Jászai Mari írásai

By Jászai Mari

„Szeretem olvasni, ami elmúlt, ami megtörtént, ami bevégzett. Ez megnyugtat és csak szórakoztat, nem izgat, mint a most történő. Szeretem olvasni az útleírásokat és élettörténeteket, és mióta öntudatra ébredtem, mindig vágytam a magam életr

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633744802

Book preview

JÁSZAI MARI ÍRÁSAI

EMLÉKEZÉSEK

NAPLÓ

TANULMÁNYOK

Sorozatszerkesztő:

MÉSZÁROS ZSOLT

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

„Művelt Nép" Tudományos és

Ismeretterjesztő Kiadó, 1955

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-480-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Mészáros Zsolt

Szándékom összeszedni

és egy kötetbe kinyomatni mindazt,

amit eddig elszórva írtam.

Szeretném magamat látni.

Amit magamról e lapokra leírok, azt életemben

úgysem nyomathatom ki – hazug és hiányos lenne,

vagy visszataszító.

De olyan hihetetlennek is tetszik!

Ha nem velem történt volna meg, bizony

nem hinném el, hogy lehetséges,

hogy egy ember, egy asszony az életet annyiféle

különböző oldaláról ismerje meg és élje át!

(1908)

EMLÉKEZÉSEK

1900. február 26.

Két nappal ezelőtt voltam ötven esztendős. De azt hiszem, mindegy hogy hol fogom meg életem kuszált fonalát – hogy elölről hátra, mátul visszafelé kezdem-e elmondani életem történetét! – vagy születésemtől fogva mostanig. Úgy fogok tenni, mint azok a japán műipari festők azzal a bizonyos két flamingóval, melyeket minden spanyolfalon és legyezőn látunk. Azt mondják azok h’akarom a lábuknál, h’akarom a farkuknál fogva kezdik a madaraikat rajzolni – ahogy kedvük tartja –, olyan tökéletesen tudják azt, annyira a hatalmukban van a tárgyuk. Hogyne, hisz’ egész életükben nem csináltak egyebet, az apjuk sem csinált egyebet, az öregapjuk sem. Nekem pedig az öregapám sem írt egy sort sem. Mert nem tudott. Nekem hát mindegy, hogy hol kezdem a „memoárjaimat", mint Révai úr urasán elnevezte, mert ebből az elbeszélésből művészi szép, művészi egész úgy sem lesz, először tárgyánál, másodszor a megírásához való tehetségem hiányánál fogva.

Hanem minden hiányát, szépségét és szalonképességét pótolja az igazság. Lelkem egész erejével igazságra törekszem. Ha előbb kezdtem volna életem elbeszéléséhez, akkor több kilátása lenne az olvasónak arra, hogy valami szépet kap a kezébe, de ma már nem szeretem magamat inkább, mint a többi embert, és nincs szépítőszerem sem magam, sem más számára. Legföllebb szánalmam.

Engem haragban nemzettek. Haragban alkottak a szüleim, és szerencsétlenségek és országos csapások alatt érlelt meg az anyám a túlságosan érző szíve alatt, éppen 1850-ben. 49–50-ben, a szabadságharcunk leveretése alatt hordott magában! Ott éltem már benne, mikor hírül hozták a menekülők a világosi szerencsétlenséget. Ott rázott meg a sírása, mikor a szent Tizenháromnak a kivégzési hírét vette. 1849 júniusától 1850. február 24-dik napjáig, míg megszülettem, csak nagy szerencsétlenségek hírét itta be a lelke, tükrözte vissza lelkes arca; hogyne táplálkoztam volna én is ott benne bánattal, hogyne vésődött volna arcomra á fájdalomnak két csúnya mély barázdája, mely miatt sohasem látszottam fiatalnak. Haragot és bánatot ittam az anyám vérével, halálos szomorúságot a tejével. Az ő szomorú lelke formálta az én lelkemet is szomorúvá, míg magában érlelt, és az ő könnyei hullottak az arcomra, amíg szoptatott. De milyen szomorú emberré is lettem én! A humornak, a jókedvnek egy sugara se szorult belém. A nevelés, a sanyarú, sőt kegyetlen gyerekkor se javított semmit komor lelkemen.

Mogorván, bánatosan néztem az emberek szemébe, és mogorván néznek rám vissza az emberek, és mikor megpillantanak, eltűnik arcukról a mosoly, és úgy néznek rám, mintha nagy szerencsétlenség kijelentését várnák. Régebben sokat szenvedtem e miatt. Most már semmi sem lep meg a világon, csak ha jót tapasztalok. Már az emberektől semmisem fáj. Ma már csak a lábam fáj annyira, hogy nem járhatok, azért keresek szórakozást abban, hogy leírom ide, ami eszembe jut a múltamból és amit gondolnom kell manapság.

A harag rontotta, és csúfította el az életemet; mindjárt mindenkire, és mindenért megharagudtam. De magamra legkönnyebben, örök harcban éltem magammal is. Amit a nap folytán tettem és beszéltem, azért este, itthon, egyedül kínoztam magamat.

Különösen eszem fogyatékosságáért szégyenkeztem, szenvedtem sokat. Ez az oka annak is, hogy évről évre jobban kerülöm az embereket, akik mindig fárasztanak. Már senkim sincs, Irsainét kivéve, de hozzá sem vagyok bizalmas, és sokszor elkerülöm. Iszonyúan lenézem saját magamat. Csak színpadon vagyok egész. Azért mert előre kigondolhatom, hogyan fogok viselkedni. Ha erre nincs időm, akkor mindig a végzett dolgom után jut eszembe, mit és hogyan kellett volna tennem! E miatt az ostobaságom miatt már elviselhetetlenül gyáva lettem, ami viszont túl vakmerőségre ingerel. Utálatos természet az enyém. Csupa póz, semmi kitartás, egy törekvést kivéve: hogy tökéletesedjem. Ez igaz. A szép, a nagyszerű után való szomjam olthatatlan. Tudatlanságomat, hibáimat örökké érzem, és nem szűnök meg magamat javítani, tisztítani és fölemelni. Ennyit kell a javamra írnom. De milyen nehezen megy ez nekem, aki annyira tele vagyok hibával és tehetségemen kívül oly igen korlátolt eszű!

A temperamentumom volt több az eszemnél, és a legkényesebb óráiban az életemnek amaz lett úrrá bennem, és elragadott, mindig ízléstelenségre, melynek morális undorát azonban éppen úgy éreztem, mintha észlény volnék, és azonképpen szenvedtem meg érte.

Egy örök, eleven szemrehányás él bennem; pl.: hogy nincs kitartásom naplót írni, ami kötelességem lett volna, hogy szellememet regulázzam. Rá is értem volna – hisz’ egyedül élek – és az olvasás renyhe élvezetéért mindig elmulasztottam.

Föltettem magamban, hogy amit eddig lejegyeztem, azt elégetem, kivált ízléstelen szeretkezéseim miatt, melyeket szintén leírtam, és amelyek még nem régen is, leírhatatlan szégyenérzést okoztak. – Ma már érdekkel és szánalommal olvasom azt is, mint szerencsétlenségem legszánandóbb jeleneteit, mert azt látom belőlük, hogy ami másnak, a legnyomorultabbnak is édes emlék legalább, mert szép volt, nekem, a szégyennek, a csömörnek folytonos forrása volt. Minden apetitusomból egy-egy erkölcsi betegséget csináltam magamnak. Különben mintha álomban éltem volna, csak a szenvedéseim voltak életek.

