. Meleg nyár délután volt, a teremben is vagy harminc fok. Hat főt kerestek, de sokkal többen jelentkeztek. Nem voltak magasak az elvárások, kutyával kellett rendelkezni, és büntetlen előélettel. Mikor ez elhangzott, azonnal felálltak vagy nyolcan, és távoztak, de így is jóval többen maradtunk a teremben, mint ahány embert kerestek. A jelentkezési lapra ráírtam, képzett kutyáim vannak, van könnygázspray-m, karatézom, meg nem is emlékszem, még miket hazudtam az állás érdekében. Kicsi esélyt láttam a felvételemre, hiszen még nem töltöttem be a tizennyolcat, és nem voltam katona. Néhány nap után azonban értesítést kaptam levélben, hogy felvételt nyertem a cégükhöz, biztonsági őri pozícióban. Nagyon örültem. Nekem való meló volt. Egy hétig kellett menni éjszakára, egy hetem pedig teljesen szabad volt. Emlékszem a kézbe kapott fizetésem huszonötezer forint volt. Abban az időben ez remek pénznek számított. A szomszédunk a BKV-nál volt buszsofőr, sok éve nyomta a pedált, és az éjszakai prémiummal keresett hasonló lóvét. Hónapokkal később az ő jó állapotú „ezerkettes Ladáját vettem meg, hatvanezer forintért, tehát valóban értéke volt a keresetemnek. Két hónapig jártam ki a XVIII. kerületben egy vámszabad raktárt őrizni a Közdűlő útra. Nem volt izgalmas munka, esténként váltva tudtunk aludni a társammal, sosem volt esemény. Egyetlen hátránya volt, hogy két órát kellett utaznom a kutyával tömegközlekedéssel oda, ugyanannyit vissza. Maradtam, mert tetszett a szabadság, hogy nincs egy főnök a nyakamon, nem kérnek számon. Eleinte még egyszer-egyszer jöttek ellenőrizni minket, de néhány hét után ez is elmaradt. Látták, hogy ott vagyunk, nem vagyunk bepiálva, és figyelünk a telepre.

Két hónappal később, áthelyeztek Kőbányára. Anyám vitt a Skodájával az új melóhelyre a kutyámmal. Néhány percet késtünk, mert nem tudtuk pontosan hová kell menni, de gond nélkül megérkeztem a kapuhoz. Hatalmas betűkkel kiírva: „Mettaloglobus" Hatalmas hulladékfelvásárló telep, itt adják le a hulladékátvevő vállalkozók a fémhulladékot.

Egy hónapot nyomtam le, egy kollégával. A nevére sem emlékszem, csak annyira, hogy magas, nagydarab, roppant lusta ember volt. Hamar megunta az éjszakai járőrözést, és távozott a cégtől. Itt aludni nehéz volt, mert a telep két rendésze folyamatosan ellenőrzött minket. A saját cégünktől nem piszkáltak, mert megbíztak bennem, az elmúlt hónapok alatt látták, hogy korrekt vagyok, de a rendész, az más volt. Ezek állandóan a sarkunkban voltak és figyeltek.

Miután a lusta kolléga lelépett, új társat mutatott be a főnökség. Nyúl Ferit, a harmincas évei közepén járó, dörzsölt palit. Magas, jó kiállású, inkább hasonlított egy menő butikoshoz, mintsem egy biztonsági őrhöz. Napbarnított bőr, világító fehér fogak, divatos haj és jó ruhák. Azonnal, az első este elkezdett oldalazni engem, nem is kertelt sokáig.

– Mi lenne, ha elvinnénk innen pár dolgot?  – szegezte nekem a kérdést.

– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza.

– Ezekre – válaszolta, majd maga köré mutatott.

– Mire? Erre a sok koszos szarra?

Hitetlenkedtem. Azt hittem, rosszul hallok. Néhány dolgot emeltem el korábban én is az irodákból, füzeteket, tollakat, egy poroltót, de eszembe nem jutott volna, hogy az a sok „vasdarab" bármiféle értéket képviselhet.

– Ez a sok szar nagyon értékes ám! Ne foglalkozz semmivel. Segíts megpakolni a kocsit, a többit intézem – folytatta a győzködésemet.

