TOTAL WAR: Karthágónak vesznie kell

By David Gibbins

Ez Fabius Petronius Secundus római legionárius és centurió – valamint hadvezére, Scipio Aemilianus – felemelkedésének története: a makedónok elleni első csatájától, amely megpecsételi Nagy Sándor birodalmának sorsát, az Észak-Afrikában vívott, mindenre kiterjedő háborúig és Karthágó ostromáig.

Scipio sikerei csodálatot és tiszteletet váltanak ki, de egyben kapzsiságot és féltékenységet is fialnak – legszorosabb szövetségeseitől legelkeseredettebb ellenségeiig.

És ott van még Julia is, a Caesar családból – a kiszámíthatatlan lány, aki Scipiót szereti, de annak vetélytársával, Paulusszal jegyzeték el –, aki csúf viszály kiváltója lesz.

Végül Scipiónak egyetlen kérdésre kell csak válaszolnia: mi mindent képes feláldozni a látomásért, amit Rómáról alkotott?

• Language: Magyar
• Publisher: PlayON Magyarország Kft.
• Release date: Aug 28, 2015
• ISBN: 9786155555077

Book preview

David Gibbins magyarul megjelent regényei:

Atlantisz (2006)

Keresztesek aranya (2009)

Total War: Rome: Karthágónak vesznie kell (2013)

A szerző angol nyelvű művei:

The Last Gospel (2008)

The Tiger Warrior (2009)

The Mask of Troy (2010)

The Gods of Atlantis (2011)

Pharaoh (2013)

Impresszum

Első kiadás: Macmillan, 2013.

Pan Macmillan, a Macmillan Publishers Limited részlege

Pan Macmillan, 20 New Wharf Road, London N1 9RR

Basingstoke és Oxford

Tagvállalatok világszerte

www.panmacmillan.com

Copyright © David Gibbins 2013

Eredeti cím: Destroy Carthage

Fordította: Sziklai István

Nyelvi lektor: Péterfi András

Nyelvi korrektor: Kuzma Angéla

A térképek tervezője az ML Design

Tördelő: AVM Stúdió

Nyomás: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Copyright (c) PlayON Magyarország, 2013

Felelős kiadó: Mátyus Tamás

ISBN: 978-963-89622-3-2

David Gibbins, mint e mű szerzője az 1988-as szerzői jogról, vázlatokról és

szabadalmakról szóló törvénnyel összhangban érvényesítette jogait.

Minden jog fenntartva. E kiadvány egyetlen részlete sem reprodukálható, visszakereső rendszereken nem tárolható vagy bemutatható, semmilyen módon és semmilyen formában (legyen az elektronikus, mechanikus, fénymásolat, felvétel vagy bármi egyéb) nem továbbítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kiadvánnyal kapcsolatos bármilyen felhatalmazás nélküli cselekmény elkövetője bűnvádi eljárás és jogi kártérítés hatálya alá vonható.

Illusztráció © SEGA®. A SEGA® és a SEGA® embléma a SEGA® Részvénytársaság bejegyzett védjegye vagy védjegye. A Creative Assembly, a Creative Assembly embléma, a Total War, a Total War embléma és a Total War: Rome II a Creative Assembly Limited bejegyzett védjegye vagy védjegye. Minden jog fenntartva.

A Macmillan Csoport nem vállal felelősséget a szerzőnek a könyvben „szerző honlapja" címszó alatt feltüntetett honlapján található információkért. A szerző honlapcímének a könyvben történő feltüntetése nem terjed ki

az ilyen honlapok vagy azok tartalmának, termékeinek, a honlapokon megjelenő reklámoknak vagy egyéb anyagoknak az általunk történő jóváhagyására vagy az azokkal való együttműködésre.

A könyv azzal a feltétellel kerül értékesítésre, hogy tilos kereskedelmi vagy más úton kölcsönözni, újra eladni, bérbe adni vagy egyéb módon terjeszteni a kiadó előzetes hozzájárulása nélkül a kiadott borítótól vagy kötéstől eltérő formában és hasonló feltételek nélkül, ideértve, hogy ugyanez a feltétel vonatkozik a későbbi vásárlóra is.

Keresse fel a www.panmacmillan.com honlapot, hogy többet tudjon meg könyveinkről, ahol meg is vásárolhatja őket. Itt további funkciókat talál, interjúkat a szerzővel és híreket a szerzőhöz kapcsolódó eseményekről, valamint feliratkozhat elektronikus hírlevelünkre, hogy mindig elsőként értesüljön új kiadványainkról.

