Haatchi és Kicsi PÉ: Egy kisfiú és egy kutya szívbe markoló, igaz története

By Wendy Holden

Egy bámulatos kisfiúnak, egy egészen különleges kutyának és kettejük eltéphetetlen barátságának igaz története. Megváltástörténet arról, hogy mire képes a feltétel nélküli szeretet, a bizalom és a megbocsátás.
2012 januárjának egy hideg éjszakáján valaki fejbe vert egy kölyökkutyát, és a vasúti sínre fektette. A mozdonyvezető látta a bűbájos, öt hónapos anatóliai juhászkutyát, de a vonatot megállítani már nem tudta. Nem sokkal ezután egy másik szerelvény is elrobogott fölötte. A kutya, mely később a Haatchi nevet kapta, csodával határos módon túlélte a gázolást, csak az egyik hátsó lábát és a farkát kellett amputálni. Megmentői, egy állatmentő szervezet tagjai a Facebookon kerestek neki otthont, itt talált rá a fényképére egy kutyaszerető pár. Belenéztek a szemébe, és rögtön tudták, hogy nekik kell ez a kölyök, ők ugyanis egy nem hétköznapi kisfiú mellé kerestek társat. A nyolcéves Owen, akit a családban csak Kicsi Pének, Kispajtásnak szólítanak, ritka, veleszületett betegségben szenved, amely szinte állandóan kerekes székbe kényszeríti. Korábban emiatt szorongás gyötörte, nehezen barátkozott, de mióta a sors összehozta Haatchival, mindkettejük élete mindörökre megváltozott.
Ez a megható könyv e barátság kialakulásának és nehézségeinek igaz történetét meséli el.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Dec 20, 2016
• ISBN: 9789634051381

Book preview

WENDY HOLDEN

Haatchi és Kicsi Pé

Egy kisfiú és egy kutya szívbe markoló,

igaz története

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik mások, valamint azoknak az embereknek és állatoknak, akik ezért csak még jobban szeretik őket.

A szerző megjegyzése

Jó sorsunk néha olyanokkal hoz össze, akiknek a láb- (vagy pracli-) nyoma ott marad a szívünkön, és mindörökre megváltoztat. Haatchi és Kicsi Pé így érintett, attól a pillanattól fogva, amikor 2012 vége felé felkeltette figyelmemet a történetük.

Mindkettejük arckifejezésében volt valami, ami megdobogtatta a szívemet, és a figyelmemet követelte. Mindig is szerettem az állatokat, mindig is képviseltem a megalázottakat. Mélységesen meghatott, amit különleges tapasztalataikról olvastam, meg arról, hogyan hozta össze kettejüket a sors. Ebből nagy könyv születhet, mondtam magamban.

Néhány hónap múlva váratlanul megkérdezte tőlem Haatchi örökbe fogadó anyja, Colleen és leendő férje, Will, Kicsi Pé édesapja: hajlandó lennék-e megírni ezt a könyvet. Hónapokig robotoltam egy keserves munkán, ami végül meghiúsult, és nemcsak hogy az időm engedte, de nagy szükségem volt friss ihletre. A Sors már addig is erős kézzel irányította egy kutyának meg az ő kis gazdájának életét, és belevont egy annyira élettel teli család mindennapjaiba, amilyenről csak álmodhattam.

Sokkal több ez, mint egy magatehetetlen állatot ért kimondhatatlan kegyetlenség története. Megváltástörténet arról, hogy mire képes a szellem, ha feltétel nélküli szeretet, bizalom és megbocsátás irányítja. Megmutatja, hogyan hozhatja létre a legjobbat az emberi természet legrosszabb oldala.

Egy figyelemre méltó kisfiú és családja megmentett egy háromlábú kutyát, aki ezerszeresen meghálálta azzal, hogy mindörökre megváltoztatta az életüket.

