Pablo Escobar drogháború

By Shaun Attwood

Pablo Escobar és a Medellín kartell döbbenetes története, minden ami kimaradt a Netflixen-en
A kolumbiai drogbáró, Pablo Escobar egyszerre volt ragaszkodó családapa és pszichopata gyilkos, iszonyatos ellenség és csodálatos barát. Miközben milliókat adományozott a szegényeknek, felrobbantotta és kínozta az ellenségeit, és volt, akinek tüzes kanállal vájatta ki a szemét. Escobar sokszoros milliárdos lett kíméletlen ravaszsága és Amerika olthatatlan kokainéhsége folytán.Egy csekélyke 100 millió dolláros birtokon élt, és saját magánállatkertje volt.
A Pablo Escobar drogháború feltárja a titkot: a hatóságok nem azért üldözték Pablót, hogy véget vessenek a kokainüzletének, hanem hogy átvegyék tőle.
Shaun Attwood könyve egy szívfájdító, akciódús igaz történet, ami a drogtilalom katasztrofális következményeiről fest lélegzetelállító képet.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jul 24, 2020
• ISBN: 9786156022585

Book preview

cover.jpg

SHAUN ATTWOOD

PABLO ESCOBAR

DROGHÁBORÚ

A teljes történet, ami kimaradt a Netflixen

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Pablo Escobar: Beyond Narcos

Fordította: Harci Andor

Copyright © 2017 by Shaun Attwood

Hungarian Translation © Harci Andor, 2020

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2020

ISBN 9786156022585

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Zivinek

1. FEJEZET

AZ ELSŐ ÉVEK

Pablo Escobar egy szarvasmarhafarmon született 1949-ben, a La Violencia második évében – ez a polgárháború több százezer kolumbiai életét követelte, és további milliók kényszerültek elhagyni miatta az otthonukat. Előszeretettel szabdaltak fel embereket machetékkel, ami a díszes elnevezésű kivégzési módszerek egész műfajának megszületéséhez vezetett. A virágvázavágás első lépéseként leválasztották a törzsről a fejet, a karokat és a lábakat. Az így szabaddá váló végtagokat betuszkolták a nyakba, testrészekkel teli vázává változtatva a fej nélküli torzót.

A nyakon döfött áldozat, akinek a nyelvét kihúzták a résen, és lelógatták a mellkasára, kolumbiai nyakkendőt viselt. Szinte nem volt olyan család Kolumbiá­ban, amit nem érintett a felfordulás. Pablo generációja a polgárháború következtében szokott hozzá a rendkívüli erőszakhoz, a rövid, brutális élet kilátásához.

Apja Abel de Jesús Dari Escobar, egy keményen dolgozó, tehenekkel, lovakkal kereskedő parasztgazda volt, anyja Hermilda Gaviria, általános iskolai tanító. Mivel a munka gyakran szólította el otthonról a hitvesét, Hermilda főzött, takarított, viselt gondot a család tagjaira. Pablo hét testvér közül volt a harmadik legidősebb.

A kis Pablo egy nap elkalandozott otthonról. Hermilda Gaviria egy fa alatt talált rá, egy bottal a kezében játszott egy kígyóval.

– Látod? Nem bántalak – mondta neki.

Hermilda szeretettel figyelte; tudta, hogy Pablo kedves fiú, aki szereti az állatokat.

A legközelebbi iskola olyan messze volt, hogy Pablónak a testvérével, Robertóval együtt nagyon korán kellett kelnie. Gyalog, kopott cipőben tették meg az egyórás utat.

Pablo úgy döntött, ahelyett hogy lyukas cipőben járna, inkább mezítláb megy iskolába. A tanára hazazavarta. Pablo megalázva mondta az anyjának, hogy új cipőre van szüksége, ha iskolába akar járni. Pénzük nem volt, így Hermilda a lehetőségeit latolgatta, végül elemelt egy pár cipőt a boltból. Otthon vette csupán észre, hogy a méretük nem volt azonos. Csüggedten gyónta meg az esetet egy papnak, aki azt javasolta, vigye vissza a cipőt, és vegyen egy párat hitelre.