Nagyon fiatal és tudatlan voltam. Gondoltam, tudja mit csinál, és egy kis plusz pénz csak jól jöhet. Egy dobozos Zuk kisteherautója volt, amelynek a hátuljában szállította a mindig mérges rottweilerét. Fogtuk a vörösrezet – mert azért adtak a legtöbbet –, és apránként telehordtuk az autójában a két ülés aljánál levő rekeszt. Nem is látszott, mennyi mindent bír elnyelni a két tároló. Hátra a kutyához semmit nem tettünk, nem akartunk kockáztatni, mert bármikor ellenőrizhették a kocsit a portán, amikor a szolgálat leteltével kihajtunk a kapun. Mi voltunk hátul a telepen, elöl azonban a ki-bejárást a portás intézte, aki nem hozzánk tartozott, hanem a telephely alkalmazottja volt. Gyakran a vállalat saját rendésze is ellenőrizte az autókat, igazán ők jelentették a veszélyt. Nekem ebben az időben még nem volt kocsim, de már jártam vezetni tanulni. Feri mindig elvitt az Éles sarokig, onnan tömegközlekedéssel mentem haza a kutyámmal.

Simán kijutottunk az első szállítmánnyal. Másnap délután

a társam mosolyogva nyúlt a zsebébe.

– Itt van a részed!

Majd egy kisebb köteg pénzt nyújtott át. Nem akartam hinni a szememnek, több mint harmincezer forint volt, ezresekben. Akkoriban ez volt a legnagyobb címlet, nem volt még öt-, tíz-, meg húszezres. Teljesen lesokkolódtam. Ha pár ezer forintot kapok, akkor sem éreztem volna magamat átverve, annyira nem volt fogalmam az általunk ellopott réz valódi értékéről. Este megint volt jó néhány sétánk, a Zuk rejteke és a rézkupacok között. Másnap megismétlődött az előző történet. Ismét megkaptam a kisebb köteg ezresemet, és ez így folytatódott estéről estére, napról napra.

Így jutottunk el 1990. december hatodikára, amikor megszületett lányom, Bernadett. Voltam annyira dörzsölt, hogy két nappal korábban fizetési előleget kérjek a főnökeimtől, hogy a halvány gyanút is eltereljem magamról. Gondoltam, lássák, hogy nem vet fel a pénz, és a szülés költségeire, a kiegészítők megvásárlására szükségem van egy kis plusz pénzre a havi fizum mellé.

Két hónapon keresztül folytak hasonlóan a munkanapok. A szolgálat megkezdésekor még világosban terepszemlét tartottunk, hogy mit lophatunk el, sötétben összeraktuk, és csak kicsivel indulás előtt pakoltunk be az autókba, nehogy idő előtt ellenőrzést kapjunk, és belenézzenek a kocsiba. Nagyon ment a szekér, annyi pénzt kerestünk, hogy a mai világban is jól élhetnénk belőle.

Aztán kaptam a telephelyen egy telefonhívást a minket alkalmazó kft. vezetőjétől. Másnap délutánra találkozót beszéltünk meg a VIII. kerületi Tolnai Lajos utcába, a gazdasági rendőrség első emeletére, a főnököm irodájába. Utólag visszagondolva, lehet, nem is volt a cégnek saját irodája. A fizetésünkért is mindig ide kellett jönni, és a felvételiztetést is egy bérelt iskolai tanteremben tartották.

– A holnapi nappal új helyen kezd! Néhány utcányira a Me­talo­gllobustól, sikerült egy másik telephelyet is megcsípnünk, és szeretném magára, mint az egyik legmegbízhatóbb kollégánkra bízni az őrzést – fogta rövidre a mondókáját.

