A test bűnei

By Tom Latimer

Los Angeles napjainkban. A sikeres és gazdag szoftvercézárt, Vincent Devlint holtan találják malibui palotájában. A férfi rituális gyilkosság áldozata lett, egy fűrészfogas pengéjű vadászkéssel, brutális kegyetlenséggel és sebészi pontossággal végeztek vele. A váratlan, drasztikus esemény felkavarja az angyalok városának lusta állóvizét, és óriási sajtóvisszhangot vált ki. A közvélemény azonnali és mintaszerű megoldást vár az igazságügyi szervektől. Loretta McDale, a fiatal, ambiciózus és gyönyörű szép államügyész-helyettes kapja a feladatot, hogy göngyölje fel az ügy szálait, amelyek a kaliforniai elit legfelsőbb köreibe vezetnek. A gyanú hamarosan a provokatív és meseszép özvegyre, Virginia Devlinre terelődik, akit perbe fognak a férje meggyilkolásának vádjával. Az izgalmas és lebilincselő történet sorsszerűen vezet a halál, a bűn, a kéj és a gátlástalan hazugságok bugyrain keresztül egészen a megrázó és lélegzetelállító végkifejletig…

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633747988

Book preview

TOM LATIMER

A TEST BŰNEI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-798-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Magyaróvári J. Tamás

Ennek a könyvnek valamennyi szereplője, eseménye, és helyszíneinek egy része is csak a képzelet szüleménye. Bármilyen egyezés élő, vagy elhunyt személyekkel és eseményekkel, csak a véletlen műve lehet. A szerző köszönetét fejezi ki Ted Johnsonnak, Phil Rogersnek és Mike Taylornak hathatós és önzetlen segítségükért, ugyanígy köszönet illeti Irene Hill-t a sohasem múló lelkesedéséért, és David Simmons-t elévülhetetlen optimizmusáért. A történet megírása során a szerző dramaturgiai okokból önkényesen megváltoztatott egyes eseményeket, valamint a tárgyalótermi jeleneteknél néha eltért az eljárásjogi szabályoktól is, melyért a jogalkotók és jogalkalmazók elnézését kéri! Köszönet a regény megszületésében közreműködő valamennyi említett és anonimitásukat megőrizi kívánó személyek nagylelkű segítségéért!

Neked. Te tudod ki vagy…

PROLÓGUS

Langyos szellő duzzasztotta a légies függönyszárnyakat, melyek úgy lebegtek a földszinti, csarnok méretű nappali szoba közepén, mint néhány megelevenedett kísértet. A kandallópárkányon fluoreszkáló óraszámlap mutatója lassan a 12-esre kúszott. Az éjszaka nyugodt volt és csendes. A luxusvilla széles, padlótól plafonig érő elhúzható üvegablakain túl ott mormolt a végtelen óceán, habjai néha felfutottak a parti sziklákra. A kertben sorakozó lámpaoszlopok tört fénye hintázva ragyogott a kivilágított, feszített víztükrű úszómedence felületén, beszüremlett az ablakokon és félénken megcsillant a tökéletes ívű, első osztályú high-tech berendezésen. Minden pazar volt és tökéletes. Az emeletre vezető széles kőlépcső előtt, egy ókori amfora mellett levetett, fekete női cipő hevert a padlón. Pár lépcsőfokkal feljebb a párja. Vörös selyemsál medúzacsápja lebegett a lépcsőforduló korlátján, mintha csak percekkel korábban felejtette volna ott valaki. A fuvallat megmozdított pár legyezőpálmát a lépcsősor tetején. Apró éjszakai irányfények jelezték az utat a falak mentén. Rózsaszín világosság csordult ki az egyik résnyire nyitott emeleti ajtón. Mögötte keleti rizspapír lámpaernyők védelmében erőtlen, melegbordó fények pislákoltak. Fehér ragyogás izzott a kandallóban, a falak színe, mint a kicsordult véré, forró és fojtogató. A puha szőnyeg felszínét megborzolta a fülledt légáram. A szoba közepén az ágy halvány tüll baldachinja folyamatosan duzzadt és ernyedt, ahogy a légáramlás belemart, majd halk sóhajjal elengedte a ritka szövésű matériát. Az ágy szinte lélegzett. Mellette kecses asztalkán pezsgőspalack és két karcsú pohár állt némi sárgás nedűvel. A rúzsfoltos poharak faláról buborékok szálltak fel. A poharak mellett a szekrényen tükörlap hevert és a kokain elmosódott csíkjai. A baldachin mögött két hússzínű emberi test vonaglott. Két meztelen nő. Szőke és fekete. Adakozó sóhajaik megtöltötték a szobát. Félhomályos sziluettjük árnyjátékot rajzolt a falra. A szőke nő hosszan nyögött, hátracsapta a fejét és beletúrt a fekete hajzuhatagba. Keblei partnere arcát simogatták. Vonzó volt, korai harmincas, és látszólag nagy örömét lelte a másik, hozzá hasonlóan gyönyörű nő dús bájaiban. Az arca nem látszott az előrehulló, hosszú, igézően szép hajától. A másik nő izmos teste oldalra csavarodott, fekete haja az arcát takarta és érzéki moszatként terült szét a selyempárnákon. A szőke egy másodperccel később már a fekete mellbimbóját fedezte fel a nyelvével, mélyen belélegezte a forró, illatos bőr kigőzölgését, a nyelve végigsiklott partnere hasán és megállapodott a szabályos köldökcsészében. A fekete hajú nő összefüggéstelen hangokat adott ki, ahogy a másik lassan körözött a nyelvével a köldökében, aztán meztelencsigaként lejjebb haladt, nedves csíkot hagyva a másik bőrén; elérte az ágyékát, és finoman a combja belső oldalába harapott. Újabb levegőmozgás szántott végig a szobán, a vöröslő fények imbolyogtak és egy pillanatra szétesett a falra vetülő erotikus árnykép. A szőke nő felemelkedett, de csak egy másodpercre, hogy széttárja partnere lábait. Nyelve rövidke rándulásokkal haladt felfelé a másik combjának belső oldalán, míg a baldachin mögül a testszínű hörgések zaja össze nem keveredett a parti szél monoton mormolásával és az óceán nyugtalan hullámzajával. A hálószoba kitárt teraszajtóin percekkel később újabb fuvallat tört be, felrepítve a függönyöket a szoba közepéig. A két nő már aludt. Egymás karjaiban, egymást átölelve. A két impozáns hajkorona összekeveredett ebben az időtlen, ringatózó összefonódásban, elfedve az arcukat… a testüket… a lélegzetvételüket… a szobát… a fényt…

ELSŐ RÉSZ

távol…

egy

Crystal DuPree bájos volt és nagyon kifinomult, de ha a szükség úgy hozta, a világ legvisszataszítóbb farkát is leszopta egy büdös nyilvános vécében, hogy elérje a célját. A célját pedig mindig elérte, vagy így, vagy úgy. Született burleszk-lányként és Dita Von Teese rajongójaként messze álltak tőle a felesleges erkölcsi aggályok, előszeretettel hangoztatta, hogy ő mer úgy élni, amiről mások csak álmodoznak.