Köszönetnyilvánítás

Nagyon hálás vagyok ügynökömnek, Luigi Bonominak az LBA-től és Rob Bartholomew-nak a The Creative Assemblytől (Sega), hogy ezt a projektet elindították, Jeremy Trevathannak, Catherine Richardsnak és a Macmillan csapatának a munkájukért, hogy ez a könyv eljutott a kiadásig, valamint Peter Wolvertonnak és Anne Brewernek a New York-i St Martin’s Pressnél, továbbá a The Creative Assembly csapatának közreműködésükért. Külön köszönettel tartozom Martin Fletchernek a ragyogó szerkesztésért, Jessica Cuthbert-Smithnek a pompás olvasószerkesztésért, illetve Ann Verrindernek a korrektúráért és a kézirat aprólékos átnézéséért minden egyes szakaszban és a rengeteg hasznos tanácsért.

Hálásan köszönöm Brian Warmingtonnak, a Bristoli Egyetem Ókortörténeti Tanszéke nyugalmazott docensének és a Karthágó (Gondolat, 1967) szerzőjének, amiért olyan emlékezetes módon tanította a köztársaságkori Róma történelmét és amiért ösztönözte a pun háborúk iránti érdeklődésemet. Karthágó feltárásában való részvételemért sokkal tartozom Henry Hurstnek, doktori konzulensemnek a Cambridge-i Egyetemen és a brit „Mentsük meg Karthágót!" UNESCO-misszió vezetőjének, aki meghívott a kikötő bejáratánál folytatott ásatására, a következő évben pedig támogatta a saját, víz alatti régészeti expedíciómat Karthágóban. A projektet a Brit Akadémia, a Cambridge-i Egyetem Ókortudományi Kara, a Kanadai Társadalom- és Bölcsészettudományi Kutatóközpont, valamint Dr. Abdelmadzsid Ennabli, a Karthágó Múzeum igazgatója tette lehetővé. Egyben hálás vagyok az ezekben a projektekben résztvevő expedíció tagjainak is munkájukért.

A püdnai harcteret és Aemilius Paulus emlékművének szoboralakjait a Londoni Antikvitás Társaság finanszírozta görögországi útjaim során nyílt lehetőségem tanulmányozni. Az ókori tengeri hadviselésről szerzett ismereteim jelentősen bővültek a Winston Churchill Utazó Emlékösztöndíj keretében a Földközi-tenger keleti medencéjébe tett utam során, amikor is elidőzhettem az izraeli Haifában, ahol tanulmányozhattam az atliti kost – az egyetlen fennmaradt ókori döfőorrt vagyis kost –, Görögországban pedig megnézhettem az Olümpiasz háromevezősoros hajót (vagyis triremát). Az ókori Róma iránti érdeklődésem a város régészeti feltárásainál tett számos látogatás során egyre jobban elmélyült: ezek közül a legemlékezetesebb az volt, mikor apámmal megvitattuk annak lehetőségét, hogy egy bizonyos dátumból kiindulva hajszálpontosan meghatározzuk a fennmaradt romokat és könyvet írunk belőle, aminek eredményeként felkutattam Aemilius Paulus Kr. e. 167-es diadalmenetének valószínű útvonalát és tanulmányoztam az abból az időszakból származó, a Forum romjai között és Róma más részein még álló építményeket. Hálával tartozom fivéremnek, Alannek fényképekért és a filmekért, valamint Jordan Webbernek a honlapomhoz, a www.davidgibbins.com-hoz nyújtott segítségéért.

Felvezetés

A Kr. e. második században Róma még mindig köztársaság volt, amelyet azok a gazdag patríciusok irányítottak, akik őseiket egészen a város első évszázadáig vissza tudták vezetni, hatszáz évre visszamenőleg. A köztársaság akkor alakult meg, amikor Róma utolsó királyát Kr. e. 509-ben

elűzték, és egészen Augustus császárságának kezdetéig, a Kr. e. első század végéig maradt fenn. Fő közigazgatási testülete a szenátus volt, élén a két, évente választott konzullal. A szenátus mellett tizenkét választott tribunus és a köznép (a plebs) képviselői gyakorolták a hatalmat – vétójoguk volt a szenátussal szemben. A patríciuscsaládok (a gensek), valamint a patríciusok és a plebs közötti összetett szövetségek és versengések döntő fontosságúak ahhoz, hogy megértsük a római történelmet abban az időszakban, amikor a tengerentúli hódítás a személyes hatalom csábító látomását vetítette a hadvezérek elé, ami végül a Kr. e. első századi polgárháborúhoz vezetett, amelynek nyomán Octavianus Augustusnak kiáltotta ki magát. Hogy a császárság miért nem egy évszázaddal korábban alakult meg, amikor Róma seregei mindenki felett álltak és legkiválóbb hadvezérük, Scipio Aemilianus Africanus lába előtt hevert az egész világ, az ókortörténet egyik legizgalmasabb kérdése és egyben ez adja regényünk hátterét.

