Az aranykeretes szemüveg

By Giorgio Bassani

Athos Fadigati köztiszteletben álló ferrarai gégész, aki fiatalon a legszabályosabb és legnyugodalmasabb orvosi karrier elé nézett. Művelt, gazdag, finom úr, biztos egzisztencia. Jó parti. Már benne van a korban, mégsem kötelezte el magát.
Eraldo Deliliers egyetemista. Társai körében bálványozott, kihívóan nyegle, szőke, sportos szépfiú, szegény anyja szeme fénye. Húszévesen már több nevezetes hódításon van túl, szerelmi öngyilkosságot is elkövettek érte. Unja a tanulást, elege van a pénztelenségből, élvezni akarja az életet, és csak arra vár, hogy valaki finanszírozza a vágyait. Kerül, amibe kerül.
A kisregény egy szexuális és egy faji elszigetelődés párhuzamos krónikája. 1938-ban játszódik, az olaszországi zsidótörvények kibocsátásának idején. 1987-ben Philippe Noiret főszereplésével emlékezetes film készült belőle, amelyben a szerző alteregójának tekintett zsidó egyetemistát Rupert Everett alakítja.
Giorgio Bassani (1916-2000) műveit világszerte kiadják, olvassák, becsülik és szeretik. Prózaírói és költői munkásságát rangos díjakkal ismerték el, közülük a legfontosabbnak számító Strega-díjat negyvenévesen kapta meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Mar 19, 2019
• ISBN: 9789634059936

Book preview

Fordította

Zsámboki Zoltán

1

Az idő a ferraraiak fölött is eljár, mégsem mondhatjuk, hogy kevesen emlékeznek már Fadigati doktorra. (Athos Fadigati, hát persze, a gégész – emlegetik –, a Gorgadello utcában lakott, s ott volt a rendelője is két lépésre az Erbe tértől, s aki, a szerencsétlen, oly nyomorultul, oly tragikusan végezte, pedig amikor fiatalon szülővárosából, Velencéből áttelepült Ferrarába, úgy tetszett, a lehető legszabályosabb, legnyugodtabb s éppen ezért a legirigyeltebb karriert fogja befutni…

Tizenkilencben, közvetlenül az első világháború után történt. Jómagam életkorom miatt csak nagyon bizonytalan, homályos képet tudok adni írásomban erről az időszakról. A belvárosi kávéházakban egyenruhás katonatisztek nyüzsögtek; a Giovecca úton és a Róma úton (melyet nemrégiben átkereszteltek A Szabadság Mártírjai útnak) időről időre vörös zászlókkal fellobogózott teherautók robogtak végig; a vár északi oldalával szemben az Általános Biztosító épülő palotájának homlokzati állványait hatalmas, skarlátvörös transzparens fedte be, s rajta a felirat arra buzdította a szocializmus barátait és ellenségeit, hogy igyanak együtt LENIN APERITIF-et; egyfelől a parasztok és maximalista munkások, másfelől e volt frontharcosok között szinte mindennap kirobbant valami csetapaté… Az általános felfordulásnak e lázas, zaklatott légköre, amelyben a következő húsz esztendő során fölcseperedő nemzedék gyerekkora telt, valamiféleképpen biztosan kedvezett a velencei Fadigatinak. Érthető, hogy egy olyan városban, mint a mienk, ahol a háború után a jó családból származó fiatalok más városok fiataljainál jobban viszolyogtak tőle, hogy visszatérjenek polgári foglalkozásukhoz, a doktor szinte észrevétlenül verhetett gyökeret. Tény, hogy huszonötben, amikor a rajongó lelkesedés nálunk is kezdett csillapodni, és a fasizmus, miután nagy, országos párttá szerveződött, képes volt előnyös elhelyezkedést biztosítani minden késlekedőnek, Athos Fadigati egy nagyszerű magánrendelő tulajdonosaként és a Szent Anna Kórház orr-, fül- és gégeosztályának vezető főorvosaként már szilárdan megvetette a lábát Ferrarában.

Befutott, ahogy mondani szokás. Annak idején, már nem valami fiatalon – külsőre egyébként már akkor is olyan volt, mintha sohase lett volna fiatal –, nem azért költözött el Velencéből, hogy más városban próbáljon szerencsét (ezt ő maga mondta el egy alkalommal), inkább azért, hogy kimeneküljön a Canal Grandéra néző tágas lakás nyomasztó légköréből, ugyanis néhány éven belül a szeme láttára ott halt meg mindkét szülője és a nővére, akit nagyon szeretett. A ferraraiaknak tetszett Fadigati udvarias, tapintatos viselkedése, nyilvánvaló önzetlensége, s az a természetes jószívűség, amellyel a legszegényebb betegeket felkarolta. De bizonyára mindennél inkább növelte népszerűségét a megjelenése: aranykeretes szemüvege, amely rokonszenvesen csillogott sima, hamuszínű arcán, vaskos testének született szívbajosra valló, de egyáltalán nem kellemetlen kövérsége – csodával határos módon vészelte át a kamaszkor válságát, s mindig, még nyáron is, puha angol szövet ruhákat hordott (a háború alatt egészségi állapota miatt csak a postai cenzúránál teljesíthetett szolgálatot). Mindent egybevetve első ránézésre érezni lehetett rajta valamit, ami nyomban vonzónak és megnyugtatónak tüntette fel.

