Mrs. Escobar: Életem Pablóval

By Victoria Eugenia Henao

Tata a Narcosból mindent elmesél

A modernkori történelem leghírhedtebb drogbárójának, Pablo Escobarnak a története annak az asszonynak a tollából, aki a legközelebb állt hozzá.

Egy fiatal nő élete, akinek naponta megánrepülővel hozták a friss virágot Bogotából, aki a világ egyik legértékesebb műkincsgyűjteményét mondhatta magáénak, akinek európai sztárséf főzött a konyhájában, és szolgák hada leste a szavát, aki a világ egyik leggazdagabb asszonya volt, aki túlélt egy bombamerényletet, és aki hosszú évekig a saját, a férje és gyermekei életéért rettegett...

Maria Victoria Henao tizenhárom évesen ismerte meg a nála több mint tíz évvel idősebb Pablo Escobart, minden idők talán leggazdagabb, leghatalmasabb, és legellentmondásosabb drogbáróját.

Tizenöt volt, amikor elszökött vele, és a felesége lett. Közismert hűtlenkedése , és kegyetlensége dacára a következő tizenhat esztendőben, egészen a férfi haláláig mellette maradt.

Arra próbálta ösztönözni a férjét, hogy kössön békét az ellenségeivel, és adja fel magát.

Pablo halála után elképesztő bátorsággal küzdve a túlélésért, sikerült megváltania a saját és a gyermekei életét és szabadságát, a Cali kartell vezetőivel megegyezést kötve.

Pablo halálának huszonötödik évfordulóján, az Escobar univerzum legizgalmasabb karaktere, "Tata", aki mindent látott, és mindent tudott, készen áll megosztani történetét, és bemutatja a legenda mögött az embert.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jan 20, 2020
• ISBN: 9786156022547

Book preview

cover.jpg

Victoria Eugenia Henao

Mrs. Escobar

Életem Pablóval

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Mi vida y mi cárel con Pablo Escobar

Fordította: Dornbach Mária

Copyright © 2018, María Isabel Santos

Copyright ©2018, Editorial Planeta Colombiana S.A

Hungarian Translation©Dornbach Mária, 2019

©Művelt Nép Könyvkiadó , 2019

ISBN 9786156022547

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Gyermekeimnek, Juan Pablónak és Manuelának a bátorságukért és szívósságukért, ahogyan elviselték az apjuk által gerjesztett szörnyű erőszakot és gyermekkoruk rettenetes bezártságát.

Menyemnek, Ángelesnek, aki olyan nekem, mintha az Isten még egy lányt adott volna, a szeretetéért és önzetlen hűségéért.

Unokámnak, Juan Emiliónak, aki kellő erőt és biztatást nyújt, hogy túltegyem magam mindenen, a tökéletes és mágikus ráhangolódásáért az életemre.

Szüleimnek, családomnak, tanítóimnak, barátaimnak és barátnőimnek, s mindazoknak, akik némaságomat és könnyeimet elviselve esténként meghallgattak és elolvasták az irományomat.

Mindnyájuknak köszönet határtalan és lankadatlan szeretetükért.

ELŐSZÓ

„Hogy tudott ezzel a szörnnyel együtt aludni?, szegezte nekem a kérdést a férjem, Pablo Escobar egyik áldozata. „Cinkos volt, vagy áldozat? Miért nem tett semmit? Miért hagyta? Miért nem jelentette föl?

Valószínűleg sok ezren teszik fel ugyanezeket a kérdéseket velem kapcsolatban. A válasz: mert szerettem, és talán ez soka­kat nem elégít ki, tényleg ez az igazság, ezért voltam mellette élete utolsó napjáig, jóllehet számtalan esetben nem értettem egyet a tetteivel és a döntéseivel.

Épphogy tizenkettő lehettem, amikor megismertem Pablo Escobart, ő huszonhárom volt. Ő volt életem első és egyetlen szerelme. Abban a meggyőződésben esküdtem meg vele a templomban, hogy a házassági fogadalmakat betartják az emberek. Vidéki, hímsoviniszta környezetben neveltek, ahol azt tanították a nőknek, hogy szó nélkül kövessék a férjüket.

Engem Pablo formált feleséggé és gyermekei anyjává, hogy ne kíváncsiskodjam, vagy ne kételkedjem a viselkedésében, és hunyjak szemet a dolgok fölött. Az első gyermekem születése után fejeztem be az iskolát, s attól fogva az életem a férjemről szólt, egészen a halála napjáig.

Eltűrtem szeretőket, mellőzéseket, megaláztatásokat, hazugságokat, magányt, eltussolásokat, halálos fenyegetéseket, terrortámadásokat, a gyermekeimet fenyegető emberrablási kísérleteket, sőt a hosszú száműzetést és bezártságot. Mindezt a szerelemért. Persze gyakran voltak pillanatok, amikor azon rágódtam, folytassam-e, vagy sem. De képtelen voltam elhagyni, nemcsak szerelemből, hanem félelemből is, meg a tehetetlenség és a bizonytalanság miatt, hogy mi lenne velem és a gyerekeim­mel nélküle. Attól is féltem, hogy Kolumbia leghatalmasabb embere kárt tehet bennem, ha elmegyek tőle.

1984-ben – amikor az igazságügy-miniszter, Rodrigo Lara meggyilkolása miatt nagyon nehéz helyzetbe kerültünk – és az utána következő kilenc évben pánikban éltem, mert Pablo nem számolt a tettei következményeivel, főleg nem a saját családját érintőkkel. A jogtiprásba, ami elragadta, nem fért bele semmiféle faggatózás vagy szemrehányás, ennek dacára nem volt kellő erőm hozzá, hogy elhagyjam, ahogyan sokan tették.

A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején minden áldott nap életről vagy halálról szólt minden kolumbiainak, akik túszok voltak egy háborúban, amibe a gyerekeim és én magam is belekeveredtünk; a kihívás az volt, hogyan kerüljünk ki a férjem által elindított barbárság csapdájából.