Megvette, majd kimerülten, nyugtalanul hazament. A pénzhiányra panaszkodott, hiszen olyan nagy családot kellett nap mint nap jóllakatnia.

– Ne aggódj, anya – mondta Pablo. – Várj csak, ha majd felnövök, mindent megadok neked.

Ahogy a konzervatív és liberális pártok közti erőszak egyre jobban elharapózott, figyelmeztették a családot: ha nem mennek el, azzal a testrészeik műalkotássá válását kockáztatják. Mivel azonban nem tudtak volna biztonságos helyre menni, és szerették az állatokat, a vadvirágokkal teli, gyönyörű vidéket, a levegőt, ami fenyőgyanta illatát vitte feléjük az erdőből, úgy döntöttek, maradnak.

Pablo hétéves volt, amikor a gerillák megérkeztek a Rio­negro – a fekete folyó – nevű városka melletti falujukba. Reszketve hallgatta a bejárati ajtókat hasogató macheték hangját, a gyilkos fenyegetéseket. Zokogva imádkozó anyjába kapaszkodott. Az apja azt mondta, meg fogják őket ölni, de legalább a gyerekeket megpróbálhatják megmenteni. Matracok, pokrócok alatt rejtették el őket.

Olyan erős volt a bejárati ajtó, hogy a gerillák végül feladták, és nem próbálták meg betörni. Inkább felgyújtották. Pablo szülei reszketve, köhögve készültek fel a halálra a házban, ami fokozatosan megtelt füsttel. De katonák érkeztek, a gerillák pedig menekülőre fogták.

A falucska túlélőit egy égő ház lángjai által beragyogott utcán kísérték el egy iskolaépülethez. Pablo soha nem felejthette el az összeégett testeket, a lámpavasakról lógó hullákat. A La Violencia gyermekként elraktározott szörnyűségei évekkel később bukkantak felszínre, amikor embereket rabolva, gyilkolva, bombákat robbantva tartotta fenn a birodalmát.

Hat testvér mellett nőtt fel ugyan, de Pablo Robertóval, nála két évvel idősebb bátyjával került a legközelebbi viszonyba. Intelligens volt, a matematika, az elektronika és a kerékpározás iránt lelkesedett. Pablo élvezettel figyelte, ahogy Roberto rádiókat, miegymást épít, de nem csatlakozott hozzá; inkább csak ücsörgött naphosszat, elveszve a gondolataiban.

Pablót és Robertót elküldték a családi farmról a nagyanyjukhoz, a biztonságot jelentő Medellínbe, amelyet stabil, átlagosan 22,2 Celsius-fokos klímája miatt az örök tavasz városaként emlegetnek. A belváros üveg és acél felhőkarcolók erdeje volt, amiket fákkal szegélyezett utak választottak el egymástól, a város központját körülölelő házak csoportjai fokozatosan vedlettek át nyomornegyedekké, gettókká, szeméthegyekké – hajléktalanokkal telezsúfolt, utcagyerekek bandái, tolvajok, zsebmetszők uralta helyek voltak ezek. Medellín szívós lakói verejtékes munkával tudtak csak fennmaradni.

Pablo nagyanyja dörzsölt üzletasszony volt, szószok és fűszerek palackozásával foglalkozott, amelyeket a nagy áruházaknak értékesített. Szerető, de szigorú felügyelete mellett Pablo és Roberto templomba járt, és minden reggelt imával kezdett.

Az időjárást és a hegyek csipkézte tájat szerette ugyan a két testvér, de mivel a vidéki tanya tempóját szokták meg, Kolumbia második legnagyobb, egymillió lakónál is többet számláló, gyors kocsiktól hemzsegő városa megrémítette őket. Boldogok voltak, amikor a szüleik is odaköltöztek, az apjuk azonban rosszul viselte a városi életet, és visszament vidékre mások farmjain dolgozni. A testvérek végül idővel beleszerettek Medellínbe.