Később teljessé tette sikerét a Gorgadello utcai rendelő, ahol minden délután négytől hétig fogadott.

Ilyen modern rendelője addig egyetlen ferrarai orvosnak se volt. A tökéletesen tiszta, jól fölszerelt, ráadásul tágas kezelő mellett, melyhez foghatót csak a Szent Anna Kórházban lehetett látni, a doktor magánlakása nyolc szép szobával és a várakozók részére ugyanannyi kis szalonnal büszkélkedhetett. A város lakóit, főként a társadalmilag tekintélyesebb személyeket elkápráztatta. A ferraraiak, mivel egyszeriben tűrhetetlennek érezték azt a – mondjuk úgy – festői, de túlságosan családias és tulajdonképpen visszatetsző rendetlenséget, amely a három-négy, betegeit továbbra is ellátó idős helybeli szakorvos környezetét jellemezte, úgy meghatódtak a velencei doktor rendelőjétől, mintha különleges megtiszteltetés érte volna őket. Fadigatinál nem győzték hangoztatni, hogy a többi gégész a szinte állatokként összezsúfolt pácienseket nagyon sokáig várakoztatja, miközben a vékony válaszfalakon áthallatszik a szinte mindig vidám és népes család hol közeli, hol távoli zajongása, s a húszas villanyégő halvány fényében a tekintet a szomorú falakon végigfutva legföljebb egy NE KÖPKÖDJÖN! táblán, vagy valamelyik professzor vagy kolléga karikatúráján pihenhet meg, azokról a még búskomorabb és riasztóbb képekről nem is beszélve, amelyek hatalmas klistélyokkal adott beöntést ábrázolnak a teljes egyetemi kar jelenlétében, vagy amelyeken a sebésznek öltözött Halál operál vigyorogva. Hogy is tűrhették mindeddig el ezt a középkori bánásmódot, hogyan?

Fadigatihoz járni nemcsak divattá, hanem hamarosan valóságos üdüléssé vált. A szőrmebundájába burkolózó gazdag polgár főként téli estéken, amikor a fagyos szél a Cattedrale tér felől fütyülve fújt végig a Gorgadello utcán, a legkisebb torokfájást is örömmel használta fel ürügynek arra, hogy benyisson a félig csukott kiskapun, megtegye a két lépcsőpihenőnyi utat, és megnyomja a csengőt az üvegajtón. Odafent, a varázslatos, fényes négyszögön túl, amelyet egy mindig fiatal és mindig mosolygó, fehér köpenyes ápolónő nyitott ki, odafent a pácienst olyan melegre fűtött radiátorok fogadták, amilyeneket nemhogy a saját lakásában, de még a Kereskedőklubban vagy a Polgáregyletben sem találhatott. Karosszékek és díványok sokasága fogadta, előttük kisasztalok a legfrissebb újsággal, s az asztali lámpákból kellemes, erős, fehér fény áradt. Szőnyegek fogadták, amelyek, ha belefáradt a meleg fűtőtest mellett való bóbiskolásba, lapozgatásba, arra biztatták, hogy járja végig a szalonokat, nézze meg a falakra sűrűn felaggatott antik és modern festményeket és nyomatokat. És végül egy nyájas és beszédes orvos fogadta, akit, miközben személyesen tessékelte be „oda", hogy megvizsgálja a torkát, a magafajta igazi úriemberhez illően mintha főként az érdekelte volna, hogy páciensének néhány nappal azelőtt volt-e módja meghallgatni a bolognai Városi Színházban Aureliano Pertilét a Lohengrin-ben; vagy tudom is én, ebben és ebben a szalonban, ezen és ezen a falon jól megnézte-e azt a bizonyos De Chiricót vagy Casoratint; és tetszett-e neki az az itt és itt látható De Pisis; s ha a páciens a legutóbb említett művésszel kapcsolatban kijelentette, hogy nemcsak nem ismeri De Pisist, hanem eddig nem is tudott róla, hogy Filippo De Pisis nagyon ígéretes, fiatal ferrarai festő, a doktor fölöttébb elcsodálkozott. Mindent egybevetve a rendelő kényelmes, kellemes, úrias, sőt gondolatébresztő hely volt. Ahol az idő, az átkozott idő, ami vidéken mindenütt nagy probléma, élvezetesen telt.

2

Nincs tiszteletre méltóbb igény, mint az, hogy az ember elválassza a nyilvánosság előtt zajló életét a magánéletétől – ami a kis közösségek jobb köreinek mindig izgalmas téma. Vajon mit művel Athos Fadigati, miután az ápolónő az utolsó páciens mögött becsukja a rendelő üvegajtaját? A doktor tisztázatlan vagy legalábbis kevéssé szokványos esti tevékenysége hozzájárult a személyére irányuló kíváncsiság állandó ébrentartásához. Hát igen, Fadigatiban volt valami, amit nem lehetett teljesen megérteni. De ez is tetszett az embereknek, ez is vonzotta őket.

Hogy a délelőttöket mivel tölti, azt mindenki tudta, a délelőttökkel kapcsolatban senkinek se volt kérdeznivalója.

Kilenckor már bent volt a kórházban, déli egy óráig vizitelt és műtött (mert operált is, nem volt olyan nap, hogy ki ne vett volna néhány