Gondolkodni nem tudtam még ötven esztendős koromban sem, csak az ösztönöm után éltem a tehetségemből. Bercsényi Béla szokta volt mondani: Jászainak gyertyagyújtáskor jön meg az esze. Azaz a színpadon. Ott éreztem, hogy helyemen vagyok. Azért egy-egy ilyen mondás, mely segített magamra találnom, hosszú időre meg-megnyugtatott. Régebbi jegyzeteimet olvasgatva látom, hogy az ember igen érdekes élőlény. Még ha olyan kevés eredetiséggel bír is, mint én. Az én jellemem olyan mindenhonnan összeszedett lim-lom, amit egy ószeres fogasára csak rádobálhat a véletlen. Csak a fogas fix, szilárd. Ez a fogas az akaratom, tökéletesedni. Fogynak is ma már róla az útban levő sablonos konvencionális rongyok. De milyen küzdelmek árán! Egyedül küzdeni önmagammal! Önmagamból kiforrni! Mert mindenki, az egész úgynevezett „világom" csak számon vette tetteimet és elitélt, megbüntetett érte, mert kiforrott, öntudatos, bevégzett lénynek tartott, mivel önálló voltam, és jó, sőt híres színésznő, holott nem bírtam egy tízéves gyermek tudásával, sem mértékletével, és egész emberségemet egyedül kellett, segítség nélkül, sőt az emberek, környezetem dacára, ismeretlen, tudatlan, sötét lényemből kiformálnom.

Nagy csapás rám nézve a szellemi munkára való restség. Szörnyű hiúság és nagyravágyás mellett ez a lustaság, mely csak befogadni kész, csak szép, jó könyveket olvasni, de semmit sem adni magából. Az írástól mindig félek. Ez bizonyítja, hogy nincs is rá tehetségem. (Miért nem félek soha egy szereptől?) Azonban vágyom rá. Mindig vágytam írni tudni, de lusta voltam rá. Nem is bír az én agyam sokat. Hamar kifárad. Ma már különben csak annyi ember vagyok, amennyi teát iszom. Tea nélkül álmos, akarat- és kívánságnélküli rongy vagyok.

Szeretem olvasni, ami elmúlt, ami megtörtént, ami bevégzett. Ez megnyugtat és csak szórakoztat, nem izgat, mint a most történő. Szeretem olvasni az útleírásokat és élettörténeteket, és mióta öntudatra ébredtem, mindig vágytam a magam életrajzát olvasni, mint készet, mint egészet. Sokszor elkezdtem a megírását. Nagy köteteket írtam tele. Tíz ilyen füzet megtelnék vele; annyit, vagy még többet is írtam magamról, életemről, pályámról, és pályatársaimról, pajtásaimról, vonzalmaimról és sokat gyűlölségeimről – erről nagyon sokat és mindezt csupa szuperlatívuszokban. Időnként, minden két-három esztendőben elolvastam, de egypár jegyzetet kivéve belőlük el is égettem, oly gyermekesen indulatosak voltak. Vonzalmaim és ellenszenveim, tetszésem, hálám vagy fölháborodásom, olyan keresetlen és erőszakos lármának tetszett, amikor egyfolytában olvastam el azt, amit időnként leírtam, hogy az ízlésem tiltakozott ellene.

Hiába mondtam a bennem levő kritikusnak, hogy hiszen mindaz úgy történt, ahogyan leírtam, hogy akkori fölháborodásom olyan féktelenül igaz volt, mint elragadtatásaim is. Hasztalan volt ez a védelem, az „író" úgy találta, hogy a sok szuperlatívusz nyugtalanná és fárasztóvá tette az elbeszélést. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy inkább csökönyös ismétléssel hangsúlyozzak egy fontos részletet, mintsem teli vegyem a számat és nagyhangú körmondatokban – miknek se vége se hossza a nagy indulattól – fújjam ki haragomat, vagy kiáltsam ki elragadtatásomat. Ma?… Nem tudom, úgy írjam meg, amire emlékszem, hogy a múltban átélt indulataimnak akkor érzett kifejezését adjam-e vissza, mely igaz és jogos volt, hisz’ úgy éltem át, vagy elmondjam-e mai fölfogásommal, mely már csak nevetni és szánakozni tud másokon – épp úgy, mint magamon? Hiába tenném föl magamban, hogy egyik vagy másik utat követem, csak úgy kell majd leírnom, ahogy az érzésem parancsolni fogja, mert nem vagyok művészíró.

Végezni, mindennel és mindenkivel végezni, ez az érzés van bennem legfölül, és rögtön kész cselekedni, nem számolva azzal, hogy mekkora fájdalmat okozok vele magamnak, mekkora megbánást. Ez a tulajdonság valóságos betegséggé fajult bennem, míg – a legutóbbi időben csak! – észrevettem, holott temérdek fájdalmamnak volt a forrása!

Megduzzasztotta, patetikussá tette az írásomat, hogy oly szörnyű komolynak éreztem az életet. Mindig nagyot akartam markolni azzal, amit mondtam, az egészet éreztetni, alája nyúlni és gyökerestül megmutatni a dolgokat; számot adni, mindenről a keletkezésétől fogva – és lett belőle csupa kitérés, eltérés, szétfolyás.

Ennek oka pedig az volt, hogy az embereket is, magamat is különbeknek tartottam, mint amilyenek. Olyanoknak, aminőknek lennünk illenék. Ha már Krisztus tanaiban neveltek bennünket, és megvertek, ha hazudtunk, és ma is szégyen, ha rajtakapnak; de kikerülnek, ha őszinték vagyunk.

Legnehezebb megtanulni az élet mellékes útjait; aminek a tulajdonképpeni életünkhöz, a hivatásunkhoz semmi köze.

Arra kellene megtanítani az embert, hogy lenézze egymást –, ez az élet művészete.

Engem csak alázatra tanítottak és arra, hogy nálamnál mindenki különb. Természetes, hogy csupa csalódás volt az életem másokban és magamban, a színpadot kivéve.

És ha valaki Krisztussá, vagy Shakespeare-ré, vagy Széchenyivé nő az embertársai fölé, mi haszna? Mit ért el? Nem homokba írta-e bölcsességét? Mi nyoma maradt? Meggátolt-e bármelyik is csak egyetlen emberi alávalóságot? Megérdemelte őket az emberiség – amely, íme fiaival gyilkoltatja egymást? Gyilkoltatja szakadatlanul, nagy tömegekben, gépekkel! Már két esztendeje!!! Piha!

Mit értek el vele, hogy nagyok voltak, és dolgoztak és szenvedtek az emberiségért?

Az ember hitványnak születik.

Vagy nem marnak, és rágalmaznak-e meg – és a legjobb esetben kerülnek, mert mindenemet a sebesülteknek adom! Egytől sem kérek semmit, de kényelmetlen vagyok nekik, mivel ők nem adnak. Inkább ellenségeimmé lesznek.

Az a gazdag Apponyiné (Sándorné) egy drága könyvet elfogad ajándékba – és ide küld húsz üres zacskót. Én a kilencedik ezernél tartok és ez a kisebb része annak, amit adok. És ne nézzem le őket?

*

Nem, nem volt öröm az életem. Mindennap azzal az émelyítő érzéssel ébredni, hogy ismét valami ostobaságot követtem el, vagy ízléstelenséget, vagy méltatlant, hozzám nem illőt – olyat, ami nekem nem tetszett.

Mindig hibásnak éreztem magamat. Mindig szégyenkeztem valamiért és mindig magamban kerestem a hibát. Ez az érzésem csak akkor szűnik meg, még ma is, ha dolgozom, és ha nem vagyok emberek között. Lassú, hátul cammogó észt örököltem, és mindig az első indulatom volt fölül, amely nekem nem tetsző, és másokat sértő viselkedésre ragadott.

