Ádám előtt

By Jack London

Jack London ezen regénye az emberiség távoli múltjába kalauzolja az olvasót. Főhőse egy különös oknál fogva képes arra, hogy álmaiban átélje egy messzi-messzi ősének életét. A huszadik század elején keletkezett mű nyilván képes nem akkurátus leírást adni

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633748381

Jack London

Jack London was born in San Francisco in 1876, and was a prolific and successful writer until his death in 1916. During his lifetime he wrote novels, short stories and essays, and is best known for ‘The Call of the Wild’ and ‘White Fang’.

Book preview

JACK LONDON

ÁDÁM ELŐTT

Fordította

SCHÖNER DEZSŐ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-838-1

©Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

Képek! Képek! Képek! Mielőtt még tanultam volna, gyakran eltűnődtem azon, honnét jön az a sok kép, amely benépesíti álmaimat. Mert olyan képek ezek, amelyekhez hasonlót sohasem láttam ébren való életemben Meggyötörték gyermekségemet, álmaimat a lidércnyomások fölvonulásává tették, és valamivel később meggyőztek arról, hogy más vagyok, mint a fajtám, természetellenes, elátkozott teremtés.

Csak nappalaimon értem el bizonyos fokú boldogságot. Éjjeleimet a félelem uralma jelezte. És micsoda félelemé! Kijelenteni, hogy valamennyi ember közül, aki velem együtt járja a földet, soha egyetlen egy sem szenvedett ehhez fogható természetű és fokú félelmet. Mert ez a félelem a rég elmúlt idők félelme, az a félelem, amely a fiatalabb világban, a fiatalabb világ ifjúkorában burjánzott. Röviden, az a félelem, amely az özönvíz korszakának derekán uralkodott mindenek fölött.

Hogy miként értem ezt? Látom, magyarázatra van szükség, mielőtt elmondanám álmaim lényegét. Másként kevesen tudnának azoknak a dolgoknak az értelméről, amelyeket én annyira ismerek. Amikor ezt írom, annak a másik világnak a lényei és eseményei hatalmas fantazmagóriában emelkednek föl előttem, és tudom, hogy önök mindezt értelmetlennek és oktalannak találják.

Mit érdekli önöket Lógósfülű barátsága, Gyorslábú csalogató hívogatása, Vörösszemű vadsága és atavizmusa? Lármázó összefüggéstelenség és semmi egyéb. Hasonlóképp sikongó zagyvalók a hordák csacsogó tanácskozása, a tűzemberek, a fánlakók dolgai. Mert önök nem ismerik a szakadékok között rejtőző hűs barlangok csöndjét, az ivóhelyek környékét napnyugtával. Sohasem érezték a fák tetején a csípős reggeli szelet, sem nem ízlelték a fiatal fakéreg izét.

Mondhatom, jobb lenne önöknek is, ha úgy ismerkednének meg mindezekkel, mint én – gyermekkoromban. Mint fiú éppen olyan voltam, mint a többi fiúk – ébren élt életemben. Álmaimban voltam más. Legrégibb emlékezetem szerint is álmom a rémületek korszaka volt. Nagyon ritkán tarkította boldogság. Rendszerint félelemmel volt telve, még pedig olyan idegen félelemmel, amelynek nem volt mérlegelhető jellege. Az ébrenlétemben tapasztalt félelem egyáltalán nem hasonlított ahhoz, mely álmomban elfogott. Olyasvalami volt ez, ami túlszárnyalta minden ébren szerzett tapasztalatomat.

Például, városi fiú voltam vagy inkább városi gyerek, aki a vidéket nem ismerte. És mégis, sohasem álmodtam városokról, soha egy házat sem láttam álmomban, de még csak egyetlen emberi lény sem tört keresztül álmaim falán. Én, aki fát csak a parkokban és képeskönyvekben láttam, álmaimban végtelen erdőségeken vándoroltam keresztül. És ezek az álombeli fák nem voltak zavaros látomások, hanem éles és határozott körvonalak. A legbensőbb gyakorlati ismeretségben voltam velük. Láttam minden águkat és hajtásukat s láttam és ismertem minden egyes levelüket.

