Maggie

By Charles Martin

Dylan Styles számára akkor kezdődött újra az élet, amikor Maggie, imádott felesége, felébredt a kómából. A férfi két naplót ír, az egyiket Maggie-nek, a másikat önmagának. A házaspár elhallgatásai és kifakadásai, titkok és hazugságok, remények és kiábrándulások, félelem és bizakodás adja a regényen végigfutó állandó kettősséget.
Milyen jövője lehet annak, aki nem képes megbirkózni a múltjával? A házaspár kapcsolatának szétesésével egy időben darabokra hullik körülöttük a világ, újabb tragédiák és boldogságok érik őket. Lassan megértik, az őszinte szembenézés pusztító ereje porig rombolja az eddigi életet, ám új alapokat teremt egy szebb jövőhöz, akár a főnixmadár, saját hamvaiból megújulva.
Charles Martin Egy új élet reménye című regényének történetét szövi tovább ebben a kötetben néhol megejtő, néhol megrázó, de mindig szívhez szóló módon.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Dec 17, 2014
• ISBN: 9789636436025

Charles Martin

Charles Martin is a New York Times and USA TODAY bestselling author. He and his wife, Christy, live in Jacksonville, Florida. Learn more at charlesmartinbooks.com; Instagram: @storiedcareer; Twitter: @storiedcareer; Facebook: @Author.Charles.Martin.

Book preview

co

Charles Martin

Maggie

GeneralPress

A mű eredeti címe Maggie

Copyright © 2006 by Charles Martin

All Rights Reserved. This Licensed Work published under license.

Hungarian translation © Benda Klára

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll.

Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni.

Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

BENDA KLÁRA

Szerkesztette

ÁRKOS ESZTER

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 602 5

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

www.content2connect.com

co

2014

Christynek

Mert mellettem álltál és hittél bennem.

1

Virradat előtt hallottam meg. Az arcomtól néhány centire olyan hang hallatszott, mintha kekszet húzna egy egér a fapadlón. Néhány másodperc múlva már úgy hangzott, mintha a szimfonikus zenekarban hangolni kezdtek volna a fúvósok. Aztán olyanná vált, mint a napon lustálkodó macska dorombolása, végül pedig, mint amikor egy több hónapos kómát átélt asszonynak elkezdenek megerősödni a garatizmai.

Ez az egyik kedvenc hangom. Az édes álmok hangja, az elégedettség hangja, a feleségem hangja, mellettem. Az alvó Maggie-é. Most éppen mély álomban volt, és úgy horkolt, mint egy tengerész. Csukott szemmel feküdtem, és halottnak tettettem magam. Mosolyogva hallgattam, mert tudtam, belehalna, ha elmondanám. „Én nem horkolok!"

Öntudatlanul a légzése ritmusára kezdtem én is levegőt venni, ügyelve rá, hogy a belégzésnél elég mélyet lélegezzek, és aztán elég lassan fújjam ki a levegőt.

A holdfény szürkéskék derengéssel töltötte be a szobát, amely arról árulkodott, hogy a telihold magasan jár, s úgy fénylik, mintha a Tejút egyik reflektora Maggie-re lenne irá­nyít­va. Néztem őt, ahogy elnyúlva feküdt, és rácsorgott a Tej­út. Éj­sza­kánként általában vergődött, mint a partra vetett hal. Reggel felé aztán kicsit megnyugodott, és keresztbe fordult az ágyban. Most úgy feküdt, akár egy hóangyal, és saroktól sarokig minden négyzetcentimétert elfoglalt a lepedőn. Alig maradt hely a fejemnek a matrac szélén, és a takaróból is alig jutott nekem, de nem elégedetlenkedtem. Ha valaki egy zokszót is hall tőlem, alaposan náspángoljon el! Éreztem a lábfején a zoknit, a nyaka bőrén a pár csepp par­fümöt, a karjai szorításában pedig, hogy az övé vagyok.

Az egész világban béke honolt.