Crystal DuPree San Diegóban született és nagyon korán a felnőtté válás útjára lépett. Az anyja sztriptíztáncosnő volt egy olcsó, chula vistai klubban, míg egyszer sikerült úgy belőnie magát, hogy többé nem tért magához. A tizenkét éves lánya mindössze egy flitteres bikinit, egy flakon síkosítót, valamint a vörös haját és a szeplőit örökölte tőle. Persze akkoriban Crystal neve még Mary Lou Bucket volt és olyan előnytelen külsőt örökölt a szüleitől, amivel más anyák a lányaikat ijesztgették: „Olyan akarsz lenni, mint Mary Lou? Nem? Akkor edd meg szépen a brokkolit, kicsim!". Az apját nem ismerte, az anyja összevissza hazudozott a személyéről éveken át. Hol a Haditengerészet kapitányának írta le, hol átutazó üzletembernek, attól függően, mennyit ivott, mielőtt a mesélésbe kezdett.

Crystal előbb ismerte meg az alkoholizmust és a drogot, mint az ábécét. Lakókocsiban laktak a város szélén, ahol az anyja szakadt bugyija a feje felett száradt, míg a Kellogg’s kukoricapelyhet ette. Ötévesen tudta, hogy az anyja pénzért meztelenül táncol férfiaknak, hétévesen tudta, hogy az anyja alkoholista és drogfüggő, tízéves korára tudta, hogy Brenda Bucket prostituált, olcsó útszéli ribanc, aki egy marihuánás cigarettáért leszopott bárkit egy kuka árnyékában. Brenda súlyos, bipoláris betegségben szenvedett, amit senki nem vett észre, ezért nem is kezelték. Nem volt egészségbiztosításuk, gondolni sem tudtak pszichiáterre és antidepresszánsra. A dél-kaliforniai szexklubokban ismeretlen volt a lelkizés. Ha egy nő kiborult, akkor azt mondták, „hisztizik", a stricije megrugdalta és visszazavarta a placcra. Az anyjának egy stricije volt, de az éveken keresztül. Ricknek hívatta magát mindenkivel, mert úgy gondolta, az eredeti neve, az Anton Kuzmich, röhejes. Brendát verte és kihasználta, Crystal gyerekkorára semmilyen tekintettel nem volt. Rendszeresen a lánya előtt bántalmazta és erőszakolta meg az asszonyt. Brenda Bucket a megpróbáltatások nyomán hamar megöregedett, harmincöt éves volt, de ötvennek nézett ki. A mellei megereszkedtek, egykor hódítóan vörös hajkoronájából csak ritka kóc maradt, a fogai ritkulni kezdtek és már színpadképes sem volt. A sztriptízbár kivágta az utcára, Kuzmich pedig egyre többször felejtette a tízéves Mary Lou-n a szemét, aki élete első szexuális kapcsolatát a férfivel szerezte, egyik éjjel, mikor az anyja odakint strichelt.

Két évig volt a férfi szeretője, míg az anyja meg nem halt. Brenda elég hamar tudomást szerzett róla, de úgy tett, mintha nem tudná. Crystal valahányszor visszagondolt ezekre az időkre, nem voltak kellemetlen emlékei. A maga módján még tetszett is neki a férfi, és az, hogy felnőtt nőként kezelte. A szexet is élvezte, ha nem is azonnal, de egy idő után mindenképpen. Végül az anyja egy őszi reggelen belőtte magát, és ott maradt a lakókocsi mocskos padlóján, egy halom szennyes ruhán. Kuzmich azonnal felszívódott, Crystal pedig egy hónappal később, tizenkét évesen rájött, hogy terhes.

Nevelőotthonok és nevelőszülők következtek, a terhességét a korára való tekintettel megszakították, mivel nem maradt sem szülője, sem gondviselője, hosszú ideig semmilyen döntést nem hozhatott a saját testével és életével kapcsolatban. Az első család, ahová gondozásba adták, egy középosztálybeli orvos házaspár otthona volt San Bernardino környékén. Az asszony megnyugtató, éneklő hangon beszélt, állandóan vigyorgott, mintha görcsöt kaptak volna a mosolygóizmai, folyton a haját akarta elkotorni a szemei elől, pedig annyira rövid frizurát viselt, ami kizárta, hogy a haja a szemébe kerüljön. Szemlátomást komplett idegbeteg volt, a férje úgy mondta: „szülési depresszióban szenved", amit Mary Lou baromságnak tartott. Mrs. Coleman negédesen, finomkodva beszélt, a szeme néha tikkelt közben, és folyton tejjel és csokis keksszel akarta őt etetni, amelyeket gyerekkorától utált.

Az első héten ököllel szájba verte a háziak tizenegy hónapos kisfiát, de olyan erővel, hogy a gyereknek elindult az orra vére. Nem tudta elviselni, hogy a gyerek folyton bömböl. A következő hónapban visszavitték a gyermekotthonba.

A második egy Morro Bayben élő család volt, akikről csak a helyszínen tudta meg, hogy Jehova tanúi. Nagyon szigorú életrendben éltek, gyakori volt az ima, rendszeresen lelki gyakorlatokat tartottak és gyülekezetbe jártak. Elutasították a külsőségeket, a házukban alig volt bútor, csak a legszükségesebb tárgyakkal vették magukat körül, és nem ünnepelték a keresztény ünnepeket. Helyette gyakran imádkoztak és a világ végét várták. Mary Lou átgondolta a helyzetet, és rájött, hogy az ő előéletével, és a család saját gyermekeit messze meghaladó szexuális ismeretekkel erősen kilóg ebből a közegből. Innen simán megszökött. Ennek folyományaként „problémás gyerek"-nek nyilvánították, és évekig nem adták örökbe. A Hillsides Gyermekotthonban élt Pasadenában, és kínkeservesen elvégezte a középiskolát.