Egy hétszáz kiló dinamittal megpakolt autó robbant a kapunk előtt, miközben aludtunk. Így kezdődött az öldöklő drogterrorista háború, amelyben mi voltunk a férjem ellenségeinek a fő célpontjai. Csodával határos módon túléltük, de attól fogva nem maradt más választásunk, mint Pablo döntéseit lesni, hogyan, mikor és merre menjünk.

Amikor rádöbbentem, milyen távol állok a minket körülvevő kegyetlen valóságtól, magunkat is beleértve, már túlságosan késő volt. Nagyon fiatal voltam, naiv és vak a valósággal szemben, ezért beletörődtem; sokszor nagyon háborítatlanul jöttem-mentem, de mindig bennem volt, hogy nem szabad látnom, véleményt alkotnom, határoznom, döntenem és kérdezősködnöm.

Utolsó időszakában Pablo határtalanul magányos volt; sokan voltak körülötte, de kevés volt köztük a barát. Mohósága és mértéktelen becsvágya miatt teljesen elvesztette a kontrollt minden fölött. Egyedül gondolkodott, egyedül határozott, az életünk ura lett, és mindenkinek, aki csak az útjába került, erőszakkal kisajátította az életét. Nem volt elég erőm hozzá, hogy szembeszálljak vele, noha sokszor bíráltam a tettei miatt. Rám se hederített.

Halálával teljesen megváltozott az életünk a családommal. Attól kezdve nekem kellett alkudoznunk az életünkről az ellenségeivel, egyezkedni a távozásról, legálisan megváltoztatni a személyazonosságunkat, keresni egy országot, amelyik befogad minket, és mérlegelni, hogyan jutok előbbre a gyerekeimmel és a menyemmel.

Az irántuk érzett szeretet ismeretlen erőket szabadított fel bennem, s olyan dolgokra lettem képes, amit sose gondoltam volna. De arra is rádöbbentem, hogy mindegy, mit cselekszünk, a gyermekeimre és rám továbbra is Pablo Escobar családjaként tekint a világ, s a sírig elkísérnek a társadalmi előítéletek.

Juan Pablo Escobar, ma Sebastián Marroquín, 2009-ben döntötte el, hogy kiáll a világ elé az Apám bűnei című dokumentumfilmmel, amelyben bocsánatot kér Pablo bűntetteiért. Az Apám, a drogbáró, valamint a Pablo Escobar in fraganti kötetekben azért akarta elmondani a történetünket, hogy az soha ne ismétlődhessen meg, hogy ne szolgáljon példaként semmihez. A fiam bátorsága engem is arra inspirált, hogy a nyomdokába lépjek, és a segítségével elhatároztam, hogy megírom, mit éreztem és miket éltem át azokban az időszakokban.

Huszonöt évembe került, amíg lábra álltam, amíg kijöttem a bezártságból, és legyőztem a félelmet, hogy saját szavaimmal meséljem el, milyen életem volt Pablo Escobar mellett. A vele töltött évek dacára, a könyvhöz végzett kutatások hatására kezdtem felmérni és valójában megérteni, mi is történt az életünkben. Ehhez persze le kellett győznöm a félelmet, hogy elítélnek, és elviselnem sokak aggályát, akik kértek, hogy ne tegyem, hagyjam békén a dolgokat. De úgy vélem, olyan utat választottam, amelyről nincs letérés, mert magam mögött akartam tudni a hallgatás hosszú éveit. Elmesélni a történetemet valóságos létszükségletté vált számomra.

Most az évek nyújtotta távolság és bölcsesség birtokában figyelmesen pörgetem le újra ezt a filmet, és rádöbbenek a felelősségeimre és felelőtlenségeimre, telitalálataimra és tévedéseimre.

A könyvhöz végzett terepmunkának köszönhetően rájöttem, hogy nem tudtam a férjem sok dolgáról; a történet sok részlete teljes mértékben homályban maradt előttem, máskor pedig őszintén elborzadok.

Amikor a fiam elolvasta a szöveget, azt mondta, azt hitte, szinte mindent tud az apjáról, de elismerte, hogy ez a könyv az eddigiekhez képest is rosszabb képet fest róla.

Fájdalmas, könnyekkel teli folyamat volt ez, mert hatására számos döntésemet meg kellett kérdőjeleznem, számot kellett vetnem azzal, mi az, amit tettem és mi az, amit nem tettem. Katarzis volt az írás, mélyrepülés, hogy feltárjam ezt a történetet, ami családok ezreinek a szívét és lelkét nyomorította meg.

Ekkor kezdtem elmerülni egyenként azoknak az embereknek az emlékeiben, akik átélték a drogháború borzalmait. Határtalan szomorúság és szégyen tölt el a férjem által okozott rettenetes fájdalomért, ugyanakkor sajnálom, hogy a tettei súlyos következményeket hagytak a gyermekeimben és énbennem is.

Nagyon kevesen ismernek María Isabel Santos néven. Nem nőként, hanem a férjem gonoszságának meghosszabbításaként tekintenek rám. A tetteiről faggatnak, anélkül hogy izgatnák őket az én erőfeszítéseim, vagy a családanyaként folytatott harcom. A múlt üldöz minket, és Pablo szelleme nem hagy nyugtot nekünk. Én – és mostantól fogva bárcsak ne így lenne – „Pablo Escobar özvegye" vagyok.

A könyv több mint négyszáz oldalán keresztül az olvasók egy teljesen másmilyen nőt látnak majd, mint aki megjelent a tömegkommunikációs csatornákon, a filmekben vagy a tévésorozatokban. Olyan lény vagyok, aki átalakuláson ment keresztül, aki tudatában van, hogy a gyermekei és jómaga örökre olyan vezetéknevet viselnek, amely óhatatlanul összeforrt a gonoszsággal.