Nagyon is jól emlékszem arra, amikor ébren élt életemben először láttam tölgyet. Amikor megnéztem leveleit és ágait, fájdalmas élénkséggel ébredt föl bennem az a tudat, hogy számtalanszor láttam hasonló fát álmaimban. Így nem lepődtem meg későbbi életemben, amikor nyomban, első látásra megismertem a fenyőt, a tiszafát, a bükkfát és a babért. Mind láttam már azelőtt és láttam akkor is, minden éjjel, álmaimban.

Mindez, amint már észrevehették, megszegi az álom első törvényét, nevezetesen azt, hogy az ember álmában csak azt látja, amit ébren való életében látott, vagy azok összetételét. De az én valamennyi álmom áthágta ezt a törvényt. Álmaimban sohasem láttam semmi olyat, amiről ébren való életemben tudtam. Áloméletem és ébren való életem két különálló élet volt, amelyekben rajtam kívül nem volt semmi közösség. Én voltam az összekötő kapocs, amely valahogyan mind a két életet leélte.

Kora gyermekségemben megtanultam, hogy a diót a fűszerestől, a bogyóféléket a gyümölcsárustól vesszük. De mielőtt ezt tudtam volna, álmaimban szedtem és ettem diót a fáról vagy a fák alól. Hasonlóképp ettem bogyókat a szőlőtőkéről és a bokrokról. És mindez kívül esett gyakorlati tapasztalataim határán.

Sohasem felejtem el azt, amikor először láttam áfonyát az asztalon. Azelőtt sohasem láttam áfonyát és mégis, amikor megpillantottam, agyamban megvillantak álmaim emlékei, amelyekben lápos területeken vándoroltam és jóllaktam áfonyával. Anyám elém tett egy tányér bogyót. Fölvettem egy kanállal, de mielőtt a számhoz emeltem volna, tudtam, milyen lesz az íze. És nem csalódtam. Ugyanolyan fanyar volt, mint amilyet ezerszer ízleltem álmaimban.

A kígyók? Jóval előbb, mintsem hogy a kígyókról hallottam volna, megkínoztak álmaimban. Leselkedtek rám az őserdők tisztásain, rám csapva ugrottak föl a lábam alatt, a száraz füvön keresztül, vagy a meztelen sziklákon kúsztak tova, vagy a fák tetején hajszoltak, nagy, fénylő testükkel rátekergődztek a fa törzsére és mindig följebb és följebb üldöztek a hajló és recsegő ágak között, amikor a föld már szédítő távolságban volt alattam. A kígyókat! Ágas nyelvükkel, gyöngyszemükkel és csillogó pikkelyeikkel, sziszegésükkel, csörgésükkel: nagyon is jól ismertem már akkor, amikor a cirkuszban a kígyószelídítő fölemelte őket! Régi barátaim vagy inkább ellenségeim voltak, amelyek félelemmel népesítették be álmaimat.

Óh, azok a végtelen erdőségek és borzalommal telt homályuk! Micsoda örökkévalóságokon át vándoroltam rajtuk keresztül, én, a félénk, üldözött teremtés, minden nesztől megrettenve, a magam árnyékától megrémülve, állandóan résen, vigyázva, hogy bármely pillanatban vad rohanásban menekülhessek. Mert zsákmánya voltam mindenfajta erőszakos életnek, amely az erdőségben tanyázott, és a rémülettől magamon kívül menekültem az üldöző szörnyetegek elől.

Öt esztendős voltam, amikor először mentem cirkuszba. Betegen jöttem haza. De nem a mogyorótól és a cukros víztől. Elmondom, mitől. Amikor az állatok sátrához értünk, rekedt ordítás rázkódtatta meg a levegőt. Kitéptem kezemet apám kezéből és vad irammal rohantam vissza a bejárat felé. Emberekkel ütköztem össze, elestem és állandóan rémülten sikoltoztam. Apám megfogott és lecsöndesíteni igyekezett. A néptömegre mutatott, amely nem törődött az ordítással és azzal vigasztalt, hogy biztonságban vagyok. Nagy rábeszélésre, de mégis a félelemtől remegve az oroszlán ketrecéhez közeledtem. Óh, abban a pillanatban megismertem! És lelki szemem előtt elrohantak álmaim emlékei; a magas füvet beragyogja a déli napsugár, a vad bika nyugodtan legelész, a fű szétnyílik és a sárgásbarna állat kirohan; egy ugrással a bika hátán terem, a csontok ropognak, a bika bőg és azután megint csak a csontjai ropognak. Vagy megint: a forrás hűvös nyugalmában a vadló térdig a vízben gázolva iszik, és a sárgásbarna – mindig a sárgásbarna! – egyet ugrik, a ló rémülten nyerít, vergődik, és megint ropognak a csontok. A nappal elmúltával, a sötét alkonyat szomorú csöndességében hirtelen, mint a végítélet harsonája, fölhangzik a tele torkú ordítás, és nyomban a fák között eszeveszett rikoltozás és csacsogás hallatszik, és én is remegek a félelemtől, és én is egyike vagyok a fákon rikoltozóknak, a csacsogóknak.