Az iskolát követően állást kapott egy gyorsétteremben, sült krumplit sütött reggeltől estig rossz fizetésért, egy levegőtlen és büdös lyukban. Hamar menesztették, mert kikezdett a főnökével, egy háromgyerekes apával, akinek a felesége tudomást szerzett a liezonról és ordítva bement az étterembe rendet csinálni. Egy hónappal később már egy szépségszalonban dolgozott Salinasban, rövid idő múlva mindenféle segédmunkát rábíztak. Takarított, pakolt, és egyre gyakrabban keverte ki a hajfestékeket a vendégek számára. Egyik alkalommal sikerült olyan jó munkát végeznie, hogy leégett a város egyik elöljárójának a haja. A nő két évig parókát hordott az eset után, és beperelte a szalont. Mary Lou ismét az utcára került.

Úgy döntött, elege van a kulimunkából, utolsó dollárjaiból meg sem állt Los Angelesig, és úgy döntött, most végre a kezébe veszi az életét. Ekkor döntötte el, hogy Crystal DuPree lesz az új neve. Másnap este már a Hollywood sugárúton flangált egy szál aranyszínű sortban, haspólóban és hatalmas sarkú cipőben. Az első estéken meg kellett küzdenie az „őshonos" lányokkal minden talpalatnyi négyzetcentiméterért, de hamar megmutatta, hogy nem akármilyen fából faragták, és pár nap alatt beilleszkedett a nem mindennapi közösségbe. Nappal titkárnőképzőbe járt, éjjel prosti volt. Egy év alatt végzett a tanfolyammal és eldöntötte, hogy kiszáll a szexiparból. Elkezdett normális állások után kilincselni, de mindenhonnan kidobták. Zabpelyhen nevelkedett, csoffadt mellű, kapafogú rémségekkel kellett felvennie a versenyt, akik rondák voltak, de diplomával rendelkeztek és nyelveket beszéltek, vele ellentétben. Az állásinterjúkon a lányok, mintha szagról megérezték volna, hogy Crystal nem közülük való, hosszasan, gúnyosan méregették, és nem álltak vele szóba.

Jó néhány sikertelen próbálkozás után jutott el Randy C. Clifford magánnyomozó Echo Parknál álló irodájába, aki történetesen titkárnőt keresett. A saját esélyeiért egy huncut garast sem adott volna, ezért semmi erőfeszítést nem tett a munkáért. Ki sem öltözött, az aranyszínű sortjában és egy melltartónyi felsőben ment az interjúra. Clifford nagydarab, kedélyes, negyvenes, mackós fickó volt, kellemes körszakállal, és három válással a háta mögött. Abszolút nem tartozott a jóképű férfiak közé, de volt benne valami izgalmas férfiasság, ami általában felkeltette a nők figyelmét. Randy C. Clifford hosszasan bámulta a fiatal nőt, akinek a melle és a feneke is kilógott a ruhából, és feltette a szokásos kérdéseket.

– Ööö… van gyakorlata?

– Nincs.

– Van diplomája?

– Nincs.

– Beszél valamilyen idegen nyelvet?

– Nem.

– Akkor mit keres itt?

Crystal tudta, most már úgyis mindegy, innen is kidobják, ezért elhatározta, hogy kíméletlenül őszinte lesz.

– Úgy szopok, mint Linda Lovelace és úgy dugok, mint Jenna Jameson. Gumi nélkül is vállalom, és soha nem fáradok el. A dugás kétszáz, gumi nélkül a duplája. A szaxi száz dollár, csak gumival. A komplett egy ötszázas. Perverzió kizárva. Hármas kizárva. Lakásra nem megyek, fedett teherautóba nem szállok be. Ja, ha nem jött volna még rá, prosti vagyok. És kiváló caffè lattét készítek. Remélem, szereti a caffè lattét!

Randy C. Clifford számára ennél tökéletesebb bemutatkozás nem létezhetett. Azonnal felvette a nőt, aki a következő reggel már az irodában kezdett. Clifford néhány nap után örömmel látta, hogy nemcsak a szexhez, hanem a munkához is ért. Crystal hatalmas lelkesedéssel kiganézta Clifford hihetetlenül rendetlen irodáját, és rendbe rakta a címjegyzékét. Vita egyedül Crystal ruházata miatt volt köztük. A lány nehezen értette meg, hogy a domborulatokat alig takaró szoknya és a csipkés melltartó nem a megfelelő ruházat egy irodába. Hetekbe telt, mire Clifford rá tudta venni egy merészebb kosztümre. Persze később dugtak is, de nem pénzért, hanem rokonszenvi alapon. Crystal „Maci Laci-nak nevezte a férfit, Clifford pedig az „én jóseggű angyalomnak a nőt. Crystal dögös volt, porcelánfehér arcát púderezte, élénkpiros rúzst használt, és a haját úgy viselte, mint az ötvenes évekbeli szexbombák. Clifford pedig imádta, ahogy csak bírta. Crystal huszonkét éves volt és a férfi ügyfelek, akik Clifford ügyfélkörének magját tették ki, látványosan megszaporodtak az irodában. Crystal DuPree sejtelmesen rebegtette a szempilláit, kecsesen riszálta a fenekét, és bársonyos hangon szólt a férfiakhoz, miközben kávéval kínálta őket, de sohasem viselkedett közönségesen. Középszerűnek lenni túl egyszerű, Crystal DuPree pedig eldöntötte, hogy soha életében nem lesz többé középszerű. A többi már ment magától, mint kés vajban.

Egy éve dolgozott Clifford irodájában, február volt, esős, unalmas február, az Echo Park környéke nyüzsgő életet élt, a tó körül a szerelmespárok, és a gyerekes szülők úgy sétálgattak, mintha nyár lenne. Crystal aznap elegáns, kifogástalan modorú úriembert vezetett be Clifford irodájába, ahol a magánnyomozó általában csokis turmixot iszogatott, vagy csokoládét majszolt két ügyfél között, háta mögött az aranyhalakkal teli akváriummal. Crystalnak még prostituált korából voltak emlékei ilyen vonzó és jól öltözött, kifinomult modorú úriemberekről. Kevés volt belőlük, ellenben jól fizettek, nem kértek rázós dolgokat és meg lehetett bízni bennük. Hamar megtanulta, hogy ne kíváncsiskodjon az ügyfelek dolgai után, ezért mindig becsukta maga mögött az ajtót és beült a saját, apró irodájába gépelni. A férfi hosszasan elidőzött, Crystal néha megállt a gépelés közben, belehallgatózott a csendbe, de nem hallott semmit Clifford irodája felől. Folytatta a munkáját, míg a férfi egy jó óra múlva kijött. Clifford szívélyesen kísérte, kezet fogtak, és a férfi tőle is elköszönt, amit az ügyfelek ritkán tettek meg. Amikor a férfi kiment az ajtón, Clifford elégedetten megdörzsölte a kezét.

– Zsíros üzlet!