Noha törvény adta jogom, hogy ne valljak a gyermekeim apja ellen, egy élet is kevés lenne hozzá, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem hagytam ott és nem jelentettem fel a saját férjemet. Szerelmes voltam belé, és ezért minden tőlem telhetőt megtettem, hogy óvjam a családomat és a házasságomat. Talán nem ildomos az olvasó megértését kérnem egy olyan történet során, ami eleve felfoghatatlan.

Talán csak az, aki olyan vakon és önzetlenül szeretett, mint én mint hithű feleség és anya, az képes az én sajátos nézőpontomból szemlélni, hogyan eshettek meg bizonyos események, amelyeket ma kertelés nélkül fel merek tárni. Alázatosan és tisztelettel kérem, hallgattassak meg mint ember és mint nő. Nem azért léptem erre az útra, hogy felmentsenek.

Pablo Escobar nem méltó példakép, a film- és tévésorozatokban felmutatott hamis hős bátorított rá, hogy előálljak az igazsággal, mellőzve minden szépítést, hogy mindez sose ismétlődjön meg.

Ez a könyv Pablo Escobar házaséletének példátlan feltárása, negyedszázaddal a halála után. Egyszersmind kérlelhetetlen alámerülés lénye legsötétebb zugába és a múlt század Kolumbiájának legkeresettebb, legkegyetlenebb bűnözője mellett leélt életembe. Bocsánatot kérek mindenért, amit tett.

VICTORIA EUGENIA HENAO

MOTTÓ

Asztrális kapcsolatom Pablo Escobar családjával

1994. december 4.

– Halló. Hogy kicsoda? – kérdeztem a mobilomon.

– Az özvegy – hangzott a vonal túlsó feléről.

– Az özvegy? Miféle özvegy! – vágtam rá kurtán, azt hittem, viccel valaki.

– Annak az özvegye, akiről a Semana lapban azt mondta, meg fogják ölni.

De ez a történet úgy két évvel korábban kezdődött, amikor a néhai elnök Belisario Betancur által vezetett Santillana Alapítványnál asztrológiai szemináriumot tartottam, meg akartam ismerni az ország híres személyiségeinek, köztük Pablo Escobar Gaviriának a születési képletét.

Ő 1949. december 1-jén született, egy hónappal és három nappal korábban, mint én. Délelőtt 11.55-kor jött a világra doña Hermilda Gaviria harmadik gyermekeként. Ezeknek az adatoknak a birtokában olvasni tudtam az életében.

Az asztrológiában a születési képlet olyan, akár a lélek térképe, mint egy szereplő szövegkönyve, és ebben az esetben Pablo Escobar volt a szereplő. Természetesen nem fogom leírni a képlete valamennyi szimbólumát, csak azokat, amelyek érdekesek e történet szempontjából.

Pablo Escobar Nyilas volt, Halak aszcendenssel, a zodiákus egyik legnehezebb kombinációja. A Nyilast kiváló elmének tartják… jelentsen ez bármit. A Halak pedig a mély tengerek lénye, a mélységeké, ahol olyasmi történik, amit az illető nem akar a nyilvánosság elé tárni. Nyilas – Tűz, Halak – Víz, ez rövidzárlatot okozhat bármikor az élete során.

Ugyanakkor a legszebb együttállásokkal született: a 11-es házban ott van.

Vénusz, a szerelem és Jupiter, a jótevő, az altruista, a másokat segítő. De ott voltak a legrosszabbak is: a 7-es házban Mars, a háború, mellette Szaturnusz, a halál, a társadalom és az ismert ellenfelek halála.

Nem sokat segített rajta, hogy születésekor a 2-es házban ott volt a Hold, mellette a Fekete Hold, a pénz holdja, a Kos jegyet pedig a vérgőzös Mars uralta. Ezt a tényt nagyon kockázatosnak véltem az anyagi biztonság keresésekor. Így magyaráztam ezt évekkel később a Nobel-díjas Gabriel García Márqueznek, amikor interjút készített velem az Egy emberrablás története című könyvéhez, amelyet 1996-ban adott ki az Editorial Norma.

1992. július 3.

Szerencsére tizennégy éves koromtól kezdve részletes naplót írok, ami segítségemre lesz asztrológusként, ezen a napon ugyanis a következők állnak benne: „María Jimena Duzánnál találkoztam több baráttal." Amikor mindezt írom, María Jimena Duzán újságírónőhöz nemcsak egy több mint negyven­éves barátság fűz, hanem az is, amit Luis Carlos Galán haláláról írt, aki ugyanazzal az asztrológussal konzultált, akivel ő: velem. Luis Carlosnak ezek szerint nem sok haszna volt belőle. De maradjunk a tényeknél. Akkor este azok a barátok jöttek össze, akik a kormány vezető tisztviselői voltak, és akik az M–19-cel{1} kötendő békefolyamat kezdetétől mindig szem előtt tartották, mit mondanak a csillagok. Velük több mint harminc éve tart a barátságunk.

Akkor este nem túl kecsegtető hírt tartogattam számukra. Számításaim szerint Pablo Escobar nemsokára megszökik a börtönből. Ezt mondtam nekik.

– Miért? – kérdezte egyikük, egy barna színű kanapén ülve.

– Mert Jupiter, a jótevő áthalad Pablo Escobar születéskori Szaturnuszán, és amennyiben Szaturnusz a halált és a bezártságot képviseli, Jupiter ki kell hogy nyissa neki az ajtót. – És így lett.

Pontosan azon a bizonyos 1992. július 22-én Pablo Escobar megszökött a La Catedral börtönből, ahol fogva tartották. A felemelt hüvelykujjú Jupiter átvonult a lefelé tartott hüvelykujjú Szaturnusz fölött. Mint a római arénákban, ahol a császár hüvelykujjának helyzete döntötte el, hogy a gladiátor éljen-e, vagy haljon.

Itt most nincs helye annak, hogy elmeséljem, hogyan szökött meg és hol mindenhol húzta meg magát a szökés alatt.

