Az Ösvény

By Soma Csátvák

Hogy mi is az az Ösvény? Így hirtelen nem is tudom. Mindenesetre aki letér róla, talán sosem talál vissza rá, mégsem téved el, mert ha megfáradva visszanéz, megérti: a saját lába nyomában jár. Hiszen a célja felé tart, az általa taposott ösvény csakis az odavezető úton, a talpa alatt jöhet létre!
Vannak, akik nem hisznek ebben, mások az eredendő hatalmat keresve igyekeznek úrrá lenni környezetükön. Megint mások kilépnek ebből az ördögi körből: Merj nagyot álmodni! – tartják például a vándorok, a sajátos, legfeljebb csak magához a fantáziához hasonlítható világhalmaz kihalófélben lévő lakosai. Az egyikek a számlálhatatlanul sok közül.
De az is lehet, hogy az Ösvény nem más, mint egy sikerültnek nyilvánított kísérlet, aminek tárgya az önmagát megíró történet; egymásba gabalyodó, összefonódó szálak kötege, melyek a végén képesek egyben tartani a mindenséget, s egyúttal gúzsba kötni oly sokakat.

• Language: Magyar
• Publisher: Soma Csátvák
• Release date: Jul 7, 2017
• ISBN: 9781370107469

Soma Csátvák

Csátvák Soma vagyok, 1988-ban születtem Budapesten. Írni azért kezdtem el, mert megtetszett, hogy az írók saját világokat alkothatnak. Így született meg 2015-ben hosszú évek, illetve néhány tanulópénznek felfogható kísérlet után a Lélekcsapda c., poszt-apokaliptikus, sötét sci-fi, ami nyomokban fantasyt is tartalmaz. Nem lett egy könnyű olvasmány, bár nem is volt vele ilyen célom... Smashwordsről ingyenesen letölthető, illetve itt olvashattok róla bővebben: http://lilapulcsis.blog.hu/2016/01/06/csatvak_soma_lelekcsapda Kifejezetten érdekel a világvége – természetesen csak elméletben. A blogomon elérhető, Az Ösvény c., kötetlen fantasy után időrendben ismét a poszt-apokaliptikus sci-fi következett, ezúttal rendhagyó formában: felkérést kaptam a hazai fejlesztésű, Saltlands c. társasjáték háttérvilágának kidolgozására, illetve az ehhez köthető kreatív tanácsadásra. A társasjáték jól sikerült, a munka pedig annyira megmozgatta a fantáziámat, hogy 2017 elején megjelent a Saltlands – Isten után, mely egy, a Lélekcsapdánál lényegesen emészthetőbb, jövőben játszódó kalandregény lett. Jelenleg folyamatosan dolgozom első regényem folytatásain, keresem kézirataim helyét, illetve további (társas)játékok, képregények világépítése, narratív kidolgozása van terítéken. Összességében minden foglalkoztat, ami egy kicsit is megbolygatja a valóságot, vagy továbbgondolja azt.

Book preview

I. szakasz: Tetemre hívás

Mindig is azt hangoztattam: nincs okunk félni a haláltól – s hogy ezt én elhiszem-e? Talán. De egy biztos: görcsölni semmi esetre sem éri meg. (Persze azért egy vészterv nem árthat!)

Ravaszdi, a Rókák Hercege: Setét gondolatok egy fényes elmétől

Anyu és apu 1.

Lovagkirály volt, vagyis annak fogják tartani otthonában. Igaz, e dicső emlékezethez nagyban hozzájárul majd e máshonnant övező érdektelenség, és az ebből fakadó elszigeteltség. Itt könnyedén lehettél valaki, mert ide jóformán senki sem érkezett máshonnét.

Ahogy a falon rozsdálló kardjára meredt, elszégyellte magát. Nem érdemli meg a dicső, lovagkirályi titulust. Rég nem. És ezen már nem lehet változtatni. Eljárt felette az idő.

Mit csináljon az ember, ha valamennyi csatáját túlélte, de a régi méltósághoz, az ormótlan páncélokhoz és csontrepesztő pallosokhoz már gyenge?

Az, hogy unalmában megint ezen rágódott, csak egyet jelenthetett: a futár késik. Volt rá példa, hogy ilyenért keményen büntetett, és megesett, hogy az áldozat már a kínpadon kilehelte lelkét: szíjjá hasított hátbőre sehogy sem tudta benntartani a vérét, s nem lehetett vele mit kezdeni.