– Mi lesz? Megfigyelés? Lehallgatás? Fotók?

– Talán mindegyik. Eléggé kétségbeesett.

– Az jó. Azok jól fizetnek.

Visszatért a gépeléshez, és nem foglalkozott többet az üggyel. Clifford a magánnyomozás összes eszközét bevetette munkája során, profi volt és lerázhatatlan. Ügyfelei a tehetségénél jobban csak a diszkrécióját szerették. Nem kérdezett felesleges dolgokat, félszavakból is megértett mindent és nem ment bele a kínos részletekbe. Megcsalt feleségek, ipari kémkedést gyanító cégvezetők, megoldatlan bűnügyek nyughatatlan áldozatai, eltűnt ismerőseiket kereső tisztes polgártársak és persze egymás üzelmeit leleplezni kívánó politikusok adták egymásnak a kilincset.

Randy C. Clifford mindenkit az irodájában fogadott az akvárium előtt ücsörögve, könyvekkel és érdekes rekvizitumokkal körülvéve, hogy még titokzatosabbnak tűnjön a munkája. A környező bútorokon hajómakettek, szextáns, iránytű álltak, a falon 1820-as világtérkép alatt egy korabeli földgömb terpeszkedett a parkettán, mintha egy hajózási társaság korhű irodájába tévedett volna be a látogató. Ha kérdezték, Randy C. Clifford előszeretettel szórakoztatott bárkit őseinek hajós múltjával.

A titokzatos, vonzó férfi a következő hetekben még kétszer feltűnt az irodában, Crystal csak azért jegyezte meg, mert mindig kitüntetően kedves volt hozzá, azzal a fajta udvariassággal, ami egy gesztussal sem megy túl az illendőség határain, mégis egyedi. Crystal leveleket gépelt, szendvicset és csokoládét hozott Cliffordnak, munka után pedig hazament, lezuhanyozott, és előmelegítette az ágyat az ő nagy mackójának.

Unalmas, februári este volt, aznap is, amikor Crystal összepakolta a jegyzeteit, kikapcsolta a számítógépét és leoltotta az irodájában a villanyt – ahol a puritán berendezést csak egy cserép virág és egy falra akasztott tájkép enyhítette –, és beköszönt Cliffordnak.

– Megyek.

– Jól van, kincsem.

– Főzzek valami olaszt, vagy hozassak vacsorát?

– Most nem tudom. Mire hazaérek, kigondolom.

– Esetleg rendelhetünk kínait.

– Legépelted a Sinclair szerződést?

– Persze. Ott hagytam az asztalon. Mikor jön érte?

– Reggel.

– Jól van, otthon látlak.

Csókot nyomott Clifford fejére, aki belefúrta az arcát a nő nyitott dekoltázsába.

– Hmm… nagyon jó az illatod. Te kellesz vacsorára.

– Oké, akkor majd ízlésesen feltálalom magam.

Crystal DuPree kacéran kacsintott, és kiriszált az irodából. Randy C. Clifford hallotta az ajtó csapódását, és szinte azonnal visszatért a figyelme a munkához, amit éppen végzett. Egy diktafon hangfelvételeit hallgatta, sok-sok kis jelenetet, amelyek olyan megszokottak és unalmasak voltak, hogy már fel sem keltették a figyelmét. Egy banktisztviselőnőt folyamatosan zaklatott a főnöke, rendszeresen tapogatta és a falhoz szorította, ha behívta az irodájába. A nő bizonyítékot akart, hogy a férfin parádés bosszút állhasson, Clifford pedig tett róla, hogy a nőnek sikerüljön. Annyira belefeledkezett a munkájába, hogy a kopogást először nem is hallotta. Addigra egy másnapi megfigyelési tervet készített elő. Először furcsán kiegyenesedett és hallgatózott, hogy vajon rosszul hallotta-e a zajt, de a kopogás kisvártatva megismétlődött, most még határozottabban, mint korábban. Clifford összezavarodott. Szemeivel a naptárát kereste, de nem találta az asztalán heverő rengeteg papír között.

– Tessék – mondta dörmögő hangján, de nem történt semmi.

Még kétszer megismételte a szót, de továbbra sem érkezett válasz. Randy C. Clifford sóhajtott és kövér fenekét kipréselte a karosszékből. Szuszogva lépkedett ki az előtérbe, ahonnan az iroda bejárata nyílt. Közben valami nem túl szalonképeset mormolt a bajusza alatt.

– Mondtam, hogy tessék – mormolta, és kitárta a bejárati ajtót.

Odakint, a folyosón csend honolt és koromsötét volt.

– Van itt valaki? – kérdezte Clifford halkan, és hirtelen rossz érzése támadt.

A pukkanás olyan halk volt, hogy Randy C. Clifford azt hitte, érzékcsalódás áldozata lett. A lövedék pontosan a homlokán találta el, és egy pillanattal korábban hallotta meg a zajt, minthogy örökre elvesztette az eszméletét. Hanyatt dőlt, mint egy termetes krumpliszsák, aztán csend lett. A pisztoly tulajdonosa óvatosan lépett be az irodába, még mindig maga előtt tartva a fegyvert, mintha attól félne, hogy valaki rejtőzik valamelyik ajtó mögött. Amikor megbizonyosodott ennek az ellenkezőjéről, leeresztette a fegyvert, becsukta maga mögött az ajtót, és a kulcsot ráfordította a zárra. Egy másodperccel később egy kapcsoló kattanása hallatszott, és sötétbe borult az iroda. Rövidesen apró lámpafény gyúlt, és a betolakodó koromfeketébe öltözött alakja óvatosan körbejárta az iroda valamennyi helyiségét. Kicsi lámpája végigpásztázott minden felületet, majd alapos kutatásba kezdett. Lassan, nyugodtan dolgozott, mint aki pontosan tudja, hogy van ideje, és látogatótól sem kell tartania. Fél órán belül összeszedett mindent, feljegyzéseket, felvételeket és dossziékat. A számítógépet gyakorlottan szétszedte és kiemelte belőle a merevlemezeket. Ugyanezt tette a titkárnő számítógépével is. Rövidesen visszament az előtérbe, eloltotta a lámpáját és nekitapadt az ajtónak. A külső zajokat hallgatta. Cseppet sem zavarta, hogy egy hulla fekszik fél méterre a lábaitól. Az ajtó túloldalán csend volt. A sötét árnyék kinyitotta az ajtót és eggyé vált a kinti sötéttel.