A legkegyetlenebb fölcsúfolása az embernek, hogy a tetteiben nem bír a lelke magaslatán maradni, és örök harcban áll önmagával. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok ilyen szerencsétlen? Ha egy van, kell lenni többnek is. Nem örömre születtünk.

Nos, mivel éppen a születés szökött a tollamra, tehát azon kezdem. 1850-ben voltam kénytelen megérkezni e földre abban a zord formában, mely én vagyok. Meg kellett érkeznem ide, erre a földre, ezek közé az emberek közé, ahol sohasem voltam itthon; akik között mindig idegen vagyok. Vagy agyonünnepeltek, vagy nem kellek nekik. Keresnek, hódolnak, áldozatokat hoznak, hogy megismerjenek, azután elhagynak.

Akik nem hagynak itt, azoknak én fordítok hátat. Mindenkire ráunok. Óriási kíváncsisággal születtem, melyet máig sem bírtam kielégíteni, ezért nem untam az életet máig. Eltelt, elröpült, mire ráeszmélek a hiábavalóságára.

Az anyám magyar, az apám német volt. Az anyámat, kit négy és féléves koromban vesztettem el, hallomás után leírtam, „Emberek kis képeimben. Tőle örököltem, ami bennem ér valamit. Az apámtól a komédiás hajlamomat: „Mit szólnak az emberek?! Mindent a látszatért tett és valósággal magára kényszerítette a legmakulátlanabb becsületet, a szerint élt, noha mindennap kárát vallotta, de erre mindennap büszke is volt. Nekem már magáért a szépért tetszik a feddhetetlen viselkedés. Hát még a kényelméért! A legnagyobb kényelem, a legfényesebb uraság becsületesnek lenni. Boldog, aki teheti!

Nem csodálni való-e az emberben, hogy ma is, mikor milliók, emberek(!) kénytelenek mészárolni egymást –, de szemérmetlen gazság az is, hogy az a tíz sátán, aki a milliókat mészárszékre hajtja, maga nem viszi oda a bőrét, akit pedig oda kényszerítenek, az egy se akarja a háborút! Miért nem megy oda az, aki akarja? Mikor, mondom: milliók halnak, nyögnek irtózatos sebekben, haldokolnak önkívületben, és a többi millió, akinek ezek után, ezekért, otthon a szíve szakad meg. Egyszóval, mikor az egész emberiség kíntól vonaglik otthon és a harctereken, az embert bírja érdekeim az egyes ember sorsa, az egyes ember lelke mozzanata és – saját maga is.

Szűk az ember szíve – hiába, belefárad, belefásul az egész világért való aggodalomba, és ha kialhatja magát, és nem koplal, visszahúzódik a maga rendes medrébe, mint a folyó áradás után, és folytatja megszokott életét.

Én is belefáradtam a háború elgondolásába, ami a népek kiskorúságára vall, ahol gyilkolásért, derekas gyilkolásért, fényes apró csecsebecséket aggatnak férfiak kabátjára és komoly emberek azokat komolyan, viselik.

A tehetségen kívül, melyet az ember magával hoz, minden véletlen, ami vele történik. A tehetség tereli az embert bizonyos, úgynevezett cél felé, a felé, ahol ez a tehetség érvényesülni akar, de két oldalról ezer és ezer véletlenség taszigálja az útján, és a milliomodik sem jut el oda, ahová csodálatos ösztöne, öntudatlan tehetsége öntudatlanul törekszik.

Olyanokról beszélek, mint magam, akinek senki sem segített megtalálni magát, tudtára adni, hogy kicsoda, és útbaigazítani a célja felé.

*

A „Cél! Ez már ott van készen a Kerepesiben, ahova jó előre megágyaztam magamnak téglából, meg gránitból és ráírtam: Jászai Mari volt, míg élt, a ki itt, ím céljához ért. Ott a „Cél, ha gyereke nincs az embernek, úgy célja sincs egyéb annál. – Szerencsém volt, hogy ezt nem tudtam eddig; a legkomolyabban fogtam föl az életet, benne magamat, a képzelt „kötelességet" és ezzel eltelt az élet. Boldogító gondolat, hogy nincs gyermekem. Mindig tetszett a szép; ma már csak annak élek; milyenre sikerült volna egy esetleges gyermek?

Nem hágy nyugton az a kívánság, hogy képet hagyjak magam után hátra. Talán gyerek híján ösztökél ez a vágy?

Valójában magam szeretném tudni, ki vagyok, de csak most érzem és látom, hogy milyen nehéz megírni az embernek magát!

Ha visszanézek a származásomra, a legnagyobb csodálkozással nézem a pályafutásomat! Mi röpített ide föl, az én villannyal világítható, hófehér, fejedelmi lakásomig abból a földes pallójú urasági cselédházból, melyben születtem, minden emberi segítség nélkül, de sőt az emberek velem való ocsmány visszaélése dacára, holott igen korlátoltnak születtem? És szentírásnak tartottam, amire tízéves koromig tanítottak, hogy: mindenki különb nálamnál. Ennek dacára följutottam egy tiszta magaslatra. Ki volt a mentorom? Ki vezetett erős, biztos kézzel, ezer életveszedelem fölött el – ide föl, a hol az élet félelmes szennye már nem ér? Az a felséges misztérium, melyet magammal hoztam a földre, az a megfoghatatlan csoda, mely öntudatlanul a lelkem kincse volt: a Tehetség.

*

Nagy világosságot vetett a múltamba, a magam megismeréséhez egy kérdés, melyet egy ifjú barátom – ma hadifogoly Franciaországban – dr. Lehel István intézett hozzám csak három éve: Sohase támaszkodott pályafutásán asszonyvoltára? Sohase vette segítségül női voltát, hogy előbbre jusson?" A hála melege öntött el, amint egy pillanatnyi értelmetlenség után, büszke csodálkozással eszméltem arra a tényre a múltamban, hogy lám – hisz,’ én asszony is voltam, szép és érdekes, ép és kívánatos, és ezt a tulajdonságomat sohase fogtam be a diadalszekerem elé, mert a pajtásaim és kegyeltjeim mindig a legszegényebb lateinerek voltak, holott a nálam kopogtató grófokat: Széchenyi Béla, Apponyi Albert, Zichy Jenő stb. még be sem bocsátottam magamhoz, hiába mondta Széchenyi Béla egyszer aztán a színház előcsarnokában, hogy: ne értsem félre, ő fehér kesztyűben értette a látogatást.

Hiába! Én az én diákpajtásaimat, akiktől mindennap tanultam valamit, nagyokat jártak velem, és este följöttek hozzám a melegített főzeléket enni, többre becsültem az uraknál.

Sohasem használtam ki előnyömre asszonyiságomat, és ezért nem tagadhatok meg fiatalkoromtól némi tiszteletet.

1353-ban (hároméves koromban) költöztek be szüleim Győrbe, az ászári uradalmi cselédlakásból, ahol azon túl apám az ácsmesterségéből tartott fönn bennünket. Anyám volt, aki kívánta, hegy városba menjenek lakni, mert akkor már kívülem három fia is volt és mint mondta, „nem akar a gyerekeiből rüpőköket nevelnie. Apám engedelmeskedett, csak azt kötötte ki, hogy „aztán, ne panaszkodj, ha az élet nehezebb lesz, mint falun". Keszey Julianna, a nemes és okos, nem panaszkodott, de másfél esztendő múlva meghalt, harminchárom éves korában.