A római hadsereg akkoriban még nem volt hivatásos haderő, a légiókat a római polgárokból toborozták, amikor az egyes válsághelyzetek megkövetelték. A sereg csak az elhúzódó háborúk idején öltött hivatásos jelleget, amikor az állandó hadsereg fenntartásának előnyei nyilvánvalóvá válnak. A Kr. e. második században, amikor a regény játszódik, már fennállt az ellentét: egyesek attól féltek, hogy a hivatásos hadsereg katonai diktatúrába torkollik, mások viszont szükségesnek látták létét, mint Róma fennmaradásának egyetlen biztosítékát. Végül az utóbbiak győztek, és ennek eredménye lett Marius konzul Kr. e. 107-es hadseregreformja, valamint az első állandó légiók létrehozása.

A regény idején a császárság korának ismerős légió-elnevezései – mint például a „Legio XX Valeria Vitrix" – még nem léteztek; az adott hadjáratokra felállított és azután feloszlatott légióknak talán volt száma, de ez nem élt tovább a későbbiekben. A légióban a meghatározó alakulatnak a manipulus számított, amelyet majd Marius elvet a kisebb cohors kedvéért. A manipulus megfeleltethető a viktoriánus brit ezredek egy „szárnyának" (vagyis egy osztálynak), a mai gyalogoszászlóaljak nagyjából felének: gyorsan bevethető volt és jobban tudott manőverezni ütközetben. A manipulus meghatározó alakulata a centuria volt, ami körülbelül egy mai gyalogosszázaddal volt egyenértékű. A légiókban az embereket hagyományosan vagyonuk és életkoruk alapján sorolták be, a legszegényebb velesektől, vagyis az előcsatározóktól a hastatusokon és a princepseken át a leggazdagabb triariusokig: minden egyes kategória egyre jobb minőségű páncélzatot és felszerelést jelentett, valamint a csatasorban elfoglalt helyet, a szegényebbek, vagyis a könnyűfegyverzetű csapatok leginkább védtelen és legveszélyesebb pozíciójától kiindulva.

A centuriák parancsnokai a centuriók voltak – ők képességeik és tapasztalatuk révén emelkedtek ki a közlegénysorból. Hatáskörük és felelősségük a mai gyalogos egységek századosainak feleltethető meg, de legjobb rájuk altisztekként tekinteni. A primus pilus („az első sorból") volt a légió rangidős centuriója, ami a mai ezredek törzsőrmesterével egyenértékű. Szintén gyakori rang volt az optio, aki a centurio után következett és hatásköre a hadnagyéval egyenértékű, de leginkább őrmestert vagy tizedest jelentett. Széles társadalmi szakadék állt fenn a most említettek és a légiók magasabb rangú tisztjei között, akik patrícius családokból származtak, és akiknek katonai kinevezése részét képezte a cursus honorumnak (a „tisztségek sorának"), vagyis azoknak a katonai és polgári hivataloknak, amelyet egy tehetős római férfi reményei szerint élete folyamán majd betölt. A légió középső rangú tisztjei voltak a tribunusok, a pályájuk kezdetén álló ifjak vagy éppen olyan, náluk már idősebb férfiak, akik önként jelentkeztek, hogy válság idején a seregben szolgáljanak, de cursus honorumuk során még nem kerültek olyan szakaszba, hogy egy légiónak parancsolhassanak. Ez utóbbi szerepet a legatus töltötte be, ami az ezredesi vagy a brigadérosi rang megfelelője, és aki több ezer ember vezére is lehetett a csatatéren, köztük a légióhoz csatolt lovasságnak és a szövetséges csapatoknak is.

Tábornoki rang nem létezett, mivel a sereget a praetor vezette, Rómában a második legmagasabb polgári rang viselője vagy a két konzul közül az egyik. Ebből következően szerencse kérdése volt, hogy a sereg parancsnoka mennyire értette a dolgát, mivel a hadi vitézség nem volt előfeltétele a legmagasabb polgári hivatalnak; a sereg parancsnokának hozzáértése tehát azon állt vagy bukott, hogy élete során szolgált-e már katonaként. Ha azonban háborúra volt kilátás, katonai hírnév alapján is kinevezhettek konzult, akár az egymást követő hivatalviselést tiltó törvény felfüggesztésével is, újra megválasztva a tehetséges hadvezérnek számító férfiút.

Ez a rendszer elég jól működött ahhoz, hogy Róma katonai sikereket arathasson a Kr. e. második században, de a veteránok nagyon is tisztában lehettek hiányosságaival, köztük azzal, hogy az ifjak nem kaptak formális kiképzést tribunussá való kinevezésük és a csatatérre küldésük előtt. Ugyancsak nehézségeket okozott a legionáriusok sorában a folytonosság hiánya, mivel a hadjáratok után szélnek eresztették őket, így a háborúk közti szünetekben rengeteg felhalmozott tudás odaveszett. Amikor ismét fegyverbe hívták őket, az emberek nem annyira szakmai büszkeségből vagy dicsőségvágyból léptek be a seregbe, mint inkább a zsákmány reményében – a Hellászban és a keleten vívott hódító háborúk felkeltették az érdeklődést és jól láthatóan nagy gazdagságot fialtak Rómának ebben az időszakban.