Nagy ügy. Errefelé igazán mindegy volt egy halál ide vagy oda. Na meg akik a fertőzésbe pusztultak bele hosszas, lázas gyötrelmek után. Ismervén a kegyesség fogalmát, a király utóbbiaknak olykor megengedte a jótékony találkozást a híres-hírhedt fantazma-pestissel.

De ez a mostani futár persze más volt. Nagyon más. Máshonnét jött ide. Az ilyenekkel kivételezni kell. Hiába királya ez országnak, teljhatalmát önmaga, a józan esze korlátozhatja – büszke volt éles elméjére, aminek e megállapítást köszönhette, jóllehet érezte: nem kellene, hogy így legyen.

Igazából nem szeretett király lenni. Felelősség, ceremóniák, politika, vallás és a nyűgjei, illemnek becézett képmutatás, flancos göncök, giccsparádé – vége-hossza nincs felsorolás. A baj az, hogy senki nem akadt, kivel ezt megoszthatta volna. Kapcsolatát a királynővel kezdettől a tökéletes közöny jellemezte, miután egy békeszerződés jóvoltából összekerültek. Noha a nő rövidesen megajándékozta őt két kései, törvényes gyermekével, apjuk nagy bánatára azonban egyikük sem szerette a fakardokat.

A főurakkal és egyéb más rendű és rangú talpnyalókkal, élükön a főtanácsossal pedig már tele volt a hócipője, a hímtagjáról nem is beszélve. Idejét sem tudta, mióta volt egyedül.

A király mindössze egyszer beszélt maximálisan nyíltan életében, először és utoljára akkor érintette meg az igaz barátság langyos, kellemes szele. Kár, hogy e kapcsolat csak néhány napig tartott. Ernének – mert hogy így hívták – vissza kellett térnie honába, valamelyik máshová. Nem nevesítette, de ő, a király valószínűsítette, hogy a légúszókhoz.

Sosem látta azóta. És bár megbarátkozott ennek végérvényességével, attól még hiányzott neki. Csodálta, amiért olyan könnyedén meg tudta nyerni őmakacsságát, ugyanakkor egyáltalán nem volt behízelgés jellege a dolognak. Erne úgy érdeklődött, hogy közben nyíltan adta elő magát, és nyíltságot is várt cserébe. A király azonnal meglátta benne a többet, a különöst, akit nem köt semmi, azt, amivé titkon mindig is vágyott lenni.

Ernével e célok egyszerre elérhető távolságra kerültek, de mire a király erre rádöbbent, már újra egyedül volt megunt világa szürke kísértetei közt, kik folyton banális tébolyaikkal nyaggatták. Egyedül volt, és ezen nem változtathatott, mert Erne elment, mielőtt megkérhette volna rá, hogy tanítsa meg átébredni.

Szunnyadó kíváncsiság 1.

A légúszó srác a lakhelyéül szolgáló égiváros, a IV-es Légvár csővezetékein keresztül hallgatta a lányok fürdőjéből odahallatszó viháncolást. Semmi különös: játékos visongásokkal megszakított, a csobogással versenyre kelő visítozás. Egyszer, régebben történt itt valami olyan, ami talán kissé túlmutatott az alapvető fürdés-funkción, és a vége nagyon hangosra sikeredett. A fiút azóta is gyakran ostromolta a kérdés, hogy vajon melyik kettő (?) lehetett az.

Alapból nem ezért mászkált errefelé, noha most már nem lehetett letagadni: a fürdőzéshez időzíti a szerelvények közötti mániákus csatangolást. De ez akkor is csak kitérő lehetett, az irány egyszerűen: tovább.

Van itt még mit megismerni – így szokta nyugtatgatni magát a fémes útvesztőben, miközben sorra kerülte ki a már minden szögből megismert csöveket.

A lányok közben megtisztultak a valódi összecsapásra nevelő sikló-játék során szerzett olajos izzadtságtól és a benne oldott mocsoktól. A srác utánuk szagolt egy csövön keresztül, miközben frissen illatozva elillantak a fürdőből. Egy szót sem hallott már, s eleinte azt hitte: nyitva hagyták az egyik csapot. Miközben várt, azon kapta magát, hogy mászóhorgaival disszonáns, a gépezetektől idegen, azok meghibásodását előrejelző ütemet ver az egyik csövön. Nem lelte meg az ihlet forrását, pedig úgy érezte, nagyon is célzatosan dobol.

Miközben így szórakoztatta magát – a rendszer alapvető, errefelé egyébként csendes működésének sistergős nyöszörgését leszámítva –, elhalt minden hang. A csobogás hiánya negatívan susogta a másik jelenlétét.

