A Megvakított: Angyalbűn és Megváltás

By ANNA TELEKI

Van szerelem, mi az idők kezdetén született. A leghatalmasabb és a legalacsonyabb rendű sorsát rendeltetett egymásba fonni. Ám történt valami Angyalkertben. Valami, minek történetét a világ is ismeri, de az árnyvilágban minden más értelemmel bír...

Hit, remény és szeretet... S az első megszeghetetlen törvény: "Szeress mindenek felett!"

Két világ, minek sosem lett volna szabad találkoznia, s a jelek szerint képtelen elszakadni egymástól, véres, s fájdalmas háború véget nem érő örvényeit idézve elő.

ANNA TELEKI romantikus thrillere egy olyan világról mesél, mit hajszál vékony burok választ el attól, miben nap mint nap élünk. 

• Language: Magyar
• Publisher: Különleges Történetek
• Release date: Jun 23, 2018
• ISBN: 9781386362326

Book preview

Az angyalok a zsidó, keresztény és muszlim vallásban Istennél alacsonyabb, az embernél magasabb rendű, természetfeletti szellemi lények.

A Biblia szerint az angyalok Isten teremtményei, semmiféle megkülönböztetett tiszteletet nem igényelnek. A jó angyalok Isten akaratát adják hírül az embereknek és segítenek rajtuk. A bukott, gonosz angyalok démonokként vagy ördögökként is ismertek.

Az angyalok erejükre és hatalmukra nézve is magasabb rendűek az embernél és kapcsolatban állnak velük.

Az angyalokkal foglalkozó keresztény teológiai diszciplína, az angelológia szerint az angyaloknak nincs nemük, a zsidó hagyomány viszont hímneműeknek tartja őket.

„...az Isten fiai látták, hogy az emberek lányai szépek."

I.könyv

Az Angyalbűn

C. F.

Ruiel kinyújtotta hófehér szárnyait, majd összehúzta őket. Ragyogva indult el a sötét, hideg barlangban. A nyirkos falakon fáklyák gyúltak, mutatva a haldokló álommesterhez vezető utat.

Vér és víz csorgott a sziklákon, hol az meleg, vastag bundákon feküdt. Tüdeje lassan szívta be a hideg, nyirkos levegőt lázas testébe. Hatalma és ereje végén járt. Az évezredek megviselték. És a varázs, mi mágikussá tette egész lényét, szűnni látszott. Még attól a naptól, hogy vágytól hajtva eladta lelkét a pokol urának.

– A vágyad miatt szenvedsz, Almira – mondta halkan az angyal, leguggolva az álommester lázban égő, szinte eszméletlen testéhez. Lassan arrébb csúsztatta a nő ezüstös haját, hogy jobban lássa szenvedő arcát. Hideg izzadságcseppek csillantak meg az álommester homlokán, majd folytak le.

Jólesett neki a meleg. Mintha csak levegőt kapott volna, nyugodtabb lett a lélegzete. Ruiel kék szemei sajnálattal teltek meg. Felállt, majd hátat fordított az álommesternek.

– Hiába szenvedsz. Az időd véges. A varázslatok megszűnnek... te is csak fényből élsz, mint minden más élőlény ezen a földön – mondta halkan, majd elindult.

– Ruiel...

Az angyal pár lépés után megállt. Rideg arca meglepett, szemei feketék lettek, majd szárnya megrándult. Várt. Jól hallotta?

– Kérlek... – sóhajtotta lázálomban a nő. Az angyal hátrafordult. Az álommester lehunyt szemeiből gyémánt-tiszta könnyek gördültek végig fagyott arcán. Száraz ajkai lassan mozogtak. – Ruiel... – suttogta lázasan az angyal nevét. Forró lehelete hömpölygött arca előtt a hideg levegőben. – Ruiel, kérlek... segíts! – Az álommester szava megakadt. Csak könnyei folytak tovább.

Az angyal visszafordult hozzá. Fekete szemeiben a láz-gyötörte teste tükröződött. A gyönyörű nőé, melyet nem akart magáévá tenni. A harcos lénye, mely társául szegődött a pokol magányában. De az a dacos, erős nő most összetörten hevert a bundákon.

Finoman remegett teste a láztól, mikor ölbe vette, és visszament a sziklatrónhoz. Leült, ölében a nővel. Megsimogatta kicsi állát, és közel hajolt ajkaihoz. Fehéren ragyogó, sűrű, smaragdszínű folyékony por csillant Ruiel nyelvén, mikor megnyalta Almira forró s száraz ajkát, hogy jobban kinyissa a száját.

Egyetlen érzéki, szinte szerelmes csók, s a torkán hosszú másodperceken át folyt le a selymes anyag, elzárva a tüdejébe áramló hideg levegő útját. Szívverése felgyorsult, fájdalmasan mozdultak reflexizmai nyelésre, s önkéntelenül viszonozta az álomszerű csókot.

Kellemes melegség járta át, mint lassan szétáramló csodálatos gyönyör. Görcsbe rándultak izmai, majd hangos, kéjes sóhajt hallatott, erőtlenül ejtve fejét Ruiel karjára.

- Haaa...

Az angyal letörölte az állán lefolyt port, mire Almira arcán pír jelent meg. Sajnálattal tekintett rá. Végre nem remegett a láztól, és hirtelen közebb bújt, az angyal szívéhez kuporodva.

A pokol hidegében melegség és szeretet áramlott felé, mely olyan erővel ölelte át, hogy nem akart elmenekülni.

Ruiel lehunyta szemeit.

– Csupán egy nő vagy, Almira. Egy gyenge ember, gyönyörű lélekkel.

▼

Hajnalban, bár napfény nem hatolt olyan mélyre a pokolba, visszavitte a mélyen alvó álommestert annak helyére. Rátette kezét a hasára. Közel hajolt füléhez, majd azt súgta: fiad fog e sötétségben születni. Vérben, mint minden ember. Hasadra fogod fektetni, hogy szárnyai megjelenhessenek. Hatalmas, erős lélek lesz. Márknak fogod nevezni, mert Istennek szentelt harcos. Arra fogod nevelni, hogy szeressen minden élőlényt. De az én bűnöm fogja örökölni, vele pedig a sorsom. Ez az ára a kérésednek. S ha a fiadra nézel majd, emlékezz egy vadászra.

A parancs Almira lelkébe égett. Nem kellett, hogy emlékezzen rá, hiszen akkor már nem lenne szabad. Hálával tartozna Ruielnek és az nem akarta, hogy az álommester mindenben engedelmeskedjen neki. Azt akarta, hogy maradjon az, aki volt. Ez csupán egy pillanat volt. Halálfélelem és kétségbeesés, mely magával ragadta az álommester emberi lelkét.

S az idő gyorsan telt...

Fájóan sikoltott a kínok barlangja, mintha csak az szült volna. Fodrozódott a kristálytiszta víz Ruiel trónjával szemben a sziklák mögött, mikor Almira újra felsikoltott.

Úgy rezonáltak a barlang sziklái, akár egy kristálypohár üres koccintásnál. Finom, apró remegés, és az álommester fehér kezén élénk vér csillant tompán a fáklyák fényénél. Óvatosan kezébe vette a gyermeket, a véres újszülött fájóan ráncolta kis arcát.