1993. május 4.

A rákövetkező év áprilisában María Jimena felhívott, hogy a Semana folyóirat interjút akar velem készíteni arról, vajon ki lesz a következő köztársasági elnök és mi lesz Pablo Escobarral. Pont aznap jelent meg a Semana címoldalán két hír: hogy Ernesto Samper lesz a következő elnök, aki különös segítségre számítva veheti fel a harcot a titkos ellenséggel, mert a pártfogó Jupiter áll a titkos ellenségek 12-es házában. De ez egy másik történet.

Azoknak is megmondtam, akik az interjút készítették velem, hogy Pablo Escobarnak még az év vége előtt randevúja van a halállal. Hogy mit gondolt és mit mondott a folyóiratot olvasva, azt elmondja a fia, Juan Pablo Escobar az Apám, a drogbáró című könyvében, amelyet 2014-ben adott ki az Editorial Planeta.

Emlékszem, hogy Rafael García-Herreros atya – Bak – fáradhatatlanul azon serénykedett, hogy kapcsolatba léphessen Escobarral, és meggyőzze, menjen vissza a börtönbe, de nem járt sikerrel. Akkor azt mondtam magamban: én is Bak vagyok és a Bak sosem adja fel a cél előtt; majd én kapcsolatba lépek vele. Akkor 1993. augusztus 10-én, Medellínben szerveztem egy asztrológiai szemináriumot. Három hét telt el a Semana folyóirat megjelenése óta, s azt gondoltam, Escobart bizonyára nagyon izgatja, vajon honnan szedtem az év vége előtt bekövetkező halálára vonatkozó verdiktet. Nemsokára küld értem, mondtam magamban.

De nem így történt. Hiába hirdették mindenfelé az eseményt – később ezt magától az özvegytől tudom meg –, nem jutott el hozzájuk, hogy ilyen szemináriumot tartok.

1993. december 1.

Szaladt az idő, és év vége felé, pont azon a napon, amikor Pablo Escobar 44 éves lett, César Gaviria elnök meghívott a guatemalai Rigoberto Menchú Nobel-békedíjának tiszteletére adott ebédre a Nariño Házba. Végül is én antropológus vagyok, ő pedig született indián.

Nevezett ebéd és Escobar születésnapja között azért volt fontos az összefüggés, mert a vendégség alatt Ricardo Ávila, az elnök barátja és magántitkára kertelés nélkül közölte velem: „Hajítófát sem ér a kabbalája, már itt van december, és Escobar nem halt meg." Ez áll a december 5-i El Tiempo című újságban. A szemrehányásra azt válaszoltam, hogy legyen kis türelemmel, az évnek még nincsen vége. És nem kellett sokáig várnia, másnap Pablo Emilio Escobar Gaviriát likvidálták vagy öngyilkos lett. A kettő közül bármelyik egyenértékű volt az utolsó ítélettel.

Hogy honnan vettem a jóslatot? Elemeztem a csillajegyeket, kiolvastam a sorok közül, hogy a Szaturnusz a halál, a 12-es ház pedig a titkos ellenségek, valamint a fogság területe. Ha nem megy vissza a börtönbe, akkor meghal. Ezt üzente a csillagképletén átvonuló Szaturnusz, ami nagyjából harminc-évenként ismétlődik meg.

Persze voltak más asztrológiai tényezők is, amelyek segítettek a jóslat felállításában, de ne menjünk bele a részletekbe, a legfontosabb a Szaturnusz átvonulása a börtön, a kórház vagy a temető fölött. Hat évvel korábban magam is nagy személyes tragédiát éltem át, amikor ugyanez az állás benne volt az én csillagképletemben; tehát tudtam, minek tulajdonítható ez a negatív előérzetem Pablo Escobar halálával kapcsolatban.

Egy év telt el az interjúk jegyében, amit televíziós programok vagy különböző szerzők és újságírók készítettek velem a könyveikhez, újságoknak és folyóiratoknak. Egy szép napon megcsörrent a mobilom.

1994. december 4.

– Halló. Hogy kicsoda? – szóltam bele.

– Az özvegy – felelte egy női hang a vonal túlsó feléről.

– Az özvegy? Miféle özvegy! – vágtam rá kurtán, azt hittem, viccel valaki.

– Annak az özvegye, akiről a Semana-beli interjúban azt mondta, hogy meg fogják ölni.

Ekkor fogtam fel, kiről van szó. Azt akarta, készítsem el a horoszkópját, az övét és a két gyerekéét. Azt akarta tudni, mi lesz az életével. Az özvegy, aki Bogotá északi felében egy lakásban lakik, tőlem nem messze, megadta a címét, én pedig odamentem.

Egy rekedt, tompa hangú nő nyitott ajtót, messziről az arcára volt írva a fájdalom. Döbbenten láttam, hogy a lakása nappalijában ott ül egy bizonyos Londoño White vezetéknevű távoli anyai rokonom.

Amit az ő és a gyerekei horoszkópjáról mondtam, és hogy mit kell tenniük, azt szó szerint elmondja a fia, Juan Pablo a már idézett könyvében. Az akkor tizenhét éves fiú azt látta

a csillagképletében, hogy ha az apja nyomába lép, akkor élete egy adott pillanatában Szaturnusz beköszönt az ő 12-es házába is. Jobb volt hát nem adni esélyt rá, hogy megismétlődjön az apja története.

Asztrológiai szempontból az egész család képletében volt valami különös, beleértve az elhunytét is. Létezik az asztroló­giában egy kereszt, amit változó jegyek keresztjeként ismernek, Manuela Ikrek, az özvegy Szűz, Escobar Nyilas és Juan Pablo Halak. Mind beletartoznak, ezért a Szaturnusz karmikus törvénye egyformán és kérlelhetetlenül sújtotta valamennyiüket.

De engem az érdekel ebben az özvegy által írott könyvben, amit arról mesélt, mi történt egy évvel korábban, amikor a férje olvasta a Semanában a végzetes csillagjóslatot.