A történetük még nem ért véget, továbbra is hatással lehet mindenkire, és megváltozathatja azok életét, akik az eljövendő években szerencséjükre találkozhatnak velük. Tudom, hiszen az én életemet is megváltoztatta. És a szívem mindnyájuk lenyomatát viseli…

Wendy Holden

Alkalmazkodj mindama dolgokhoz, amelyek közé életed vetett, és szeresd szívből ama felebarátaidat, akiket a sors melléd rendelt.

MARCUS AURELIUS

Előhang

Felemelte fejét, nedves, fekete orrával beleszimatolt a hűvös éji levegőbe. Mozdulni próbált, de belesajdult a fájdalom, hát visszaroskadt a vasúti sínek közé. Borostyánsárga szemével jobbra-balra sandított: vajon hová lett az Emberlény, és miért hagyta őt itt a sötétben? Talán bajt csinált? Jön majd valaki, hogy segítsen?

Hamarabb érzékelte a vonatot, jóval mielőtt meghallotta volna.

A fémsín eleinte szinte észrevehetetlenül rezgett. A rezgés fokozódott, mígnem akár az elektromos áram, végigfutott a testén, hogy megremegett, fejétől a farkáig.

Vonaglott, megint megpróbált felemelkedni, de mozdulni most sem tudott. Minél erősebben küszködött, annál keservesebben nyilallt alsótestébe a fájdalom.

Fejét félrebillentette, finom hallása felfogta a közeledő vonat moraját, ahogy a sínek rázkódtak, remegtek alatta. Majd a tehermozdony fényei tornyosultak fölébe, mint valami közeledő autó fényszórója. A megállíthatatlan gépezet úti célja a kelet-londoni New Spitalfields gyümölcs- és zöldségpiac óriási teher- és elosztó pályaudvara volt.

A hatalmas kutya gőzölgő leheletfelhőit eregetve még mindig küszködött, erőlködött, és méretét, erejét bevetve próbálta legyőzni a fájdalmat, amely a közeledő szörnyeteg útjába szegezte, de akármennyire kínlódott, nem menekülhetett.

Nyöszörögve, értetlenül fordította fejét, hogy felnézzen a magasló fülkéjében megvilágított mozdonyvezetőre – akinek sejtelme sem volt arról, mi történik, amikor a harminctonnás vagonok száguldó lánca egyre jobban megközelítette a vágányon fekvő teremtményt.

A mozdonyvezető később nem tudta megmondani, mi késztette rá, hogy az utolsó percben a vágányra nézzen. Talán a kutya szemének pillantása, vagy egy végső, kétségbeesett ugatás?

Akárhogyan is, nem tehetett mást, kis kiáltást hallatott, ahogy érezte, amint a vonat megdöccen, majd továbbzakatol az éjszakában.

1.

A világ minden sötétsége sem olthatja ki

egyetlen szál gyertya fényét.

ASSISI SZENT FERENC

Senki sem tudja biztosan, hogy a később „Kóbor: E10"-ként bejegyzett kutya hogyan került a vasúti vágányra 2012. január 9-ének azon a keserű éjszakáján. Keveseknek férhetett a fejébe, miféle emberi lény hagyna ott egy öt hónapos anatóliai juhászkutyát egy forgalmas vasútvonal biztonságosan bekerített területén a menekülés minden lehetősége nélkül. Azok szerint, akik rátaláltak, talán fejbe kólinthatták valami tompa eszközzel, és utána dobták a vágányra. Más beszámolók szerint a sínekhez kötözhették, és felvetődött a gondolat, hogy a vonat kerekei talán eltéphették a köteléket, és az állat így menekült meg a további sérüléstől.

A teljes történetet egyetlen személy ismerheti – egy idegenes kiejtéssel beszélő férfi, aki aznap éjszaka felelős volt a védtelen állatért. Egy vasúti felügyelő egy pillanatra látta a vágányon percekkel azelőtt, hogy megtalálták a kutyát, de a férfi elsurrant a sötétben, mielőtt kérdőre vonhatták volna. Nem meglepő, hogy soha nem jelentkezett az otthagyott állatért.