Ha sejtették volna, hogy a legmegbízhatóbbnak vélt alkalmazottjuk milyen kettős életet él, nem így gondoltak volna rám. Egy pillanat alatt kihúzták alólam a talajt. Elzárták a pénzcsapot. A sors fintora, hogy előtte vettem részletre, egy Audi 80-as kupét egy ismerősömtől. Ez egy gyönyörű, kétajtós, sportos autó volt. A részletfizetés úgy nézett ki, naponta vinnem kellett a tulajdonosának valamennyi pénzt. Nem volt fix összeg kikötve, de húsz-harmincezer forintot vállaltam, ameddig a 620 ezer forintos vételárat le nem rendezem. Két hónap alatt ígértem a teljes összeg kifizetést. Abban az időben még nem lehetett besétálni a bankba, hogy adjanak hitelt, mert szeretnék venni egy jó kocsit, csak nincs meg rá az anyagi keretem.

Következő két napban egyedül teljesítettem szolgálatot, egy rettenetesen unalmas helyen. Nem volt másik őr velem, így azonnal azt néztem, hogy mit lehetne elvinni. Mivel korábban nem volt soha úgy pénzem, nem is tudtam bánni vele; amit kerestem, nagyjából fel is éltem. Vettem egy szép állapotú Ladát és hozzá egy dobozos utánfutót, amiben a kutyát szállíthattam, és az említett Audit. Különösebb tartalékot nem halmoztam fel. Aztán hihetetlen dolog történt. Megcsörrent a telefon az új munkahelyen.

– Zoltán! – szólalt meg az ismerős hang a vonal túlsó felén.

A főnököm hívott, majd a következőképpen folytatta: – Elég nagy baj történt tegnap éjjel a Metalloglobus telephelyén, a cég rendészei lopás közben érték tetten volt kollégáját, Nyúl Ferencet.

Azonnal kivert a hideg veríték. Szerencsére a főnököm nem látta a reakciómat, de az ájulás kerülgetett.

– Mi történt? – kérdeztem remegő hangon.

– Egy hosszabbítót akart eltulajdonítani a kolléga, de a vállalati rendészet megfigyelte őt, és lebuktatták. Maga nem vett észre semmi gyanúsat vele kapcsolatban?

 – Nem. Nem viselkedett soha gyanúsan, nem láttam semmit – adtam a tudatlant.

– Értem. Arra kérem, holnap este hét órára, legyen szíves megjelenni a Sírkert utcai telephelyen, mert ott van önre szükség. Még egy ilyen hibát nem követhetünk el, nem szeretnénk, hogy a szerződésünket felmondják. Egy másik fiatal kollégát helyeztünk maga mellé. Kérem, tanítsa őt be, de holnap személyesen találkozunk.

Másnap a boldogságtól felvillanyozódva vezettem a piros Ladámat a kőbányai telephely felé. Ezt a kocsit vettem hatvanezer forintért a szomszéd buszsofőrtől, Lajostól. A kapu túloldalán már várt rám a cégvezetőnk, a vállalat rendésze és az új kolléga. Néhány kérdést még nekem szegeztek, hátha tudok valamit a másik őr dolgairól, de hamar leszereltem őket. Ezt követően körbementünk a telepen, az új embernek elmagyaráztam minden fontosabb tudnivalót. Igen gyorsan be is tanítottam a friss munkaerőt, akit szintén Ferinek hívtak, akárcsak az elődjét. Egy nagyon egyszerű, budai gyerek volt, látszott rajta, nem élhettek valami fényesen. Kopott nadrágban, kitaposott cipőben és kinyúlt pulóverben járt. Kicsit ütődött, de rendes gyereknek ismertem meg, imádta a kutyáját. Szerencsére a pénzt is. Szinte azonnal megtaláltam őt az „okossággal".

– Feri! Mit szólnál hozzá, ha keresnénk egy kis mellékest.

– Persze. Miről lenne szó?

– Nézz körül! Erről.

Mutattam körbe az értékes, ám felettébb koszos színesfém kupacokra. Feri ugyanolyan értetlenül nézett rám, mint én néhány hónappal korábban a druszájára. Nekem már addigra megvolt a jogosítványom, így tudtam folytatni a bizniszt.