Minket gyerekeket széthordták, kit a halál, kit a szegény atyafiak. Engem, egy igen szegény, fejkötőpucoló ángyom vitt el Pannonhalmára, ahol nagy csodálkozásomra megtanultam – olvasni! Akkor ismertem meg az első örömöt. Mintha megéreztem volna: mi lesz nekem életemen végig a könyv!

Egyetlen igazi szerelmem. Családom. Életem gyönyörű betöltője, mely mindig pótolta nekem az embereket.

Emlékszem, mekkorát kiáltottam azon a napos küszöbön, be a konyhába, mikor az első értelmet kisilabizáltam az ábécéskönyvemből: Ángyi! Hiszen én tudok olvasni.

Kedves, szép vasárnap, sohasem felejtettelek el! Mi is lett volna belőlem könyvek nélkül, akkora kíváncsisággal születve, mint én? És senki hozzá, aki szóval tanított volna. Mert hiszen az a hat esztendő a kis ursulitáknál katekizmussal, bibliával és kézimunkával telt el.

Mire egy esztendő után visszavittek Győrbe, már otthon volt a dolgos, rendes, de rideg mostoha, akinek magának is egyre-másra születtek a gyerekei, nagy volt a gondja, temérdek a dolga, mert emberségesen etetett és tisztán tartott bennünket. Nem is azt a sok hirtelen pofont panaszolom én föl az emlékének, miket ő maga osztogatott, hanem azokat a „nagy" veréseket, miket a fáradtan, este, dologból megjött apámmal méretett rám kegyetlen, mindennapos árulkodásával. Hogy’ bírták azt a sok gyerekrikoltozást, jajgatást hallgatni, és azt a vérző, vonagló gyerektestet nézni? Valóban kevesebb szeretettel még nem neveltek föl gyereket, mert én emberi kezet nem éreztem hozzám érni, csak ha az ütött.

Színészkedésemnek első, fura, ízléstelen megnyilatkozása hatodik életévem elején esett meg Pannonhalmán, ahova édesanyám halála után, egy szegény özvegy ángyomhoz kivittek, apám második házasságáig. Szent István napja volt. Akkor még roppant nagy búcsúk estek Pannonhalmán. Fönn a tereken ezrével tolongott a hivők és – a koldusok sokasága. Énekes koldusok szegték be az utakat, és lepték el a terek közép, díszhelyeit. A vár külső terén, azon a helyen, ahol ma az új kőkereszt áll a tér kellős közepén – mintha ma is látnám –, egy teljesen kopasz, vak koldus gajdolt, éktelen nagy hangon. Csudás nyomorék lehetett, gondolom a legföltűnőbb, valamennyi között, mert egy kis tisztás maradt körülötte, amelyen át az emberek bámulták és krajcárokat dobáltak az ölébe. Augusztus huszadika volt. Forró, tüzes délidő. Árnyéknak nyoma se sehol. Annak a vak koldusnak olyan fekete és fényes volt a koponyája, mint ez, az én sötét mahagóni íróasztalom, melyen most írok. Az izzadtság úgy folyt arról a fényes, sötét golyóbisról, mintha egy kis szobai öntözőkannával, melyen a rózsája rajta van, folyton öntözték volna. Hogy az impulzusom, hogy’ jött, arra nem emlékszem, én már ott látom magamat az izzadó koldus mellett, amint ángyomtól kapott tiszta zsebkendőmmel egyre törölgettem a vak koldus fejét, törülgetem, törülgetem – és kimondhatatlan gyönyörűséggel hallgatom, hogy a körülállók rólam beszélnek: „Kije lehet neki az a kislány, aki törülgeti ? „Milyen szép kislány, talán az unokája? És, sűrűn hullottak a krajcárok. Az öreg egy áldást mondott rám, a két kezemre.

Leírhatatlan édes érzések futkostak végig rajtam. A legbüszkébb ember én voltam akkor a fold kerekén! És a legboldogabb. Rólam beszéltek az emberek! Dicsértek, néztek, és az öreg vak áldott. Éreztem, hogy – szerepelek… Érdekes azután az, hogy nem tudom, hogyan váltunk el szereplésem médiumától, és hogyan kerültem haza az óriási tolongásból.

Igen, egyetlen szenvedélyem a szereplési vágy volt és ez a színészetben talált – tudtomon kívül – akkor, és még sokáig – kifejezést, kielégülést.

Ma már a másik túlságban vagyok. Bújok az emberek elől – a színpadot kivéve –, és hátborzongást érzek, ha beszélnek rólam! Annyira, hogy ez már betegség.

Van bennem jó tulajdonság is. Másképp nem tudnék magammal foglalkozni. Bele se’ kaptam volna ebbe az írásba.

Egyik jó tulajdonságom a végtelen hála, melyet a legkisebb jóért érzek.

Ez az érzés már hatéves koromban meg volt bennem teljes mértékben. Pedig senki se tanított rá. Úgy vettem észre, hogy igen beteg voltam, nem törődött velem senki, különben mostoha anyám nem is ért volna rá, hiszen egyedül látta el az egész ház dolgát. Ez a ház állt egy szoba és konyhából, Apámból és hat vagy hét gyerekből. Ezekre főzött, mosott, foldozott és tisztogatott az a derék sváb parasztasszony, akit az apám az anyám halála után fél évre elvett. Már az is özvegy volt, és egy gyereket hozott a házhoz, egynéhányat pedig ott szült szegény, rengeteg dolga közben. Ezek egyikét ringattam akkor is, betegen, úgy hogy a bölcsőt és a kezemet összekötötték egy madzaggal és nekem azt rángatnom kellett. Közbe legyen mondva, soha azóta sem volt olyan keserves és nehéz dolgom a világban, mint akkor az a ringatás! Krisztusom! Mintha meg kellett volna bele szakadnom olyan nehéz volt! Lázam volt, tudom, de a kicsi bőgött, és mostohám a főzés mellől be-besivított: ringasd!

Második, velem született jó – hasznos tulajdonságom –, ezeknek, légy nyugodt, kedves olvasó, mindjárt a végére érünk – az égő, lobogó kötelességérzet. Sokszor mondtam, és hadd ismételjem itt is, utoljára, hogy nem volt olyan mulatságom kilátásban, nem volt olyan kedves szeretőm, akiért, vagy amiért én egy tízpercnyi próbát elmulasztottam volna! Tehát ringattam. Azt éreztem, hogy a világ legnagyobb boldogsága lehet: nem ringatni. Hogy a kis karom egymázsás, és lehetetlen megemelnem; hogy mennyei gyönyörűség volna alhatni, örökre elaludni – de én ringattam. Akkor jött haza a bátyám. Egy anyátul, egy apátul való édes testvérem, tíz évvel idősebb nálam, és cukrot hozott egy vastag szürkepapír stanicliban, gyümölcscukrot, és azt kérdezte: hogy vagy, kis Mari? Erre egy olyan érzés öntött el, amit kimondani, leírni ma sem tudok. A mellemben éreztem. Egy forróság öntött el, de az olyan édes volt, hogy én nevetni kezdtem tőle. Nem tudtam felelni, csak nevettem a bátyámra, de megmondani nem tudtam, hogy miért. Azután valahányszor a dunnám alá nyúltam a cukorstanicliért ez az édes forróság mindig végigfutott rajtam és mindig mondta a szám, némáin: Hogy vagy, kis Mari? Akkor elszakadtunk egymástól, az a bátyám meg én – szegényt kicsapták a hatodik latinból, mert az igazgatójuknak macskazenét adtak, és kettőjüket kicsapták –, de én sohasem tudtam meleg szeretet és megindulás nélkül rágondolni, haláláig, azért az egy: Hogy vagy, kis Mariért, ötvenéves korában halt meg, mint nagybaráti körjegyző. Éppen ellentétem volt különben: Szőke, kékszemű és édes, vidámlelkű, szellemes, tréfás és hanyag.