Hajnali négy óra körül Maggie az oldalára vetette magát, kiterült, mint Blue, a kutyánk, és aztán újra a karjaiba font, mint egy polip. Amikor megnyugodott, a haja tekergőz­ve terítette be a mellkasomat, mintha belőlem lenne. Maggie haja jócskán a válla alá ért. Hosszú volt és fényes, akár egy samponreklám. Az enyém a közelgő nyár, meg a traktoron töltött hosszú órák miatt viszonylag rövidre volt nyírva, a nyakamhoz hozzáfért a nap, a por és a piszok. Amikor Maggie levágta, elégedetten biccentett, hozzátéve, hogy a nagyapám is elégedetten biccentett volna.

Odatolta az orrát az enyém mellé, és a levegő a tüdejé­ből az én tüdőmbe áramlott, majd újra vissza az övébe. Mell­ka­sa könnyed ritmusban emelkedett és süllyedt, és a bőre meleg volt. Jobb lábát átvetette az enyémen, mint vala­mi hor­gonyt, hogy ne lehessen a testét kimozdítani a helyéből. Jobb karjával áthurkolt, mintha biztosítókötél lenne, és a kezét belefúrta a matracba, mint valami sátorcöveket.

Bár szívem szerint még maradtam volna, de kibogoztam magam, és kibújtam a cövekek közül. Visszahúztam meztelen vállára a takarót, füle mögé simítottam a haját, és a konyhába mentem, hogy feltegyem a kávét. Blue jött utánam, nyújtózott egyet, megállt a hálós ajtó előtt, és az orrát a zár kallantyújához nyomta. Tudta, hogyan kell kinyitni, de Maggie jelenlététől ellustult, és most várakozó tekintettel hunyorított felém.

Ránéztem, erre leszegte a fülét.

– Öregem – böktem a szoba felé –, ő volt kómában, nem te. Ha ki akarsz menni, nosza, tegyél érte!

Blue nyüszített, felemelte orrával a kallantyút, és eltűnt a veranda irányában.

Amíg a kávéfőző pöfögött és köpködött – függőségem mámorító zenei aláfestése –, kimentem a verandára, a szabad ég alá, életem színpadára. Tömzsi fekete alakok körvonalai látszódtak a hajnali fényben, amiből arra következtettem, hogy vadpulykák rejtőznek a folyót szegélyező fák ágai között, a fiunk sírja felett. Innen ugyan nem látszott, de ha csak a világ a feje tetejére nem állt, a folyó most is békésen folydogált a fák mögött, és élettel töltötte meg a földet. Legalábbis Dél-Karolina nagy részét és benne engem.

Előttem terült el a kukoricatábla, a kétméteres néma őrszemekből álló sereg, amely fegyelmezett egységbe forrva hullámzott a halkan susogó tavaszi szélben. Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, a fekete több tízezernyi árnyalatát láttam magam előtt, ahogy a kukoricaszárak vékony karokként integettek a menny felé. Papa egyszer azt mondta, hogy a gazdálkodó karmester, aki a mennyek színe előtt vezényel. Több év eltelt, és sokszor száz órát el kellett töltenem a traktoron ülve, mire megértettem, mire gondolt.

A veranda magaslatából majdnem elláttam a rózsák mögött megbújó bronz emléklapig, amit abból az alkalom­ból állítottam, hogy Maggie elnyerte az Év Kertje díjat. Csak néztem, és hitetlenkedve csóváltam a fejem – meg­mo­­solyogtatott egy emlék a kóma utáni időszakból. Volt idő, amikor nem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordul velem.

A bizonyosság, hogy Maggie életben van, lélegzik, és haza­tért, úgy lengte be a házat, mint a tavasz illata. Virágzó kamélia, rózsa, gardénia, lilaakác, írisz, flamingóvirág, szere­lem­virág, s ráadásnak még orchidea borított minden talp­alatnyi földet, amit nem foglalt el a fű, a veranda, a járó­kö­vek­ből kirakott út, vagy maga a ház.

Beleszagoltam a levegőbe, a veranda oldalához léptem, és elnéztem a vastagon duzzadó gyapotcsúcsok sora felett. Még csak május volt, és június előtt nem lát az ember virágot. Mint minden más az életben, ez is az esőtől függ. Még csak derékmagasságig nőttek, és a növények közül utolsóként öltenek majd színpompát magukra. Most nem a gyapotra gondolok, hanem a kis fehér virágra, ami a gyapotot megelőzi, és hírül adja a világnak, hogy közeledik a fehér arany. Vége a tavasznak, megérkezett a nyár, kezdődik a kemény munka. A bimbókból ítélve még jó pár hét választott el ettől.