Pár perc múlva valaki felmutatott az emeleti ablakra, ami a néhai Randy C. Clifford magánnyomozó irodája volt. A helyiségeket vörös lángnyelvek nyaldosták, és fojtó, fekete füst ömlött az utcára. Az ablakokon itt-ott látszott a felirat: Randy C. Clifford, magánnyomozó. A tűz olyan hamar kerítette hatalmába az irodát, hogy mire a tűzoltók pár perc múlva kiértek a helyszínre, már teljesen kiégett mindhárom helyiség. Az utcán szép tömeg gyűlt össze, az arcok, mintha zsinóron húznák őket felfelé fordultak, ahogy mindenki a vérvörösen parázsló ablakokat figyelte. Az alak ott állt, nem messze a tömegtől, egy fánkot eszegetett és a tűzvészt figyelte. Már teljesen besötétedett, az esti égboltot narancsvörösre színezte az ablakokon kiömlő izzás. Az alak végül hátat fordított a látványnak, és lassan elsétált a Glendale sugárút irányába. Crystal DuPree munkanélküli lett megint.

kettő

A Los Angeles-i Millennium Biltmore Hotel főbejárata előtt limuzinok sorfala állt a South Grand Avenue-n. Egymás után gördültek a hatalmas járművek a csillogó üvegkapuhoz, hogy utasaik, az elegánsan öltözött hölgyek és urak percekkel később eltűnjenek a patinás épületben. Alkonyodott, Los Angeles sziluettje sötéten magasodott a narancsvörös szürkületi égbolt előtt. Virginia Devlin megnyerően nyugtázta a sofőr felé nyújtott kesztyűs kezét és először az egyik formás lábát dugta ki a limuzin ajtaján, majd kilépett a párás éjszakába. Egy pillanatra visszafordult a szélesen kivilágított sugárút felé, mielőtt hibátlan, karcsú, magas idomai lassú ringással beúsztak a hotel előcsarnokába. Az arcok mindenhonnan felé fordultak, senki nem tudta úgy Valentino éjfekete kreációját viselni, mint Virginia Devlin. Egyre több autó érkezett a főbejárathoz, amely mellett jól látható tábla hirdette a ma esti fogadást, a Moore Gyermekrák Alapítvány jótékonysági bálját.

Az épület belsejében, a díszesen felcicomázott fogadóterem bejárata felett a kinti tábla hasonmása állt, jelezve az érkezőknek az esemény helyszínét. A termet a város arisztokráciája töltötte meg, szmokingos urak és nagyestélyis hölgyek duruzsoltak, a zenekar diszkrét tánczenét játszott, néhány pár a parketten táncolt. Virginia Devlin leemelt egy poharat a közeledő pincér tálcájáról, és figyelmesen körülnézett, lát-e ismerős arcot. A zenekar most foxtrottot játszott, Virginia a pulthoz ment és letelepedett az egyik bárszékre. Mosolyogva intett egy táncoló párnak, majd felhajtotta a pezsgőt és még egyet rendelt. Igéző pillantását nem kerülte el semmi, zöldeskék, meghatározhatatlan színárnyalatú szemei körbejárták a termet, a feldíszített, virágcsokrokkal és szalagokkal borított falakat, a kisebb pulpitust a terem végében – ahol rövidesen az alapítvány elnöke szónokol majd –, a virágmintás szőnyeget, a csillárokból áradó vaníliasárga fényfüzért és a tapintatosan morajló sokaságot. A tömegből rokonszenves, fekete hajú, harmincas férfi emelkedett ki, és mosolyogva Virginiához lépett.

– Csodásan nézel ki, Virginia – kacsintott a férfi, és megcsókolta a nő arcát.

– Horace – derült fel Virginia Devlin. – Örülök, hogy látlak.

– Nincs korán még a pezsgőzéshez? – kérdezte Horace McGraw a pohár felé intve.

– Ugyan – mosolygott Virginia csábítóan. – Tisztábbá teszi a gondolataimat. Nem csatlakozol?

– Kösz, én már reggel óta tisztogatom a gondolataimat – nevetett Horace. – Vincent?

– Friscóban – válaszolta Virginia Devlin komolyan és újra ivott a poharából. – Azt mondta, rövidesen itt lesz. Mióta vagy itt?

– Fél órája talán.

– Nagyszerű. Hány híresség fogadta el a meghívásunkat? – nézett körül mohón Virginia Devlin.

– Elég sokan. Hírességek. Színészek, producerek, üzletemberek, sportolók…

– … Deviánsak, buzik, kurvák, pedofilok – helyeselt Virginia Devlin magától értetődően és a pohara száján futtatta körbe a karcsú ujjait. – Leszarom, kik vannak itt, csak buzgón nyitogassák a bukszájukat.

– Előbb beszélgettem az alapítványi titkárral, megsúgta, hogy az eddigi felajánlások meghaladják a kétmillió dollárt.

– Szarrágó banda – dohogott Virginia és összevonta a szemöldökét. – Nem erőltették meg magukat túlságosan. Némelyik ennél többet költ, ha elruccan Párizsba egy hétvégére.

Virginia Devlin fáradtan lehunyta a szemeit és megrázta a fejét. Egyre fáradtabbnak érezte magát, pedig az este még csak most kezdődött. Reprezentálnia kellett, beszélgetni, mosolyogni, elbűvölőnek lenni, csupa olyan dolog várt rá, ami séróból ment neki, de a legkevésbé sem volt kedve hozzá.

– Voltál bent a cégnél ma? – vetette fel Horace McGraw. – Elkészültek az új tervek. Szenzációsak.

– Munkáról ma egy szót se! Megfájdul tőle a fejem. Szórakozni szeretnék – morogta kedvetlenül Virginia.

– Rendben – válaszolta Horace és alig láthatóan, kissé sértetten megvonta a vállát. Virginia Devlin közvetlen munkatársaként és beosztottjaként több lelkesedést várt a nőtől, de azt is megszokta, hogy szeszélyes és kiszámíthatatlan. – Az ott nem dr. Moore?

– Minden bizonnyal – válaszolta Virginia unottan.

– Üdvözölnöm kell, nem csatlakozol hozzám?

– Csak menj. Egy perc és veletek vagyok.

Horace ismét eltűnt a tömegben, Virginia Devlin pedig tovább figyelte a teremben lévőket. Egy pillanatra mintha Tilda Swintont látta volna, de a nő hátat fordított, így nem tudta eldönteni, tévedett-e vagy sem. A zenekar a Where or When-t játszotta. Finoman ringatta a testét a szvingre. Egy kacagó, szőke hajú lányra lett figyelmes a tömegben. Látszólag kiválóan érezte magát, Virginia Devlin szakasztott mása volt, mintegy öt évvel fiatalabb kiadásban, leszámítva az aranyhaját, ami hosszú és hullámos volt, a tintakék Versace kollekció is jól állt neki, csakúgy, mint a briliánsok, amiket viselt. Oldalt állt, Virginia nem látta tökéletesen az arcát, de miközben szemlélte, cigarettát halászott elő a táskájából, kivett egy szálat a dobozból, összemorzsolta az ujjai között, és a vörösre festett ajkai közé helyezte. Éppen öngyújtó után kotort, amikor oldalról egy férfikéz égő öngyújtót tartott az orra elé.