Kétszer voltam még vele együtt életében, pár napig. Egyszer, mint tízéves gyermeket, egy nyári vakációm alatt vitt ki magához Szemere nevű kis faluba, a kisgyerekét dajkálni. Ő maga nem volt otthon, csak a fiatal felesége a kisfiával, aki miatt az esküvőjüket igen kellett siettetniök. Ez a feleség egy igen szép, és igen gazdag parasztleány volt, akit hamarosan hozzá kellett adniok az éhenkórász, tizenkilenc éves jegyzősegédhez. Az egész família selyembe, bársonyba járt, és kimondhatatlanul lenézett minket, városi koldusokat. Az én csudálatos, szent Apám nem is beszélt vele soha másképp, mint egy fejedelemnővel. Mikor oda. Szemerére kivittek, befogtak a legnehezebb munkára. Mezei munkára is. Ott folyt az ásó nyelén végig a vér a kezeimből. Mégis a harangozás volt a legkeservesebb dolgom, mert oda féltem bemenni. A bátyám ott tanító is volt, és a harangozás is rátartozott, de embert fizetni nem győzött, hát míg én ott voltam, az iskolai szünidő alatt én harangoztam a déli és esteli Úrangyalára, nyolc-tíz éves lehettem. A kis kápolna, melyben hetenként egyszer miséztek, az urasági park mélyén volt, óriás fák árnyékában, és én mindig fogvacogva mentem oda, ha útközben gyereket nem találtam, aki elkísért. Egyszer egy nagy fehér kutya a meztelen lábam szárába kapott a sötét úton. Nem vettem észre, hogy utánam somfordált, hanem mikor hang nélkül, némán belém harapott, csoda, hogy ott halva nem maradtam az ijedtségtől. Olyat sikítottam, hogy az egész kis falu meghallotta, de azért senki sem váltott föl a harangozásban. Az ángyom addig evett, míg én odajártam. Az egész sült ludat az almáriumba dugta és arra járt jóllakni, nekem kenyeret és hideg főtt krumplit adott. De én azt hittem, ennek úgy kell lenni. Milyen soká, soká hittem én még mindarra a rosszra, ami ért, hogy ennek úgy kell lenni! Jó volt az a hiti Négy évtizedig hittem, hogy mindennek úgy kell történni, amint az megtörtént. Ugyanis, igen korlátolt eszű gyermek voltam. Csak nagy érzések voltak bennem. Gondolkozni, ítélni még negyven esztendős koromban sem tudtam. Csakis a legutóbbi évek tanítottak meg okoskodni, ítélni, az emberekről rosszat hinni.

A legprimitívebb kis agyvelő volt az én koponyámban. Nem volt abban több négy-öt fogalomnál. Imádkozni kell. Dolgozni kell. Leckét megtanulni. Szót fogadni. Ez volt a bevallott négy tudat, ami bennem élt. De volt más három, ami az én titkom volt: Amikor csak kell hazudni, olvasni titokban, és színésznővé lenni. Hazudni, hogy a verést kikerüljem. Mert verésből több jutott, mint a kenyérből. Az apámnak ugyanis valóságos mániája volt a gyerekeit verni. Nem valamennyit. A mostohám védelmezte a maga porontyait, az első urától való lányához, aki nálam három évvel idősebb volt, az apám nem nyúlt, ugyanazon elvből, amely szerint annak kétszer akkora darab kenyeret vágott vasárnap, mikor ő osztotta ki. A fönnebb említett Miska bátyám nemcsak, hogy a kedvence és büszkesége volt, akitől öreg napjai támaszát remélte, és azért taníttatta is, de már diák, úrfi volt, többet tudott, mint ő maga, tehát respektálta, nem verte. Maradtunk tehát verekedési szenvedélye tárgyául ketten: a Náci bátyám, aki két évvel idősebb nálam, és én. Mivelünk szemben az apánk nem is zsenírozta magát. Minket a mostohánk egyetlen panaszszavára, véresre vert. Kétféle rekvizitumot használt erre a célra, óriási kezein kívül, melyekkel ritkán ütött, mert akkor rögtön hanyatt dőltünk és a földről kényelmetlen volt fölszedni a kapálódzó kölyköt. Kötéllel vert, és ha vétség kisebb volt, akkor a nagy bőrköténnyel. Mert ács volt. A bőrkötényt áldottam. Attól nagyobb volt az ijedtség, mint a fájdalom. Mert rémségesen féltem a veréstől. Rémségesen.

Miután valahányszor folytatni akarom ezeket, a följegyzéseket, nem olvashatom mindig végig, amit addig írtam, tehát ott kezdem, mindig azon, ami éppen eszembe jut. Sőt mindig azon, ami éppen ezen a napon történik velem, és úgy mindig visszafelé. Tarkának elég tarka, furcsának elég furcsa lesz, például ha elmondom, mi történt velem ma, és mi 1860-ban, mikor Győrben Veöreös Imréékhez adtak kiscselédnek, ahol hét gyermek topánját kellett még lefekvés előtt megtisztítanom, miután egész nap ezt a hét úri gyereket szolgáltam ki, és lopogattam a perselyükből a pénzüket, egész egy forintig, amely összegtől azután annyira megrémültem, és még inkább annyira elcsodálkoztam, hogy nem kaptak rajta, hogy a lopást abbahagytam. Még egyszer loptam csak még, Bécsben egy helyemen, tizennégy-tizenöt éves koromban egy új portörlőt, és ezeket megelőzőleg nyolcéves koromban, egy lutris boltban egy krajcárt, de amely úgy bántotta a lelkiismeretemet, hogy egy más alkalommal – visszavittem. Erre a krajcárra tisztán emlékszem, a forinttal, hogy mi lett, arra nem.

Mindezekben a tetteimben az eszemnek semmi része sem volt. Gondolkozni sem tudtam, csak ösztönöm, és hajlamaim vezettek.

Ezzel a bűnömmel ezúttal teljesen és végképp le és be is számoltam. Soha többé semmit nem loptam. Mert ami kenyeret a szülői háznál mohón, lopva, le-bevágtam, azt, bár akkor halálos, bűnnek tartottam, mert lopásnak kvalifikáltam, de ma már nem ítélem annak; csak ösztönömnek, amely a jászolhoz vitt.

Ha húsz évvel előbb kezdtem volna meg naplómat írni, bátran rám lehetett volna olvasni, hogy: aki magáról beszél, könnyen válik költővé. Ma a másik túlzástól kell óvakodnom. Hogy több bűnt ne vegyek magamra, mint amennyit elkövettem. Marad még így is temérdek, és én egyet se akarok elhallgatni…

A humor a teremtés legbűvösebb adománya.

Ezt becsülöm legnagyobbra. És ha irigylek valaha embertársamtól valamit, az csak a humor.

Olyan az, mint a természetben az aranyos felhők, a virág, a madárdal. Ez hiányzik énbelőlem teljesen.

De nem csoda. Az én gyermekkoromban minden oly rémséges komoly volt, mint a halál.

Mostohaanyám előtt egyszer nevettem, vele együtt, Náci bátyám egy parlagi tréfáján. Apám előtt soha. Egyetlenegyszer sem mosolyogtunk egymás szemébe. Egyetlenegyszer sem tette rám kezét, csak ha vert. Ezt annál többször. Ezzel pózolt. A legcsudálatosabb lény volt ez a falusi ács, mindazon teremtések között, akiket valaha ismertem. Színészi tehetségemet határozottan tőle örököltem. A legnagyobb pozőr volt minden komédiás közt, akikkel azóta sorsom összehozott, hogy az ő korbácsa alól kikerültem.