A fiú közelebb hajolt a csőhöz. Valami vibrált. Rányomta fülét a hideg fémre.

– Adj jelet! – zengett a fémes-nedves hang. – Kérlek!

Lüktetők 1.

Darazsak és pillangók űzték egymást feje fölött, bár sohasem került sor tettlegességre köztük. Állítólag e mesterkéltnek tűnő harmóniát előbbiek megtörték, ha egy-egy állat a hajzuhatagába hullva eltávozott. Vagy az már nem tettlegesség? Meg különben is, mit zavarta volna pont őt? Talán csak kívülállóknak szóló látszat volt eme idill, akárcsak nő alakja.

Az Élet egyfajta helytartójaként, az Úrnőnek minden mi élő, vagy ahhoz hozzájáruló egyformán kedves volt. Bármi, ami az anyag elevenségét szolgálta – így bűzlött egyszerre a legkülönfélébb állati trágyák förtelmes egyvelegétől, a rothadás melankolikus édességétől, és árasztotta élesen egy rétre való virág ezerféle illatát.

Nagyon sok máshonnani látogatója volt – nem tűrte meg az értelmeseket, az anyag formálóit telepesekként. Óvta az egyensúlyt, amely őt is életre hívta, s az egyébként jóságos, hajlékony Úrnő sosem hajlott kompromisszumra ez ügyben.

Szerette a látogatókat: bár nem vágyott rájuk, állandó jelenlétükre, mégis érdekesnek találta őket, általa meg nem ismerhető világok lakóit. Palotája – melyet magától soha senki nem nevezett volna így – minden egyes eleme az ő kényelmükért lett kinevelve az élet teremtőerejével a tetszhalott anyagból. Patakok, fűágyak, gyümölcsöskertek és válogatott húsú lények, speciális igényekhez növesztett fák alkotta erdők. Paradicsom és… börtön a látogatók számára.

De inkább zsákutca.

Az Úrnő csak Karámnak hívta, óvakodva attól, hogy ezen elnevezés napvilágot lásson.

Odakint, az eszköz híján áthatolhatatlanul sűrű inda és kéreg falakon túl, apró, mérges rovarok vigyázták világa sértetlenségét. Eleinte csak viszketést éreztek azok, akik ki tudtak szökni, aztán egyre kijjebb, vagy jobban mondva beljebb jutva már csípett és fájt is marásuk. Végül a rengeteg méreg gondoskodott arról, hogy a kalandorok belepusztuljanak a felderítési vágyukba. Bár mondják – de vajon kik? –, hogy a különösen ellenállók túlélve a rovarok poklát, a halálos apróságoktól tökéletesen mentes vidékre értek. Ahol aztán a nagyvadak következtek, kik minden teketóriázás nélkül felökleltek, felfaltak, széttrancsíroztak mindent, ami az útjukba került.

Nagyon szépen megalkotott rendszer volt ez; szigorú, de egyszerű, követhető szabályokkal. És működött is igen-igen sokáig. Ám az a hír járta mostanság, hogy távol a palotától, egy félreeső, viszont annál kényesebb helyen a civilizáció rákfenéje ütötte föl a fejét.

Esszencia 1.

Sokan gonosznak tartották, bár e pletykák kiötlőinél a maga következetes módján sokkal jobb volt. Rabolt és csalt, gyilkolt és erőszakolt. Világok réme volt mindennemű túlzás nélkül.

Erre vágyott, ez volt mindene, ugyanakkor nem volt más választása. A szükséges rosszként egyfajta primitív élvezettel, szorgalmasan tette a dolgát, és keserítette meg, vagy vette el annyiak életét.

Volt már klasszikus haramia egy illegális vám- és alkalomadtán minden mást szedő társaságban; ahogy magányos pszichopata is, aki kizárólag tíz éven aluliakat gyilkolt és erőszakolt meg – változó sorrendben.

Mikor mivel okozhatta a legnagyobb kárt az adott máshonnannak.

Legelső élete árvaházi bölcsőjéből való kikerülése óta profi átébredő volt. Kipróbálta magát űrkalózként egy valószínűtlenül sokbolygós naprendszer azóta is vágyott káoszában, sőt ezeknél még vezérré is avanzsált, bár hamar kicsinálták. Máskor hagyta, hogy befogadják, mint árvát, hogy aztán belülről verje szét a jóságos családot. Mostanság valamiféle ereklyevadász, kalandorszerűség volt, szigorúan ügyelve rá, hogy mindig olyasmit lopjon el régészként (ő a hecc kedvéért annak vallotta magát), amit az adott világon a legnagyobb becsben tartottak. Tulajdonképpen pofonokat osztott, csak ezúttal a tudatnak – családi, nemzeti, faji szinteken.