- Isten hozott, Márk...

2033. június 4.

– Almira, miért engeded a fiad olyan messze a pokolban? Nem félted? Túl sokszor tűnik el –mondta Ruiel az álommesterre mosolyogva. Annak sápadt, ámbár szép, nőies arcán jégszínű szemeiben dac szikrái villantak fel, amint meghallotta nevét.

– Miért aggódsz, Ruiel? Talán félted? – kérdezte a gyönyörű királykék selyem fátyolruhát viselő nő. Fehér, meztelen karján és vállain harmatként csillant meg a gyémántpor.  Halvány rózsapiros ajkai kecsesen formálták a szavakat. – Igazam van?

– Tudod nagyon jól, hogy lejjebb a pokolban a megvakítottak kegyetlenek. Nem tűrik meg a szent lelkeket.

– Félted – mosolygott az álommester, ujjai közt végighúzva ezüstös kék, fenekéig érő, egyenes, szinte nehéz haját. Mintha az is gyémántporral lett volna permetezve, úgy villantak vissza haján az örökfáklyák fényei. Lassú lépteket tett az ördög felé, elégedett mosollyal az arcán. 

Ruiel fekete, göndör haja zavaróan lógott annak mély, bársonyos fényű, de csillogó sötétkék szemeibe. Erős, férfias arcát többnyire előre ágaskodó hajtincsei takarták. Almira közelebb lépett, hogy jobban lássa, az angyal aggódik-e?

Az gyengéden ragadta meg a nő állát. Jeges szemeibe tekintett. Nem aggodalom volt Ruiel szemeiben, hanem inkább szigor.

– Minden gyermek kíváncsi – mondta halk, de erőteljes hangon, majd elengedte a nő állát. – Még repülni sem tanul meg, ha egyfeszt a pokolban barangol. Amúgy is túlságosan keveset ragyog. Márk! – hívta felállva Ruiel a kócos, fekete hajú kisfiút. Az messziről szaladt mezítláb az angyal felé. Kicsi, véres kezeit derekára kötött fekete selyembe törölte, és smaragdként megvillanó, ártatlan szemeiben szeretet ragyogott fel. Halk gyermekkacajt hallatva karolta át a magas angyal lábait.

Ruiel elmosolyodott. Az égi szeretet irányíthatatlanul áradt a maszatos és véres kezű gyermekből. Megsimogatta a pozsgás arcú kisgyerek fejét, majd lehajolt hozzá.

– Rendesen övezd fel magad! – mondta, meghúzva a laza selyemanyagot a derekán. – Mivel játszottál, hogy összevérezted magad? – kérdezte kellemes hangon az anyagtól véres kezeire tekintve. De a kisfiú nem mert válaszolni. – Alig fénylesz... Mutasd a szárnyaid!

A gyerek szó nélkül engedelmeskedett, és meztelen kis hátán látható lett a két kis ezüstfehér, puha tollak fedte szárny. Angyali fekete szemekkel nézett Ruielre. Azonban mindhiába.

– Nincs fényed – vonta össze haragosan a szemöldökét Ruiel. Megsimogatta a kis szárnyakat. Az övéhez képest aprók voltak és gyengék. Egy gyermek-angyal erőtlen szárnyai.– Még nem tudsz repülni, és sokat rejtegeted őket. Ezért most kicibálom ezeket a kis tollakat!

– Anya! – kiáltott rémülten a kisgyerek, mire Almira tehetetlenül megszólalt:

– Ne tedd, kérlek!

– Dehogy is nem! – mondta Ruiel könyörtelen hangon, majd megragadta a kis szárnyak tövét, és haragosan cibálta ki az ezüst tollakat.

Eddig ott soha nem hallott keserves gyermeksírás zengte be a poklot. A kis Márk mozdulni sem tudott az erős fogás alól. Fekete kis szemeiből fájdalmasan folytak le fehér arcán a bíborvörös könnyek. Szorosan ölelte anyját, miközben minden egyes cibálással feljajdult.  Ruiel erőfeszítés nélkül cibálta ki a napfényt sosem látott tollakat. Már csak egy pár maradt a szárnyak tövénél. A legérzékenyebb ponton. Egy utolsó jajdulás, és kész is volt.

A kis Márk erőtlenül esett anyjára. Reszkettek kicsi, meztelen lábai a hideg sziklaköveken. Almira sírva vette ölbe fiát, kinek eltűnt már amúgy is gyenge ragyogása.

Ruiel elégedett volt a látvánnyal. A gyerek szárnyai annyira fájtak, hogy egy csepp ereje nem maradt arra, hogy elrejtse a csupasz, véres látványt, amit nyújtottak. Felsóhajtott.

– Ez a gyermek a pokol sötétjében született. Ide lenn nem tud repülni tanulni. – Ránézett Almirára, aki csak hátrált, karjaiban a gyerekkel. – Gyűlölj csak -  mondta, ujjával a gyerekre mutatva. – Nem lesz semmi baja. Pár év és helyre jön. – Az angyal hátat fordított a nőnek. Hófehér, ragyogó, gyémántos szegélyű tollai meg-megcsillantak hatalmas szárnyain. – De addig is, szólítsd Abadont. Vigye fel a fiad a Földre, és tanítsa meg repülni!

Almira könnyes szemei nagyra kerekedtek, remegve kiáltott fel:

– Abadon!

Nem kellett sokat gondolkodnia Almirának. Örült, hogy fiát felengedheti a Földre. A világba, amit gyermeke szemei sosem láttak, és érzékei el sem tudnak képzelni. Hogy végre a napvilágra léphet.

Pár perc elteltével hangos süvítés és szárnycsapás zaja jött az egyik sötét alagútból. Ahogy közeledett a szeráf, Ruiel tekintette úgy lett egyre kicsinyesebb.

Abadon komoly, fekete szemekkel nézett a kisfiú megkínzott szárnyaira. Almira, reszketve a sírástól, szorosan ölelte. Az alig hétéves gyerek nem ragyogott úgy, ahogyan pár éve, mikor anyja nyakába akasztotta a keresztjét.

– Ruiel... – fordult a szeráf hozzá. – Miért? – kérdezte, elcsodálkozva az angyal tettén. Bár azt maga is jól tudta, hogy egy idő után, még mielőtt teljes értékű felnőtt angyal lesz a gyerekből, egyszer a puha gyermeki tollakat elhullajtja. Igaz, sokkal lassúbb folyamat, mely évekbe telik, ha nem évtizedekbe vagy századokba, miközben cserélődnek a tollak. Csakhogy a folyamathoz napfény kell.

