A nyevigák

By Tőke Péter Miklós

„...Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak neszezés hallatszott, a tükör felülete szétvált egy darabon, s a nyíláson előbukkant valami emberkeszerű. Nagy, kerek fején két csápantenna és kerek fülek ágaskodtak. Golyó alakú teste, két ormótlan keze meg lába volt. Óvatosan nyomakodott ki a résen.
Amikor teljesen kibújt, a nyílás becsukódott, ő pedig a keret cirádáin letornázta magát a polcra. Odarohant a kesztyűkhöz, a hóna alá kapta őket, aztán – uzsgyi! – vissza.
Már a kereten lógott, amikor felocsúdva utánaugrottam, s az utolsó pillanatban derékon csíptem.
– Megvagy, gazember!...”

A kötetben található huszonkét fantasztikus novella a tudomány és a technika lehetőségeivel való játszadozás mellett, a képzelet világában való kalandozás élményét nyújtja az olvasónak.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633768181

Book preview

TŐKE PÉTER MIKLÓS

A NYEVIGÁK

Fantasztikus

elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Tőke Péter Miklós

978-963-376-818-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tőke Péter Miklós, 1982, 2012

 „A lehetetlent megkísérelni nem lehetetlen – zümmögött a komputer –, és kiderülhet, hogy a látszat csal."

(A fogadás)

SÁRGA BOLYGÓ

Páfrányszerű növények sárga, imbolygó levelei között törtettek előre, bujkáltak a sárga pihés folyondárok alatt, kerülgették a barnássárga fatörzseket. Aranyszínű szkafanderükön s az apró sisakantennákon megcsillant néha a lombok közt betűző napsugár.

Egy helyt sötétsárga, csalánszerű növénycsoport állta útjukat, s ők jobbnak látták kikerülni, mert nem volt lehetetlen, hogy a maró növényi nedv lyukat éget az űrruhába.

– Innen már a radarral észrevehetnek minket – mondta X-157 –, ezért úgy haladjunk, hogy mindig legyen előttünk fedezék! Meg csöndben is legyünk, persze.

– Logikus – dünnyögött a navigátor.

Libasorban mentek; elöl X-157, mögötte a többi. Humanoid volt mindegyik – műanyag mellkasukban szuperacél szívmotor pumpált szintetikus folyadékot „érrendszerükbe". Tervezőik azt akarták, hogy minél jobban hasonlítsanak az emberekhez, és ezt sikerült is elérniük; külsőre nem lehetett megkülönböztetni a humanoidot az igazi embertől. A belső fémvázat, amely pontos mása volt az emberi csontrendszernek, rugalmas műanyagból készült izmok fedték, azon feszült a bőrszerű kültakaró. Természetesen műanyag hajuk és szempillájuk is volt, egyéni árnyalatokban, különböző szín, hosszúság és alak szerint. Alkotóik még arra is ügyeltek, hogy változatos legyen a műemberek nagysága, izomereje, járása, taglejtése. Komputerrel dolgozták ki a tenyér és talp vonalainak formáit, így nem létezhetett két egyforma ujjlenyomatú humanoid, aminthogy ember sem volt ilyen. Ugyanez állt a hangjukra is; egyéni hangolású orgánuma volt mindegyiknek.

A legmodernebb humanoidok irányítócentrumába – melynek helye az agykoponyában volt – még egy úgynevezett bizonytalansági tényezőt is bekódoltak; ettől – a nem létfontosságú helyzetekben – néha nem a legésszerűbb megoldást választották, miáltal még jobban hasonlítottak az emberekhez. Stresszhelyzetekben, persze, a komputeragy százszázalékos pontossággal döntött, mindig a legmegfelelőbben.

– Vigyázat! – szisszent föl X-157, megkerülve egy kidőlt fatörzset. – Ismeretlen ragadozó közelít!

*

Ráérősen heverésztek kényelmes vízágyaikon a bolygólakók, bízva tökéletesnek hitt védelmi berendezéseikben. A csepp alakú báziskomplexum tetején megnyugtatón forgott a két radarantenna – a belőlük áradó, láthatatlan rádióhullámok végigpásztázták a sárga színű tájat, és visszaverődve tudósították a védőket a környék eseményeiről. Az egyik radar képernyőjén világító pontként jelentek meg a távolban mozgó testek, míg a másik készülék a mozgások zaját közvetítette.

Az infravörös felderítők képernyői a környezet „hőképét" mutatták – különböző színekkel jelölve a különböző hőt sugárzó tárgyakat; a bokrok napsütötte levelei érettsárgán virítottak, az árnyékos, hűvös részek zöldeskéken sötétlettek, a Naptól áthevült talaj sejtelmes bíborszínben izzott. A hőképeken kirajzolódott néha egy-egy bozótban rejtőző állat meleg vörös foltja, élesen elütve a hidegebb lomboktól.