Azt mondja, Escobar többeket elküldött értem, de nem találtak meg, viszont ők sem hallottak többet azok felől, akiket megbíztak, hogy jöjjenek el értem. A magam részéről nagyon furcsálltam, hogy Escobarnak nem sikerült megtalálnia, pedig egész hálózatot mozgatott, hogy bárkit bárhol felkutasson. Ki tudott volna eltűnni Pablo Escobar szeme elől!

– Ahhoz nem férhetett kétség, mi fog történni – közöltem vele –, a Szaturnusszal még ő sem mehetett szembe. Én Medellínbe utaztam, hogy tartsak egy asztrológiai tanfolyamot, hogy ha tudomást szerez róla, magához hívhasson, és személyesen elmondhassam neki, mit mond a horoszkópja.

– Sosem derült ki – felelte az özvegy.

Nem fogom itt elmesélni, milyen rémségeken ment át az utolsó évben, majd elmondja ő a saját szavaival. Asztrológiai találkozásunk óta azonban az élet, jobban mondva a sors egy sor előre nem tervezett randevút hozott össze nekünk. Mint például azt a meghívást, amelyet a panamai kolumbiai nagykövetségtől kaptam 2015. augusztus 22-re, hogy állítsam ki pár könyvemet és tartsak előadást, mi is valójában az asztrológia. S amikor megkérdeztem a szervezőt, milyen más előadások lesznek még, közölte velem, hogy Pablo Escobar fia tart előadást az apjáról írott könyvéről; s ugyanabban a teremben ad elő, ahol én, sőt közvetlenül utánam. Erről egyikünk sem tudott.

Miután értesültem róla, megváltoztattam a témámat. Még a földön is ülő közönségnek nagyjából azt vetítettem le a hófehér falra – persze képek formájában –, amit ebben a rövid szövegben elmondtam, hogy Juan Pablo előadása az enyém folytatása lehessen. Mintegy huszonegy éve nem láttuk egymást, és a hajdani fiú megnőtt a maga módján.

Megöleltük egymást, aztán felhívtuk Buenos Airesben az édesanyját, hogy beszámoljunk neki a hosszú éveket követő nagy találkozásunkról. Vele azóta hébe-hóba találkozunk. Mint például azon a 2017. októberi zimankós estén, amikor véletlenül összefutottunk Bogotában a 81-es és a 10-es sarkán. Ő kihasználva az alkalmat, hogy éppen vele van a kiadója, bemutatta nekem, s megkért, írjak egy nekem tetsző, a családjával kapcsolatos asztrológiai szöveget, hogy beletehesse a készülő könyvébe.

Hát, kedves özvegyem, ahogy kérted, megcsináltam, íme, itt van.

MAURICIO PUERTA{2}

ELSŐ FEJEZET

A végső búcsú

Huszonöt év telt el az óta a fájdalmas pillanat óta, s valahányszor eszembe jut, összeszorul a torkom. 1993. augusztus közepén járunk, és Pablo, a lányunk, Manuela és Juan Pablo, valamint a barátnője, Andrea a kék házként ismert épületben bújtunk el. A férjemmel tisztában vagyunk vele, hogy inkább előbb, mint utóbb eljön a végső búcsú, mert tarthatatlanná vált a helyzetünk. Az elmúlt napokban halogattuk a döntést, és kibúvókat kerestünk – például az én közelgő harmincharmadik születésnapomat vagy egy esetleges családi látogatást –, hogy elkerüljük az elkerülhetetlent. Főleg azokban a napokban ott ólálkodott körülöttünk a halál.

A kék ház El Poblado negyedben, a Las Palmas úton van, szép onnan a kilátás Medellínre. Pablo augusztus elején jött oda, amikor ikszedik alkalommal sikerült meglépnie a rá vadászó hatóságok és ellenségei elől, a Pablo Escobar Üldözöttjei titkos csoport, a Pepék elől, akiknek majdnem sikerült rajtaütniük a Belén Aguas Frías negyedben, Antioquia fővárosának délnyugati felében lévő, általa látogatott három lakás egyikében.

Az új búvóhely azonban még nem készült el, ezért Pablo felfogadott egy munkást, hogy a falakat fesse világoskékre, ami annyira tetszett neki. Abbéli igyekezetében, hogy a ház hibátlan és otthonos legyen, nem figyelt kellőképpen a biztonságára, és megkockáztatta, hogy két héten keresztül egy idegen végezze a munkát, mialatt ő egy szobában volt bezárkózva.

A férjem ekkorra gyakorlatilag magára maradt, mert a hajdani hadsereg elszelelt. Miután 1992 júliusában megszökött a La Catedral börtönből, az ellenségei egyenként végeztek a megbízható embereivel, másokat pedig, magukat mentve, életben hagytak és átadták őket az igazságszolgáltatásnak. Már csak Gladysra és férjére, a Gordóra{3} számíthatott, egy megbízható házaspárra, ők segítettek a ház körüli teendőkben, valamint Alfonso León Puertára, Angelitóra{4}, az egyik utolsó bérgyilkosra, aki még vele maradt és néha testőrként vagy küldöncként szolgált.

Manuela, Andrea, Juan Pablo és én bekötött szemmel érkeztünk a kék házba, miután több hetet bujkáltunk egy szintén a Belén Aguas Frías negyedben lévő házban. Egyszer összegyűltünk új búvóhelyünkön, megdöbbentem, amikor Pablo előadta, hogyan lett kifestve a ház.

– Pablo, te megőrültél, az isten szerelmére hogy tehetted ezt – csúszott ki a számon, mire ő kajánul vigyorogva rám nézett.