– Hm. – Aljas mosoly ült Ruiel arcára, majd közebb ment Almirához, akinek már nem volt hova hátráljon. Sarokba volt szorítva. Ruiel megsimogatta Márk fekete göndör haját. Nagy kezével letörölte a kisfiú véres könnyeit alvó arcáról. – Vidd el innen messze! Egy ideig – tette hozzá Ruiel, majd kék szemeiben hajdan elfeledett szeretet fénye csillant fel. – Tanítsd meg repülni, minél magasabbra! Közel a mennyhez – mondta, majd letörölte Almira tiszta könnyeit is. – Ez a gyermek uralkodni született. De csak akkor lesz képes rá, ha látott mindent. Ragyogni csak akkor tud igazán, ha szárnyait a Nap fénye melengeti – mondta, majd elvette a gyereket Almira karjaiból, és odaadta Abadonnak. – Az anyjától örökölt hatalom nemsokára megmutatkozik. Akkor képes lesz egymaga visszajönni ide. Addig vigyázz rá!

– Érdekes, hogy ezt pont te mondod, – mondta Abadon, ölbe véve a gyereket. Ruiel arca egy apa szigorú mosolyát rejtette.

– Ez a gyermek nem ember. Lelkében csak halvány porszemek maradtak, mi egy emberre emlékeztetne.

– Vigyázz rá – mondta halkan, de boldogan Almira, megcsókolva alvó kisfia arcát.

A szeráf csodálkozva tekintett a nő mosolygó arcára, ki olyan volt, mint aki fellélegzett volna. Hátat fordított a pokolnak, s elvitte onnan a gyermeket.

– Úgy látszik, Ruiel mégsem olyan rossz – gondolta magában a szeráf, miközben óvatosan fektette hasra a csupasz szárnyú, alvó kisfiút.

▼

Márk a hegyekben egy kis faházban ébredt fel. Sosem érzett illatok csapták meg orrát. A fák, mezők, virágok friss illatát hordta a hideg hegyi szél. Furcsa zajokat hallott minden irányból. Erős széllökésektől nyikorgott, recsegett az ódon faház.

Lassan lemászva a kopott matracról, hirtelen puhának érezte meztelen talpa alatt a fapadlót. Lebbentek fekete fürtjei, mikor kíváncsian nekirohant kis fehér tógájában az ablaknak. Ámulattal vette észre, hogy a hideg üveg milyen hamar felmelegedett kicsi kezei alatt.

Az üveg mögött világos volt. Sokáig hunyorított, míg fekete szemei hozzászoktak. Szó nélkül maradt, mikor meglátta, hogyan hajolnak meg az erős szélnek a fák. A patak vize csillogott a napsütésben, mely még így, üvegen is át melengette az arcát.

Egyszer csak kinyílt az ajtó.

–Felébredtél? – kérdezte Abadon, mosolyogva tekintve a mennybe csöppent kis angyal örömteli arcára.

– Hol van anya? – kérdezte komoly hangon a kisgyerek.

Ez ám a változás – mondta magában a szeráf.

– Édesanyád a pokolban kellett maradjon. Téged Ruiel azért engedett fel, hogy megtanulj repülni.

– Repülni? – kérdezte a kisfiú, mire szemei smaragdszínűek lettek.

– Igen. De ahhoz a tollaid vissza kell nőjenek. Szárnyaid nem fogod tudni elrejteni egy jó ideg. Kissé nehezek is lesznek. Addig itt fogsz lakni velem a hegyekben. Mikor ismét kinőttek, megtanítalak repülni... Gyere ki egy kicsit – mondta a gyereket csalogatva a szeráf.

Kinyitotta az ajtót és várt. Amint a gyerek a fényre lépett, egész teste ragyogni kezdett. Szemei is újra feketék lettek.

– Csodálatos! Ez... gyönyörű! – mondta sosem látott, áhítattal telt és boldog mosollyal a gyerek, majd kezeit a Nap felé emelte. – Meleg... – tekintett hunyorítva a kisfiú a Napra.    

– Márk, ki neked Ruiel? – kérdezte komoly tekintettel a szeráf, mire a gyerek mosolyogva nézett rá. Csupasz szárnyait kicsit kinyitotta. Reszketett a fájdalomtól még, de azt akarta, hogy a Nap melengesse.

– Hát a papám! – mondta élénken.

Csengő gyermekhangját lágyan vitte a szél a szeráf felé, ki elcsodálkozva tekintettek a kis angyalra. Fékezhetetlen ragyogás, és angyaltól érzett szeretet rohanta meg a lelkét. Ez az erő szinte arra kényszerítette, hogy felesküdjön, fejet hajtson a gyerek előtt. Szemei vörösen kezdtek égni, majd a meglepetéstől kővé dermedt arcán mosoly jelent meg.

Azt a mindenit, – gondolta magában, majd akaratlanul is kiterítette hamuszürkés szárnyait. Magasba emelte a hat méter fesztávú erős szárnyakat.

A kisfiú elcsodálkozott.

– Neked miért van olyan sok szárnyad? – kérdezte halkan.

– Mert én egy szeráf fia vagyok – mosolygott Abadon. – Csak akkor használom mindet, mikor a mennybe kell repüljek.

– És most oda kell menned?

– Nem – sóhajtotta a szeráf. – Azért jelentek meg, mert neked a „papád" valami hatalmasat adott – mondta mosolyogva, és megsimogatta a kisgyerek fejét. – Mindennél hatalmasabbat...

▼

– Fényes angyal... nézd! – csengett Ruiel fülében egy nagyon vékony gyerekhang. – Nézd! Kék virág vagyok! – Az ördög lehunyta szemeit. Valamiért csupán egy kislány forgó alakja jelent meg emlékeiben. A játékos gyerek ruhája magasan forgott Angyalkert virágos mezején, majd szédülten huppant a földre. Élénken kacagott.

– Elhervadtam.

II.

––––––––

2043 májusa

Gyönyörű tavaszi reggel volt, mikor a központi háztömb nyolcadik emeletén megszólalt a vekker. Fél hetet mutatott az óra. Egy magas, fekete öltönyt viselő férfi nyitott be a kis szobába. Halk léptekkel az ablakhoz vette az irányt, majd elrántotta a sötétítőt. A napsugarak beragyogták a szobát. A férfi barna szemeiben aranyként csillant meg a nyugalom. Erős, férfias arcán mosolyra húzódtak duzzadt ajkai. Csokoládébarna, természetes dús hajából itt-ott kimagaslott egy pár erősebben göndör tincs.

Az ágyban egy kis szőke leányka aludt. Ágya szélén pedig egy árnyék ült.

– Elég lesz mára, álommester – szólalt meg mély hangon a férfi. Az árnyék eltűnt. A lány ébredezni kezdett, mikor a Nap sugarai kezdték melengetni arca hófehér bőrét.

– Auria... ébresztő. Ma még könyvtárba is kell menned – mondta a férfi mély hangon.

– De Náthán... Kérlek. Öt percet, csak öt percet... – mondta halkan Auria, fejére húzva a takarót.

– Na, nem, kisasszony! – szólt rá a férfi mély hangon, lehúzva róla a takarót. – A Nap fénye arra van, hogy ragyogjon, és ha tetszik, ha nem, akkor is érni fog a reggel!

– De Náthán... Kérve-kérlek. Csak öt darab perc. Na... – nyafogott  , a férfi megállt az ágy mellett. Fekete szemekkel tekintett   törékeny testére, majd széles mosolyra húzódott a szája. Arrébb tette a hajtincset   szeméből, majd csiklandozni kezdte Auriát, aki nagy nevetésben tört ki.