Mire jó ez? – kérdezték tőle a hozzá közel férkőzők (és szigorúan nem: hozzátartozók), még ha csupán pillanatokkal is élték túl a választ.

A Szükséges Rossz vagyok – felelt nekik ilyenkor tárgyilagosan, mintha betanult szöveget mondana, pedig csupán arról volt szó, hogy tökéletesen ismerte önmagát. – Biztosítom a változás révén a mozgást, az életet. Amit teszek, arra valamennyi vádatok illik, vagyok, aki vagyok. De ne tagadjátok, mennyire jól jövök mesterkélt erkölcseitek fenntartásához! Egyébként sem magam hívtam életre magamat – ezt sose feledjétek! Egyetlen, rabságra kárhoztatott szülőm jó előre megalkotott végakarata vagyok. Teszem a dolgom, amíg lesz mit megrontani. Nincs mögöttem ok vagy előttem okozat.

Aztán eljött az a nap is, hogy ez utóbbi állítás igazságtartalmát kikezdte veszedelmesen tárgyilagos logikája. Nem lehetett véletlen, hogy – még ha csupán szóban is – előkerült egyszülője.

És igen: célból, külső célból van most itt, ebben az izgő-mozgó táborban. A szorgoskodó zsoldosok kerülték őt. Vajon hányan tudják, ki ő valójában? Hogy az ő jelenléte egy ilyen sebtében előkészített, ködös célú akcióban egyenlő a halálos ítéletükkel?

A kitérő 1.

Ahogy ballagott, úgy hágott fel a nap a legmagasabb fokára, s millió mozdulatlan lángostorával hajszolta célja felé. Aztán enyhült az idő, a szél eleinte kellemetlenül hűtötte nyirkos tagjait, majd felszárítva izzadtságát már egészen tűrhető volt a létezés. De nem szokhatott bele, mert az idő elkomorult, a sötétség és nyomában a hideg egyre jobban követelte jussát. Végül már reszketett a hirtelen jött fagyban.

De kibírta. Mendegélt tovább, s az idő megkegyelmezett rajta. Az élénk magzat, a világ rúgkapált, majd rövidesen meg is született. Betelni is alig tudott a gyönyörűséggel, de nem kerülte el figyelmét, hogy mennyire nehéz fenntartania figyelmét, mert az egyre nagyobb hőség kikezdte idegeit, előcibálta félrehajított emlékeit. Ilyenkor különösen nem állhatta a nyarat. Nagy kár, hogy e máshonnan leginkább sivatag képében szeretett tetszelegni.

Így teltek az évszakok s az évek, a célállomás pedig napról napra közelebb került hozzá valami elvont, nehezen megfogható módon. Ritkán nézett fel, de olyankor mindig örömét lelte a világvégén túl, a végtelenben imbolygó foltban, aminek elérésére tette fel élete legnagyobb, talán utolsó részét. Eszébe juttatta, mennyire tökéletesen öncélú a feladat, amit magának adott, hogy mennyivel jobb itt, s hogy mi minden vezetett idáig, bár a sorrendet már ő maga sem tudta.

Ahogy abban sem volt igazán biztos, fizikailag közeledik, avagy távolodik hozzá. Sőt, az évezredes út utóbbi napjaiban mintha köszvényes ízületei is simábban gördültek volna. Már és még nem tudta, mit jelent mindez, egyelőre túlságosan bele volt merülve az útba.

Megállni azonban nem akart, nem véletlenül vonult el a világtól, saját gondjaitól és gondolataitól. Itt ha útközben netán valami kellemetlen éri, hát teszi azt, amit eddig is: kitapossa magából.

Anyu és apu 2.

Látogató! Méghozzá máshonnani! Talán a futár?! Egy nő? Tehát nem Erne az… De azért… Van helye deazértnek?

Micsoda remek hír, de ennyi erővel miért nem a lehető legjobb?

Ahogy a király a jövevény üdvözlésére igyekezett (mások üdvözlése és igyekezet másokért – milyen király az ilyen?!), lépten-nyomon palástjára lépett. Szitkozódva, üggyel-bajjal összehúzta magán a nemrégen rávarrt rojtos fűzők segítségével a jó meleg szövetet. Mostanában folyton fázott.