A Ladám hátsó futóművét szándékosan erősített rugókkal szereltettem fel, hogy ne szúrjon szemet, hogy erősen túlterheltem. Egy dobozos utánfutóval jártam dolgozni, amelybe egy akkora szivacs volt belevágva, hogy teljes mértékig eltakarta az alsó lemezt. Ez alá tudtuk rejteni az eltulajdonított dolgokat: alul egy pokróc, hogy ne zörögjön rajta a lopott réz, középen a szivacs, felül a kutyám. Természetesen a gyönyörű kupé Audimat továbbra sem mutogattam a munkahelyemen, véletlenül se szúrjon senkinek szemet, hogy túlzottan jól mennek a dolgaim. Mindig egyszerű ruhába mentem, senkinek ne legyen gyanús, hogy drága holmikban járok. Volt rá példa, hogy fizetéselőleget kértem valami kamu ürüggyel, hogy lássa a főnököm, hogy nem vagyok eleresztve anyagilag. Eddig is komoly pénzt kerestem, de ami ezután következett, az volt a csúcs. Az új srácnak fogalma sem volt, milyen értéket képviselhet az utánfutóba rejtett réz. Sejtése sem volt, mennyi pénzt vehettem fel másnap reggel az óbudai MÉH telepen. Napi szinten kapott húsz-harmincezer forintokat, aminek nagyon örült. Gyakorlatilag ő is megkereste egy este alatt a havi fizetését. Nekem akkoriban a napi bevételem időnként meghaladta a százezer forintot. Ha ötvenezer alatt kerestem egy este, elégedetlen voltam. Ne feledjük, ekkor még mindig csak 1990-et írtunk. Később még rásóztam a srácra a Ladámat is, én pedig vettem egy fiatalabb Zsigulit. Apránként, nagyjából két hét alatt, letudtuk a tartozást, nem is sejtette szerencsétlen, hogy körülbelül háromszoros áron fizette meg a kocsit. Jogosítványa nem volt még, de autója már igen.

Szerencsém volt, nem kaptak el soha. Isteni csoda volt, hogy aznap este, amikor a régi társam megbukott, nem mázsányi rakománnyal történt, hanem egy pár száz forint értékű hosszabbítóval, így nem lett nyomozás, nem lett vizsgálat. Csendben elküldték, és ennyivel lezárult az ügy. Akkoriban az ilyen típusú lopásokat nagyon komolyan vették. A színesfémek állami tulajdonnak számítottak, és súlyos büntetést szabtak ki arra, aki eltulajdonította. Ilyen esetekben minden hiányt rávernek a bűnösökre, garantált lett volna a néhány év börtön.

Minket szerettek a melósok is, ha tudtuk, hogy ellenőrzés várható a főnökség részéről, mindig figyelmeztettük az éjszakai műszakban levőket. Mindenki tudta, mi az okosság. Mi az élni és élni hagyni elvet követve sokszor elfordítottuk a fejünket, amikor láttuk a melósokat olyan helyeken nézelődni, ahol egyébként semmi keresnivalójuk nem volt. Éjjelente nem dolgoztak sokan, talán fél tucat munkás melózott az öntödében. Igaz, arra is volt példa, hogy cipekedés közben, kezünkben a lopott holmival, összetalálkoztunk valamelyikükkel. Diszkréten elballagott másfelé nézve, jelezve, semmit nem látott. Így ment ez. Egy alkalommal viszont a nappalos portást jelentenünk kellett. A váltás előtt, a szállingózó hóban hátra állt az autójával. Tisztán kivehetőek voltak a lábnyomai a frissen hullott hóban, és a kocsija kerekei is nyomot hagytak, de látszottak a pakolás nyomai is. Mivel neki ott semmi keresni valója nem volt, nem tehettünk mást. Lehet, arra számított, hogy majd olvadni fog vagy folytatódik a havazás. Nem volt szerencséje. Nekünk pedig nem volt választásunk. Értesítettük a vállalat rendészét, és a saját főnökeinket. El is kapták a tolvaj portást, mi pedig dicséretben és pénzjutalomban részesültünk. Aztán egyik napról a másikra megszűnt a munkánk. Szerződést bontottak az „Őrangyallal". Gyorsan összeomlott a kártyavár.

Nagyon nehéz időszak következett. Azt hiszem, ebben a néhány hónapban siklott ki végleg az életem. A könnyen szerzett pénz megváltoztatta a világnézetemet. Éreztem, pénzt kell szereznem mindenáron! Méghozzá sok pénzt!