– Tessék? Mit mondott a kisasszony? Öt darab perc? Lássuk, kibírja-e azt az öt darab percet? – kérdezte mosolyogva Náthán.

– Ne, nene, ne! – nevetett fel  , majd felült az ágyon, közel a mellé ült férfi arcához. Lassan kinyitotta égkék szemeit, s halványpiros ajkai mosolyra húzódtak. – Jó reggelt, – mondta lágy hangon.

– Jó reggelt, kicsim. Mondd csak, mi jót álmodtál? – kérdezte a férfi, felállva az ágyról.

– Nem is tudom... vagyis megvan! – kiáltott fel mosolyogva  , miközben felugrott az ágyból és kinyitott a ruhás szekrényt. – Fagyi volt reggelire!

– Persze... – mosolyodott el Náthán. – Szó sem lehet róla. De talán palacsinta megteszi? – kérdezte, miközben kinyitotta az ajtót.

– Isteni! – kiáltott fel Auria, majd Náthán nyakába ugorva adott az arcára egy puszit. Az komoly tekintettel nézett a boldog lányra.

– Tessék? – kérdezte mély hangon.

– Bocsáss meg, kérlek! Tökéletes reggeli – mondta Auria elpirulva. – Bocsánat. – Náthán elmosolyodott, majd kiment.

– Siess. Nehogy elkéss az iskolából.

– Nem-nem... – mondta mosolyogva Auria, miközben átöltözött. Egy háromnegyedes, feszes farmert és fekete rövid ujjú felsőt vett fel. Hosszú, fenekéig érő gödör fürtjeit copfba fogta, majd nagy lépetekkel vette az irányt a konyha felé.

– Kicsim, nem megy a lift – mondta Náthán, miközben kikészítette a reggelit. – Két lábon kell lemenned. Jó lesz időben elindulnod. – Megfordult és nagy fekete szemeivel tekintett a karcsú lányra, az egyenest felé vette az irányt, kezében egy palacsintával, fülig kakaósan.

– Sietek haza – mondta nagy, csokis puszit nyomva Náthán arcára, majd felkapta az iskolatáskát és mint aki biztosan elkésik, kiviharzott a lakásból.

– De Auria! – mondta halkan Náthán megtörölve az arcát a csokitól. – Te gyerek.

▼

Auria nagy léptekkel vette az irányt lefelé a nyolcadik emeletről. Volt mit mennie, és nem késhetett el megint. Az azelőtti napon már elkésett az első óráról, és a tanár nagy haraggal fogadta.

Időben beért az iskolába. Az iskola bejárata elektromosan nyitódó ajtó volt, egy érzékelővel ellátva. Egy ideje az érzékelő nem nagyon működött és volt bizony, hogy odacsípett valakinek, vagy valakit.

Auria nagy léptekkel vette a lépcsőfokokat, mikor megállt az ajtó előtt. Az ajtóban egy fekete tréninget viselő fiú ragadt aznap be.

– Muris, mi? – kérdezte nagy mosollyal, mikor a fiú felé fordította a fejét. Fekete haja volt, és smaragdszínű zöld szemei. Elpirult, mikor meglátta Auriát, és meg sem mert szólalni. – Nyugi – folyatta –, egy ideje ezt műveli. Nem kell miatta aggódni. Gyere, kisegítelek – mondta mosolyogva  , majd elkapta a fiú kezét, kihúzta az feszesen szorító ajtóból. – Úgy tűnik, ma te voltál az első áldozata – nevetett egyet, miközben a fiú megigazította a felsőjét, majd a lányra mosolyogott.

– Az – mondta mély, ámbár kellemes hangon, felemelt szemöldökkel.

– Mi „az"? – kérdezte Auria mosolyogva.

– Mulis. Gondolom, finom volt a reggelid – mondta mosolyogva a fiú, csábító zöld szemeivel   ajkaira nézett. Elővett a zsebéből egy hófehér kendőt, majd megtörölte Auria száját. – Csokis vagy... – mondta mosolyogva. – Tessék... – és átadta neki a kendőt.

– Hogy mi?! Nagyon siettem. Beragadt a lift, és a nyolcadikról száguldtam le – mondta megtörölve a száját Auria. – Új vagy? Még nem láttalak az iskolában eddig. – Közben kinyílt az ajtó és bementek.

– Nem épp. Csak kissé furcsa volt, hogy az ajtó hamarabb záródik – mondta a fiú.

– Akkor tuti te vagy a cserediák – mondta  . – Miért nézel így rám? – kérdezte megállva. A fiú nem mert megszólalni, de az Isten szerelméért nem tudott volna hazudni.

– Csak nagyon emlékeztetsz édesanyámra – mondta megállva.

– Aha... – mondta halkan Auria, majd elfordult és ment tovább. A fiú utána nyúlt, s elkapva a kezét megállította:

– Valami baj van? – kérdezte kellemes hangon. – Megbántottalak?

Auria széles mosollyal fordult meg, kiemelve kezét a fiú kezéből:

– Te mindig tartasz magadnál zsebkendőt? Kissé furcsa – terelte el a szót, mikor a fiú elpirulva nézett rá. – Miért pirulsz el folyton? Miért nem köszönted meg, hogy segítettem? – kérdezte mosolyogva, ámde huncut arcot vágva, mint aki meg van sértődve.

A fiú nem válaszolt. Némán állt, miközben eszébe jutottak Auria álmatlan éjszakái, melyeket végigzokogott. „Miért nincsenek velem? Miért nem ismerem őket? Miért hagytak el?" S mikor már válaszra nyílt volna a szája, nem volt ideje, mert megszólalt a csengő.

Auria mosolyogva intett egyet,

– Ne nézz így rám! Úgy érzem, meg akarsz bűvölni – szólt rá Auria, elfordítva Márk fejét. és elindult az osztálya felé, miközben Márk követte. – És hogy is hívnak? – kérdezte.

– Márk Olfern – mondta Márk mosolyogva, majd megállt.

– Auria Osváld – válaszolta halkan   megállva, majd kezet nyújtva Márknak. A fiú  nézte a törékeny kezet, mi kicsinek voltazövéhez képest, s melyen egy fekete márvány karkötő díszelgett, majd megfogta, szájához emelte, és ajkaival alig érintve csókot lehelt rá.

– Megtiszteltetés, hogy megismerhetlek... – mondta zöld szemeivel feltekintve a lányra. Auria szóhoz sem jutott csak nézett Márk álmot idéző szemeibe.

– Tessék? – kérdezte a bűbájból kizökkenve. – Nem vagyok én sztár. Ugyan...Ez banális! Kendőt hordasz. Kezet csókolsz. Irodalmian beszélsz. Ki vagy te? – kérdezte Auria.

Márk nem mondott semmit. Huncutul elmosolyodott, majd mintha zöld szemeiben csillagok jelentek volna meg, szilánkokra hullt a terem.

– Márk...

– Jó reggelt, Auria. Ideje templomba menni... – mondta mosolyogva a fiú, majd lassan kék ködöt hagyva maga után eltűnt.