– Kimerítő dolog a várakozás – mondta Re-fa, nagyot nyújtózkodva. – A humanoidok határozott előnyben vannak; ők szabják meg a támadás idejét, irányát, és addig sem unatkoznak, amíg ideérnek. Ki tudja, milyen, szörnyekkel kell megküzdeniük?… Lehet, hogy ebben a pillanatban épp egy kardfogú denevérrel harcolnak!

Vágyakozva csillogó szeme, egész lénye a harcias nomádot sugallta, aki már gyerekkorától hozzáedződött világa rémségeihez, a velük vívott szakadatlan küzdelemben.

– Ha nem lenne energiafalunk – tűnődött –, akkor mi sem unatkoznánk!

– Akkor már rég felfaltak volna a rozetta-rákok! – legyintett Zi-ra, a bázisparancsnok. – Esetleg a zörgecsevák!

– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni! Egy kis repülő akvatikuszban is kiegyeznék.

– Re-fának igaza van – szólt közbe Ka-te. – Ha még sokáig kell várni, engem is megöl az unalom!

– Szüntessük meg talán az energiaharangot? – kérdezte gúnyosan Zi-ra. – Megtehetjük, ha nagyon akarjátok!

*

Egy okkersárga bokor mögül ormótlan állat bukkant elő. Dárdaszerű szarvai voltak, rövid ormánya, pikkelyes, sárga bőre, vaskos lábai. Hosszú farka idegesen kaszált törzse mögött.

A csapat megtorpant.

– Biztos, hogy ragadozó? – súgta a sisakmikrofonba P-162, matrózállományú humanoid, optikáit az állatra irányítva.

– Biztos, mert karmai és hegyes fogai vannak – felelte X-157 határozottan. – Viselkedéséből arra következtetek, hogy nekünk támad… Vagy azt hiszitek, bájcsevegni akar?

Harsogva nevettek a műemberek; alkotóik ellátták őket humor-érzékelőkkel, mert úgy vélték, humor nélkül nem igazi humanoid a humanoid – csak egyszerű robotember, pontosabban: robotgép. A félelemérzést viszont – mint negatív töltésű, káros indulatot – megtagadták tőlük; ennek ellenére most szokatlan bizsergés járta át egyes részeiket.

– Közeledik – állapította meg C-514. – Nem kellene elbánni vele?

– A bolygólakók észrevehetik a villanást – vetette ellen a leghátsó humanoid. Neki, mint a sorban az utolsónak, a legkevésbé kellett tartania attól, hogy kárt tesznek benne a vad természetes fegyverei, így nem ítélte szükségesnek a harc felvételét.

– Talán nem is támad – biggyesztette le az ajkát P-162.

– Támad! – mondta X-157. – Ne mozduljatok! Majd én elintézem.

Közepes pászmára állította a sugárvetőt, lehasalt, és kúszni kezdett a ragadozó felé. A többiek szenvtelen arccal figyelték, csak a szemük csillogott élénkebben.

A fenevad fújt és topogott, a fogait csattogtatta. Rövid kis ormánya szimatolva mozgott a levegőben – igyekezett felfogni a jövevények felől áradó idegen szagokat. Aztán leszegte a fejét, és elbődült; hangjától megremegtek a bokrok, s amikor rohamra indult, lábai alatt megrázkódott a föld.

– Jön – közölte P-162.

Az állat már majdnem elérte a humanoidvezért, de az még mindig nem tüzelt.

– Lőj! – ordított a navigátor. – Hiszen már rajtad van! Lőj!

A fenevad hatalmas ugrással vetette magát a vezérre.

*

A halványsárga égbolton különös, repülő szerkezetek suhantak át a bázis fölött. Néhány leszállt közülük, automatikus gépkarok kirakták belsejükből a védőknek szánt rakományt, aztán függőlegesen felemelkedtek, és repültek tovább. Agymotorokkal felszerelt, önirányítású egységek voltak, saját energiaburokkal – gyakorlatilag sérthetetlenek.

– Tulajdonképpen biztos az, hogy az energiaburok mindentől megvéd? – firtatta Re-fa.

– Holtbiztos – biccentett Zi-ra.

– Szerintem igenis lehetnek sugarak vagy élőlények, amelyek át bírnak törni rajta!

– Marhaság! Ilyesmiről még senki sem hallott.

– És akkor nincs is, ugye?

Re-fa hangja valósággal sütött a méregtől. Indulatosan járt-kelt a teremben, veszettül hadonászott, s úgy tűnt, menten pofon üt valakit; a ráerőszakolt tétlenség elemi erővel fordult a visszájára… Hirtelen mozdulatlanná vált, majd felemelte a kezét, odamutatott az erdő sárga bokraira, s rekedten suttogta:

– Nézzétek!

Alaktalan tömeg mozgolódott a sűrűben; még az infravörös képen sem lehetett látni, hogy pontosan micsoda.