A regény idején Róma két nagy hódító háborút folytatott: az egyiket a Nagy Sándor birodalmából kinőtt makedón és hellén királyságok, a másikat pedig a rómaiak által punoknak hívott észak-afrikai nép ellen: így nevezték a mai Libanon területén élő föníciai tengerészek leszármazottait, akik jó hétszáz évvel korábban megalapították Karthágó városát. Róma három háborút vívott Karthágó ellen: Kr. e. 264–241 között, Kr. e. 218–201 között és Kr. e. 149–146 között, egymás után foglalva el Karthágó tengerentúli területeit Szardínián, Szicíliában és Hispániában, míg végül Karthágónak szinte semmije sem maradt a mai Tunézián kívül, szomszédságában pedig ott voltak a Rómával szövetséges numídiaiak. A második pun háború, ahol Hannibál karthágói hadvezér elefántjaival átkelt Hispánián és az Alpokon, hogy Róma felé meneteljen, volt talán a három közül a leghíresebb hadjárat, ám mivel Karthágó sértetlen maradt, valójában csak a színpadot készítette elő az ókori történelem egyik legpusztítóbb eseményének, amikor ötven évvel később Róma végül arra a döntésre jutott, hogy egyszer s mindenkorra elpusztítja ellenségét.

Kr. e. 146-ban, a város és a hellén Korinthosz elleni végső támadás idején Róma az ókori világ feletti uralom küszöbére érkezett és már csak az az alkotmány fogta vissza, amelyet egy városállam, nem pedig egy birodalom irányítására készítettek. A mai hadijátékok szerelmeseinek ez a korszak az ókor egyik legérdekesebb időszaka, az a kor, amikor apró változások is befolyásolhatták a történelem menetét, amikor a hadviselés összes tényezője szerepet kapott: a politikai háttér, a római gensek patríciusai közötti hatalmi harcok és szövetségek, a tengeren túl állomásozó seregek ellátási és fenntartási nehézségei, a szárazon és vízen vívott csaták taktikájának fejlődése, mindenekfelett pedig a világtörténelem több kiemelkedő személyiségének tervei és tettei. Mindez egy olyan időszakban, amelyet csak részlegesen ismerünk az ókori forrásokból, és ami így rengeteg teret hagy a találgatásra és a fantáziával színesített játékra.

A pun háborúk története ma nagy visszhangot kap – egyes leckéket azóta alaposan megtanultunk, másokat kevésbé. A második pun háború végén született, Karthágót sértetlenül hagyó döntés ahhoz hasonlítható, amikor az első világháború lezárultával az antant úgy döntött, nem hódítja meg Németországot, hanem elfogadja a fegyverszünetet, vagy amikor az Egyesült Államok vezette koalíció úgy határozott, hogy az 1991-es Öböl-háborút lezárva megállítja az Irak elleni inváziót. A megálljt parancsoló döntés mindkét esetben évekkel később sokkal költségesebb és pusztítóbb háborúkhoz vezetett. A régészet feltárta, hogy Hannibál veresége ellenére Karthágó háborítatlanul építhette újjá hadikikötőjét, mint ahogy az antant hatalmak is tétlenül tűrték, hogy Hitler újjáépítse a német haditengerészetet és légierőt az 1930-as években. A pun háború sok tekintetben az első igazi világháborúnak nevezhető, az első „totális háborúnak", amely felölelte az ókori világ több mint felét, és utóhatásai még a Földközi-tenger nyugati medencéjén túl is tetten érhetők voltak. Mint az elmúlt század világháborúi vagy a jelenleg a terrorizmus ellen vívott háború esetében, a történelem talán leginkább arra tanít minket, hogy egy ilyen méretű háború kevés teret ad az engedményeknek vagy a megbékélésnek. A totális háború egyszerűen totális háborút jelent.

Távolságok

A római hosszmérték alapegysége a láb volt (pes), amely tizenkét araszra oszlott (uncio), ez nagyjából megfeleltethető a ma használt hüvelyknek. Nagyobb távoknál a mérföldet (milliarum) használták, ami 5000 pesnek felelt meg, vagyis a mai mérföld több mint kilenctizedének, azaz másfél kilométernek. Görög eredetű köztes egység volt a stadium (amely a görög sztadionból, a versenypályából eredt), ami 600 pes hosszú, vagyis nem éri el egy mérföld nyolcadát, azaz egy kilométer ötödét.

Dátumok

A rómaiak az éveket ab urbe condita, vagyis „a város alapításától kezdve, Kr. e. 753-tól számolták, de ennél gyakoribb volt a „konzuli év használata, amely az akkor hivatalban lévő két konzul után kapta a nevét. Mivel a konzulok évente cserélődtek, és elméletileg kétszer nem lehettek ugyanazok konzulok, a konzuli időszámítás miatt minden év egyedi nevet kapott. Gyakran szükséges volt azonban kimondani a konzulok teljes nevét, mivel a köztársaság korában kisszámú gens dominanciája érvényesült, mint például a Scipióké, így előfordulhatott, hogy nem volt elég annyit mondani: „Scipio és Metellus konzulsága alatt", hanem a teljes név használatára is szükség volt.

