Az Alvó Hölgy Barlangja

By Kereszty András

Június 23-án a Moo Pa, vagyis a Vadmalacok kölyökcsapata három fiatal focista születésnapját ünnepelni a közeli barlangba ment edzőjével. A monszun időszak kezdete volt. Ilyenkor, ha zuhog az eső, a mészkősziklákon át a víz becsorog , és gyorsan megemeli a vízszintet. A tizenkét gyerek és Pi Ekk, a tréner nem tudott kimenni. Nemzetközi mentőakció kezdődött a megmentésükre. A világ legjobb barlangi búvárainak, a thai haditengerészet „fókáinak” és önkéntesek százainak összefogásával végül sikerült kihozni a gyerekeket.

Erről a küzdelemről szól Kereszty András izgalmas riportkönyve az Alvó Hölgy Barlangja.

Kereszty régóta írja különleges könyveit, amelyekben írói eszközökkel és pontos adatokkal, leírásokkal, precíz riporterként elviszi olvasóit egy-egy esemény helyszínére. Ilyenek előző kötetei, az Égő cédrusok, a Piramis és Dávid-csillag, a Merénylet az érsek ellen vagy a Challenger videó.

Az Alvó Hölgy Barlangja letehetetlenül izgalmas. 

• Language: Magyar
• Publisher: Andras Kereszty
• Release date: Sep 7, 2018
• ISBN: 9786155271960

Book preview

Barlangja

Prológ

A réges régi időkben élt egyszer egy király. Volt annak egy gyönyörű szép lánya, Phikul. Ez a lány nem csak szép volt, mint a felkelő nap, hanem okos is, sok-sok tudás birtokosa. Csak egy dolog volt sokáig ismeretlen a számára. A szerelem. Már elmúlt tizennyolc éves, de édesapja hiába hozott az udvarába elegánsabbnál elegánsabb, csinosabbnál csinosabb hercegeket, Phikul szíve hideg maradt.

Volt neki egy kedvenc lova, Akara. Hófehér, selyemsörényű, táncoslábú. Egyszer aztán, egy királyi vadászat alkalmával a hercegnő lovának lába megbotlott egy földön heverő fatörzsben és lesántult. Phikul keservesen sírni kezdett, mert mind abból a sok tudásból, aminek birtokában volt, egy dologban biztos lehetett, hogy a sánta ló semmire se való, ezért Akarát meg fogják ölni.

„Miért sírsz, gyönyörű Phikul? – jött oda lóháton egy fiatalember. „Lesántult a kedvenc lovam, és most meg fogják ölni. Leugrott lováról a legény, megvizsgálta a fehér ló lábát és kimondta az ítéletét. „Csúnya és veszélyes a sebe, de én meg tudom gyógyítani. Kell hozzá két-három hónap". A fiatalembernek gyönyörű szeme, szép mosolya és daliás termete volt.

„Ki vagy te, herceg? – kérdezte Phikul.

„A nevem Kamon. Nem vagyok herceg. A lovászod vagyok.

„Ha lovász vagy, elhiszem, hogy meg tudod gyógyítani. Mit kérsz? Szabj bármilyen árat. „Nem kérek mást, csak egy csókot. De azt azonnal.

És Phikul életében először megismerte a szerelmet. Minden nap lejárt a királyi laknak beillő istállóba. És újabb és újabb csókokkal, öleléssel jutalmazta lovának gyógyulását. A fehér ló már gyönyörűen ügetett, vágtatott, amikor Phikul egyszer csak azt érezte, hogy keblei megnövekednek, időnként elszédül, ebéd után hányingere támad.

„Nem vagyok jól, valami betegségem lehet" – panaszolta el öreg dajkájának.

„Mikor ismerted meg a szerelmet?" – kérdezte az idős asszony.

„Két hónapja tart, a nagy vadászat óta".

„Nem vagy te beteg, kicsi lány. Babád lesz."

Futott Phikul a lovászlegényhez.

„Kamon, Kamon. Kisbabánk lesz. És téged megölnek. Meneküljünk!"

Felültek Akara hátára és elvágtattak.

Átnyargaltak a palotát övező kerteken, át a rizsföldeken, ahol a parasztok ámulva nézték a fehér lovon vágtató gyönyörű párt. Átvergődtek iszapos mocsarakon, ahol kíváncsi halak figyelték őket. Átvágtattak erdőkön, ahol liánok akadályozták futásukat. Aztán Akara, a fehér ló lefeküdt a földre.

„Nem mehetünk tovább. A ló belepusztul" – mondta Kamon, a lovászfiú. Sűrű erdőben voltak, néhány lépésnyire tőlük egy barlang szája nyílt.