Már odafele menet, ahogy józan ítélőképességet próbált erőltetni magára, és lassított léptein, kezdte megutálni ezt a valakit. Kéretlenül egyesült benne mindama harag, amivel a máshonnani látogatók iránt viseltetett (kivéve persze Ernét). Hiszen mind egyformák! Gúnyolódni járnak csak ide! Hogy unalmas e föld, kicsinyesek a lakók, rossz a koszt, ésatöbbi, ésatöbbi. Még egy tisztességes máshonnani tolvaj sem akadt! Mert hogy szerintük nincs is mit ellopni innen. A legkülönösebb egzotikum a fantazma-pestis – egy e világon mára már kordában tartott, jószerivel gyógyíthatatlan kór, amely miközben megállíthatatlanul, a felhasadásig dagadó gubóival szó szerint kivéreztette áldozatait, gondoskodott azok őrült utazásáról, mely állítólag – aligha van erről hiteles információ! – a világok legkéjesebb, legelképesztőbb kárpótlását nyújtja.

Csekélység az életért!

Természetesen megfordult királyunk fejében a halálturizmus – ő találta ki ezen tulajdon lényegretörésébe unalmasodó elnevezést. Csakhogy – s ez egyben pontosítás is lesz, hiszen mégiscsak eltulajdonítottak innen valami igazán említésre méltót – beelőzték más máshonnanok: a ritkás beszámolók szerint számos helyütt iparágszerűen űzték az elmúlni vágyók ilyesfajta, pikáns kiszolgálását. Cserébe pedig elnevezték e máshonnant Nyavalyaföldnek – királyunk a gondolatától is fel tudott volna robbanni.

Az uralkodónak ráadásul nem volt esélye konkurenciáival szemben, hiszen mindegyiken akadt bőséggel látnivaló egyéb, mint rideg kőfalak, sárban dagonyázó parasztok, vagy egy-két kósza csata. Komolyan nem értette, hogy legalább az utóbbi miért nem vonz látogatókat – közben meg beismerte, hogy harcban edzett lovagkirály létére már őt sem hozza lázba a vérontás. Utolsó ütközetét is félbehagyta: feladta a zsákmányolt várat, igaz, a kutakat azért megfertőzte fantazma-pestissel – ha nem lehetett az övé, ne is lehessen senkié sem…

Na mindegy.

Jött valaki és ő fogadni fogja.

Amikor kitárták a kisebbik trónterem neki fenntartott ajtószárnyait, meglepő látvány fogadta.

A lány nyilvánvalóan álcaként hordott hamvassága alapján tizenhat ha lehetett, és épp vékony ujjai ormótlan körmeivel kocogtatta egyik páncélos, kissé tanácstalan vitézét, másik keze karmaival pedig a csipát lapátolta ki szemzugaiból, melyet aztán szárazra dörzsölve, egy elegáns mozdulattal elpöccintett. Hófehér haja kócos volt, de valahogy rendezetten, akár egy oroszlán sörénye. Úgy és olyan mereven vigyorgott, hogy a király pár pillanatig azt latolgatta, hogy vajon képes-e egyáltalán mimikára.

De aztán jött a java! Ahogy a távolság csökkentése segített a király látásán, olybá tűnt, a lány légúszó – csakúgy, mint Erne. A ruhája legalábbis ezt sugallta: sötétbarna, szíjakkal (fölöslegesen) gazdagon keresztül-kasul, vagy sorban kötött hacuka, melynek csápjai feszes bőrzekévé álltak össze, hozzá illő, majd szétrepedő nadrággal és körbevasalt csizmával. Nem hiányozhatott az elmaradhatatlan repülős szemüveg, mely a feltűnően rendezett benyomást keltő frufru kezdővonaláig volt feltolva.

És milyen magas volt! Na persze, pont mint egy nyúlánk, de inkább átlagos máshonnani… Éppen olyan magas, hogy ha trónemelvényén ülve látogatná meg őfelségét (a király szeretett magának e kifejezéssel kedveskedni), alig-alig kerülne feljebb királyi szemmagassága az övénél!

Érezzük át, mennyire kínos ez!

A király csak nézte, nézte, és hiába emlékezett, mint dúlt-fúlt korábban, most mégsem tudott haragudni a látogatóra, holott meggyőződése volt, hogy kiérdemelné.

– Főtanácsos! – vakkantotta uralkodóhoz nem illő zavarában.