Gens

A gens (többes számban gentes) egy római patrícius családot jelölt. A családtag a gens valamelyik elfogadott ágából származhatott, így például Scipio Africanus a Cornelius gens Scipio ágából, Sextus Julius Caesar pedig a Julius gens Caesar ágából. A gentes az elmúlt évszázadok európai arisztokrata családjaihoz hasonlítható, noha a római gens még náluk is formálisabb és kötöttebb magatartást követelt meg – például éppen úgy szabályozta a házasodást, mint a jogokat és kiváltságokat. A Római Köztársaság főbb szereplőinek zöme kisszámú gensből eredt, így a polgárháború időszakában oly nagy történelmi visszhangot vető nevek, mint a Julius Caesar és Brutus, gyakran felbukkannak az előző nemzedékekben is, gyakran hasonló hírnévre és kiemelkedettségre téve szert.

Nevek

A rómaiakat barátaik praenomenük (keresztnevük vagy első nevük) szerint szólították, akárcsak ma, bár más néven is nevezhették őket, például Scipio esetében a cognomenje (harmadik neve) szerint, ami gyakorinak számított az arisztokraták között. A cognomen jelölte a második névben feltüntetett család (gens) ágát, így a regényben szereplő Publius Cornelius Scipio a Cornelius gens Scipio ágából származott. Viszont nem a Cornelii Scipiones gensbe született, mivel az egykori híres Publius Cornelius Scipio Africanus fogadta örökbe még kisgyermekként: az ifjabb Scipio azonban a szokást követve megtartotta valódi atyja, Lucius Aemilius Paulus Macedonicus gensének nevét is. Mivel Aemilius Paulust a Macedonicus agnomennel csak a makedónok felett Kr. e. 168-ban Püdnánál aratott győzelme után tüntették ki, így az ifjabb Scipio teljes neve Kr. e. 146-ban így hangzott: Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus, és ebbe beletartozott az Africanus agnomen is, amely örökbe fogadó nagyapja után szállt rá, akit a Kr. e. 202-es zámai csatát követően részesítettek e kegyben. A név viselésével járó elvárások nagy terhet róttak az ifjú Scipio vállára, és arra irányuló törekvései, hogy saját jogon vívja ki hírnevét, szolgáltatnak regényünk hátteréül.

Szereplők

Az alábbiakban feltüntetett szereplők történelmi alakok, ahol mégis kitalált szereplőkről van szó, azt jelezzük. Az életrajzi adatok Kr. e. 146-ig

tartanak. A szereplők a regényben használt nevükön szerepelnek, amelyet teljes nevük követ, ha az ismert.

Aemilius Paulus – Lucius Aemilius Paulus Macedonicus (Kr. e. 229. k.–160), Scipio atyja és híres hadvezér, aki Kr. e. 168-ban vereséget mért a makedónokra a püdnai csatában.

Andriszkosz – A kis-ázsiai Adramüttium uralkodója, aki Perszeusz

fiának vallotta magát, rövid ideig Makedónia önjelölt királya, Kr. e. 148-ban szenvedett vereséget a második püdnai csatában a Metellus vezette rómaiaktól.

Brasis – Kitalált személy, gladiátor, Makedóniában elfogott egykori trák zsoldos.

Brutus – Decimus Junius Brutus, a valóban élt Marcus Junius Brutus kitalált fia, a Junia gensből, Scipio barátja és a praetorianus testőrség parancsnoka Karthágó ostrománál.

Cato – Marcus Porcius Cato (Kr. e. 238 k.–149), a római szenátus éltes korú, híres államférfija, aki újra meg újra Karthágó elpusztítására szólított fel: „Carthago delenda est".

Claudius Pulchridina – A Claudius gensből, Scipio kitalált felesége, elrendezett házasság útján, neve annyit tesz, mint „szépséges".

Démétriosz – I. Démétriosz, később Szótérnak („Megmentő") is nevezték; Scipio Aemilianus kortársa, a Szeleukida-dinasztia leszármazottja, akit ifjúkorában Rómában tartottak túszként. Kr. e. 161-ben Szíria királya lett.

Ennius – Ennius Aquilinus Tuscus, az Aquilia gens eredeti etruszk ágának (a Tuscusoknak) kitalált leszármazottja, Scipio közeli barátja és a fabrinak, a sereg utászainak parancsnoka.

Eudoxia – Kitalált brit rabszolgalány és Fabius barátja.

Fabius – Fabius Petronius Secundus, kitalált római legionárius, aki Scipio testőre és barátja a regényben.

Gaius Paulus – Gaius Aemilius Paulus, Scipio kitalált unokafivére apai ágról.