A férjem mindig megőrült a világoskék színért: ilyenre volt festve a gyerekkori kis szobája az Antioquia keleti részén, Rionegróban lévő szülői birtokon. Azóta is látni a világoskék szín nyomát a bejáratnál található kis szobában. Amikor évekkel később, a hatvanas évek végén az Escobar Gaviria család átköltözött Envigado La Paz negyedébe, ahol később megismerkedtünk, Pablo világoskékre festette a szobáját és a néha könyvespolcként szolgáló ablakközöket. Később, amikor már nagyon gazdag volt, egy egész szektort festetett világoskékre a Nápoly (Nápoles) birtokon, amit a Régi Nápolynak hívtak, valamint azt a Nissan Patrol dzsipet, amin Puerto Triunfo környékén szokott jönni-menni. Természetesen a ruhatárából sem hiányozhatott pár ilyen színű ing, póló. Emlékszem, mennyire tetszettek neki a Tengerpart hasonló árnyalatai, amit egy antioquiai, Yarumalba való bizonyos Francisco Antonio Cano festett, s amit én vettem meg és a Mónaco épületének egyik falán volt kiállítva.

A kék ház feltehetően az utolsó búvóhelyünk, ahová két kapun át jutottunk be: az első távirányítós tolóajtó, sötétzöld színű, hogy beleolvadjon a fák és a növényzet színébe. Ezután a jövevény nem tudott kiszállni a járművéből, mert egy hatalmas németjuhásszal és a Palomo névre hallgató fehér tollú dühös libával találta szemben magát. Ez utóbbi – Pablo szerint – azért került a kék házba, mert a kutyánál is hamisabb, távolról kellett etetni, mert hirtelen begerjedt. A Gordo harmincezer pesóért vette a medellíni termelői piacon.

Miután az ember bejutott a zöld ajtón, leszerelte a kutyát és a libát, kinyílt egy második, sötétkék, három méter magas kapu. Körülötte szögesdrótos oszlopok, amelyek feltartóztatták a betolakodókat.

A mi szobánk zord és sötét volt, állt benne egy nászágy kétoldalt éjjeliszekrénnyel, meg voltak könyvek, köztük Og Mandinótól az El vendedor más grande del mundo; Leo Buscagliától a Vivir, amar y aprender; és Wayne Dyertől a Tus zonas erróneas. Voltak benne memóriagyakorlatok, Pablótól kaptam, sokáig magammal hordtam, mert nagyon vicces ajánlást írt bele: „Az én csacsi Victoriámnak, akinek csak egyvalami jár az eszében: én." Néha mielőtt elaludtam volna, Pablo odaült az ágyfejhez, én mondatokat olvastam fel, ő pedig csendben hallgatta.

Általában éjfélkor holtfáradtan feküdtem le, de folyton felriadtam a félelemtől, az a rettenetes érzés gyötört, hogy ha kinyitom a szemem, egy arcomra irányított puskát fogok látni, ahogy számtalan esetben történt. Ez a rémálom, hogy riadtan ébredek, és nem tudok mély alvásba merülni, eltartott egészen 2015-ig, amikor aztán több mint két évtized után, többféle szakember és lelkigyakorlat segítségével sikerült legyőznöm ezt a traumát.

Eközben Pablo, többéves szokásához híven, hajnalban, majdnem mindig négy után jött haza lefeküdni. De más időszakokkal ellentétben, amikor az éjszakázások az üzleteivel vagy nőkkel függtek össze, a medellíni kartell egykori nagy hatalmú vezetőjének azért kellett megvárnia a hajnalt, mert neki magának kellett őriznie a saját házát.

Miközben a férjem mélyen aludt, én hétkor felkeltem fürödni és reggelit készíteni Manuelának. Aztán tíz óra körül spanyoltanári szerepbe léptem, hogy az akkor kilencesztendős, negyedik osztályos kislány ne veszítsen évet az iskolában. Andrea matematikát, földrajzot, történelmet és esztétikát tanított neki. Juan Pablónak elküldték a régi iskolájából a legjobb tanuló füzeteinek a fénymásolatát, valamint minden tárgyból a feladatok, gyakorlatok listáját. Jobb megoldást nem találtam, hogy ne kelljen félbeszakítani a gyerekeim tanulmányait, mert közel hat éve nem jártak már normálisan iskolába.

Emlékszem, hogy Manuela és Juan Pablo iskoláztatása akkor lett kérdéses, amikor Pablo elhívott a Nápoly-birtokra, és közölte velem, hogy biztonsági okokból nem mehetnek vissza az iskolába.

– Képtelenséget kérsz, míszter. Szó sem lehet róla, a gyermekeink iskoláztatása mindennél fontosabb –, mondtam, de a válaszára nem maradt ellenérvem.

– Tata, elfogadod a döntésemet, vagy inkább vállalod, hogy egy szép napon nyomuk vész a gyerekeknek, elrabolják vagy megölik őket?

Hirtelen félbeszakítani Manuela és Juan Pablo tanulmány­ait elképzelhetetlen volt számomra, őrültségnek tűnt beletörődni, hogy a háború elvegye az egyetlen teret is, ami biztosította a gyerekeimnek, hogy tanulhassanak, hogy beszélgethessenek hasonló korú társaikkal. Valósággal beleszédültem, azt mondtam Pablónak:

– Míszter, add kölcsön a dzsipben lévő telefonodat, majd megtalálom a megoldást a problémára.

Felhívtam a La Paz-i lányiskola igazgatónőjét, és a segítségét kértem, mert tudtam, hogy jó kapcsolatai vannak, és tud segíteni abban, hogy a Medellíni Oktatási Titkárság engedélyével Manuela és Juan Pablo otthon folytassák a tanulmányaikat. Bemutattuk a szükséges dokumentumokat, és másfél hónap múlva Manuelának hat tanára lett, akik angolra, spanyolra, matematikára, állampolgári ismeretekre, színházra, énekre és általános kulturális tárgyakra tanították. Juan Pablo esetét azokkal a tanárokkal oldottam meg, akik engem tanítottak a La Paz-i középiskolában, ahová jártam, ők hajlandók voltak eljönni hozzánk, és különböző órákat adni neki. Kéthetente ki kellett tölteniük és beküldeni a kérdőíveket az oktatási titkárságra, hogy igazolják az előremenetelt.