Megkísérlem leírni és érthetővé tenni ezt a csodát, aki nekem az életet adta, és akihez én kívül-belül olyan fatálisán hasonlítok, azzal a különbséggel, hogy ő gyönyörű férfi volt, én pedig nőnek, durvafaragású vagyok.

Homloka és orra a legtökéletesebb görög szabású volt, melyet élő emberen láttam. Ezeket csúnya kiadásban örököltem tőle. Tisztán kaptam át igen szép száját, és apró sárgásbarna szemeit, továbbá széles, erős csontozatát, és erős, jó gyomrát, valamint érzékeny légzőszerveit, melyeknek kényes voltát azonban jó gyomrunk mindig nyélbe ütötte. Sokat köhögött, mint én is, de a jó étvágy átsegítette minden meghűlés, okozta bajon, 84 éves koráig, valamint engem is a mai napig.

Dacára annak, hogy mint ács-mesterember, a legnehezebb munkával élt, szép, deli alakját mindig rendkívül egyenesen hordta. Csak este, mikor munkájából megjött, ült egy rövidke ideig, meghajolva, és két kezét két combjára támasztva, homloka aggodalmas, vagy haragos ráncokba szedve, hallgatta mostohánk végtelen, kifogyhatatlan panaszözönét ránk, hármunkra, Miskára, Nácira és rám, az első asszonytól való gyerekekre.

Soha ez a panaszkodás el nem maradt. Egyetlen nap se. Ezzel várta a fáradt embert haza naponként, a kegyetlen német parasztasszony, aki soha be nem telt annak látásával, hogy minket hogyan ütlegelnek. Pedig napközben, ő maga sem fukarkodott a pofonokkal. De Apánk impozánsul büntetett. Az mindig egy nagy előadás volt az egész ház, sőt az egész utca épülésére: először összegyűjtötte a bűnanyagot. Minden kihallgatást ezzel végzett: már három, már négy, már hat bűnöd van a rováson – ha még egy panaszt hallok, készítsd a kötelet. Akkor előtte való nap be kellett saját kezűleg áztatnom a kötelet, és másnap következett a büntetés, következő módon és ceremóniával: az ablakot becsukta, bedobott a szobába – jól tudta, hogy azért a ház tíz úri gyereke, és a többi lakó kellőképpen tudomást szerez arról, hogy mi történik, hiszen sikoltozásom a harmadik emberséges szomszédot is megborzongatta. Bezárta rám az ajtót, miután szobából, konyhából minden lelket kiparancsolt, „vetkőzz, szólt ekkor nyugodt, csöndes hangon, röviden, és hajtogatta a kötelét a kellő, rőfnyi hosszúságra, – Büszke volt rá, és többször hallottam tőle mondani, hogy dühében sohasem veri a gyerekeit! – Térdepelj le! Fogóddz meg! Az asztalba fogódzva már lerogyott reszkető, vézna, csupa csont, kis tízesztendős testem, és abban a pillanatban már kiszaladt az első, velőtrázó sikítás is, mert lesuhintott a szívós, áztatott kötél, meztelen, agyondolgozott, meggörbült kis hátamra. A kő megszánta volna a vonagló, sivító gyermeket, akinek hátát az első csapások már fölhasogatták, és lecsorgó vérét a csapkodó kötél szertefröcskölte a szobában. De a szent ember nem kegyelmezett, ő „istentől nyert jogát és kötelességét teljesítette, és gyermekét büntette.

És milyen okokért büntetett így ez a kegyes? Akit Győrben csak „a szent József"-nek neveztek? Például, a fönnebb leírt fenyítés, következő bűnért applikáltatott: A házban, melyben ingyen laktunk, hogy a házmestermunkát elvégezzük érte, nagy kert volt, melyet iskolából megjövet, nekünk, gyerekeknek kellett öntözni. Miska bátyám úrfi volt. Latinba járt, üres idejét tanítással töltötte, hogy abból ruházkodjék. Senkinek sem jutott volna eszébe őreá dolgot bízni. Még mostohánk is respektálta. Csak titokban szidta, hogy sokat eszik.

Náci bátyám szinte tanult, vagy legalább is iskolába járt és leckéi ürügye alatt mindig kibújt a dolog alól. Rám maradt minden, mert édes leányát mostohám szemérmetlenül kímélte és éppen úgy etette is titokban jó falatokkal. Én hánytam el a havat téli hajnalokon a ház elől, ebben apám, ha ráért segített, olyankor én csak utána söpörtem. Én hordtam teli a földbe ásott hordókat öntözni való vízzel, hogy másnapra átlangyosodjék, és én öntöztem is vele a kertet. Emlékszem, akárhogy fél oldalra görbültem vele, a nagy, teli öntözőkanna mégis a földet és a mezítlábomat horzsolta és ütögette, ez volt a legrosszabb az öntözésben. Hiszen ez az állapot nyolcéves koromtól tizenegy éves koromig tartott, addig voltam apámékkal a Hűbéri-házban.

Elhagyatott, de forró szívemmel szeretni szerettem volna, úgy látszik, valamit, hát, amint ott öntözgetek a kertben, kinyílik ám egy vérpiros szegfű. A háziúr leányáé, Hűbéri Tinkáé volt, aki velem egykorú lehetett. Amint a kis virág nyílni kezd, én kimondhatatlan gyöngédséget kezdek iránta érezni. – Óh, ez egy egész történet. Beleszerettem. Leültem hozzá a földre és beszéltem neki. Hogy ő milyen szép! Hogy én igen-igen szeretem. Hogy őtet szeretem egyes egyedül a világon! Simogattam és csókolgattam, és, hogy emlékszem! Oly hálás voltam neki az illatáért! Olyan jó illatot én még azelőtt sohasem éreztem. Sőt ellenkezőleg, a bűztől már akkor is szenvedtem. Nyolcan, tízen laktunk, és aludtunk mi egy szobában otthon. Leültem az én piros szegfűmhöz a földre és beszéltem neki. Meséltem is neki, ámbár nekünk, mesét soha senki se mondott gyerekkorunkban – hanem én meséltem a szegfűmnek; egyszer, csak erre emlékszem, mutattam neki a szép aranyszélű felhőket, és azt mondtam: Látod, a mögött laknak a tündérek! Oda majd mi elmegyünk!

Egyszer aztán ijedelem szállta meg nyomorult kis szívemet; az első féltékenység: hátha lejön a Tinka és elviszi a szegfűjét, és én nem látom többé! Ebben az ijedtségben, hirtelen, meggondolás nélkül letörtem a piros szegfűt a száráról, és a keblembe dugtam. A szívem majd kiugrott, úgy vert. De abban a pillanatban megfagyott bennem a vér. A Tinka az emeletről látta, hogy a virágját letörtem, és eldugtam. Elkezdett bőgni, hogy a Mari ellopta a szegfűjét! Már erre a tekintetes asszony maga üzent le az apámnak, hogy büntessen meg. Erre a rendkívüli, fölsőbb vádra aztán, apám a legfölsőbb koturnusba vágta magát és a fölhívásnak megfelelő nagyszabású sintérkedést rendezett. Mindenki meg lehetett elégedve az igazságszolgáltatással. Apám fölfújta magát és büszkén üzente meg a ház úrnőjének, hogy „sok gyereke van, de tud is nekik parancsolni".