Gnaeus – Gnaeus Metellus Julius Caesar a Metellus gensből. Metellus és Julia kitalált fia, akinek valódi szüleire a regényből derül fény; Karthágó ostrománál tribunusként van jelen.

Gulussa – Massinissa második fia, akit apja küldött Rómába Kr. e. 172-ben, hogy a numídiaiak Karthágó elleni ügyét Róma elé tárja; Massinissa halálakor Scipio őt tette meg a numídiai haderő parancsnokává, amelyet ő vezetett Karthágó ostromakor.

Hasdrubal – Kr. e. 146-ban a Karthágót védő hadvezér; hitvesének és gyermekeinek sorsát Appianus, a történetíró örökítette meg.

Hippolüté –Kitalált szkíta hercegnő, aki a római akadémián tanul, és később Gulussa oldalán ő vezeti a numídiai lovasságot Észak-Afrikában.

Julia – A valóban élt Sextus Julius Caesar kitalált lánya, a Julius gens Caesar ágából; Scipio barátja és szeretője, Metellus jegyese.

Massinissa (Kr. e. 240 k.–148) – Az észak-afrikai Numídia hosszú életű királya, Róma ellensége, majd szövetségese a második pun háborúban (Kr. e. 218–201), akinek Karthágóval a vitatott területek felett folytatott viszálya vezetett a harmadik pun háborúhoz (Kr. e. 149–146).

Metellus – Quintus Caecilius Metellus Macedonicus (született Kr. e. 210 k.), Kr. e. 148-ban praetor Makedóniában, aki legyőzte a feltörekvő Andronikoszt, majd Mummiis alatt szolgált Kr. e. 146-ban Korinthosz ostrománál; a regényben Scipio vetélytársa és ellensége, Julia férje.

Perszeusz – Az Antigonosz-dinasztia utolsó királya Makedóniában, Aemilius Paulus győzte le a püdnai csatában Kr. e. 148-ban.

Petraeus – Gnaeus Petraeus Atinus, kitalált „öreg centurio", aki az ifjakat képzi a római akadémián.

Petronius – Kitalált kocsmáros a római gladiátoriskola mellett.

Polübiosz (született Kr. e. 200 k.) – Görög lovasparancsnok és történetíró, híres műve a Polübiosz történeti könyvei, Scipio közeli barátja és tanácsadója lett; ott van Karthágó ostrománál.

Porcus – Porcus Entestius Supinus, Metellus kitalált szolgája és tanácsadója.

Ptolemaiosz – VI. Ptolemaiosz Philométor („Anyaszerető"), Scipio Aemilianus kortársa és a Ptolemaiosz-dinasztia leszármazottja, aki Kr. e. 180-ban Egyiptom fáraója lett, majd feleségül vette húgát, II. Kleopátrát.

Quintus Appius Probus – Kitalált centurió a hispániai Intercatiánál.

Rufius – Fabius vadászkutyája, ott van gazdájával és Scipióval a makedón király erdejében.

Scipio – Publius Cornelius Scipio Aemilianus Africanus, az „Ifjabb" Scipio (született Kr. e. 185 k.), Aemilius Paulus második fia és Scipio Africanus örökbefogadott unokája; a regény keretét az adja, amit történelmi pályafutásáról tudunk Kr. e. 146-ig.

Scipio Africanus – Publius Cornelius Scipio Africanus, az „Idősebb Scipio" (Kr. e. 236 k.–183), a Cornelius gens Scipio ágából, a második pun háború kiemelkedő római hadvezére, aki legyőzte Hannibált a Kr. e. 202-ben az észak-afrikai Zámánál vívott csatában.

Sextius Calvinus – Gaius Sextius Calvinus szenátor, Scipio ellensége; a Sextius gens Calvinus ágából, fiát ugyanezen a néven Kr. e. 124-ben konzullá választották.

Terentius – Publius Terentius Afer (Kr. e. 190 k.–159), észak-afrikai származású (innen az Afer cognomen, az Afriból) színműíró, akit rabszolgaként hurcolt Karthágóból Rómába Terentius Lucanus – innen a Terentius nomen, mivel gazdája a felszabadítása után örökbe fogadta – szenátor; Scipio római irodalmi körének egyik tagja.

Előhang

Püdna síkja, Makedónia, Kr. e. 168

Fabius Petronius Secundus felkapta a légió hadijelvényét, és a széles sík felett elnézett a tenger felé. Mögötte emelkedtek az előhegyek, ahol a sereg az előző éjjel táborozott, azon túl pedig az istenek lakhelyére, az Olümposzra vezető hegyoldal. Scipióval három nappal korábban felmásztak rá: egymással versengtek, hogy ki jut fel elsőként a csúcsra. Túltengett bennük az izgalom, hogy életükben először megtapas talhatják, milyen egy csata. A hóval borított csúcsról elnéztek észak felé, a hatalmas kiterjedésű Makedónia irányába, ahol egykor Nagy Sándor született, odalent pedig láthatták Sándor utódja, Perszeusz flottáját, ahonnan már partra szállt a sereg, készen, hogy megvívja a döntő ütközetet Rómával. Odafent, ahol a napfény olyan erővel verődött vissza a hóról, hogy majdnem belevakultak, és a száguldó fellegek alatt tényleg úgy érezték magukat, akár az istenek, mintha Róma hatalma, amely idáig hozta őket, immár cáfolhatatlannak tűnt volna, és most már semmi sem állhatna a további hódítás útjába.