Felugrottam, megragadtam a veranda gerendáját, és a szarufán lógva himbáltam magamat. Néztem a kipattanni készülő gyapotot, ami a virágaival fehérre festi majd a tájat, és ámulatba ejtett az élet, amit élek. Az életem minden egyes napja ámulattal töltött el. Néhányszor felhúzódzkod­tam, eszembe jutott, hogy már nem vagyok olyan fia­tal, mint régen, leugrottam, megkerültem a rózsákat, és besé­tál­tam a gyapot közé – egy sort mentem befelé, aztán még egyet. A gyapotlabdák csapkodták a combomat, és a homokos föld átszaladt a lábujjaim között, amiről eszembe jutott Charleston, és az az egy hónap, amit az óceánparton töltöttünk. Felnéztem, és behunytam a szemem – még mindig láttam magam előtt a csillagokat. Kinyújtottam a kezem a mennyek felé, és a mellkasomat betöltötte az éjszaka – az Ő legelőjén ásítozni a farmerek élvezete.

A rügyek, a számtalan és különböző szépségű virág és a Maggie arcán nap mint nap szétáradó mosoly között észrevettem egy furcsa szerzetet, egy láthatatlan, régi ismerőst. A szülés után azonnal kiköltözött, de amikor meghallotta, hogy Maggie itthon van, ő is megjelent. Lassan tért vissza – hol itt, hol ott lehetett hallani. Már egy hete itt volt, amikor végre sikerült becserkésznem a pajtában. Megkértem, hogy maradjon, mire ő felvitte a cókmókját a mennyezeti ventilátor fölé, és a ge­ren­dá­kon készített magának fekhelyet.

Éreztetni akartam vele, hogy szívesen látjuk, mert a gar­dénia és a virágzó magnólia illatát hozza magával, a forró fürdők, hideg veríték, és a bordarepesztő nevetés illatát. Rend­szeresen szteppelt a tetőn, énekelt az esőben, éjszakánként órákon keresztül hallgatta Dean Martint és Frank Sinatrát, és minden apróság megnevettette. Mindennap alászállt a gerendáról, vagy néhány kör után a mennyezeti ventilátorról, és Maggie vállára telepedett. Nemsokára mindenhova követte. És ez jó volt.

Visszamentem a házhoz, az ablakhoz nyomtam az orromat, és bámultam, ahogy Maggie alig egy méterre előttem elterül az ágyban. A szemhéja mögött fel-le járt a szeme, és a jobb mutatóujja olyan volt, mintha éppen írna. Hát igen, kaptunk egy pofont az élettől, de Maggie-ben a gyermek iránti vágyat csak a halál olthatta volna ki. Ezt bárki megmondhatta abból, ahogy kifestette a gyerekszobát, ahogy végighúzta az ujjait a használt rácsos ágy peremén, a fognyomok fölött, és ahogy megérintette a vállamat az éjszaka közepén, amikor az óra jelezte, hogy eljött az idő.

Gondolom, olyan volt, mint a nők általában. A szülésről álmodott, meg az izgalomról, hogy eljutunk-e időben a kórházba, álmodott a tolófájásokról és a kitolásról, miközben fejét a kezeimben tartva segítek a számolásban. Arról álmodott, ahogyan a nagyra nőtt hasa fölött átnéz az orvos arcára, amint várakozva figyeli, mikor jelenik meg a gyermekünk feje a szülőcsatornában. A fájdalom, a veríték és a vér ellenére arról álmodott, amikor meghallja, hogy először felsír, majd a kezébe adják a gyermekünket, aki még őhozzá van kötve a köldökzsinórral. Álmában látta, ahogyan elvágom a köldökzsinórt, és azt is, amikor végül ziháló mellkasához szorítja őt, érzi, ahogy levegőt vesz és szopik, miközben a Teremtő által formázott apró, ráncos ujjacskáival belékapaszkodik. Álmában gyermekünk kinyitotta a szemét, és Maggie volt az első, akit megpillantott. Álmodott arról, hogy milyen nagyon szükségük van egymásra, és a törődésről, amit önzetlenül megadhat neki – s amiben ő igazán jó volt.