Amikor megláttam, tehetetlenül, ketrecének rácsa mögött, földühödtem, a fogamat vicsorgattam rá, ugráltam előtte és eltorzított arccal összefüggéstelen gúnyolódást gügyögtem felé. Az oroszlán felelt rá, a rács hoz rohant és ordított tehetetlen dühében. Óh, ő is rám ismert és megértette a hangokat – a régi idők hangjai voltak –, amelyeket hallattam.

Szüleim megrémültek. „A gyerek beteg – mondta anyám. „ Hisztérikus – felelte az apám. Sohasem mondtam el nekik, és így nem is tudtak semmit. Már bizonyos tartózkodás fejlődött ki bennem dualizmusomat, egyéniségemnek ezt a kétfelé választását illetőleg.

Láttam a kígyószelídítőt, és azon az estén egyebet sem láttam a cirkuszból. Hazavitték, idegesen, letörten. Beteggé tett az, hogy áloméletem betört valódi életembe.

Említettem már, hogy tartózkodó lettem. Csak egyszer árultam el a furcsaságomat. Egy fiú volt, a pajtásom, és nyolcévesek voltunk. Álmaimból képeket rajzoltam neki az eltűnt világból, amelyben, azt hiszem, egykor éltem. Beszéltem neki ennek a korai időnek a borzalmairól, Lógósfülűről, a csintalanságokról, amelyeket elkövettünk, a csacsogó tanácskozásokról, a tűzemberekről és búvóhelyeikről.

Kinevetett, csúfolkodott, és meséket mondott a kísértetekről, halottakról, amelyek éjszakának idején fölkelnek a sírjukból. De többnyire gyönge képzelőtehetségemet nevette ki. Többet mondtam el neki, mire még jobban kinevetett. A legkomolyabban fogadkoztam, hogy mindez igaz, és erre furcsán nézett rám. Meséimről meglepő dolgokat mondott el játszótársainknak, mire valamennyien furcsán tekintettek rám.

Keserű tapasztalat volt ez, de tanultam belőle. Különböző voltam a fajtámtól. Valamiben abnormális voltam, amit nem tudtak megérteni, és aminek a magyarázása csak félreértést okozott volna. Amikor tündérekről és kísértetekről beszéltek, hallgattam. Komoran mosolyogtam magamban. Félelmetes éjszakáimra gondoltam, és tudtam, hogy az enyémek valódiak, mint maga az élet, amelyet nem enyhítenek ködök és képzelt árnyak.

Mert engem nem rémített a kísértetek és az emberevő szörnyek gondolata. A szédületes magasságokból való lezuhanás, a kígyók, amelyek rám csaptak, amikor sivító menekülésben igyekeztem szabadulni előlük, a vadkutyák, amelyek az erdők tisztásain üldöztek keresztül: ezek meglévő, valóságos borzalmak voltak, események és nem képzelet, élő húsból, vérből és verítékből való dolgok. A kísértetek és emberevők kedves hálótársaim voltak ezekhez a borzalmakhoz képest, amelyek egész gyermekségem ideje alatt megosztották ágyamat, és velem vannak ma is, amikor ezeket írom, teljes férfikoromban.

II. FEJEZET

Amint mondtam, álmaimban sohasem láttam emberi lényt. Erről a valóságról hamarosan tudomást szereztem, és fájdalmasan éreztem a saját fajtám hiányát. Már kis gyermekkoromban álmaim borzalmai közepette éreztem, hogy ha csak egy embert, egyetlen emberi lényt találnék, megmenekülnék álmaimtól és nem fognának el ezek az üldöző borzalmak. Ez a gondolat fogott el éveken keresztül életem minden éjszakáján. Ha