Auria nagy levegővétellel ébredt fel. Szemei könnyesek voltak és teljesen ki volt izzadva. Valaki elhúzta a sötétítőt, szeme elé tette a kezét, majd lassan ránézett a férfire:

– Tudom-tudom. A Nap azért ragyogja be a világot, hogy mi is ragyogjunk – mondta mosolyogva, lerúgta magáról a takarót. Náthán elmosolyodott.

– Öltözz fel, mert még a végén megfázol – mondta – Siess, mert...

– Tudom. Elromlott a lift, és gyalog kell lemennünk. Nem mintha, juj de messze lenne a templom... – mondta mosolyogva Auria, majd felült. – Náthán! – mondta komoly tekintettel.

– Tessék – válaszolt Náthán, kitekintve az ablakon.

–Valóban léteznek álommesterek?

– Honnan veszed? – kérdezte a pap, felvéve a reverendát a kisasztalról.

– Tudod, csak álmomban...

- Az álom nem valóság – jött a szigorú válasz.

- Igaz – mondta halkan Auria, majd elhallgatott. – Mindegy. Hagyjuk.

– Szerintem is. Lent leszek. Siess, el ne késs! – mondta mosolyogva a pap.

– Oké... – csendült fel Auria vidám gyerekhangja.

▼

Almira csendben ült, összekuporodva Ruiel sziklatrónja mellett a vastag és meleg bundákon. Az oldalra könyökölve tekintett szeme sarkából a nőre.

– Aggaszt valami, álommester? – kérdezte halkan. Almira nem válaszolt. Felsóhajtott, majd tovább merengett a semmibe. – Aggódsz a fiad miatt?

– Miért aggódnék? – csattant fel Almira szikrázó tekintettel. – Márk Abadonnal van.

– Ennyire megbízol egy szeráf fiában? – kérdezte sunyi szemekkel Ruiel, majd aljas mosoly ült az arcára. Almira felnézett Ruiel fekete angyalszemeibe. Túl nyugodt volt. Az angyal megfogta Almira állát, mélyen szemeibe nézett, élvezve a nőben cikázó dac szikráit. – Az elmúlt években Márk szárnyai nagyra nőttek. Tollai vakítóan szívták magukba a teremtett világ minden fényét, melegét. Azokkal az erős szárnyakkal repült hegyek, felhők felé. Olyan magasra, hogy a Föld semminek tűnt lábai alatt. Szereti a teremtett világ minden zegzugát. Benne a viharokat, a csendet, az állatokat, a fákat, s az embert. Látta a világ minden ismeretlen részét. Erdők, tengerek mélyét, hegyek csúcsát. A fiad, álommester, imádja a teremtett világot! Még a lélekőrzők lányát is megtalálta. A nővéred lánya még inkább csodálattal tölti el. – Ruiel elmosolyodott. – Rólad sem feledkezett el. Nemsokára álommesteri hatalma olyan nagy lesz, hogy nem csak álmot lesz képes az emberekre bocsájtani, hanem ide fog jönni, hozzád. Hiányzol neki. Csak légy egy kis türelemmel – mondta halkan, majd megsimogatta az álommester hideg arcát. Ujját végighúzta Almira kissé vörös ajkán. Közelebb hajolt hozzá, farkasszemet nézve a nő lázadó tekintetével. – A fiad szeret téged... – mondta halkan, megnyugtatva az álommestert.

Pár hónap elteltével, hangos süvítés és szárnycsapás zaja zendült az egyik alagútban. Erős léghullámok rohanták meg az alagút felé forduló gyönyörű álommestert.

Az örökfáklyák lángjai megremegtek, mikor Márk letette a lábát a hideg sziklára. Keresztjén élénken játszott a lángok fénye. Almira tágra nyílt szemekkel nézett fiára.

Alakja kicsinek tűnt előtte. Ruiel elmosolyodott, látva mennyire megváltozott Márk. De a szentlélek jelenétére az összes bukott hangos visításba kezdett.

– Anya, hazajöttem – mondta halkan, kellemesen mély hangon Márk, közben elrejtette szárnyait, s rég látott smaragdzöld szemeivel nézett Almirára.

A nő reszketve indult felé. Márk emberi alakja csupán egy fiatal férfié, szinte még gyerek volt. Szorosan ölelte át. Friss levegő illatát árasztotta a bőre. A Föld illatatit. Almira megsimogatta a fekete göndör haj takarta arcát, amint lehajolt anyjához.

– Isten hozott itthon. Hogy te hogy megnőttél... – mondta mosolyogva.

– Anya – mondta ismét Márk, majd szorosan átölelte Almirát. Közben fekete szemekkel meredt a sziklatrónon ülő Ruielre.

▼

Náthán lement a templomba előkészíteni az istentiszteletet. Auria hátradőlt, az órára tekintett, majd felemelte maga elé a kezeit. A vékonyka márvány karkötő felcsúszott a karján.

„– Ez banális. Kendőt hordasz. Kezet csókolsz. Irodalmian beszélsz. Ki vagy te?" – jutott eszébe a tükörre révedt tekintet. Mintha egy árnyat látott volna elsuhanni előtte. Lassan felállt, és halk léptekkel közelített a tükör felé. Belenézett a tükörbe, majd elvette a polcról a fésűt, és nekiállt összefogni haját. Lassan kócolta szőke, hosszú göndör fürtjeit, majd azt látta, hogy furcsa, ismeretlen jelek jelennek meg sorban a tükör szélein. – Álmodom... – mondta halkan, majd megtörölte a szemeit. Kinyitotta a ruhásszekrényt, és kivett egy fekete kosztümöt.

Gyors léptekkel vette a lépcsőfokokat. Kitette a lábát a háztömbből, majd feltekintett a nyolcadik emeletre.

– Miért kell mégis olyan magason laknunk? – kérdezte hangosan.

– Mert a tiszteletes úr szereti az eget – válaszolt a háta mögül egy idős hang. Auria megfordult.

– Jó reggelt kívánok, Mara néni... – mondta mosolyogva  , megigazítva az inget. – Ma avatásra is kell mennem. Tudja, az iskola melletti parkban angyalszobrot avat az egyház.

– Komolyan? – kérdezte az idős hölgy. – Angyalszobor?

– Igen... a teremtés emléke... – mondta mosolyogva Auria, majd indult is tovább. – Tessék eljönni.

– Meglátom... – mondta a néni, majd lassú léptekkel ment be a háztömbbe.

▼

Ruiel lassan lépett a pokol sötét barlangjában. Sírtak a bukottak. Remegve húzódtak össze az üregekben. Egyszer csak megállt. Két gyerek emléke villant szemei elé. Az egyik kis kék ruhát viselt és összekuporodva, lábát szorongatva sírt, a másikon egy fehér ruha volt, halkan szidalmazta testvérét.

– Mondtam, hogy ne mássz fel a sziklákon. Miért nem hallgatsz rám?

– Én csak el akartam érni a felhőt... – mondta sírva a kislány. – Csillogott... azt hittem, odabújt a fényes angyal...

▼

A Nap mindent beragyogott. Gyönyörű tiszta volt az égbolt. Csend és titokzatos fény ülte meg a várost. Vasárnap volt. A fák dús lombjai közt aranysugarakként szűrődött át a fény, árnyjátékot játszva a templom udvarán.