– Marion Frances – szólalt meg a mellette ülő idősebb férfi, akit észre sem vett korábban. Nyolcvan körüli, magas, szikár ember, talán hajózási társasága lehet, vagy a divatszakmában nyomul, Virginia nem tudta. Lényegtelen, elvégre itt mindenki gazdag. A férfi hófehér, divatosan nyírott haja és hibátlan öltönye azt sugallta, unalmában tesz eleget ilyen meghívásoknak, és rengeteg pénze lehet jótékonykodni. Virginia eldöntötte, hogy kedves lesz hozzá. A férfi visszahúzta a kezét és zsebre tette az öngyújtót. A nő csak egy pillanatra látta, de nem kerülte el a szemét az arany csillanása.

– Köszönöm. Kétszer hagytam abba. Ennyit ért.

– Én hatvan éve dohányzom, meggyőződésem, hogy megoldást ad a komoly dilemmákra. Korábban egy vagyont költöttem arra, hogy leszokjak. Kidobott pénz.

Virginia bólintott, bár nem értette egészen a férfi felvetését, és nem is érdekelte. Pillantása visszatért Marion Francesre, aki láthatóan a társaság középpontja volt.

– Az a fiatal színésznő, ugye? Én is rá tippeltem, de nem voltam benne egészen biztos. Ismeri?

– Találkoztunk párszor. Látta az első filmjét?

– Ritkán nézek filmeket – válaszolta kissé hűvösen Virginia Devlin, és ivott egy kortyot a poharából. – Meg úgy hallottam, elég közönséges sztori. Valami hatásvadász giccs.

A férfi szerényen, szemlesütve mosolygott, mintha egy neveletlen kislány fecsegését hallgatná. Még mindig Marion Francest nézte.

– Művészfilm. Én írtam a scriptjét – mondta nyugodtan az öregember, és továbbra is Marion Francest nézte. Egy perc elteltével mosolyogva Virginia Devlinhez fordult és a kezét nyújtotta. – Larry Ortiz vagyok.

Virginia Devlin egy csapásra megvilágosodott. Két Oscar-díj ült mellette.

– Persze, tudom, ne haragudjon, nem ismertem meg azonnal – hebegett Virginia, miközben pokolba kívánta a meggondolatlanságát. – Én pedig…

– Mrs. Devlin, nemdebár – mosolygott Larry Ortiz fényes, ránctalan arccal. Virginia Devlin biztos volt abban, hogy legalább egy tucat arcfelvarráson átesett már, és reggel minden bizonnyal komornyik viszi az ágyába a reggeli lapokat.

– Igen, de honnan?

– Találkoztunk egyszer Palm Beachen egy partin, körülbelül három éve – válaszolta Ortiz. – Emlékszem, magán egy aranyszínű Paul Gaultier ruha volt. Egészen biztosan az, száz közül is megismerném. Félreérthetetlen a stílusa.

Virginia halkan kacagott, de inkább zavarában, mint örömében.

– Stimmel. Maga nagyszerű megfigyelő.

– Részben szakmai ártalom – sóhajtott Ortiz. – Az egész életem így telik. Figyelek és ellopok ezt-azt másoktól. Magától is elloptam aznap valamit. Amikor megláttam abban a ruhában, biztos voltam benne, hogy ez nem véletlen. Sorsszerű volt, igen, sorsszerű. Hazamentem és leültem az írógépem elé. Két hónap alatt megírtam a következő történetet, amit aztán ő vitt sikerre – hátrafelé intett, Marion Frances felé.

– Ugye most csak viccel? – kérdezte Virginia Devlin bizonytalanul. Fura érzés kerítette a hatalmába, nem tudta kedveli-e vagy ki nem állja a vasalt arcú vénembert.

– Ilyesmivel sosem viccelek, Mrs. Devlin. Maga gyönyörű volt aznap este. Érzékeny és sebezhető. Ő pedig Oscart kapott érte. Így működik ez a kegyetlen filmes világ. Ugye megbocsát…

Az öregember felállt, és átvágott a termen, hogy üdvözölje Marion Francest, aki a nyakába ugrott, amikor meglátta, és zajosan bemutatta a társaságában mindazoknak, akik még nem ismerték. Virginia Devlin elfordult a látványtól, és a poharában hemzsegő buborékokat nézte. A férfikéz, ami megérintette a vállát, felriasztotta a gondolataiból, egész testében összerezzent. Forró leheletet érzett a nyakán, amiről nem tudta eldönteni, hogy jó vagy rossz érzés-e.

– Nem jó ötlet – súgta –, a férjem bármelyik percben megérkezhet.

– Vállalom a kockázatot – válaszolta nyugodtan a férfi.

– Veszélyes ember – mondta Virginia Devlin.

– Én úgy hallottam egy lúzer – szólalt meg ismét a férfi.

Virginia felkacagott, szembefordult a férfivel és felé emelte a poharát.

– Egészségedre! Milyen volt a napod?

– A seggfejek megszívattak nagyon, de nyertem – bólintott kissé gondterhelten Vincent Devlin. Vonzó, ötvenes férfi volt, atletikus termetű, őszes hajú, a néhány finom ránc csak kiemelte a markáns vonásait.

– Oda se neki – mondta Virginia Devlin a férje karjába kapaszkodva. – Horace az előbb idejött és üdvözölt. Megígértem neki, hogy csatlakozom hozzá. Dr. Moore-ral beszélget amott. Szörnyen unalmas lehet.

– Menjünk – sóhajtott Vincent.