Amíg lakásokban vagy házakban laktunk, addig megoldható volt az egész, de a menekülés idején – ami hosszú volt – nagyon megnehezültek a dolgok, ezért Andreának és nekem kellett átvennünk a tanárok szerepét. Ahogy ez a kék házban is történt, ahol naponta tanítottam a kislányt.

A rögtönzött tanórát követően, tizenegy óra után kimentem a konyhába, hogy reggeli-ebédet készítsek Pablónak, ami mindig rizsből, tükörtojásból, sült marhaszeletből, érett sültbanán-szeletekből, tojáslepényből, salátából – általában cékla, egy kis csípős paradicsom, citrom és só – állt, hozzá egy pohár tej, ami szerinte létfontosságú az erős csontozatért. A napi menüjén kívül néha szívesen megevett egy kis adag tejberizst, banánt, tejes kukoricakását és sajtos, vajas kukoricapogácsát.

Pablo mindig visszafogta magát az étkezésben, vigyázott rá, hogy tartsa a súlyát, jóllehet a becsvágy miatt fura módját eszelte ki a súlykontrollnak: nem sokkal dél előtt felkelt, fogott egy darab spárgát, megmérte a derekát, és kötött egy csomót a végére; másnap megismételte a műveletet, és ellenőrizte, hogy ugyanott van-e a csomó, vagy ki kell engedni, illetve szorosabbra kell venni a spárgát. De hiába volt rögeszméje a testsúlya, életének ebben az utolsó időszakában meghízott

a stressztől és a magánytól.

Ezután Pablo rendszeresen elolvasta az újságokat, az El Tiempót, az El Colombianót és az El Espectadort, amit Gladys vagy a Gordo vett meg neki minden reggel, átlapozta őket, közben nézte az órát, nehogy lemaradjon a televíziók 12.30-as híradóiról. Nagyon idegesítő volt, mert folyton váltogatta a csatornákat, nem akarta elszalasztani a róla szóló híreket. Attól függően, milyen súlyos dolgokat mondtak róla, Pablóval leültünk, hogy megbeszéljük a saját és a gyerekeink biztonságával kapcsolatos tennivalókat.

A háború ekkorra már a második szakaszába lépett, mert Pablo nem tudott terroristatámadásokat megrendelni, és szinte csak arról szóltak a hírek, hogy másodjára is szembe kell néznie az igazságszolgáltatással, hogy ehhez milyen biztonsági intézkedések szükségesek, egyebek között hogy nekünk garantálják, hogy száműzetésbe menjünk egy másik országba.

A kék házban tágas garázs volt, ahol akár egy tucat jármű is parkolhatott, a gyakori látogatók híján azonban rekreációs, amolyan többfunkciójú terület lett belőle, volt benne foci- és kosárlabdapálya. Mivel hosszúak voltak a nappalok és vég nélküliek az esték, s minthogy nem mehettünk ki, kénytelenek voltunk egy ideális világot kreálni magunknak. Ezért gyakran fürdőruhát húztunk, hogy kihasználjuk a napsütést, és

a nagynyomású locsolónál pancsoltunk. Pablo imádta ezeket a pillanatokat, mert kikapcsolták. Ez volt az egyik lehetőség, hogy elmeneküljünk a kemény valóságunk elől.

A napi rutinhoz tartozott, hogy tartani kellett neki a tükröt, hogy megborotválkozzon. Utána manikűröztem és pedikűröztem. Hosszú családi életünk során mindig én voltam a férjem fodrásza. Sokszor mondogattam neki, ismerek szakembereket, akik házhoz jönnek és levágják a haját, de sosem élt vele. Szerencsére Pablónak egyszerű vágású frizurája volt, könnyű volt megcsinálni. Emlékszem, ahogy haladtam a vágással, ő egy fekete fésűvel lesimította a haját, aztán az ujja közé fogott pár tincset, amiről úgy ítélte, hogy hosszabb és azt mondta: „Vágj belőle, szerelmem." Bevallom, az eredmény nem lett jobb, s a férjem haja egyenetlenre volt vágva, de ő így érezte jól magát.

Az utolsó együtt töltött napig és a legrosszabb pillanatokban is Pablónak volt egy szokása, már-már idegesítő mániája: kétóránként fürödni és fogat mosni. Minden áldott nap. Nem túlzok. Ebben az örökkévalóságnak tűnő időszakban fogselymet használt, amit a világ összes nyugalmával fogról fogra haladva gyakran alkalmazott, utána milliószor megkefélte a haját egy gyerekhajkefével.

– Míszter, ne légy már ilyen akkurátus… ez a kétóránkénti fürdés és fogmosás azért túlzás.

– Tata, nagyon kell óvnom a fogaimat, mert nem tudok fogorvoshoz menni… nem viselném el a fogfájást.

Valóban, Pablónak sosem voltak problémái a fogával, nekem annál inkább. Egyszer pont a kék házban történt, egy reggel rémes fogfájásra ébredtem. Mindenképpen el kellett mennem a fogorvosomhoz, hiába ellenkezett a férjem, nem volt más megoldás. Persze nagyon rizikós volt bemenni a városba, ugyanakkor úgy éreztem, egy kis levegőhöz jutok,

a búvóhelyünk falain kívül legalább látok valami mást is.

A Medellín délkeleti részében, a San Diego bevásárlóközpontban lévő fogorvoshoz magammal vittem Manuelát és Andreát is, legalább kikapcsolódnak kicsit a bezártság után. Mindhárman sötét szemüvegben, kendőben hagytuk el a házat, lesütöttük a szemünket, hogy ne ismerjenek föl. S amíg a fogorvos engem kezelt, addig Andrea és Manuela sétált a környéken, de majd meghaltak a félelemtől. Nagy volt a veszélyérzet ez alatt a pár perces szabadság alatt, mert attól tartottunk, hogy elrabolnak bennünket vagy valaki fegyverrel ránk támad. Egy pillanatig sem voltam nyugodt.