Auria álmosan állt meg a templom bejáratánál. Kék szemekkel tekintett fel a magasságba, a templomtornyon lévő keresztre, majd piros ajkai mosolyra húzódtak, és megszólaltak a harangok a városban. Pontosan ugyanabban a percben. Auria lehajtotta fejét, majd lassú léptekkel bement a templomba.

A lélekőrzők átka, mint mennyszakadás zúdult a fejére abban a pillanatban, mikor elérkezett az Angyalszobor avatása.

– Kezdetben nem volt semmi, csak maga a szeretet. Az a csodálatos érzés, erő és hatalom, mely mindeneket elindított szabályos rendjében. S az Úr megteremtette hű alattvalóit, szent teremtményeit, az angyalokat. Mindnek-mindnek más és más hatalmat adott kezeibe. S az Úr tovább akart alkotni. Olyat, mely szeretetéből való. S ekkor az angyaloknak parancsolva, kezdetét vette a teremtés. Egyetlen szó, egyetlen ige: Legyen! – mondta teljes átéléssel a pap. Nagy lelkesedése azonban elszállt egy pár pillanatig, mikor megpillantotta a szobor mellett álló magas, szőke férfit, ki fehér, hosszú kabátot hordott. Bár nem volt olyan messze, Náthán úgy érezte, hogy angyal fekete szemei darabokká törik.

Az idő hiába telt, rohant előre, a lélekőrző nem változott semmit.

Náthán szava elakadt, majd folytatta a ceremóniát és felavatta a hatalmas szoboregyüttest. A majd’ hat méter magas szobor két angyalt ábrázolt. Két hatalmas, férfi alakú angyalt, melyek szárnyai ki voltak terítve, tettre készen álltak. Tekintetük lefelé irányult, és mosolyogtak az emberekre. A szobor alatt az állt nagy betűkkel:

„Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!"

Mózes I. 1.26.

▼

– Miért épp férfiak? – kérdezte Auria nagy mosollyal a művésztől, ki alig egy méterre állt meg tőle.

– Tessék? – kérdezte a férfi rideg hangon,   felé fordulva. Magas alakja kiemelkedett a nagy tömegből. Bozontos haja eltakarta valóban kellemes tekintetét. Zsebre tette kezeit, majd a szoborra tekintve azt válaszolta: 

– Nézz rájuk! Mit látsz? – kérdezte a férfi.

– Hatalmas... Olyan erős... – mondta Auria, ekintve a műre.

– Folytasd! – mondta a művész kíváncsian.

– Tökéletes. A szárnyakkal mintha oltalmazni akarnának... és ahogy tartják a kezüket – mondta Auria, mutatva egy emelő mozdulatot –, olyan mintha gyengéd és védelmező lenne egyszerre – fejezte be, majd a művészre tekintett volna, de az már nem volt mellette.

– Hova? – kérdezte, miközben tekintete egy furcsa árnyékot követett. Az elnyúlt árnyék mintha csak csalogatta volna. Kék szemeivel követte a házak közé, s lassú léptekkel elindult a nyomába. Rémületen sikoltott fel. A földön egy furcsa alak feküdt vérben. Sötét tekintete mintha egyenest a lelkébe látott volna. A lány nem mert megszólalni. A alak mellett mindkét oldalt mintha két szárny hevert volna.

– Se... Segíts, kérlek... – mondta meg-meg akadva a férfi, majd kezét lassan felemelve Auria felé nyújtotta. Az csak meredt rá. Mintha késztetést érzett volna, hogy valóban segítsen neki, majd megszólalt:

– Máris hozok segítséget – mondta, bólintott egyet –, várjon itt.

– Ne! – kiáltott rá a férfi mély, dörgő hangon. – Késő lesz. – Majd nehezen, idétlenül felállt. Véres kezével elkapta   kezét, következő fogása már a nyakán érte célját, és fojtogatni kezdte Auriát. Alig kapott levegőt. A furcsa alak könyörtelenül fojtogatta. Bármint akart volna szabadulni fogása alól, nem ment neki. Lassan-lassan hagyta el a lelke, mikor furcsa érzése támadt. Kinyitotta lehunyt szemeit. Szembogara egyre nagyobb és nagyobb lett, egész tekintete feketévé változott. Intett egyet a kezével, haragos pillantással nézve az őt szorongató férfira. Az abban a pillanatban elengedte   torkát.

Auria földet érve azt mondta halkan:

– Pusztulj! – és várt. Haragvó szemei halált idézően néztek az angyalra. Majd megtörtént. A férfi porrá vált, mit széthordott a szél. A szárnyak is eltűntek a földről.

▼

A pokol rémisztő üvöltésektől zengett. Sikolyok remegtették a hideg levegőt.

Almira csendben hallgatott. Szinte észrevehetetlenül sóhajtott fel. Ruiel sunyi szemekkel nézett az alagútban megjelenő Márkra.

A fiatal angyal kezeiről bíborvér csepegett, de gyerekkori szokásához híven fekete selyemövébe törölte kezét.

– Csak nem hiányzott a pokol? – kérdezte halkan Ruiel.

Almira hangosan sóhajtott fel, majd felállt, és elindult egy másik alagút felé. Lassan lépett, majd egyszer csak megállt. Kissé bánatosan nézett fiára.

Márk lehajtotta fejét. Nem akart anyja szemeibe nézni.

Almira megszólalt.

– Erős angyal vagy, Márk. Erős... – mondta halkabban, majd halvány mosoly jelent meg arcán. – Egy Istennek szánt harcos. – Ruiel hirtelen Almirára nézett. A nő komolyan nézett a vöröses fáklyákra. – Érdekes... édesapád gyűlölte hatalmát. Megvetett minden létező dolgot, mi csak fájdalmat okoz az embernek vagy az angyaloknak. Te viszont... valamiért szeretsz uralkodni... – mondta hangosabban, majd elindult az alagútba.

Almira nem látta a gyorsan elsuhanó fénygömböt Márk mellett. Ruiel ajkain elégedett mosoly jelent meg. Felállt, majd elindult Márk felé. Megállt mellette, majd előre nézett az alagútba.

– Ne aggódj, Almira már hozzászokott. A kérdés csak az, te hozzá tudsz-e szokni? – mondta Ruiel, majd indult tovább.

– Miért nem engeded őt szabadon? – kérdezte kissé haragosan Márk. – Itt tartod kínok közepette... – mondta halkan. Ruiel megállt, csak kissé fordult vissza.

– Fogd vissza magad, míg édesanyád a pokolban van! – mondta erős hangon, majd lépett tovább. Márk indulatosan fordult Ruiel után, ökle erős szorításban reccsent. Erősen csapódott haragja szele a szikláknak.

– Miért? – kérdezte mérgesen. – Meddig?

Ruiel visszafordult. Nyugodtan nézett farkasszemet Márkkal.

– Nem vagyok köteles eltűrni a szórakozásod – mondta Ruiel. – Harcos vagy, de még nem uralkodó. Még nagyon messze vagy a hatalmas fogalmától. Most élvezed, de egyszer majd észreveszed, hogy a hatalom nem minden. Viszont akkorra már te is szörnyeteg leszel. Inkább menj, őrizd a kis lélekőrződ.