Horace és dr. Moore a társaság szélén beszélgettek Moore felesége, Helen Moore és a Chicagóból érkezett anyósa, Norma Dwight társaságában. Készségesen megölelték Virginia Devlint. Dr. Moore erősen hízott, sokkal kövérebbnek tűnt, mint négy évvel korábban, amikor Virginia első ízben találkozott vele. Erősen kopaszodott, és az egyébként makulátlan szmoking megkoronázásaként nevetségesnek tűnt az igyekezete, hogy hat szál hajával befedje a kopaszon fénylő fejbúbját. Helen, a felesége vonzó ötvenes asszony, kicsit talán Hillary Clinton másolata, finom, de nem hivalkodó ruha, többsoros igazgyöngy, tenyésztett gyöngyök persze, de akkor is sokat érnek. Norma, Helen anyja nyomokban sem emlékeztetett a lánya vonásaira, szikár, majdnem majomcsúnyaságú chicagói matróna, túlzásba eső, turbános, arany lurexes, keleti ihletésű ruhakreációban, ha valaki megnézte, inkább a megdöbbenés, mint az esztétikai élmény miatt tette. A zenekar frissen játszott, éppen a My Baby Just Cares for Me szólt, párok sodródtak a táncparketten, a férfiak gyors, vidám beszélgetésbe merültek, ami addig tartott, míg a Norma Dwight oda nem fordult Virginia Devlinhez, és jól hallhatóan fel nem tette a kérdést:

– Ugye ez az este a maga ötlete volt, drágám?

– Nem. Valójában dr. Moore ötlete volt, aki felhívott, de boldog vagyok, hogy segíthettem a részletekben.

– Egy jótékony angyal – mondta Vincent Devlin, mire mindenkiből kitört a nevetés.

– Vincent… – szólalt meg Virginia enyhén elpirulva.

– Valóban te találtad ki, Bill? – kérdezte Norma Dwight reszelős hangon a vejétől, aki rögtön továbbpasszolta a labdát.

– Helen adta az ötletet…

– Egy szavát se higgyétek – rázta meg a fejét vidáman Helen. – Kizárólag az ő ötlete volt. Emlékszem, azt mondta, hogy látni szeretné, vajon Virginia lábai olyan szépek-e, ahogy az egész város beszéli.

Mindenki felkacagott, csak Bill Moore szégyellte el magát. A férfiak visszatértek a beszélgetésük tárgyához, Virginia elcsípett foszlányokból megértette, hogy sportról beszélnek, mintha a Lakerst hallotta volna ki a szózuhatagból, ami cseppet sem különös, tekintve, hogy dr. Moore nagy Lakers rajongó hírében állott. Hangos nevetést hallottak, és önkéntelenül arra pillantottak. Marion Frances kacagott már megint, a derültség oka pedig az volt, hogy Larry Ortiz átkarolta és a táncparkettre vezette, ahol a színésznő ügyetlenül csetlett-botlott és erre igyekezett mindenki figyelmét felhívni. Egy fordulásnál majdnem elestek, Larry kapta el a nőt, aki ismét felnevetett.

– Úgy látom, Larry Ortiz nagy rajongója Marion Frances bájainak.

– Kétlem – szólalt meg rekedt hangján Norma Dwight és ivott egy korty pezsgőt. – Ismeri Larryt?

– Egyáltalán nem. Bemutattak minket, de jóformán semmit nem tudok róla.

– Meleg, mint a Mojave sivatag – vetette oda a szót Norma Dwight megvetően. – Alig hiszem, hogy érdekli Marion Frances. Egy vén ripacs. Állítólag színész akart lenni, de olyan tehetségtelen, hogy egy fél perces reklámba sem kellett.

– Mindenesetre jó író – jegyezte meg Helen.

– Ugyan – vonta meg a vállát ellentmondást nem tűrően Norma. – Azt beszélik, évtizedek óta nem írt egy sort sem. A forgatókönyveket feltörekvő fiatalok írják, akiknek esélyük sincs bekerülni a show-bizniszbe. Egy kis szexuális szolgáltatásért Larry nagylelkűen hajlandó a saját neve alatt eladni a szkripteket. Átírja persze kicsit, kipofozza, elvégre évtizedek óta a szakmában van, tudja mi a dörgés. A fiatal fiúk kapnak némi morzsát a gázsiból, aminek nagyon örülnek, és mindaddig tart a románc, míg a srác elég meggyőző és tehetséges.

– Anya, ez képtelenség – pihegte Helen Moore.

– Én is csak hallottam, nem biztos, hogy igaz – vonta meg a vállát az öregasszony. Hirtelen témát váltott. – Meghívjátok Virginiát és a férjét nyáron a hajóra?

Virginia felé fordult, és még mielőtt Helen bármit válaszolhatott volna, tudálékosan magyarázni kezdett.

– Shalimar. A vejem jachtja. A nyarat mindig ott töltjük, mióta a férjem elhunyt. Nagy hajó, talán tíz utast képes befogadni.

– Tizennégyet – javította ki Helen.

– Állandó személyzete van, itt horgonyoz a parton – folytatta zavartalanul Norma Dwight. – Elutazhatnánk, mondjuk Új-Zélandra, vagy a Húsvét-szigetekre. Tavaly hol is voltunk? Polinéziában?

– Szamoában – válaszolta készségesen Helen. – Tényleg, igazán eljöhetnének velünk idén.

– Minden Vincenten múlik – válaszolta Virginia, de azonnal tudta, hogy egy csepp kedve sincs hajókázni a Moore családdal. – Vincent nagyon elfoglalt. Van egy nyaralónk Aspenben, egy másik a Bahamákon, de másfél éve nem láttuk egyiket sem. Egy közös hétvégét nehéz leegyeztetni.

– Jellemző – dohogott Norma Dwight. – Ez a mai világ hazavágja a családot. A férjemnek négy gyára volt, de minden nap otthon vacsorázott, hétvégén pedig kirándulni vittük a gyerekeket. Ma semmire nincs idő. A gyerekeket az internátus neveli fel, és ha a házaspárnak szexelni támad kedve, egyeztetnek a személyi titkáraik által.

– Anya! – szólalt meg fojtott indulattal Helen Moore. – Hogy beszélhetsz így?

– Talán nincs igazam? – kérdezte Norma és Virginia Devlin arcát fürkészte.

– Azt hiszem, sokban igaza van, asszonyom – helyeselt Virginia.

– Úgy értesültem, Paris Hilton is itt lesz – nyafogott Helen.

– Talán más dolga akadt…

– Igen. Ma bizonyára más partiba ment bugyi nélkül – jegyezte meg csípősen Norma Dwight. Helen bal szemhéján rángatózni kezdett egy apró ideg az anyja megjegyzése hallatán, de megállta szó nélkül.

– Hogy is hívják a kollégáját? – mutatott Horace felé Norma Dwight.

– Horace McGraw.

– Egészen különös. Ahogy bemutatkozott, feltűnt. Csak nem New York-i akcentust hallunk?

– Sőt… brooklyni dialektus – mosolygott Virginia. – Négy éve települt át a keleti partról.

– Akkor igazán levethette volna már a régi akcentusát – mormolta Norma Dwight rosszmájúan.

Marion Frances újra kacagott, lelkesen Larry Ortiz karjába kapaszkodott, és feldobta magasra ez egyik lábát. Szőke haja a földet söpörte. A ruha sliccén át csaknem kilátszott a bugyija. Virginia, Norma és Helen egymásra pillantottak.