Kamon összeszedte a fák alól az avart, az illatos füveket és puha fészket készített szerelmének és magának.

Az Alvó Hölgy Hegysége, a Mészáiba vezető útról

„Itt maradunk, megvárjuk, amíg a kisbabánk megszületik. Én vadászok, hordom a vizet a forrásból, te meg csak pihenj, gyönyörű Pikhul."

A király, mikor megtudta, hogy eltűnt a palotából a lánya és a lovászfiú, éktelen haragra gerjedt. Behívta kegyetlenségéről ismert tábornokát, Thaksint.

„Összehívod a csapataidat. Hazahozod a lányomat, de vigyázz rá. Az áruló lovászt pedig öld meg Phikul szeme láttára úgy, hogy hússzor fájjon annak a szolgának".

Szétszéledtek a csapatok. Átkutattak minden erdőt és mezőt. Végül eljutottak a barlangig, ahol Phikul és Kamon bujkált. Thaksin tábornok két tőrt vett elő az övéből, az elsőt beledöfte Kamon hátába, aztán átszúrta a lábát, a karját és a nyakát.

Katonái közben lefogták Phikul királylányt. Tizenkilenc szúrás után a kegyetlen Thaksin beleszúrta a tőrét Kamon mellébe.

„Megvagyunk – mondta a tábornok. – „Indulhatunk haza.

Katonái akkor már nem figyeltek Phikulra. Az kitépte magát a szorításból. Kitépte a tőrt szerelme szívéből és nyakon szúrta vele Thaksint, a kegyetlen tábornokot. Aztán a fegyvert két gyönyörű melle közé döfte.

És ahogy haldoklott, hatalmas földrengés támadt. A hegy körülötte növekedni kezdett. Recsegve-ropogva emelkedtek ki új és új csúcsok, magaslatok. És mikor a föld mozgása leállt, a horizonton kirajzolódott egy gyönyörű lány sziluettje. Arca, melle, csípője, térde. Ettől kezdve a hegységet az emberek úgy nevezték, hogy Nam Nang Non, Az Alvó Hölgy Hegység, a barlangot, amelyben egykor a szerelmespár bujkált, pedig így Tham Luang Nam Nang Non, Az Alvó Hölgy Nagy Barlangja.

Ebben a barlangban egyszer, 2018-ban eltűnt 12 futballista gyerek és az edzőjük. De ez már másik történet.

ELSŐ RÉSZ

Az Alvó Hölgy története jól ismert a thai folklórban. A hegy környéke és a barlang kedvelt kirándulóhely. Családok, csoportok, túrázók és kalandvágyó fiatalok célpontja. De megvannak a veszélyei. Az évek során mindig volt egy-két kiránduló, aki eltévedt benne és csak napokkal később került elő. Elvégre tíz kilométer hosszúak a járatai. És amikor a nyári monszun (június végén, július elején) kezdődik, halálosan veszélyessé válik. Az esős időszak idején a víz szintje akár ötméteresre is emelkedhet. A mészkősziklákon át a felszínről szinte minden víz a barlang járataiba zubog. Az Alvó Hölgy Barlangját csak november és április között lehet látogatni – magyarázta a BBC riporterének Joshua Morris idegenvezető, egy ausztrál búvár, aki hét éve él a környéken és brit, amerikai turistákat kalauzol a környéken.

– A víz nem csak úgy folydogál – mondja, – hanem rohan. Nagyon erős az áramlása.

Feltépi a talajt, ezért tele van iszappal. Szinte semmit sem látni benne, búvármaszkkal sem. Amikor megindul az áradás, rettenetesen veszélyes odabent – még a legtapasztaltabb búvárok számára is.

Mészáiban is tudja ezt mindenki.

Mészái húszezres kisváros Thaiföld északi csücskében, a mianmari határhoz közel.

Egy híd köti össze a két országot. Most békés forgalom zajlik itt. Tarkára festett teherautók hozzák-viszik az árut. Kerékpárok, gyalogosok, triciklik járnak ide-oda. A látvány azonban csalóka. A mianmari (ahogy mi jobban ismerjük: a burmai) oldalon drogbárók uralkodnak. Néha összecsapnak egymással, vagy a hatóságokkal, és akkor a menekültek ezrei futnak át a hídon. Ne csodálkozzunk ezen. Európában ezt a vidéket (ahol Burma, Thaiföld és Laosz találkozik) arany háromszögnek nevezik, amely igazából drog-vidéket jelent.

Mészái egy óriás skorpió szoborról nevezetes, amely a Wat Phra That Doi Wao buddhista templommal szemben emelkedik. A szobor a Ruak folyó túlpartjára tekint, Tasilek városra. A skorpió arra emlékeztet, hogy egyszer itt Nareszuan király megverte a szomszédos ország hadseregét és párbajban megölte a burmai trónörököst.