Az otthoni közeg erősen vallásos volt. Volt egy Jézust ábrázoló mellszobruk, valósághű vérrel. Miután az anyja elmesélte neki Krisztus történetét, az ifjú Pablo olyan szomorú volt, hogy amikor feltálalták az ebédet, a kukoricakenyerére tett egy darab húst, és odavitte a mellszoborhoz.

– Szegény ember, ki miatt vérzel így? Nem kérsz egy kis húst?

Cselekedete meggyőzte az anyját, hogy a fiú jószívű, és vallásos. Pablo élete végéig igyekezett úgy aludni, hogy Jézus ábrázolása a közelében legyen.

Pablót teljesen elbűvölték Hermilda történetei a nagyapjáról, a whiskey-csempész Roberto Gaviriáról. Roberto, a szeszcsempész hosszú távú terveinek és kreativitásának köszönhetően túljárt mindenki, még a hatóságok eszén is. Pablo szeretett volna versenyre kelni nagyapja sikereivel.

A Medellín Envigado nevű elővárosában felnövő gyerekek fából ácsolt kocsikkal versenyeztek a hosszú lejtőkön. Régi, műanyag zacskókba gyömöszölt ruhákból csináltak focilabdákat, kapukat rögtönöztek, és a környéken élő gyerekekkel együtt rúgták a bőrt. Ez volt Pablo kedvenc sportja. Népszerű csíny volt rágógumit ragasztani a kapucsengőkre, hogy megállás nélkül szóljanak.

Pablo vezetői és bűnözői jellemvonásai már Medellín utcáin elkezdtek megmutatkozni. Ő volt ugyan a legkisebb a gyerekek csoportjában, de ő lett a vezetőjük. Amikor a rendőrök elkobozták a labdájukat, arra bátorította a többieket, hogy dobálják meg kövekkel a járőrkocsit. A rendőrök többet is elkaptak közülük, és azzal fenyegetőztek, hogy egész napra a börtönbe zárják őket. Csak Pablo mert a parancsnokhoz szólni. Semmi rosszat nem csináltak, mondta. Elunták már, hogy elveszik tőlük a labdát, és még fizetni is hajlandók érte. A gyereksereg némelyik tagja később is Pablo mellett maradt.

Fiatal éveiben az iskolájában megválasztották a diákjóléti bizottság elnökévé; a bizottság feladata volt a rászoruló gyerekek élelmezése és szállítása. Megtudta, hogy az Egyesült Államok a saját hasznára avatkozik be Dél-Amerika ügyeibe, ami gyakran a legszegényebbek szenvedéseinek fokozódásával járt. Gyűlölte, hogy a szegények az erőszak, az igazságtalanság legnagyobb áldozatai.

Ebben az időszakban ivódott bele több antiimperialista szólam is, amelyek élete végéig a mantrái maradtak. Hallotta pletykálni, hogy a CIA segítségével követtek el merényletet Jorge Eliécer Gaitán, egy baloldali elnökjelölt ellen, aki a dolgozók jogait védelmezte, és igazságos földreformot ígért. Gaitán halála után lángolt fel a La Violencia, ami Pablo családját is veszélybe sodorta.

Kezdett megvetéssel tekinteni a társadalom szerkezetére: a föld és a vagyon jelentős része a népesség töredékének kezében összpontosult, míg Kolumbia lakosságának fele teljes szegénységben élt. Elhatározta, hogy nem esik ennek áldozatul; kijelentette, hogy öngyilkos lesz, ha harmincéves koráig nem lesz egymillió pesója.

Testvére, Roberto azt írja Escobar című könyvében, hogy Pablo nagy érdeklődést mutatott a történelem, a világpolitika és a költészet iránt. A könyvtárban jogi könyveket olvasott. A focipályán gyakorolta a szónoklást diákokból álló közönsége előtt az ebédszünetekben. Roberto emlékei alapján szenvedéllyel beszélt arról, hogy Kolumbia elnöke lesz, és a leggazdagabbak bevételeiből elvesz tíz százalékot, amiből iskolákat és utakat építtet a szegények megsegítésére. Állásokat akart teremteni, ezért ázsiai vállalatokat akart meggyőzni, hogy Kolumbiában létesítsenek gyárakat.