Nem tévedek, ha azt mondom, hogy a bezártságtól Manuela szenvedett a legjobban. A kislány el akart menni a nagymamájához, Norához, találkozni akart az unokatestvéreivel és az iskolatársaival, lovagolni akart, vagyis egy korabeli kislány normál életét akarta élni, de az édesapja nem engedett abból, hogy biztonsági okokból távol kell tartanunk magunkat a külvilágtól. Csak nagyritkán, amikor Manuela már nem bírta tovább, Pablo engedélyezte, hogy egy-egy hétvégére elmenjen valamelyik tanárnőjéhez.

Ezért mindnyájunknak igyekeznünk kellett némi változatosságot vinni a kislány hétköznapjaiba. Így jutott eszünkbe, hogy ragasszunk a plafonra foszforeszkáló csillagokat, hogy Manuela gyönyörködhessen bennük, amikor Pablóval vagy velem lefekszik. Különösen kedvesen viselkedett az apjával, s néha elalvás előtt azt mondta neki. „Amikor nem láthatlak, vagy amikor nem vagy velem, papa, akkor megkereshetlek a csillagok között az égen?"

Amint mélyen elaludt, átraktuk az ágyunk melletti fekvőhelyére. Így nem érezte egyedül magát. Sokszor hajnalban, amikor a ház nyugalma veszélyben volt, Manuela és Juan Pablo kiment a konyhába és mortadellát sütöttek egy serpenyőben, amit rizzsel megettek, és Coca-Colát ittak hozzá. Manuela máig megtartotta ezt a szokását, és mindig megkér valakit, hogy Kolumbiából látogassa meg Buenos Airesben és hozzon neki olyan márkájú mortadellát, mert itt nem kapható. Sosem felejti el, hogy buborékos vízzel ott ette az apja mellett.

Emlékszem, ahogy egyik este Manuelával a csillagos eget bámultuk a kék házban, felfedeztünk egy nagyon különös, kobaltszínű csillagot, ami kitűnt az égbolton. Ez a csillag huszonöt év után is elkíséri a lányomat, bárhol van is; és álmatlan éjszakáin, a háza teraszának magányában, a szíve mélyén őrzött fájdalommal mindig ezt keresi, hogy beszélhessen Pablóval.

Hiába volt Pablo mindig szófukar, én éreztem a férjemen a magányt. Volt benne bizonyos tehetetlenség, amiért bizalmas híján magára maradt. Vajon mikor kell megint futnunk? Nem tudtuk. Csak egy lehetőségünk maradt: megadja magát – ez a tárgyalási folyamat az egyik ügyvédje kezében volt, aki közvetlen kapcsolatban állt az ügyészséggel és César Gaviria elnök kormányának néhány vezető tisztségviselőjével –, mi pedig elmegyünk az országból.

Azokban a bizonytalan napokban Pablo azt mondta, azon gondolkodik, hogy megteszi a szükséges lépéseket és idehozza az anyját, akit már hónapok óta nem látott és nagyon hiányzott neki. Veszélyes manőverről volt szó, bekötött szemmel kellett elhozni, de arra jutott, hogy pár teljesen megbízható emberrel kell kivitelezni a dolgot, és már kezdett is berendezni neki egy szobát a kék házban.

Végül megérkezett az édesanyja, hozott pár tipikus vidéki ételt, amit jóízűen elfogyasztottunk. Aztán eltelt néhány óra, mindenféléről beszélgettünk, amikor is Pablo megszólalt:

– Mama, van egy nagyon speciális szobánk számodra, napokig rendezgettük, remélem, megosztjuk egymással.

Síri csend. Doña Hermilda a szemébe nézett és azt felelte:

– Pablo, nem maradhatok… most vasárnap meg kell látogatnom Robertót a börtönben.

Pablo némán ránézett, lesütötte a szemét, és azt mondta:

– Anyám, Robertót többször láthatod, mint engem; tisztában vagy a bonyolult helyzettel.

– Igen, Pablo megértem, de meg kell látogatnom Robertót. Így döntöttem, és ezt szeretném.

Én az asztal egyik végében ültem, és az anyósomat hallgatva, úgy éreztem, megszakad a szívem. Nem fogtam fel, miért nem bír a fiával maradni egy hétig, hiszen ismeri, milyen nehézségeken mentünk át. Elment, Pablo pedig ott maradt keserű szájízzel.

– Anyám akkor láthatja Robertót, amikor csak akarja, de en­gem nem – jegyezte meg nem leplezve a keserűségét.

– Ilyen az élet, szerelmem – mondtam, majd hosszan átöleltem.

Mélyen belém vésődött ez a jelenet, ma is fáj rágondolni, mert az anyósom nem hagyta, hogy a fia feltárja előtte a bizonytalan jövőjét.

Teltek a napok és az éjszakák a kék házban, mi pedig csak vártunk egy levelet, egy jó hírt, vagy azt, hogy hirtelen ránk törik az ajtót, megjelennek a hóhérok és végeznek velünk. A levelek jöttek-mentek, és Pablo kissé reménykedőbb lett, de az én megérzésem azt súgta, hogy a tájkép több mint fekete, és ezt tudattam is vele.

– Pablo, becsapnak bennünket, nem kerül sor az átadatásodra… még egyszer nem hagyják, hogy feladd magad; inkább maradjunk itt, és öljenek meg engem is, téged is a gyerekeinkkel együtt. Ez az egyetlen jó, ami történhet velünk. Így együtt távozunk ebből a világból. Ez végképp elkerülhetetlen.

Tény, ahogy teltek a napok, Pablónak egyre fogytak az érvei, hogy meggyőzzön, van fény az alagút végén. Tudta, hogy kapiskálom az igazságot, mert a La Catedralban túllőtt a célon, s kezdett betelni a pohár,