De azt is tudtam, a magam egyszerű módján, hogy Maggie és az álma nem itt ér véget. Arról is álmodott, ahogy felemeli a verítékező, felhevült mellkasáról azt a nedves, ragadós, fehér nyákkal borított gyereket – aki minden bizonnyal nagyon hasonlít rám –, téren és időn keresztül felém nyújtja, és a remegő karjaim közé helyezi. Álmában nézte, amint szétárad az öröm az arcomon, miközben a karjaimban ringatom a kisfiút vagy kislányt, akit teremtettünk – álmában újra nekem adta ezt a részt magából.

Bennem a gyermek utáni vágy fokozatosan alakult ki. Maggie elültette a magot, öntözte, és várt. Először úgy húsz hónappal ezelőtt éreztem sajátomnak ezt a vágyat, Maggie-étől különbözőnek. Amikor fiunk koporsóját lent a folyónál, a tölgy alatt, a földbe helyeztem. Különös, ismeretlen érzés volt. Nem számítottam rá. Nem tudtam, mit kezdjek vele.

Bűnösnek éreztem magam – melyik szülő ne érzett volna így? –, de azt is tudtam, megint meg akarom próbálni. Apa akartam lenni, és azt akartam, hogy Maggie anya legyen. Azt akartam, hogy osztozzunk a jóban és a rosszban, a nehézségben és az örömben egyaránt. Erődöt akartam építeni a fiunkkal vagy a lányunkkal, bújócskát játszani, lemenni a folyópartra, és homokozni, nevetni, birkózni, horgászni menni, megtanítani őt, hogyan kell fütyülni, hogyan kell traktort vezetni, és bizony, odavezetni az oltár elé.

Felpattintottam a hálós ajtót, és beosontam. Lábujjhegyen végigmentem a folyosón, nyikorgott a léptem alatt a padló, leültem a székemre, behúztam az ajtót, és felvettem a ceruzámat. A magányos villanykörte kilazult a mennyezet hornyosan illesztett fenyődeszkái közül, és húsz centivel a fejem felett himbálózott az elhasznált vezetéken.

Az írószobám mindkét oldalon épp tíz centivel volt szélesebb, mint én, és ha a széket egészen behúztam az alsó polc alá, akkor a hátam mögött be tudtam csukni az ajtót. Felvettem az írópózomat: bal kezemre támasztottam a fejemet, a jobb kezemben pedig a ceruzát tartottam.

Amióta Maggie felébredt, én...

Állj!

Az Amióta Maggie felébredt félmondat még most is elképeszt. Amikor csak kimondom, úgy érzem, a felhőknek meg kellene nyílniuk, hogy egy nagy rézkürt alászállhasson a mennyből, és az Úrnak adnia kellene nekem öt percet, amíg teli tüdőből fújom a kürtöt, hogy az egész világ meg­hallhassa, mielőtt azt ordítom:

– Hé, mindenki! Maggie felébredt!

Ott feküdt előttem egy háromszáz oldalas dilemma. Maggie megkért, hogy mondjam el a történetemet, és én meg is tettem. Augusztus 15-e éjjelétől fogva, amikor a fiunk meghalt, újév napjáig, amikor Maggie felébredt – úgy tizenhét hónappal ezelőttig. Izzadó tenyeremet a papírhalmon tartottam, miközben két oldal háborúzott bennem. Bámultam a szavakat, és tudtam, az általam lefestett képek feltépnék az éppen hogy csak gyógyulásnak indult sebeket. Tudtam, a sebek feltépése felerősítené a felelősségérzetet, amit Maggie szeretett volna megosztani, és ami minden alkalommal az arcára volt írva, amikor mégsem tudtunk beszélni róla.

Másfelől viszont még soha nem hazudtam Maggie-nek, pedig most két variáció feküdt előttem.