Az iskolában nyughatatlan volt. Nem bízott a hatalom képviselőiben, az utcai bandák körül sokkal kellemesebben érezte magát. Apró csalásokkal kísérletezett, hogy pénzt szerezzen. Az iskolát időpocsékolásnak tartotta, és két évre ki is maradt. A veszélyes utcákon csiszolta tökélyre a technikáit, és megtanulta elkerülni a buktatókat.

Hermilda meggyőzte róla, hogy folytassa a tanulmányait, és megszerezze az érettségihez szükséges három osztályt. Imádta az anyját, így visszaült az iskolapadba, aminek végeredményeként folyton összetűzésbe keveredett a tanáraival, akiket nevetségesnek, ostobának tartott. Végül kitiltották.

Az anyja megdorgálta, mire így válaszolt:

– Anyám, most is azt mondom, amit mindig: nagy ember akarok lenni, és az is leszek. Szegény vagyok, de nem szegényen fogok meghalni. Megígérem.

Tizenhat éves korára Pablo rendkívüli magabiztossággal járta az utcákat. Zsebében fésűt hordott, és gyakran szemlélte meg a tükörképét az ablakokban. A későbbi években utánozni kezdte Al Capone és a Marlon Brando által játszott Keresztapa manírjait. Gondolkodását a marihuána még jobban elmélyítette. Csendesebbé vált. Amikor kérdeztek tőle valamit, általában kis ideig szótlan maradt, mielőtt válaszolt volna. Néhányan eltűnődtek, vajon a Keresztapát utánozza-e, de természetes jellemvonás volt, ami még hangsúlyosabbá vált, amikor be volt állva.

Törvényenkívüliségét az elnyomó társadalom iránti ellenállás formájaként magyarázta, és az energiáját– hamis lottószelvények árusításától rablótámadásokig terjedő – illegális tevékenységekbe csatornázta. Puskával a kezében sétált be a bankokba, és hűvösen kérte a személyzetet, hogy ürítsék ki a széfeket. A pénzre várva mosolyogva szájjal beszélgetett a pénztárosokkal. Egyesek – akik nem fogták fel, hogy Pablo levetkőzte a félelemérzetét – a drogok számlájára írták a merészségét. Ravaszságának és előrelátásának eredményei – például hogy rendre elkerülte a rendőrséget is – csak megerősítették saját magába vetett hitét.

Az intelligencia és az utca törvényeinek ismerete figyelemre méltó kombinációnak bizonyult, amivel lehetősége nyílt a kortársai fölé emelkedni – közülük egyesek a tanácsát is kikérték, és csatlakoztak hozzá. Az idegesek, frusztráltak biztonságban érezték magukat a közelében. Kivívta a tiszteletüket a veszélyes helyzetekben mutatott nyugalmával és vidámságával.

– Olyan volt, mint egy isten, nagyon erőteljes aurája volt – mondta egyikük. – Életem legfontosabb napja az volt, amikor először találkoztam vele.

Killing Pablo című könyvében Mark Bowden azt írja róla, hogy húszéves korára már rutinos autótolvaj volt. A bandája kikényszerítette a sofőröket a volán mögül, majd bontókban szedték darabokra a kocsikat. Pablo otthonról adta ki az utasításokat, intézte a logisztikai ügyeket és szedte össze a pénzt.

A banda elkezdett új kocsikat lopni, amelyeket képtelenség volt újra eladni, ha a tulajdonos bejelentette a lopást. Ennek megkerülése érdekében elkezdte lefizetni a rendőröket. Egy év leforgása alatt olyan szoros kapcsolatot alakított ki velük, hogy még a rendőrfőnök is követte az utasításait. Az általa lopott autók eladásával kapcsolatos panaszokkal nem is foglalkoztak.