Akármilyenek voltak is az eseménysor pontos körülményei, amelyek egy szép fiatal kutya kis híján végzetes megcsonkításához vezettek, abban mindenki egyetért, hogy barbár, kegyetlen tett volt.

Lehetett egy őrült műve vagy valami félresikerült alku következménye. A hosszú lábú eb talán már nem volt elég ügyes, hogy megszerezze tenyésztőjének azt az ötszáz vagy még több fontot, amit anatóliai juhászkutyákért gyakran fizetnek. Lehetett akkora, mint egy labrador, de akkor is kölyök volt, és a kölykök gyakran követelőzők és költségesek.

És azt sem tudja pontosan senki, hogy mi történt ezután. A mozdonyvezető, aki jelentette, hogy elütött egy állatot, kezdetben még azt sem tudta biztosan, hogy kutya volt az, és nyilván nem hitte, hogy az állat túléli a gázolást. Titkon azt remélhette, hogy halála gyors volt, és fájdalommentes.

Ám az csak az első csoda, hogy a kutya nem pusztult el azonhelyt. Ahogy a tehervonat rárontott, sikerült lelapulnia a sínek között és elkerülni a végzetes sérüléseket. Sajnos elmenekülnie nem sikerült, és a kerekek szinte levágták a bal hátsó lábát.

A második csoda, hogy – a menekülés veleszületett ösztönével – valahogyan sikerült az ép lábaira emelni összezúzott testét és elsántikálni, sokatmondó vérnyomot hagyva maga után.

Vitathatatlanul szörnyű fájdalom gyötörhette, amikor biztonságosnak vélt helyre vonszolta magát, és leroskadt a szomszédos vágányra. Nem tudhatta, hogy még mindig közvetlenül a teher- és személyforgalom vonalán van egy vasúti folyosón, kétoldalt egy-egy keskeny kavicsperemmel.

Senki sem tudhatja, az első ütközés után meddig feküdt ott a hidegben – élelem és víz nélkül, kivérezve, szimatolva, sebeit nyalogatva. További mozdonyvezetők, akik észrevették a helybeli nevén Ruckholt Road-i elágazás néven ismert hely közelében, a hackneyi láp és Leyton peremén, értesítették a műveleti teremben dolgozó személyzetet. Valaki közülük ezután kapcsolatba lépett Nigel Morrisszal, a hálózat műveleti tevékenységének vezetőjével, felkérték, hogy vizsgálódjon, de úgy határoztak, nem zárják le a létfontosságú vonalat, míg meg nem pillantják a sérült állatot, és meg nem győződnek róla, hogy még életben van.

Nigel, zseblámpával a kezében, belépett a fémkapuval lezárt biztonsági területre, és kereste a vágányra került kutyát. A terület, ahol előzőleg észlelték, aznap este különlegesen forgalmas volt, négy vonal teljes hosszán személyvonatok szállították az utasokat London Stansted repülőterére és Cambridge-be, a teherpályaudvar pedig indította és fogadta a tehervonatokat.

Nigelt eredetileg a Temple Mills területre irányították, ahonnan ugatás hallatszott, de kiderült, hogy egy őrkutya járőrözött egy zárt raktárterületen. Nigel visszafelé indult a vágány mentén, ellenkező irányban. Ekkor hirtelen egy férfit pillantott meg, aki feléje tartott a sötétben. A nagydarab idegen két kutyát vezetett kurta pórázon – egy farkaskutyát és egy szelindeket. Nigelnek nem fért a fejébe, hogyan sikerült átjutnia a sokszoros kerítésen és a szigorú biztonsági őrizeten két jókora kutyával, de sokkal sürgetőbben nyugtalanította, hogy vonatok száguldanak el mellettük. Sietve bekapcsolta rádióját, jelentette, hogy idegen hatolt a vonalra, és kérte, hogy állítsák le a forgalmat.