Meg voltak elégedve az úri gyerekek is, akik sivalkodásom alatt úgy ugráltak az ablakunk alatt, üvöltözve – csudásan emlékszem erre –, míg engem vertek, mint a sátán fiak. Az ablakunk udvarra nyílt, és magos volt, és ők szökdeltek a levegőbe, hogy lássanak is, ne csak halljanak. Most is látom meg-megjelenő vigyorgó arcukat az ablaktáblán keresztül. Egy ember, egy Apa büntetett így, aki hajnaltól éjfélig dolgozott, hogy nekünk enni adhasson, és tiszta ruhát, és nevelést. Aki naponkint két óra hosszat imádkozott, egyet térden állva, másikat napközben. Aki hetenkint meggyónt, és keserves keresményéből minden útjába kerülő koldusnak adott, és végül karmelita lett! Mit tartson aztán az olyan nyomorult gyerek a vallásról, melynek nevében kínozzák, és otthonát pokollá teszik! Olyan nyomorult, olyan szánalomra méltó kis leánygyerek voltam én, hogy később, nagykoromban, sokszor keservesen megsirattam magamat, mint gyermeket. Hisz olyan jó, olyan hűséges, és engedelmes, és hálás és dolgos kis gebe voltam. Úgy dugdostam elfagyott, kirepedezett kezecskéimet, nehogy valaki azt gondolja, hogy azért talán nem tudok dolgozni!

Mily frissen élnek bennem ezek a kegyetlen emlékek még ma is.

De az a két érzés, mely dominálta gyermeklelkemet – még ma is sokszor –, megmaradt a csontjaimban, és érzem, hogy a sírba is elviszem magammal. Ez a két érzés: a félelem, hogy nem követtem-e el büntetésre méltót, a másik, hogy jóllakhatom-e!

Én gyermekkoromban mindig éhes voltam.

Pedig rendesen kaptunk enni. Húst csak egyszer, ritkán kétszer egy héten, annyit, amennyit éppen kétszerre a szánkba dugtunk!

De most tudom, hogy ez hasznomra vált! Valamint az is, hogy vacsorát nem kaptunk. Hat órakor egy darab jó kenyereit és hozzá, ha volt, nyáron fél pohárka édes vagy aludttejet, egy-egy csöpp almát, vagy fél fürt szőlőt, ha mostohám atyafiai, a jó svábok holtak be ajándékba, melyekért apánk aztán nekik sütőteknőt, sodró-deszkát, ablakrámát, zsámolyt, székeket, csizmahúzót és mindent csinált, ami egy ácstól, asztalostól, sőt esztergályostól egy személyben kitelt. Télen kaptunk a kenyerünk mellé egy kis töpörtőt, sonka kövérjét – óh, hogy áhítoztam ezt! – vagy egy-két főtt krumplit – sóval! Egy orosz, öreg parasztasszonyról olvastam egyszer, aki fölhánytorgatja haldokló leányának, hogy hálátlan, nem eszi a jó káposztalevet, holott már meg is van sózva! Ugye, ezt önök, akik ezért a könyvért áldott garasokat, vagy tán éppen szép ezüst koronákat adtak – nem tudhatom, mert mikor önök ezt olvassák, én már nem látom a szép Napot (már porladozom az örök sötétben) – ugyebár ezt nem értik?

De én megértettem. Mert nagy és örvendetes engedmény volt nekünk mostoháink részéről, ha a „Salztézlibe"{1} szabad volt belenyúlnunk. De hadd végezzem be Apám arcképét.

Apja és nagyapja is Németországból beszármazott ácsok voltalt. Krippelnek hívták őket.

Apai nagyanyám, morva származású, komáromi posztócsináló vagy árusító famíliából került. Én már nem ismertem, csak hallomásból. Apám ismételte egy-egy mondásukat, elveiket, és amit róluk beszélt, az még ma is tiszteletet kelt bennem irántuk. Úgy látom, hogy bírtak a német céhbeli mesterember valamennyi erényével, és azokat itt is gyakorolták. Mindenek fölött tiszta erkölcsűek voltak. Apám huszonkét éves korában házasodott, és nem ismert még asszonyt. A legszebb legénye volt Ászárnak, ahol apja urasági ács volt az Eszterházyaknál. Úgy hozathatták be – mert nem kell a magyarnak a mesterség, nem annak, amíg meleg. Lenézi. Csak a földmunkát becsüli, ha beleszakad is. No meg a koldus hivatalnokságot.

Ez a bölcs paraszt ebben együgyű.

Fényes példa erre az a kun gyékénydarab, mely Kugler révén, mint bonbonier Párizsba jutott, és amelyik ott úgy megtetszett, hogy rögtön ezer darabot akartak belőle. Nagy utánjárással kitudták Kuglerék – akiknek a sógora sonkát csavart bele neki és abban küldte föl vidékről –, hogy melyik kun atyafitól került a gyönyörű fonatú gyékény. Kérik a magyart, hogy fonjon valami száz rőföt belőle, jól megfizetik. Mit felel rá a kevély lelke? Hogy aszongya: ki vóna már az a komisz ember, aki az ilyenért pénzt kérne? Ajándékba, aszongya, majd a télen fonnak a pulyák egy-két darabkát.

No hát, az én famíliám ennek az arisztokratának éppen az ellenkezője volt. Dolgozott az nappal, és éjjel is, ha kellett. Az én apám este, dologbul hazajövet, egy órát pihent, aztán neki a sok teknő, kisszék, meg sodródeszkának, éjfélig – másképp hogyan is tudott volna annyinak kenyeret adni! És milyen örömmel dolgozott! Csak a munkája mellett volt jókedvű. Nem egyszer hallottam fütyülni vagy énekelni a gyalupadja mellett. Máskor soha. Azt mondhatnám, hogy szenvedélye volt a munka. Szenvedélye és büszkesége. Mert a legbüszkébb ember volt ez az alázatos szent. Megbélyegzett, vagy rosszhírű emberrel szóba sem állt. Csakis két barátja volt Győrben; egyik egy Tóth József nevű, jómódú, szintén szent ember, a másik is gazdag csizmadia, és szent, akinek az ablaka alá karácsony éjszakáján, mi gyerekek, eljártunk a „Csordapásztorokat" énekelni, melyért az ablakból becsületes kezek kalácsot, diót, almát nyújtottak ki a Kripli gyerekeknek.

A három szent embernek hívták őket Győrben. Apám tudta és elfogadta ezt a titulust. „Igenis hiszem, hogy egyenesen Megváltóm színe elé jutok halálom után", szokta mondani, később, kételkedő, kíváncsi leányának, ha nagyritkán szóba álltam vele, és vallási érzelmei felől, igen vigyázva, faggattam. Tudom, hogy bármennyire meg volt szorulva, ettől a két barátjától segítséget sohase kért. Mostohám egypárszor félénken tanácsolta neki: Faterka, próbáljuk meg a Tóth Józsefnél, hátha ád 15 forintot a disznó árához? Persze hogy ád, ha kérek tőle, felelte emelt fejjel apám, de az Isten mentsen meg bennünket attól! A mesterhez megyek. És Hecses, a mestere mindig kisegítette, mert tudta, hogy százas kamatot dolgozik le neki érte.

Mindent koturnusban tett. A szent hírnevét is koturnusban viselte. Akarta, hogy azt mindenki tudja meg. Azt hiszem, azért köszönt az uraknak, már akit ismert, és a papoknak akkorát, hogy azok is, már messziről köszönjenek neki!