Az alkatrészek eladásából bejövő pénzből tisztségviselőket fizettek le a gépkocsik tanúsítványaiért cserébe, hogy a lopott autókat bontás nélkül eladhassák. Ugyanazokhoz a tisztségviselőkhöz futottak be a tevékenységével kapcsolatos panaszok, mint akik az új autók dokumentumait kiállították neki.

Védelmi hálózatot kezdett szervezni – azok, akik meg akarták előzni az autójuk ellopását, védelmi pénzt fizettek neki.

A barátaival mindig nagylelkűen viselkedő Pablo patyo­lat­tiszta papírokkal felszerelt lopott autókat adott nekik. Az új autók leendő tulajdonosainak azt mondták, menjenek el értük a gyárba. Ha a gyár dolgozóinak feltűntek a hamisított iratok, Pablo barátai azt mondták: „Az iratokat Pablo készítette" – majd ezután a dolgozók át is adták a kulcsokat.

Pablo és unokatestvére, Gustavo – akit a Narcos sorozatban rendszerint lapos sapkában ábrázoltak – versenyautókat épített a lopott alkatrészekből, és több ralira is benevezett. Pablót 1974-ben egy piros Renault ellopásának gyanújával letartóztatták, de megváltotta a szabadságát némi vesztegetéssel.

Elrendelte mindazok likvidálását, akik megpróbálták megakadályozni a hatalma növekedését, ideértve azokat is, akik megvádolták, nem voltak hajlandók eleget tenni a szabályainak, vagy elutasították a kenőpénzeit. Felfedezte, hogy a gyilkosság nagyon olcsó és hatékony PR-t jelent. Az emberek könnyebben viselkedtek neki megfelelően, ha szembesültek a saját vagy a családtagjaik halandóságával. Bűntudat nélkül gyilkolt, csak azért, hogy növelni tudja a hírnevét és a bevételeit.

Pablo adósai közül egyeseket elraboltak. Ha a családjuk vagy a barátaik nem törlesztették a tartozást, az elraboltat megölték. Ettől is tovább nőtt a hírneve, és az üzlete gyarapodását is elősegítette az opportunisták és orgyilkosok világában. Ő maga is elrabolt embereket váltságdíjért cserébe.

Diego Echavarría Misas egy nagy hatalmú iparos volt, egy középkori vár mintájára épült otthonnal. A magasabb társadalmi körökben nagy tiszteletnek örvendett; arra törekedett, hogy filantrópként tekintsenek rá. Függetlenül azonban attól, hány iskolát, hány kórházat nyitott meg, a szegényeket nem tudta becsapni tetteivel, amelyek csak

a rosszindulata elfedését szolgálták.

Szövetgyárainak dolgozói a végtelenségig gürcöltek éhbérért, kegyetlen körülmények között. Százával rúgta ki őket, gyalázatos módon, végkielégítések nélkül. Számos más földbirtokoshoz hasonlóan ő is földműves közösségek erőszakos kilakoltatásával növelte birtokai méretét. Az otthonukat megvédeni próbáló parasztokra börtön vagy halál várt. A többi a nyomornegyedekbe kényszerült.

Pablo eleget hallott Echavarríáról. Egy napon a sajtó hírt adott az elrablásáról. A családja szélsebesen fizette ki a váltságdíjat, de a sorsa rejtély maradt. Hat héttel később találták meg a testét egy lyukban, nem messze Pablo születési helyétől. Megkínozták, megverték, majd megfojtották. A szegények ünnepelve fogadták a halálhírét.

Sokan hitték ugyan, hogy Pablo tett igazságot, nem indult nyomozás, mivel semmilyen bizonyíték sem kötötte a gyilkossághoz. Az emberek megállították az utcán, hogy kezet rázzanak vele, vagy meghajoljanak nagyrabecsülésük jeléül. Doktor Escobarnak, A Doktornak kezdték szólítani.

Roberto állítása szerint a testvére brutális tetteiről szóló korai történetek Pablo ellenségei által koholt, valótlan vádaskodások voltak.