Visszatérve ide, egy verítékes és álomtalan éj után, az Olümposz csúcsa mintha egy másik világban magasodott volna. Előttük már felsorakozott a valamivel több, mint negyvenezer embert számláló makedón falanx, félelmetes, meredező lándzsaerdejével, ami mintha teljes egészében kitöltötte volna a síkságot. Látta a csillogó mellvértjük alatt fekete tunikát viselő trákokat, a lábvértjükön villózó a fényt és a jobb vállukon lapjával nyugvó vaskardjukat. A falanx centrumában álltak maguk a makedónok, aranyozott páncélzatukban és skarlátvörös tunikájukban, a napfényben csillogó hosszú, fekete lándzsáikkal, a szarisszával, olyan tömötten, hogy nem lehetett átlátni a soraik között. Fabius tekintete végigsiklott saját soraikon: két légió állt középen, a két oldalán az itáliai és a görög szövetségesek, a szárnyakon a lovasság, messze jobbra pedig a huszonkét toporzékoló és trombitáló elefánt. Félelmetes haderő volt ez, még úgy is, hogy Aemilius Paulus hosszú makedóniai hadjáratában edződött csapata kivételével a frissen toborzott legionáriusok és az alacsonyabb rangú tisztek sosem láttak harcot. Mégis kevesebben voltak a makedón seregnél, a lovasságuk pedig sokkal kisebb. Kemény harc várt ma rájuk.

Előző éjjel holdfogyatkozás volt, amit a sereget kísérő jósok jó ómennek tartottak Róma, míg rossznak az ellenség számára. Aemilius Paulus elég jól ismerte babonás katonáit, hogy parancsot adjon a jelvényhordozóinak: fáklyákat gyújtva várják a hold visszatértét, és tizenegy üszőt áldozzanak Herkules tiszteletére. Amikor azonban már fővezéri sátrában ült, és az áldozati húst fogyasztotta, a beszélgetés nem az előjelek körül forgott, hanem az előttük álló napról és a csatában alkalmazandó taktikáról. Mindannyian ott voltak, az ifjú tribunusok, akiket meghívtak, hogy osztozzanak az áldozati húsból első csatájuk előestéjén: Scipio Aemilianus, Paulus fia és Fabius társa, valamint gazdája; Ennius, mint mindig, most is papirusztekerccsel felszerelve, készen, hogy lejegyezzen minden új, ostromgépekre és katapultokra vonatkozó ötletet; továbbá Brutus, aki már a legjobb legionáriusokkal is összemérte erejét birkózásban, és alig várta, hogy manipulusát csatába vezesse. Ott volt Polübiosz, az egykori görög lovassági parancsnok, aki Paulus szeme és füle volt, valamint közel állt Scipióhoz – ez a barátság azokban a hónapokban kovácsolódott, mikor Polübiosz fogolyként Rómába érkezett, ahol az ifjak tanítójává nevezték ki. Még Fabiust is megtanította görögül, és megszerette vele a tudomány és a földrajz csodáit.

Aznap este Fabius Scipio mögött állt, és mint mindig, most is hegyezte a fülét. Scipio amellett érvelt, hogy a makedón falanx elavult, múltbeli taktika, amely túlságosan a lándzsára épül, ha egyszer az ellenség bejut a lándzsahegyek mögé, a falanx katonái könnyen sebezhetővé válnak. Polübiosz egyetértett, majd hozzáfűzte, hogy a falanx legnagyobb gyengéje védtelen oldala, ugyanakkor egy dolog az elmélet, ám egészen más, amikor az ember szemben áll egy falanxszal: még a legmerészebb is visszahőkölhet a láttán, és falanx sosem szenvedett még vereséget sík terepen. Leginkább azt remélték, hogy sikerül megbontaniuk a falanx alakzatát, hogy sikerül rést ütniük az arcvonalán. Fabius most, a magaslati pontról, ahol állt és szembesült a valósággal, hajlott rá, hogy ossza Polübiosz nézetét. Soha egyetlen római legionárius sem mutatná ki, de a falanx félelmet keltő látványt nyújtott, és a csatára készülő, felsorakozott emberek közül nyilván sokan érezték ugyanazt, mint Fabius, aki nehezen vette a levegőt és gyomrába markolt a félelem.