Ahogy közelebb ért az idegenhez, megkérdezte, mi keresnivalója van ott. A negyvenesforma, jó száznyolcvan centi magas férfi, kelet-európainak hangzó kiejtéssel, láthatólag nem zavartatta magát. Azt állította, hogy a kutyáját keresi. Sajátos módon azonban éppen hogy távolodott attól a helytől, ahol Nigel értesülése szerint a sérült kutyát látták.

Nigelnek legfőbb igyekezete volt, hogy a férfit eltávolítsa a vágányról és biztonságba helyezze, kiengedte hát kutyástul a legközelebbi biztonsági kapun, és sietve közölte rádión, hogy újra indíthatják a vonatokat. Az idegen után kurjantotta, hogy tovább keresi a kutyáját, de meglepetésére a férfi semminemű érdeklődést nem mutatott, és sürgősen szedte a lábát. Nigel figyelte, amint belevész a sötétségbe, majd zseblámpájával tovább kutatott a vágány mentén, és végre megpillantotta, amit később úgy írt le, mint valami „árnyékot a sínek között".

Egy kutya volt az. Ott hevert hasmánt, mozdulatlanul. Nigel óvatosan közeledett, noha feltételezte, hogy már nincs életben, és úgy vélte, a tetemét kell majd eltávolítania. Amikor azonban közelebb ért, meglepetésére látta, hogy az állat még él, bár bal hátsó lábát vér borítja.

Első pillantásra megállapította, hogy a kutya nemcsak engedelmes, de túlságosan súlyos sérülés érte, hogysem rátámadna. Megpróbálta elmozdítani a sínekről, de csuromvér lett ruhája-cipője. Nyilvánvaló volt, hogy egymaga nem birkózik meg a feladattal. Felhívta az irányítószolgálatot, és kérte, lépjenek kapcsolatba az angol királyi állatvédő egyesülettel, az RSPCA-val, hogy küldjenek valakit segítségül. Majd ott várakozott a sérült kutya mellett.

Azon a téli estén Siobhan Trinnaman volt az RSPCA ügyeletes jóléti tisztje, tehát ő fogadta a hívást valamivel este hét után, hogy foglalkozzék „a sínen talált kutyával". Feljegyezte az irányítószámot – valahol az E10-ben –, beugrott a feltűnő RSPCA-jelvénnyel ellátott Citroën Berlingóba, és a jókora új olimpiai helyszín árnyékában fekvő, megjelölt területre hajtott.

Nigel Morris az utcán várta, és kinyitott egy szolgálati kaput, amelyen átjuthattak az olimpiai stadion „acélgyűrűje" részeként emelt biztonsági kerítésen. Siobhan egyszeriben a személyeket és termékeket országszerte és külföldre szállító vonal veszedelmesen keskeny kavicsos sávján találta magát. Miközben vonatok száguldottak el mellettük, Siobhan az egyenetlen, kavicsos talajon óvatosan megközelítette a helyet, ahol Nigel a kutyát találta. Jobbra-balra irányította zseblámpája fényét, és végre rálelt a vágányok közt fekvő állatra. Rögtön látta, hogy igen rossz állapotban van, és erősen vérzik. Zseblámpájával végigpásztázta az állat testét, és megállapította, hogy kan kutya, amelyet hátsó végtagjain súlyos sérülés ért. Megkönnyebbülten látta, hogy felemeli a fejét, és egyenesen ránéz.

A következő pillanatban olyasmit hallott, amitől elakadt a lélegzete. Hátraugrott, egészen a kerítésig, mert rádöbbent, hogy megint vonat közeledik.

Nigel megnyugtatta. – Semmi vész. Figyeljen csak. A kutya tudja, mi a dolga. A szerelvény egyszerűen átrobog fölötte. Épp elegendő a hely, ha nem próbál felállni.