Már megint mintha a falból jött volna elő. Hogy utálta ezért! De szigorúan csak ezért. Hiszen ragyogóan végezte dolgát.

– Igen, királyom – fuvolázta a műveltekre jellemző affektáló túlartikuláltsággal, miközben úgy meghajolt, hogy csúcsos süvegének le kellett volna pottyannia.

Királyának semmi értelmes nem jutott eszébe.

– Hallgatlak – vetette oda inkább.

– A kishölgy egy órája érkezett. Légúszó. – Ura horkantással reagálta le az ismert információkat. – Nem hivatalos, tehát nem az, akit várunk. Röstellem bevallani, de nem sikerült kiderítenem, mik a szándékai.

Hát már ez is teljesen hasznavehetetlen?! – fortyogott magában a király, majd azon kezdte törni koronázott fejét, hogy mit is kéne mondania.

– Ez a hely tényleg tök uncsi – előzte meg a létező legbosszantóbb dumával a légúszó. – Már értem, miért nem jött vissza.

Csak nem Ernéről beszélsz?! – a király keze megakadt intés közben, mellyel embereinek üzent, hogy készüljenek, mert móresre kell tanítani a lányt. Micsoda mézesmadzag… Ki tudja, talán nem véletlenül ébredt ide.

– Pedig e hon termi a legnagyszerűbb fantazma-pestist – mesélte szívélyesen a király, akár egy kígyó, miközben egészen közel ért a felé forduló lányhoz, mire az eddig macerált páncélos lovag hallhatóan felsóhajtott. – Két nap járóföld nem sok, de talán annyi sem kell a legközelebbi friss csatáig. Mintha csak a fáról tépnéd le a gyümölcsöt, nem úgy, mint a más máshonnani konzervtelepeken!

– Guszta – kommentált lesajnálóan a lány. – De sajnos még nem érint a dolog. Ígérem, ha eljön az ideje, fontolóra veszem!

– Futárt várunk, máshonnét – váltott ridegebb hangnemre a király. – Főtanácsosom szerint te csak úgy… jöttél, leány.

– Hát azt azért nem merném állítani.

– Akkor ne tedd.

– Mi szél hozott erre? – súgta a főtanácsos bárdolatlan urának az illendő kérdést.

– Mit keresel itt?

– Egy fásult és mogorva lovagkirályt.

A legközelebbi király felmordult.

– Baromi uncsi ez a hely – sóhajtott a lány. – Szeretnék mielőbb elszelelni. Ja, és hoztam magammal egy extra retúrjegyet.

– Egy mit?

Szunnyadó kíváncsiság 2.

Tornászokat megszégyenítő kecsességgel lendült ki a szerelékjáratok csődzsungeléből. Ahogy ügyessége révén lágyan, de a fém-fém találkozásnak köszönhetően mégis csattanva padlót ért, egy csapat lánnyal találta magát szemben – micsoda tetszést aratott mutatványával!

Csakhogy a légúszó srácnak elege volt aznapra belőlük – az a hang még mindig ott nyögött a fejében. Teljesen szétzilálta magabiztosságát: egyfelől mert kísértetiesen ismerős volt, másfelől pedig az a kétségbeesés, amivel szólította őt… Most is kiverte tőle hideg veríték.

Lábai alatt vidáman, szertelenül kongott a szegecselt lemezburkolat. Odafent egy léghajó úszott kövér, boldog malac módjára – alkalmi szemlélőjét azonban most dühítette a béke és a gazdagság, vagyis a sérülékenység és a tékozlás eme remeke.

Vagy csak azért érzett dühöt, mert akaratlanul is anyjához tartott. Nem volt ő anyámasszonykatonája, szülője szoknyájához sem nagyon menekült soha (ellenben más szoknyákkal). De vannak helyzetek… Illetve nincsenek. Az ilyen pont azért áll elő, mert olyan ritka, vagy éppenséggel lehetetlen. Hozzá kell mennie, különben elfogja a bizonytalanság felett érzett aggodalom, amit ki nem állhatott. Szinte érezte, ahogy az érzet érte nyúl, hogy lehúzhassa a mélybe, talán épp a végtelen szakadékba, magába a Kékségbe.

Miközben felfelé szaladt a lépcsőn, önkéntelenül is az annak gerince alól jövő csattogás ütemére lépett. Kisgyermekkora óta mindig így csinálta. Most úgy érezte, semmi sem lehet ennél nagyobb baj.

De aztán végre odaért. A kilincs hideg volt – mint minden árnyékban lévő dolog a légváron. És masszív. Olajozottan, csak