Amit Maggie számára írtam, az egy korhatáros, kilúgozott változat volt, ami eleget mondott el a történtekből, hogy a kíváncsiságát kielégítse, de ugyanakkor megóvta a csúnya, erőszakos elemeket tartalmazó felnőtt változattól. A jobb oldalon volt az igaz történet, amit saját magamnak írtam – vagyis a rendezői változat, ami lelke legmélyéig megsebezné Maggie-t, mert tartalmazza az összes kétségemet és félelmemet. Azért írtam meg, mert legbelül valami azt követelte, hogy szabadítsam meg a lelkemet a benne őrzött titkoktól – a saját magammal folytatott beszélgetésektől, amikről soha nem számoltam be.

A különbségek egyszerűek voltak: beszéltem neki a szülésről, és arról, hogy a fiunk soha nem sírt fel, de az ő sikolyaira nem tértem ki, vagy hogy én hogyan kuporogtam vérrel beborítva a sarokban, miközben az orvosok próbálták helyrehozni, ami a testével történt. Beszéltem a temetésről, Amos énekéről és a napsütésről, de nem árultam el, hogy a térdeim között tartottam a koporsót, miután elhoztuk a halottasházból, és azt sem, hogy a mackót is mellé temettem, és amíg ő fel nem ébredt, a temetés után minden egyes nap azt kívántam, bárcsak Amos engem is leengedett volna a fiammal a sírba, és mindkettőnket eltemetett volna.

Leírtam ugyan, hogy felgyújtottam a halott kukoricásunkat, de nem szolgáltam magyarázattal a karomon levő sebhelyről, vagy arról, hogy hogyan került oda. Elmeséltem a Bryce-szal való filmnézős estéket, hogy így múlattuk az időt, de nem szóltam azokról az éjszakákról, amikor képtelen voltam hazavezetni a film után. És azt ugyan megosztottam vele, hogyan húztam ki Amost és Amandát az árokból azon a csúszós, havas éjszakán, de mélyen hallgattam arról, ahogy ott álltam a hóban és a jégben, az ég felé ráztam az öklömet, és az Úrral pereltem, hogy sújtson le rám, ha mer – és miután megkímélt, azt kívántam, bár ne tette volna.

A Maggie-féle változatban leírom, milyen volt a kórházban, hogyan ültem mellette és beszéltem hozzá. Mesélek azokról az éjszakákról, amikor már elcsendesültek a folyosók, és én a lábát dörzsölgettem, hogy élénkítsem a vérkeringését. Nem említettem viszont, hogy sokszor órákon keresztül masszíroztam, pedig a gyógytornász azt mondta, tíz perc is elegendő. És azt sem árultam el, hogy amikor Amanda nap mint nap bejött Maggie pizsamáját kicserélni, segítettem neki, mert látni akartam a feleségemet, megérinteni a bőrét, érezni a teste melegségét. Nem említettem, hogy amikor megfürdettem, zoknit húztam a lábára, mert fázott, és a takaró alatt fogtam a kezét. Titkoltam, hogy az ágya mellé húztam a székemet, és azt suttogtam a fülébe:

– Kérlek, gyere vissza hozzám!

De leginkább arról hallgattam, hogy felismertem: ha soha többé nem ébredne fel, képes lennék élni nélküle – jó okom volt rá, hogy ne beszéljek erről. És mostanra ez az emlék, ez a magányra való képesség tűnt talán az összes többi közül a legnagyobb árulásnak. Bámultam az írásomat, és eszembe jutott valami, amit egyik este a nagyapám mondott: „Egyetlen probléma van azzal, ha valaki elől eltitkolod az igazságot. És ez pont akkor jelentkezik, amikor felfeded előtte az igazat."

Próbáltam összeszedni a bátorságomat, közben pedig ott hevert a két kézirat, és porosodott. Már egy hete elkészültem, de ennyi időre volt szükségem, hogy legyen merszem megtenni, amire készültem.

Eltoltam magam az asztaltól, összerendeztem a lapokat, és a saját változatomat belecsúsztattam egy műanyag be­vá­sár­ló­tás­kába. Letérdeltem a padlóra, kinyitottam a bics­ká­mat, és meglazítottam vele azt a padlódeszkát, ami a pén­zes­ládát rejtette. Ebbe rejtette el Papa Nagyanyó ékszereit, amikor nyaralni mentek. Nagyjából harmincszor harminc centiméteres, és viszonylag vízálló lehetett. Kivettem a ládát, letöröltem, és felpattintottam a zárat. A születési anyakönyvi kivonatokat, a ház tulajdoni dokumentumait és néhány emléktárgyat tartottam benne. Beletettem a kéziratot a dobozba, becsuktam a fedelét, és az egészet visszatettem a rejtekhelyre.