Márk nem értette Ruiel szavait. Az angyal hátat fordított neki és ment tovább. Nem kapott kérdéseire választ, csupán leszidták.

Ahogy Ruiel haladt előre a véráztatta alagútban, megállt egy összetört bukott ürege előtt. A bukott fiatal angyal nehezen vette a levegőt. A napfény hiányától sokkal nehezebben gyógyult. Recsegő hangot adtak ki törött csontjai, ahogy lassan próbálta helyükre tenni.

Márk csupán lábait és szárnyát törte szilánkosra.

Mellette egy üres üreg volt. Annak az üregnek még sziklafalán is csorgott a friss angyalvér. Ruiel ajkain gonosz mosoly jelent meg, majd lépett tovább.

– Könyörögj bocsánatért. Kiálts reszkető hangon az Úrhoz! Mert ezek a kínok sosem fognak véget érni, ha csak Ő nem vett véget nekik.

▼

Auria Náthán hangját vélte hallani a távolból, amint szólítja. Megfordulva szemei ismét égkékek lettek.

Náthán elindult, mikor tekintete az angyalszoborra irányult. Mellette még mindig ott állt a férfi. Némán, szótlanul, karba tett kezekkel, fekete szemeiben fény ragyogott, majd elmosolyodott.

– Náthán – mondta halkan Auria, elkapva a pap karját.

– Auria – nézett Náthán  a lányra.

– Miért van az angyaloknak szárnyuk? – kérdezte fáradt, de kíváncsi hangon Auria, követve a háztömb felé a papot.

– Tessék? – kérdett vissza Náthán. – Szárnyuk?

– Igen, mint a szobornak...

– Nem minden angyalnak van szárnya... – mondta halk mosollyal Náthán. – Vannak angyalok, kik az emberek közt járnak, és semmi az égvilágon nem különbözteti meg őket tőlünk...

– De hogyan? – kérdezte csodálkozva a gyerekes kamasz.

– A szárnyak, hogy is mondjam, olyanok, mint a rangjelzések. Minél erősebb egy angyal, minél hatalmasabb, annál nagyobb szárnyai vannak, és annál fényesebb. A szárnyak a lelkük része.

– De az angyaloknak, igaz, van testük?

– Van... – sóhajtott Náthán. – Csak ők nem emberek. Nem lenne furcsa, ha szárnyakkal járkáló embereket látnál? – kérdezte sanda mosollyal a pap.

– De! – kacagott kissé hamisan Auria. – De hogy lehet rangjelzés egy szárny?

– Képzeld el úgy, hogy van egy nagy király. Vannak tanácsosai, trónhordozói, alattvalói és így tovább. Nem viselhet mind ugyanolyan drága ruhát, nem? A király ugyanis nem ad mindnek ugyanolyan fizetést – mondta kissé mosolyogva Náthán. Most jobb hasonlat nem jutott eszébe. Aurián látszott is, hogy meg kellett mozgatnia amúgy élénk fantáziáját, hogy megértse, amit mond. Azt már nem áll szándékomban elmagyarázni, hogyan kell karbantartani a szárnyakat. – Ez a fizetség mind a képességek alapján jár.

– Szóval vannak kis és nagy angyalok?

– Ezt mégis honnan veszed? – kérdezte kacagva a pap. – Oké. Figyelj. Képzeld el, hogy nincs tested. Csakis a lelked van. Megfoghatatlan vagy és kicsi. Csak azok érhetnek hozzád, akik ugyanolyanok, mint te. Mondjuk, hogy te a király alattvalója vagy. Ez azt jelenti, hogy találkozhatsz a király tanácsosaival, akiknek hatalmas szárnyuk van. Mind más színben töri meg a fényt. Fényesek és ragyognak. Onnan tudod, hogy ők a tanácsosok. Találkozhatsz a helytartókkal. Ők is nagyobbak, mint te. De nem olyanok, mint a tanácsosok. A helytartók sokat járnak az alattvalók közt. Ezért kissé jobban hasonlítanak rájuk. Igen ritka, de lehetséges, hogy találkozhatsz a trónhordozókkal. Ők minden angyaltól különböznek. Nekik sokkal több szárnyuk van, és előfordul, hogy lángra lobbannak.

– Tessék? – kérdezte Auria nevetve.

– Oké, ennyi az angeológiából.

– Náthán, mi történik, ha egy angyal elveszti a szárnyát?

– Azt szerintem, egy angyal sem akarja megtudni... – sóhajtott fáradtan a pap.

– De mi?

– Auria! – szólt rá a pap a lányra. – Ha egy angyal elveszti a szárnyait, elveszíti neve utolsó betűit, ezáltal új nevet kap és ember lesz.

– Ember? Hogy veszítheti el? – kérdezte nagyon halkan  . Félt, hogy Náthán ismét leszólja. De a pap megállt, felé fordult.

– Megfoszthatják tőle. Elvehetik, akárcsak egy katona rangját. Ezáltal elvesznek lelkükből egy darabot, hatalmuk, erejük. Régi mivoltukhoz képest gyengék lesznek. Képzelj el egy harcost, egy vezért, ki egyik pillanatról a másikra magára marad és gyenge lesz. Minél nagyobb volt, annál kisebb lesz. Persze fel is adhatják szárnyaikat. Akár egy dezertőr.

– Fájdalmasan hangzik – mondta halkan Auria a pap komoly szemeibe nézve.

– Az.

– Dezertálni nem bűn? – kérdezte   az elinduló pap után szólva. De Náthán nem válaszolt.

▼

Almira már a helyén ült, mikor Ruiel visszatért az alagútból. Felnézett a közelgő angyalra, de nem mondott semmit. Csend volt. Rég volt, hogy ilyen csend legyen a pokolban. Jólesett az álommester fülének.

Ruiel leült a sziklatrónra. Mintha felsóhajtott volna, majd komoly szemekkel nézett Almirára.

– Ha változtathatnál a múlton, megváltoztatnád?

Almira szikrázó szemekkel nézett fel az angyal fekete szemeibe. Rózsás ajkai lassan nyíltak meg, de a válasz egyértelmű volt:

– Nem.

– Hm... – mosolyodott el Ruiel, majd az álommester felé hajolt. Komoly szemekkel nézett annak jeges szemeibe. – Semmit nem változtatnál? Eddigi léted egyetlen tettét sem? Nem bántál meg semmit?

Almira szikrázó szemei meg sem rezzentek. Kissé megragadta a bunda szélét, megfeszítette minden izmát, de a válasz egyenes volt és őszinte:

– Nem.

Ruiel hangos nevetésben tört ki, majd hátradőlt a sziklatrónon. De hangos nevetését Almira erős hangja törte meg.

– És te? – kérdezte az álommester, komoly szemekkel nézve az angyalra. – Te, Ruiel, megváltoztatnál bármit is a múltban?

Ruiel elmosolyodott. Mintha kissé bánatos mosoly lett volna. Almirára nézett, aztán tompán felragyogó kezére.