Az IPM magazinban olvastam korábban, hogy Amerikában kutyaviadalokat rendeznek, és óriási összegekben fogadnak. Néhány fotót is mellékeltek, ami bár durva volt, de mégis érdekelt. Talán pont azért, mert tiltott, és itthon ismeretlen volt ez akkoriban. A rézből szerzett pénz tetemes részét harci kutyafajták vásárlásába fektettem, azzal a szándékkal, hogy tenyészteni fogom őket. A tervem nem vált be, mire eljutottam odáig, hogy a tenyésztést elkezdjem, és kölyökkutyákat áruljak, a piacot ellepték a szaporítók. Fillérekért vagy akár ingyen lehetett kiskutyákhoz jutni, annyira leverték a piacot. Lassan felszámoltam a soha be nem indított üzletet, ám közben megismerkedtem néhány érdekes emberrel:

Egyikük egy nagyon nagydarab, rosszarcú férfi volt, Karányi Zsolti. Ránézésre kapott volna bármikor tíz évet: kopasz fej, fekete, összenőtt szemöldök, legalább ötven centi átmérőjű karral, és tele tetoválásokkal. Többéves börtönmúlttal a háta mögött, minden érdekelte őt, ami nem hivatalos. Rövidke ismeretség után rákérdeztem, mivel foglalkozik, mire ő a világ legtermészetesebb módján válaszolt:

– Strici vagyok a nyolcban. – Mintha azt mondta volna, hogy esztergályos valamelyik gyárban.

Még mindig csak 1990-et írtunk, alig múltam nagykorú. „Strici a nyolcban". Elképedten nyugtáztam, de jó barátok lettünk.

Egy nyári délelőttön átmentem hozzá Csepelre. Feleségével és egy-két éves lányával éltek egy kis lakásban, a rendőrség mögötti kis lakótelepen. Megkért, hogy vigyem át Erzsébetre, mert elromlott a kocsija, és az egyik kurvája két napja nem hozza a leadót, keressük meg. Nem okozott problémát. Én vezettem, ő pedig mondta az útirányt. Ócska macskaköves úton haladtunk a lepukkant kerületben, amikor jelzett, hogy megérkeztünk. Megálltunk egy rozoga, egyszintes bérház előtt, amelynek az ablakai kerítés nélkül egyenesen az utcára néztek. Újdonsült barátom bekopogott a lehúzott redőnyön. Kisvártatva a redőny felemelkedett, és egy bozontos hajú nő nézett ki az ablakon, néhány mondatot beszélt Zsolttal, majd eltűnt a függöny mögött. Talán egy perc telhetett el, kinyílt a kapu. Pongyolában, ugyanazzal a kócos hajjal kilépett a nő, és valamit átnyújtott. Haveromnak nem kellett több. Odalépett, átvette amit adott a csaj, és válaszul ököllel hatalmasat csapott az arcába. A nő azonnal hanyatt esett a nagy erejű ütéstől. Mikor feltápászkodott, láttam a kocsiból, ahogy orrán-száján ömlik a vér. Zsolt még mondott neki valamit, amit nem hallottam, majd komótosan az autómhoz sétált, és beült mellém. Rám nézett, és ártatlan hangon annyit mondott:

– Mehetünk. – Ezzel lezártnak tekintette a történteket.

Sokáig tartottuk még a kapcsolatot, de valahogy szépen lassan eltávolodtunk. Sok évvel később hallottam, hogy a konditeremben gyúrás közben szétrobbant a koszorúér a szívében. Komoly mennyiségű gyógyszert szedett a szívére. A gyógyszerek lenyomták őt, ezért sok kávét és energiaitalt fogyasztott. Az edzéshez használt szteroidok tovább pörgették, ilyenkor nyugtatókat kellett bevegyen, majd ismét kávé, Red Bull-lal. Ilyen terhelést nem visel el még egy egészséges ember sem hosszú távon, nemhogy egy szívbeteg. A negyvenes évei elején halt meg.

Simon

Egyik tavaszi napon A kutya című szaklapban megjelent hirdetésemre egy