Pablo a korrupciótól fuldokló Kolumbiában virágzó csempésztevékenységben kezdte kamatoztatni szervezői készségeit. Medellín jól ismert csempészközpont volt. Akiket elkaptak, azok jellemzően vesztegetéssel meg is vásárolták a szabadságukat. Ha nem tudtak kenőpénzeket fizetni, a rendőrség a bebörtönzés helyett általában elkobozta az árui­kat. Ez volt a kereskedelem Kolumbiában teljesen megszokott ára.

Számos rendőr kapott rendszeres kenőpénzeket a bandafőnököktől, így nehéz volt különbséget tenni rendőr és bűnöző közt. A rendőrök nemcsak a börtöntől óvták meg a velük szövetkező bűnözőket, de bűncselekményeket – egyebek közt emberrablásokat és merényleteket – is követtek el a bandák megbízásából. Nem egy alkalommal kerültek különböző bandák által pénzelt rendőrök is fegyveres összetűzésbe egymással.

A bírósági rendszer semmiben sem különbözött.

A havi kétszáz dollárt kereső bíróknak akár harmincezer dollárt is fizethettek azért, hogy ejtsenek egy ügyet.

A kenőpénzeket visszautasító bírókat megfenyegették vagy megverették. A bírósági dolgozók vesztegetés fejében elveszítették az aktákat, ami olcsóbb is volt, mint egy bírót lefizetni. Ha ez sem működött, a bírót megölték.

A bírósági rendszert tekintették a bűnüldözési struktúra legkönnyebb célpontjának, és Pablo megtanulta szakavatottan manipulálni.

A Narcos az első epizódokban a csempészkereskedelem egyik irányítójaként mutatta be Pablót, de ez nem volt hiteles. Egy nagy hatalmú csempészbáró alárendeltje volt, aki az Amerikából, Angliából és Japánból konténerekben érkező cigaretta, elektronikai eszközök, ékszerek és ruházati cikkek csempészésére szakosodott. Az árukat Panamán át hozták be Kolumbiába.

Az illető, aki egy futballmeccsen ismerkedett meg Pablóval, a dolgozói lopások csökkentése reményében megkérte, hogy lássa el a testőr szerepét. Azt mondta neki, azzal keresheti meg a pénzét, ha megóvja az árut a pénzes fickónak, azaz neki.

Pablo tenger gyümölcseit és bort vett az alulfizetett dolgozóknak. Odaígérte nekik a mindenkori keresete felét, ha együttműködnek vele. Ha abbahagyják a lopásokat, két hét múlva visszajön, és gondoskodik róluk. A dolgozók bele is egyeztek, és visszahoztak minden, még náluk lévő lopott árut.

A cigarettára specializálódott Pablo egy dzsipben utazott végig Kolumbián fél tucat, csempészáruval megrakott kamion előtt. Útközben letette a megfelelő kenőpénzeket a rendőrség tagjainál. A csempészbáró teljesen el volt ragadtatva Pablo teljesítményétől, és felajánlotta neki az üzlete tíz százalékát. Pablo ötvenet követelt. A báró őrültnek nevezte. Pablo azt válaszolta, teljesen jogos, amit követel, mivel a báró esetenként az áru több mint a felét elveszítette. Még Pablo ötven százalékán túl is több pénzt keresne, mivel megszűntek a lopások. A báró negyven százalékban állapodott meg vele.

A csempészetnek hála Pablo megtanulta, hogyan szállítson át az országon árut adók és egyéb díjak megfizetése nélkül. Kétszázezer dollárt keresett havi két konvoj felügyeletével. A bevételeit az otthona falaiban rejtette el. Speciális, elektromos ajtót szereltetett fel, amit rajta kívül senki sem tudott kinyitni. Robertót megbízta a könyvelési feladatok ellátásával, a kifizetések, a befektetések, és az álneveken nyitott bankszámlákra befizetendő összegek kezelésével. Az évek során a pénzt ingatlanokba, építőipari vállalatokba és farmokba fektette. Mivel a testvére hatalmas mennyiségű pénzt kezelt, kapott egy fegyvert is.