Megnyaltam az ujjaimat, hogy ne égessen meg a körte, amikor kicsavarom. Hallgattam, ahogy serceg a nyál, amikor hozzáérek. Bementem a hálószobánkba, nekidőltem az ajtófélfának, és néztem, ahogy a feleségem kisimult arccal, gondtalanul alszik.

Lábujjhegyen odamentem hozzá, és gyöngéden kifésültem az Audrey Hepburn-tincseket a Bette Davis-szempárból. Letérdeltem az ágy mellé, és bámultam őt. Ha sejtette is, hogy ott vagyok, egyáltalán nem mutatta jelét.

– Maggie – suttogtam, és vártam. Semmi válasz. Megint a fülébe súgtam. Végül megérintettem az arcát, és azt mondtam:

– Édesem?

Elhessegette a kezemet, mintha egy szúnyog lenne, és átfordult az ágy másik oldalára, ahol talán nem csípnek úgy a szúnyogok.

És akkor olyasmit tettem, amit korábban soha. Hazudtam Maggie-nek. Letettem a számára készített változatot az éjjeliszekrényre, rátettem egy csésze kávét a tetejére, és kiosontam. Annak idején korán kelő volt, de amióta a kómá­ból felébredt, a belső órája teljesen átállt. Most akár fél tizenegyig is vidáman aludt. Ezt tudván biztos lehettem ben­ne, hogy a kávé jó hideg lesz, mire felébred – éppen olyan, ahogy szereti.

Felvettem a farmeremet és a kalapomat, ellenőriztem, hogy az írószobám ajtaja be van-e zárva, és felhúztam a csizmámat. Aztán felpattantam a traktorra, és beleengedtem a boronát a földbe – úgy, ahogy a nagyapámtól láttam sok százszor.

Friss szellő csapta meg az arcomat. Hátrafordultam a székben, láttam a mély barázdákat a földben, és eszembe jutott valami, amit egyszer Papa mondott nekem. Az egyik kezében a zsebkése volt, és a másik kezén tisztogatta vele a körmét.

– A gazdálkodásban az a furcsa – mutatott körbe a mezőkön a zsebkése hegyével –, hogy bármi új termesztéséhez bele kell vágnod a földbe, és meg kell tisztítanod minden régi maradványától. Azt hiszem, ha a föld beszélni tudna, elmondaná, hogy nem tetszik neki a dolog. – Megvonta a vállát. – De ilyen az élet. A múlt megtermékenyíti a jövőt. – Becsukta a bicskáját, becsúsztatta az elülső zsebébe, és kifejezéstelen arccal bámult rám. – Csak az a bökkenő, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről.

2

Amikor Maggie nagyjából tizenhét hónappal ezelőtt, újév napján kinyitotta a szemét, úgy éreztem, újra látok. A lelkemben kitisztult a köd, és először azóta, amióta a fiunk meghalt, és Maggie álomba szenderült – egészen pontosan négy hónap, tizenhat nap, tizennyolc óra és kilenc perc óta –, végre tudtam venni egy mély levegőt, ami az egész tüdőmet betöltötte.

Letérdeltem, a kezembe tettem a kezét, és a könnyek meg a remegések, amiket visszatartottam, most feltörtek belőlem. Úgy sírtam, mint egy csecsemő. Ő is. Hosszú idő eltelt, de egyikünk sem beszélt. Legalábbis nem szavakkal. Azt sem tudtam, mit mondjak, hol kezdjem el az egészet.

Végül suttogó, rekedt hangon azt mondta:

– Hiányoztál.

Néhány másodperc eltelt, mire válaszolni tudtam.

– Te is.

Nyelt egyet, és félredöntötte a fejét.

– Mennyi idő telt el?

Megvontam a vállam, és megint nyeltem egy nagyot. Nem akartam egyszerre mindent rázúdítani.

– Néhány hónap.

Babrált az ágyon, aztán megrázta a fejét. A könnyek az orra két oldalán csorogtak le.