A Fekete Skorpió, Mészái egyik legfőbb látnivalója

Mészáiban sok minden a vízről szól. A vékony patakocska a híd alatt monszun idején képes fenyegető árvízzé változni. 2017. szeptember ötödikének éjszakáján akkorára duzzadt, hogy mindent, teherkocsit, gépkocsit, embert lesodort a hídról, szerencsére ezen a késői órán kevesen voltak rajta. Mészái legnagyobb szállodájának, a Mészái Complex Hotelnek a recepcióján azzal üdvözlik a látogatót, hogy „Jókor jött uram, ilyenkor nincs árvíz." (Mert volt idő, amikor menekülni kellett a vendégszobákból az árvíz miatt).

A városkának van egy szépen zöldellő futballpályája. Nem akármilyen pálya ez. Aki kíváncsi rá, megtekintheti a videót. Ahol a Moo Pa csapat tagjai éppen úgy szökdécselnek földre fektetett rácsokon, cselezgetnek mini-kapuk között, mint bármely nagy európai együttes ifjoncai. Mészáiban és körzetében nincsenek is felnőtt labdarúgók. A Moo Pa klub hét éve alakult. Az akkori kisgyerekek ma 16 évesek. Az együttes nevét, Moo Pa-t ma minden nyelven Vaddisznónak fordítják. De ez erdei disznót jelent. Sokkal kisebb, mint erőteljesebb rokona. Sokkal kitartóbb, sokkal gyorsabban szalad. Azt mesélik, hogy annak idején azért választották a klubnak ezt a nevet, mert a környék népe az északi nomád erdei törzseket tartja az őseinek. Akik ugyanilyen fürgék, igénytelenek, elszántak. Meg rímelt is (Mészái Moo Pa). Így lett a csapat neve Vadmalacok.

Ekkapol Ake Csantavong, az edző is északi származék, a Thai Luer törzs tagja.

Életét tíz éves korában megváltoztatta egy járvány. 2013 októberében dengue-láz söpört végig a fővároson, Bangkokon és Csiang Mai északi tartományon, amelynek része Mészái városka is. A dengue-lázat az ázsiai tigrisszúnyog terjeszti. Nincs vakcina vagy gyógyszer ellene.

A gyűlöletes apró szúnyogok megváltoztatták az események menetét. Hordáik nélkül Ekk edző talán nem lett volna Ekk edző. A gyerekek nem lettek volna focisták, és a barlangba se mentek volna. Talán.

2013-ban először Ekk hétéves öccse halt meg a járványban. Aztán édesanyját és édesapját vitte el a tomboló láz. Csak nagymamája élte túl a betegséget, a nagymama, aki élete során egyszer már megszenvedett egy dengue-lázat.

Mészái betegeit buddhista szerzetesek ápolták. Ők javasolták az elárvult, tízéves Ekknek, hogy költözzön hozzájuk a kolostorba. Ez buddhista környék. A szerzetest tisztelet illeti. Buddhista szerzetessé lenni egyszerű és nehéz. Sokan úgy gondolják, elég ápolni a hitet, mondogatni a mantrát: „szádhu, szádhu, bikkhúti tikkhattuṃ sādhukáráṃ dátvā"… De a szerzetessé váláshoz hosszú évek meditációi kellenek, a cölibátus vállalása, a világi javak elutasítása, annak elfogadása, hogy már csak egyetlen családod van, a templom közössége. A hagyomány szerint húszéves kor előtt senki sem érett arra, hogy szerzetes legyen. Annak, aki elmondja a bodhiszattva-esküt, van még visszaút, többször is. Hét alkalommal kiléphet a rendből, és vissza is térhet oda.

Ekkapol húszéves korában otthagyta a templomot, hogy idős nagymamáját ápolhassa. A Lamfun kolostorból Mészáiba költözött.

Hűvös reggeleken sokszor látták őt a Wat Phra That Doi Wao templommal szemben a földön törökülésben ülni, kezeit összefonva meditálni. Látták egyedül az erdőt járni, ruháit levetve patakokban úszni, mezítláb az Alvó Hölgy Hegység szurdokjaiban különleges növények után kutatni.

Nopparat Kanthawong, a focicsapat edzője kérdezte meg Ekkapolt, nincs-e kedve gyerekekkel foglalkozni.

Hogyne lett volna! A boldog gyerekkorban, a dengue-láz előtti időkben, labdarúgó akart lenni. A tévé elhozta a nappalijukba a 2010-es világbajnokságot. Szóltak a vuvuzelák, a búgó hangú kürtök. Egy