Azzal, hogy a fizetése felét a dolgozóknak adta, kiérdemelte az El Patrón, azaz „a főnök" nevet. Az anyjának vett egy házat, Gustavónak egy taxit, a testvérének egy olasz kerékpárt. Kamionszámra adományozott ételt a szeméttelepeken guberálóknak. A családja vagy húsz tagjával látogatta meg a floridai Disney Worldöt, ahol mindenre felült a fiával.

Amikor a Pablo által lefizetett rendőrök egyike egy másik körzetbe került, elárulta a művelet részleteit. A rendőrség felkészült arra, hogy rajtaüssön az egyik konvojon. A rengeteg elkobzott áruból mindannyian meggazdagodhattak. Pablo megállt ebédelni, a konvojnak azt mondta, nyugodtan menjenek tovább nélküle. Harminchét kamiont foglaltak le. Az egyik sofőr felhívta Pablót, aki azt mondta, a többi sofőrnek adja át, hogy ne beszéljenek a rendőrökkel. A rendőrség a nyomában volt, amikor busszal visszament Medellínbe. A jogászai elérték, hogy a sofőröket szabadon engedjék, de az árut nem sikerült visszaszerezniük.

A báróval kötött megállapodásának vége szakadt ugyan, de Pablo hamarosan sokkal jövedelmezőbb üzleti lehetőségre bukkant.

2. FEJEZET

KOKAINKERESKEDELEM

A Cucaracha Peruban mutatta be Pablót és Gustavót azoknak a beszállítóknak, akik hatvan dollárért árulták a kokainpaszta kilóját abban az időben, amikor a kokain kilóját akár hatvanezer dollárért is el lehetett adni Amerikában. Valótlan az a Narcos-jelenet, amelyben a Cucaracha túlél Chilében egy katonai sortüzet.

Pablo Renault 4-esekben csempészte az Andokból a pasztát három országon, Perun, Ecuadoron és Kolumbián át. Minden országban másik Renault-t használt, az adott ország rendszámtáblájával. Néha versenyre hívta Gustavót – akinek Pablóhoz hasonló, ápolt bajsza, metsző, sötét szeme és szögletes arca volt –, hogy lássák, melyikük ér vissza elsőként Medellínbe. A győztes megtarthatta az összes bevételt. A pasztát az utasoldali kerék fölé szerelt rekeszben rejtették el, amit a rendőrség sosem ellenőrzött a határátkelőkön.

A paszta egy lakónegyed sötétített ablakú házába került, itt készült belőle kokain. A főzők az első emeleten laktak. A földszint jelentős részét konyhává alakították át. A kokaint régi hűtőkben főzték, amelyeket Pablo tűzhelyekké alakított át. Kiosztott tíz mintát az első főzetéből, visszajelzéseket várva. A többség azt mondta, jobban tetszik nekik a fűnél, és kértek még. Egyesek azt mondták, felvillanyozza őket. Másokra nyugtató hatást gyakorolt. Pablo nem szerette, a füvezés jobban tetszett neki.

A kokacserje számos helyen megtermett Peru őserdeiben és hegyoldalain, így könnyen elérhető volt az olcsó paszta. A drogtörvények nyomán Amerikában az egekbe szökött a kokain ára. Az amerikai hatóságok a Mexikóból jövő heroinra és fűre összpontosítottak, a kokain nem foglalkoztatta őket. Pablo számításai szerint több bevételre tehetett szert egyetlen, Amerikában eladott szállítmány kokainból, mint egy egész, átlagos csempészáruval megrakott konvojból.

Az exportkereskedelmet kipróbálva Pablo arra jutott, hogy alábecsülte a kokain iránti keresletet. Akármennyit el tud adni akárhol, kiváltképp Amerikában, a világ legnagyobb kokainfogyasztó országában.