Most Scipióra nézett, aki fenségesen festett az őt örökbefogadó nagyapja, Scipio Africanus – a Hannibált harmincnégy éve a zámai csatában legyőző legenda – által ráhagyott páncélban. Scipio Aemilius Paulus kisebbik fia volt, alig tizenhét esztendős, egy évvel fiatalabb Fabiusnál, és ez lesz a tűzkeresztsége. A hadvezér alig pár lépéssel odább, bal kéz felé állt törzstisztjeivel és hadijelvény-hordozóival, köztük volt Polübiosz is. Mint a görög lovasság egykori hipparkhosza, jól ismerte a makedónok taktikáit, így jelentős szerepet kapott a vezéri karban, és Fabius tudta, egy percig sem fog habozni, hogy megmondja Aemilius Paulusnak, hogyan folytassa le a csatát.

A hadijelvény tetején a jelzőzászlót lobogtatta a szél, Fabius pedig felnézett a bronz vadkanra, az első légió jelképére. Erősen markolta a hadijelvényt, és eszébe jutott, mire tanította Petraeus, a vén centurio, az ősz veterán, aki Scipiót és a mai csatára készülő többi ifjú tribunust is kiképezte. Kötelességed elsőként a hadijelvényhez köt, morogta. Mint az első légió első cohorsának hadijelvény-hordozója, ő volt az egység legjobban látható légiósa, a gyülekezési pontja. Csak akkor eshet a földre a hadijelvény, ha te elestél. Másodszor, legionáriusként kellett harcolnia, az ellenség közelébe kellett férkőznie és ölnie. Harmadszor, vigyáznia kellett Scipio Aemilianusra. Az öreg centurio ezt súgta a fülébe, mikor elbúcsúzott tőlük, mikor kihajóztak Brundisiumból, hogy átszeljék a tengert Hellászba: Scipio a jövő, dörmögte az öreg. A te jövőd és a jövő, amiért eddig dolgoztam. Egyben Róma jövője, úgyhogy mindenáron óvd meg az életét! Fabius bólintott, mert már tisztában volt ezzel. Azóta szemmel tartotta Scipiót, hogy még kisfiúkorában szolgaként a házukba került. Ám itt, a falanxszal szemben, már kevésbé tűnt megvalósíthatónak az ígérete. Tudta, ha Scipio túléli a makedónokkal való első összecsapást, messze előre fog törni, egyedül harcol majd, és nem a nyomában loholó és a hátát fedező Fabius óvja meg az életét, hanem a centuriótól tanult harci és kardvívó ismeretek.

Hunyorogva nézett fel az égre. Forró júniusi nap volt, és ő majd elepedt a szomjúságtól. Seregük kelet felé nézett, és Aemilius Paulus addig akart várni, amíg a nap föléjük nem ér, hogy ne süssön katonái szemébe. Idefent a gerincen azonban messze voltak a vízkészletektől, mivel a Leukosz az ellenséges vonalak mögött folyt a lenti völgyben. Perszeusz nyilván tisztában lehetett ezzel, mert a falanxnak lassú előrenyomulást rendelt el a nap folyamán, tudva, hogy a rómaiakat gyötörni fogja a szomjúság, és megvárta, míg a nap a nyugati hegyek mögé bukik, hogy az ne süssön katonái szemébe.

Fabius a már korábban észrevett pókra nézett a magas fűben, hogy megnyugtassa idegeit a közelgő csata előtt. Termetes volt, olyan széles, mint a tenyere és hálójának szálait a katonák által még le nem tiport néhány sárga búzakalásztorzsa közé feszítette ki, ahol most ugrásra készen várt. Felfoghatatlannak tűnt, hogy képes egy ekkora pók ilyen törékeny szálakon megmaradni két búzakalász között, pedig tudta, hogy a szálak igen erősek, a kalászokat pedig kiszárította és megkeményítette a nyári nap, amitől a torzsa olyan merev lett, hogy megkarcolta lábszára fedetlen bőrét. Ekkor észrevett valamit, letérdelt és nagyon figyelt. Valami megváltozott.

A pókháló remegett. Az egész föld remegett.

Felállt.

– Scipio – hadarta. – A falanx megindult. Érzem.

Scipio bólintott és atyjához sietett. Fabius követte, ügyelve rá, hogy a hadijelvényt magasan tartsa, és a kis csapattól valamivel odébb megállt. Még így is hallotta, hogy Polübiosz a vezérkar többi tisztjével heves vitát folytat.

– Szemből egyszerűen nem ütközhetünk meg a falanxszal – mondta a hellén. – Lándzsáik túl szorosan zárnak, és a támadók pajzsának átdöfésére, azok hatástalanítására vannak tervezve. Amint a támadók pajzs nélkül maradnak, a falanx második sora előrerohan, és levágja őket. Ám a falanx ereje egyben annak gyengesége is. A szarisszák nehezek, ormótlanok és nehéz őket összehangoltan elfordítani. Ha sikerül közéjük ékelődni, amíg összetömörülnek, akkor elkaptuk őket. A rövid görög