– Talán... – mondta halkan, majd ökölbe szorította kezét, és a halvány ragyogás abbamaradt. De az lehetetlen, mondta magában Ruiel, majd lehunyta szemeit.

Mi volna az?, kérdezte magában Almira, de a kérdést hangosan már nem tette fel.

▼

Auria csendben követte a papot. Kezeire pillantott olykor-olykor és azon tűnődött, mit tett.

Az angyalszobor avatása még nagyban zajlott. Asztalok sorban terítve minden jóval, finomsággal. Már épp Náthán is kóstolgatni készült a finom tésztákat, mikor egy ismerős hangot hallott. A hang, mint tüzes nyílvessző égett lelkében, fájdalommal tépdesve szívét.

A pap  csodálkozva fordult hátra, remélve, téved, de nem tévedett. Axa volt az. Még mindig olyan gyönyörű, mint hajdan. Egy csábítóan szép és ravasz angyal. Karcsú testén bíborfűző simult, és fekete csipkés szoknyája combjáig volt végig vágva.

– Angyalok szobra? – kérdezte a nő fekete haját simítva, majd csábító zöld tekintete megakadt a reverendán. – Hm... – mosolygott szép piros s duzzadt ajkaival. – Hogyan is hangzik a második parancsolat, atyám? – kérdezte, megfogva Náthán vállát. Kisvártatva a férfi lehunyva szemeit válaszolt:

– Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tisztelt azokat, ... mert az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezer-íziglen azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják. – Erre a mondatra elmosolyodott Axa, majd a szoborra mutatva:

– Azok ott nem a teremtés angyalai akarnak lenni?

– A frigyládát is két kerub őrzi, Axa – vágta rá Náthán   –, ez csak egy szobor. Egy emlékmű, melyet nem imád senki. Nem azért készítették, hogy valaki is meghajoljon előtte – mondta mély hangon a férfi.

– Hajdan száz évig nem tettük lábunkat a földre, háborúk dúltak. S manapság pedig már szobrunk is van? – kérdezte Axa Auriára tekintve. – Szép lány lett. Ki mondaná, hogy a lélekőrzők angyalvére csordogál ereiben?

Náthán  csak tekintett a lányra, majd kezét hátra téve Axához fordult:

– Hallgatlak – mondta mély hangon.

– Az Úr rendelkezett. Két hét múlva vége a szolgálatodnak a földön – mondta Axa komoly tekintettel.

– Két hét? – kérdett vissza Náthán.

– Náthán – vágta rá Axa –, nézz magadba. Tizenhét éve neveled a lélekőrzők lányát. Nem volt még elég? Lábra kell állnia. Nem tagadhatod előtte a vérét. Az Úr azt parancsolta: legyenek a lélekőrzők szabadok.

– A lélekőrzők? Amara hol van? – kérdezte  Náthán. Axa csak mosolygott.

– Két hét. Vége lesz halandóságodnak, és visszakapod szárnyaidat. Új feladat vár majd rád, mit Isten rendelt. A lélekőrzők vérüket akarják. Amara pedig eljön, nem kell aggódnod miatta. Auria visszakerül a lélekőrzőkhöz. Ne ellenkezz! – mondta, majd mintha ott sem lett volna, eltűnt egy gyengéd fuvallattal.

Náthán nagyot sóhajtott, majd Auriára tekintett.

„–  Annyi halál. Annyi könny és fájdalom... – mondta Náthán, bátorító tekintettel nézve hajdan a két lélekőrzőre a vakítóan fehér kórházi szobában. – Az ember nagyon sok mindenhez ért. Teremteni és pusztítani. Az egyedüli vétke az, hogy nem képes kellőképpen használni azt a hatalmat, melyet Istentől kapott. Én fogom felnevelni Auriát – mondta az újszülöttre tekintve karjaiban. – Ő lesz... a váltságotok, lélekőrzők." – mondta akkor, s nyomban el is tűnt.

Most eszébe jutottak a régi emlékek,  hát elvégeztetett? Vagy csak most kezdődik?

▼

Az angyalszobor avatása véget ért. Mindenki lassan-lassan vette hazafelé az irányt. Náthán még megállt a szobor előtt. Nagy szemekkel tekintett felé, majd kezeit hátra téve felidézte lelkében a régmúltat, mely mintha meg sem történt volna. A nagy csatákat a vadászokkal. Sion eszement terve. Az üres templomok. A sok árva... Mennyire képes volt tönkretenni magát a világ. Hiába volt a kezében az emberiségnek minden, elfeledkeztek a legszentebbről, s elvesztették az életüket. Az angyalok száz éven keresztül nem tették lábukat a földre. Hamuvá vált a termőföld, és az eredendő bűn ott tombolt az emberek ereiben. A szentek bűne... Az angyalok bűne... – gondolta magában a pap, majd elmélkedését Auria hangja törte meg.

– Megyünk? – kérdezte  tekintve a magas papra. Náthán elmosolyodott.

– Auria, szerinted mennyire képes az ember hinni Istenben?

Auria nem válaszolt. Némán hallgatott, s tekintett a papra. Mintha nem értette volna, miért kérdezte ezt tőle.

– Bűn lenne-e nem hinni az Istenben? Mit jelent hinni? – kérdezte a pap elmélyülve a szobor látványában, majd kissé eltért a szavaitól. Auriára tekintett – Valamikor nem így volt. Minden, de minden elpusztult. Semmi sem marad ebből a pompázó világból. Ő parancsolt, és az angyalok teremtettek... embert a saját hasonlatosságukra.

– Ez akkor igaz? – kérdezte Auria. – Az angyalok valóban férfiak?

– Hmm... – mosolyodott el Náthán. – Az angyalok, megint? – kérdezte, majd a szoborra mutatva folytatta. – Mondd csak, mit látsz? Erőt? Bátorságot? Szeretetet? Hatalmat? Vagy ölelő karokat? Szárnyakat, melyek oltalmaznak? A nem csupán fiziológiai kérdés – mondta elhalkulva a pap. Auria lágyan megfogta a kezét.

– És vannak gyerekangyalok is?

– Szörnyen kíváncsi vagy, Auria. Gyerekangyalok?

– Igen. Ha van női és férfi angyal is... Akkor azok összejöhetnek, akár az emberek, nem? Lehet gyerekük? – kérdezte halkan  . Náthán még mindig csodálkozva nézett rá.

– Összejöhetnek? Érdekes megfogalmazás... azonban szerintem az angyaloknak sokkal több kell ennél. El tudsz te képzelni egy terhes angyalt? – kérdezte kissé nevetve Náthán.– Nagyon ritka, hogy két angyal „gyereknevelésen gondolkodna... Nekik teljesen más dolguk van. De ha mégis valami miatt erre a döntésre jutnának, mikor átlépik angyallétük határait, csak akkor születhet fényükből új angyal. A két angyal lelkének mértéktelen vonzásában, vad szikrák éles csattanása közepette... a fény testet ölthet. Akkor csupán kicsi gyermekalakja lesz. Nem újszülött, csecsemő, akár az ember gyermeke. Egy újszülött angyal már tudatos, erős lény. Mégis, „szülei rangjától függően évek, évtizedek vagy -századok telhetnek el, míg teljes