A csempészei droggal ültek repülőre, és hatalmas mennyiségű készpénzzel érkeztek vissza. A Renault 4-esek helyét kamionok vették át. Még több alkalmazottat vettek fel.

A Keselyű Pablo egyik sofőrje volt. Ahogy egyre gyarapodott az utakból származó bevétele, a Keselyű kérkedni kezdett, vett magának egy drága kocsit, egy motort, új ruhákat. Az egyik rokona, aki az FBI kolumbiai megfelelőjénél, a DAS-nál dolgozott, felfigyelt a változásokra. A Keselyű azt mondta neki, krumplit fuvaroz.

A DAS megállította Pablo egyik kamionját, és arra utasította a sofőrt, hívja fel kenőpénzért a főnökét. Miután Pablo és Gustavo megjelent a helyszínen, letartóztatták őket. Másnap az újság címoldalon közölte Pablo rendőrségi fotóját. Az anyja órákon keresztül sírt.

Nyolc, börtönben töltött nap után Pablót át kellett helyezni egy szabadtéri tevékenységre, egyebek közt futballra is lehetőséget kínáló intézménybe. Megvesztegette a bírót, de két hónappal később úgy döntöttek, a tárgyalása katonai bíróság előtt zajlik, amely nehezebben korrumpálható. Az ügyvédje figyelmeztette, hogy hosszú szabadságvesztésre ítélhetik. Pablo egyik este azt mondta az őrnek, hogy stresszoldásként ki kell nyújtóztatnia a lábát. Miután kiengedték a futballpályára, megszökött.

A börtönigazgató felhívta az anyját, és könyörgött neki, hogy vegye rá a fiát a visszatérésre, különben őt magát is börtönre ítélik. Amikor Pablo felhívta, az anyja erősködött, hogy adja fel magát. Pablo az anyjával együtt jelent meg a börtönben, kezében röntgenfelvételekkel. Miután azt mondta, megbetegedett, megmutatta a felvételeket az őt kísérő katonáknak, akik ezzel le is zárták a távolléte kérdését. Pablo végül meg tudta vesztegetni a bírót. Gustavóval együtt szabadon távozott. A sofőr, akit öt évre ítéltek, egy jól felszerelt börtönbe került. Pablo vett egy házat és egy kocsit a családjának, és pénzzel is ellátta őket.

Szabadlábra kerülése után újra belevágott a kokainüzletbe, de most már a rendőrség is tudott róla. Gustavóval együtt megállította őket ugyanaz a két DAS-ügynök, akik előzőleg letartóztatták őket. Az unokatestvérével együtt egy isten háta mögötti szeméttelepre vitték Pablót, összekötötték mindkettejük kezét. Miután ellátták a bajukat, az ügynökök egymillió pesót követeltek az életükért cserébe. Míg Gustavo elment a pénzért, Pablo még több pénzt ajánlott cserébe annak a nevéért, aki megszervezte az emberrablást. Meglepődött, amikor megtudta, hogy a Cucaracha volt az.

Miután kiszabadult, Pablo eltervezte, hogyan álljon bosszút, méghozzá saját maga. Megbocsáthatatlan volt, hogy a fejének szegezett fegyverrel térdepeltették le. A két DAS-ügynök az eddigi sikereken felbuzdulva arra készült, hogy elrabolja Pablo egyik alárendeltjét. Pablóra is csupán a könnyű drogcsempészcélpontok egyikeként tekintettek. Pablo emberei elrabolták az ügynököket, és egy házba vitték őket. Pablo térdre kényszerítette őket. Az életükért könyörögtek, miközben Pablo a fejükhöz nyomott egy pisztolyt, és több lövést is beléjük eresztett. Az újságokban jelent meg a felfedezett holttestek híre.

Pablo 1974-ben szeretett bele Maria Victoria Henao Valle­jóba, egy helyi szépségbe. Mivel a lány tizennégy volt ekkor, Pablo Escobar pedig huszonöt, Maria anyja nem volt elragadtatva. Pablo kitartó volt, egyik éjszaka még az otthona előtt is megjelent