Mind a ketten hátrahúzódtak, és visszafojtott lélegzettel vártak, mialatt egy személyvonat óránként mintegy hetven kilométeres sebességgel száguldott a kutya felé. Siobhan elképedve figyelte, ahogy az állat, fülét lelapítva, egyszerűen leheveredik, és hagyja, hogy a vonat átzúgjon fölötte. Mihelyt az utolsó kocsi is áthaladt, felemelte a fejét, a fülét felszegte – és rájuk nézett, mintha meg akarna róla győződni, hogy még ott vannak.

Mihelyt Siobhan meglátta a kutya rimánkodó tekintetét, kérlelte Nigelt, zárassa le a lehető leggyorsabban a vonalat.

Mivel naponta annyi városi róka, kóbor kutya és macska mászkál Nagy-Britannia forgalmas vasúti vágányain, a vasútvonal politikája szerint egyetlen állat miatt nem zárnak le egy vonalat, és már nem is figyelmeztetik a mozdonyvezetőket. Ha azonban megállapítják, hogy emberek vagy állatok közvetlen veszélyben vannak, elrendelhetik, hogy egy váltókezelő végrehajtson egy úgynevezett „vonalzárolást". Nigel rádión értesítette az ellenőrző termet, és aznap éjjel már másodszor ideiglenesen lezáratta a vonalat, hogy Siobhannal biztonságban odamehessenek a sérült kutyához. Mihelyt ígéretet kaptak, hogy a vonalon minden vonatot leállítanak mindkét irányban, a kutyához siettek.

Siobhan először azt vette észre, hogy a kutya feje erősen megdagadt. RSPCA-tisztként teljesített ötéves szolgálata során a kegyetlenségnek rengeteg áldozatát látta, és tapasztalata révén észrevette, hogy a kutyát valamivel – vélhetőleg tompa eszközzel – fejbe vághatták. Egy vonat sokkal nagyobb kárt okozott volna. A kutya lába és farka súlyosan megsérült, különösen a farka vérzett. Azt nem tudta megállapítani, hogy szenvedett-e belső sérülést, de nem mutatott különösebb érzékenységet, amikor megvizsgálta, és tudta, hogy egy gyakorlott állatorvos pontosan megállapíthatja, mi a baj.

A kutya, sérülései ellenére, jóindulatúnak látszott, nem úgy, mint sok másik, amelyikkel Siobhannak munkája során dolga volt. Ilyen sérülést elszenvedett állat morgott volna, ha csak a közelébe érnek, és valószínűleg meg is akarta volna harapni; épp erre számítva szájkosarat is vitt magával. De ez a szelíd óriás egyáltalán nem bánta, hogy hozzáért, éppen csak egy kicsit vinnyogott.

Siobhan felhatalmazása révén elrendelhette, hogy súlyosan sérült állatot a helyszínen elaltathat egy állatorvos, ha ő menthetetlennek minősíti. Ez az állat azonban láthatólag nem szenvedett belső sérülést, és, mint Siobhan később mondta, „annyira kedves és barátságos" volt, hogy ő ott helyben elhatározta: megpróbálja megmenteni.

Némi nehézséggel megemelték Nigellel a kutyát. Sikerült három lábra állítani, majd elcipelték Siobhan vagy kétszáz méterrel arrébb parkoló furgonjához. A kutya fel-felvinnyogott, de más hangot nem adott, ahogy elmozdították, majd beemelték a furgonba. Siobhan nem volt képesített állatorvos, ezért nem volt nála fájdalomcsillapító, de a kutyát lefektette az ép oldalára, és megköszönte Nigel Morrisnak a segítséget.

Nigel ugyan már tizenkét éve dolgozott a vasúttársaságnál, de 2012-nek azon a januári éjszakáján volt ott először dolga sebesült kutyával. Kedvelte az állatokat, szüleinek két szeretett kutyája volt odahaza, Trinidadben, de később azt mondta, ha a munkája mellett tarthatott volna állatot, szívesen fogadta volna örökbe