– Tudtam, hogy itt vagy. Minden alkalommal tudtam. Megpróbáltam felébredni, de nem ment.

Végigsimította az ujjaival a sebhelyet a karomon, kérdő arckifejezés jelent meg az arcán, és újra beszélni kezdett.

– Csssss…! – állítottam le. A szájára tapasztottam a kezem, Maggie pedig ölelésre nyúlt felém.

De nem voltam rá képes, és arra sem, hogy hagyjam magam átölelni, amíg el nem mondtam. Tudnia kellett.

– Édesem, ő nem… úgy értem…

– Tudom – bólintott. A szeme körüli vonalak árulkodóan lefelé görbültek. – Hol van?

A fejemmel a kórház ablaka irányába böktem, a házunk irányába.

– Lenn a folyónál. – Összeszorítottam az ajkamat, és próbáltam kitalálni a reakcióját. – Amos meg én… mi ketten…

Újra felém nyúlt, és most hagytam, hogy magához húzzon. Éreztem a leheletét az arcomban, a tekintete az enyémet kereste. Látszott, hogy keményen megdolgozik az agya minden egyes kiejtett szóért.

– Meg tudsz nekem bocsátani?

– Maggs… – ráztam meg a fejem –, nincs mit megbocsátani.

A fejem mögé bújtatta a karját, a homlokához szorította a homlokomat, és tudtam, mi ketten még mindig összetartozunk.

Két hét múlva azt mondták, hazavihetem. Híre ment a dolognak, és tele volt a folyosó azokkal a dolgozókkal, akik nem is voltak műszakban, csak azért jöttek be, hogy elbúcsúzzanak Maggie-től, és minden jót kívánjanak. Az arcok és a tekintetek egyszerre szóltak hazatérésről és búcsúról. Nekem mindkettő megfelelt.

Megálltam a pick-uppal a kórház előtt, betoltam a kerekes széket Maggie kórházi szobájába, és először azóta, hogy felébredt, nem futócipő volt rajtam. Maggie ránézett a lábamra, és azt mondta:

– Szép csizma.

Általában nem kerülték el a figyelmét a dolgok.

– Blue választotta.

Beült a kocsiba.

– Incifincinek hogy tetszik?

– Mint mindig.

Nagy taps és túl sok fényképezőgép közepette kigördítettem a kórházból a narancsszínű autóhoz, amit még soha nem látott. Szemrevételezte az autót, aztán rám nézett, de egy szót sem szólt, amíg el nem indultunk.

– Ezt meg honnan szerezted? – nézett végig a kocsin a motorházdísztől egészen a plató végéig.

– Jake-től.

Feltette a lábát a műszerfalra, aztán hátradőlt a fejtámaszra.

– Mármint – itt rövid hatásszünetet tartott – Jake Tragacsából?

Bólintottam.

– Tényleg a „Marlboro man"-hez mentem feleségül – rázta meg a fejét, és a kezem után nyúlt.

Erősen koncentráltam, hogy ne vegyem le a szemem az útról, és igyekeztem nem mosolyogni. Majdnem sikerült is.

Amos barátom őrmesteri rangjelzésben és fekete szolgálati pólóban hazáig kísért minket Crown Vic típusú autójával – rendőrségi villogó és sziréna mellett. Útközben három piros lámpán áthajtottunk. Amikor Johnson gázlója és John tiszteletes temploma mellett haladtunk el, egyetlen szót sem szóltam. Maggie-nek meg nekem sok beszélnivalónk volt, de egyik hely sem tűnt alkalmasnak rá, hogy belefogjak. Befordultunk a kocsibejáróra, és a ház mögé hajtottam.

Maggie a kezemre tette a kezét, és a folyóparti nagy tölgyfa felé intett a fejével.

Az alkalmas hely lenne, hogy elkezdjük.

Árnyékos helyre álltam az autóval, és segítettem neki kiszállni. A sír mellett állt, az egyik oldalon rám támaszkodott, a másikon a botjára. Letérdelt a sírkőre, és megcsókolta a fia jéghideg kőarcát. A könnyei végiggördültek az arcán, és megtöltötték a gránitba vésett betűket. Maggie belemártotta az ujja hegyét a síron levő