– Közönséges ribanc – sziszegte Helen. – Szörnyű dolgokat beszélnek róla. Valahonnan délről származik. Talán Texas?

– Tennessee – javította ki Virginia. – Olvastam valahol – tette hozzá gyorsan. 

– Hogy vetkőzhet valaki huszonegy évesen az első filmjében meztelenre? Audrey Hepburn, Greta Garbo, Bette Davis… legendásak voltak, és egyiküknek sem kellett pucéran mutogatnia magát a siker érdekében.

– Az egy más világ volt – sóhajtott Helen Moore. – De azok a színésznők legalább tehetségesek voltak. Ez a nő viszont… szerintem öt év múlva senki nem emlékszik majd a nevére.

– Végül is megérte neki – válaszolta Virginia, miközben le sem vette a szemét a fiatal, kipirult arcú színésznőről –, Oscart kapott érte, tizenötmilliót keres filmenként, minden lap róla ír és még mindig csak huszonkilenc éves. Ennyit az alternatív művészfilmekről. Kis költségvetésű alkotás.

– Egy kis költségvetésű kurvával – tette hozzá Norma Dwight, ivott egy korty száraz pezsgőt, Helen ezúttal nem szólt rá. – A kurvaszerep nagyon hálás. Sok kezdő színésznőnek bejön. Hogy is mondják? Biztosan van honnan ihletet meríteniük a karakter megformálásához…

A zenekar a Night and Day-t játszotta. Valaki váratlanul megérintette Vincent Devlin vállát, mire csend támadt a beszélgetésben. Minden szempár Eugene Stevens államügyészre meredt, aki mögöttük állt szertartásos mosollyal az arcán. Jóval idősebb volt még dr. Moore-nál is, közelítőleg hatvanöt lehetett, a szmokingja hajtókáján egy pici jelvényt viselt. Az államügyész régi barátként üdvözölte Vincent Devlint, barátságosan vállon veregették egymást. Kölcsönös bemutatkozások következtek, valaki elsütött egy humortalan viccet, amire kényszeredett nevetés volt a válasz. Vincent vidáman parolázott az államügyésszel, amikor megpillantott egy kissé távolabb feszengő hosszú, szőke hajú nőt a társaságában. A nő szerényen félrehúzódott, finoman, alig észrevehetően billegett a sarkán, várva, hogy sorra kerüljön és bemutassák. Mindenki pillantása megállt egy másodpercre a nőn, kétségtelenül az este legszebb résztvevője, még Virginiánál és Marion Francesnél is figyelemreméltóbb jelenség. Egészen biztosan modell, vagy feltörekvő színésznő. Kizárt, hogy prostituált, Stevens annyira republikánus, hogy még a prostituált szó is hiányzik a szótárából, ráadásul, Vincent Devlinhez hasonlóan, boldog házasságban él. Mi több, a nő olyan finoman arisztokratikus jelenség volt, hogy az is kizárta, hogy ilyesmiből éljen. Hosszú, hátközépig érő, hullámos, szőke haja, izgalmasan egzotikus, világos, porcelánsima arca zavarba ejtő volt.

– Ezer bocsánat – kapott észbe Stevens, ahogy észrevette Vincent Devlin pillantását. – A hölgy a munkatársam, Ms. Loretta McDale helyettes államügyész.

– Te ilyen szépségeket rejtegetsz az államügyészi hivatalban? – kérdezte leplezetlen csodálattal Vincent Devlin, miközben kezet fogott a szelíden mosolygó nővel. Mindenki kacagott, de a kacagásba ideges felhangok vegyültek. Virginia Devlin meghatározhatatlan arckifejezéssel bámulta az idegen nőt, aki kívül maradt a társaságon, mégsem tűnt modortalannak, vagy fennhéjázónak. Helen Moore megpróbálta eldönteni a nő származását. Nem tehetett róla, de mindenkit azonnal kategorizálni akart. A kategóriák a szokványosak voltak: fehér, fekete, ázsiai, szegény, gazdag, jó család, rossz család. Ezúttal kudarcot vallott. Loretta McDale kifürkészhetetlen és leírhatatlan volt. Norma Dwight kicsit összecsücsörítette az ajkait, mindig így tett, ha egy nálánál sokkal csinosabb nőt látott. Fájdalmasan gyakran kellett csücsörítenie. Loretta McDale világos, egyszerű szabású estélyi ruhát viselt, teljesen ékszertelen volt, amit csak a nagyon öntudatos vagy köztudottan előkelő nők engedhettek meg maguknak. Mosolyogva előrelépett, és magabiztosan kezet fogott mindenkivel. Virginia elkapta a tekintetét, amikor a pillantásuk találkozott, az idegen nőből áradó domináns erő egy pillanat alatt legyőzte. Eugene Stevens még pár udvarias mondatot szánt a társaságra, majd karon fogta szépséges kolléganőjét, és elnézést kérve eltűnt vele a tömegben. Loretta McDale a rövid közjáték alatt egy árva szót sem szólt a társaság tagjaihoz, a titokzatos mosoly végig ott lebegett az arcán, és nem zökkent ki egy másodpercre sem; távoztával csak némi töprengő parfümillat maradt utána.

– Vajon néma? – kérdezte szurkálódva Helen Moore halkan az anyjától, amikor már eltűnt a páros, és a férfiak ismét beszédbe elegyedtek, rájuk ügyet sem vetve.

– Engem inkább az érdekelne – válaszolta halkan Norma Dwight –, hogy dugja-e az államügyész?

három

A vörös Lamborghini Aventador diszkrét bőgéssel feküdte az utat a Pacific Coast Highwayn útban Point Dume felé, ahol a Devlin házaspár rezidenciája terült el a parton. Az autórádióból halkan szólt az Emerson, Lake & Palmer From The Beginning című dala. Virginia oldalt dőlt, feje érintette Vincent Devlin karját, sötét haja szétterült a férje vállán. Fáradtan visszafojtott egy ásítást, és a kinti, rohanó tájat figyelte. Már teljesen besötétedett, szalagkorlátokat, utcai ívlámpákat látott, néha elsuhantak egy jelzőtábla és benzinkút mellett. Az 1-es út mentén egyébként csend honolt, Vincent Devlin megelőzött néhány autót, szótlanságba burkolózott, mint az este nagy részében.

– Fáradt vagy? – kérdezte sokára Virginia, és kikapcsolta a rádiót. Csak a motor mély mormolása töltötte el az utasteret.

– Leszedett a mai nap – válaszolta nyugodtan a férje. A műszerfal színes