Köszöntek is. Mikor egy tízéves fia, híres jó tanuló, meghalt, egész Győr úri népe ott volt. Ezt sokszor hallottam tőle később. Senkinek nem tartozott. Az adós embert lenézte. Ne azt vegye meg az ember, amire szüksége van, hanem, ami nélkül el nem lehet, szokta mondani. Lelkiismerete is túlzott volt, és tüntetett vele. Egyszer egy szomszédjának a talicskakerekét javította meg, és az átküldött négy-hatost. Éppen ott kézimunkáztam a gyalupadja mellett, láttam ám, amint a négy-hatosból egyet visszatol, „csak három jár, mondja, és megelégedetten fütyült tovább, eltelve cselekedetének nagyszerű voltával, mert észrevette, hogy a mostohám a kezeit tördeli azért a hatosért, amin éppen egy font lisztéi; hozhatott volna a sok éhes gyereknek. És a szomszéd gazdag volt. – Szeretett szentenciákban beszélni. Járatta a katolikus néplapot, és sokszor kellett neki a szentek életéből olvasnom. Egyszer, véletlenül, meghallottam, hogy dicsérte az olvasásomat. De arra eset nem volt, hogy ezt bármi érdemért szemünkbe megtegye. Első vizsgámon, az ursulitáknál, egy verset kellett szavalnom. Arra ő, maga subickolta ki a kis csizmámat, mert arra tanított mindig: Gyerekeim, ha a ruhátok nem is lehet, de a fejetek meg a lábatok rendben legyen, mert arról ítélnek meg az emberek. Mikor a versemet, nagy tűzzel elmondtam, odahajlik a püspök, Simor János a fejedelemasszonyhoz és azt mondja neki: Das Kind hat Talent. Én nem értve is, fölfogom a mondatot, és hazáig ismétlem, „Das Kind hat talent, das Kind stb. – hogy majd édesapámtól megkérdezem, mit tesz. Délben csakugyan referálom neki a vizsgám eredményét és a végén, nagy félve, hogy „kérem szépen, mit tesz az, hogy Das Kind – mert a püspök úr azt mondta rólam… Rám nézett. – Azt mondta? – kérdi. Igenis azt. Jól van – feleli, és mostohámmal németül kezdett beszélni. Úgyhogy én csak húsz év múlva tudtam meg, mit mondott az én szavalásomra, hatéves koromban a győri püspök.

Az emberek dicséretére éppen úgy, áhítozott, mint én, habár szemébe senki sem merte volna megtenni. Olyan közel nem eresztett magához senkit.

Én sem bírom a szembe dicséretet, kivált idegentől, habár a dicséretéltető elemem különben.

Egy gáncsot vagy egy dicséretet sohasem feledt el az apám, és én sem. A gáncsot éppen nem bírom meg. Mert hiszen magam úgyis kérlelhetetlen bírája vagyok magamnak. Külsőmnek és belsőmnek egyaránt.

Vagy csak azért vagyok ennyire szigorú magamhoz, hogy más ne érjen hozzám? Ez lehet.

Nem tudom azt, hogy ennek a büszke ácsnak a mélységes alázata igazi volt-e? Az enyém, az emberekkel való érintkezésben, csak külső, rám erőszakolt örökség. Én alázatos csak akkor vagyok, mikor az ajtaimat magamra zárom és egyedül érzem magamat.

Persze, csak mióta gondolkozni megtanultam, mióta az embereket ismerem. Azaz: egypár éve. Azelőtt én mindenkit jobbnak és okosabbnak képzeltem magamnál.

Egész otthoni életemet a félelem dominálta. A félelem, az állati, reszkető félelem volt az életem, ezzel ébredtem, mentem az iskolába, ezzel jöttem haza, és ezzel feküdtem. Mindig a veréstől féltem. Mindenért vertek, egy elvesztett horgolótűért, egy beszakadt szoknyáért, egy letépett virágért, véresre, meztelenre vetkőztetve, vizes kötéllel, a kötelet előtte való nap magamnak kellett beáztatnom.

Rejtve ébredezett bennem a menekülés vágya; talán onnan merítettem, hogy láttam, milyen boldogságban élnek az urak cselédjei. Szolgálni, menni volt egyetlen vágyakozásom, örömöm pedig, ha olvashattam. Mostohám minden könyvet, melyen rajtakapott, elégetéssel fenyegetett, ami nekem halálos ijedelmet okozott, mert a könyv, mikkel mindenféle zugba és titkos helyre elbújtam, sohasem volt az enyim, és olyan határtalan kincsnek tartottam mindeniket, amihez fogható nincs egyéb a világon! Azt gondoltam mindenikből csak az az egy példány van.

Azért álltam tízesztendős koromban, tetőtől talpig reszketve, Veöreös Lídia úrhölgy elé, egy vasárnap estéjén, Petőfi „János vitéziével a kezemben, és azt rebegtem vonagló szájjal: Kérem Lídia kisasszony, ha én tíz esztendeig szolgálok maguknál, azért nekem adják ezt a könyvet? Olyan csodás, gyönyörű világot találtam én abban a könyvben.

A zongorájuk alatt hasalva olvastam végig, olyan mohón, hogy mire kerestek, már készen voltam vele, és nem bántam volna, ha halálra ver is az apám érte. Mert nagy bűnösnek éreztem magamat, hogy elbújtam olvasni, holott az úri gyerekekkel kellett volna játszanom. Az volt a vasárnapi dolog. Mert ingyen laktunk a házukban. Hétköznapokon iskola előtt föl kellett járnom a cipőjüket tisztogatni, vasárnap délután pedig játszani velük. Azért emlékezetes nekem ez a vasárnapi játék, mert egyszer nagy meglepetésemre, és nem kis ijedségemre azt látom, hogy az „úri gyerekek" mind sírnak, és hogy a nagyok is mind ott állnak körül, és békítenek engem: „No ne, elég már, kis Mari, ne sírj, no, – nézd ez még él", és egy másik képre mutatott; mert tele volt a Karsay család üveges folyosója a magyar írók és művészek arcképeivel. Hogyan kezdődött, hogyan se, elég az hozzá, kitalálták az úri gyerekek, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják nekem: nézd, kis Mari, ez meghalt, hát én rögtön egy sirató-jelenetet játszom el előtte, – tépem a hajamat és folynak a könnyeim, és a többi gyereké is, míg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, azt mondva: no nézd, kisleány, ez még él: mire én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam, és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Ezekhez a jelenetekhez a szavakat is magam adtam.

Nem csodálatos-e ez olyan gyermektől, aki színháznak még a nevét sem hallotta? (Elektra tízéves koromban!){2}

Nos, ez volt a tehetség.

De hol volt még hozzá a színház!?

„Színész és közönség kis elmefuttatásomban leírtam, hogyan jutott el belém a színház fogalma, egy színdarab diktálása révén; attól kezdve belém rögződött, hogy én olyan leszek, aki „úgy tesz, mintha az volna. Mert a bátyám úgy magyarázta meg a színészt nekem. Pár év múlhatott el ez után, hogy idősebb mostohatestvérem, – aki mindent mert, mert őt apánk egy ujjal sem bántotta, elhívott a színházba!!

Szigeti József Széchy Máriáját adták.

Az a gyönyör nem földi gyönyör volt, amit én ott éreztem, mert emberi szót még sohasem bírtam rá találni, mikor ki akartam fejezni.

Édes villámok cikáztak végig testemben egész előadás alatt, voltak pillanatok, mikor azt éreztem, hogy meghalok a gyönyörűségtől, hogy azok a villámok megölnek. A fejembe csaptak és végignyilallottak a hátgerincemen. – Valóságos fizikai gyönyör volt. Mint nagy szerelmek