– Mi lehet az? – kíváncsiskodott Ka-te.

– Kígyónak nézem – erőltette a szemeit Co-ka. – Alighanem sárkánykígyó!

– Inkább óriásbogár – vélte Pa-ri. – Csibórusz giganteusz vagy más efféle.

– Azt hiszem, páncélos óriásteknős – találgatta Zi-ra is.

Re-fa levette a távcsövet a szeme elől.

– Páncélos medúza – közölte vizsgálódása eredményét. – Hat méter magas lehet; páncélos félgömbbel fölül, és kígyózó lábakkal alul. Vibrálni látszik az egész, mintha forrna körülötte a levegő; lehet, hogy magasfeszültség alatt van.

Zi-ra mormogott valamit, leakasztotta kábítófegyverét az állványról, és kibiztosította.

Az óriásmedúza előbújt a fák közül, kicsit tétovázott, egy helyben toporgott, majd megindult a támaszpont felé.

*

X-157 hűvös nyugalommal nyomta meg a paralizátor kioldógombját, s bénító sugárnyaláb villant a támadó lábaira. Bukfencezve zuhant el a hatalmas test – legyőzője csak villámgyors oldalt gurulással tudta elkerülni.

A navigátor torkából önkéntelen kiáltás tört fel; összeránduló hipergumi ujjai elsütötték fegyverét, minek következtében a sárgálló növénytömeg hosszú pillanatokra fehérré vált az energianyaláb fényétől.

X-157 felállt, lepöccintett űrruhájáról némi ág-bogot, szöszmöszt, levéldarabot.

– N-670! – mondta szigorúan. – Én már elkábítottam az ellenfelem; percekig nem tér magához. Miért pazarlod rá az energiát?

– Izé… – motyogta a navigátor. – Nem is tudom…

– Zavar lehet az idegpályáidban. Kapcsolj át tartalékra, mielőtt túlságosan felhevülsz! Az akció végeztével szervizbe mész!

– Logikus – bólintott N-670.

*

A medúza döcögve közeledett. Páncélos félgömbje narancsszínben tündökölt, számtalan kar-lába piszkossárgán hullámzott menés közben, gőzfelhő szállt fel a nyomában.

– Te, Re-fa… – suttogta izgalomtól elszorult torokkal Co-ka –, lehetségesnek tartod, hogy ez… bejön ide?

– Elképzelhető… Majd mindjárt megtudjuk, hisz már csak pár méterre van az energiafaltól.

A szörnyeteg most hozzáért a védőburokhoz. Borzalmas csattanás hallatszott – villámok cikáztak, a kupolán lángok futottak szét, az épület megremegett. Aztán kihunytak a fények, és a Sárga bolygó növényszagú levegője beáramlott a terembe.

– Megsemmisült az energiaharang! – bömbölte Re-fa. – Lőjetek!

– Tűz! – vezényelt Zi-ra.

Bénító energiacsóvák zúdultak az elektromos medúzára – ám az egyre közelebb jött. Acélkígyókhoz hasonló lábai rövidesen már a vezérlőterem üvegfalait tapogatták, a lőréseken pedig fullasztó hőség hömpölygött a védők felé.

– Fiúk! – zihálta Re-fa. – Ez magába szívja az energiát! Még hízik is tőle!

Abbahagyták a hiábavaló tüzelést.

– Mi lesz most?

– Be vagytok gyulladva, mi? – kérdezte akasztófahumorral Zi-ra. Haja csapzottan lógott a homlokába, de azért kajánul vigyorgott. – Most legyetek hősök!

Lélegzetelállító csörömpöléssel szakadt be az egyik üvegtábla, s a keletkezett nyíláson benyomakodott a medúza.

*

– Most már egészen közel van a bázis – mondta a humanoid-vezér –, ezért széthúzzuk a mezőnyt, és bekerítő harcmodort alkalmazunk. P-162 négy taggal a 208-as irányból támad, C-514 három taggal a 78-as átló mentén, N-670 fuzionál K-238 csoportjával, és együtt támadnak a 19-es szektorból. Én innen indulok. Egyeztessük az órákat! Most 17 óra 12 perc van. Nyolc percet kap mindenki, a kijelölt stratégiális pozíció elfoglalására …

– Bocsánat – szólt közbe K-238. – Nem tartom kizártnak, hogy a támaszpontról észrevették a fényvillanásainkat, s ha így van, akkor számolnunk kell az ellentámadással. Ha pedig kiküldtek elénk egy őrjáratot, akkor…

– Mérlegeltem – válaszolt nyugodtan X-157. – A fény észrevételének valószínűsége a bázisvédők által tizenhét ezred százalék, vagyis gyakorlatilag zérus. A terven nem változtatunk. Az infravörös felderítés miatt mindenki ügyeljen rá, hogy a szkafander kisugárzott hője megegyezzen a mindenkori környezet kisugárzott hőjével! További kérdés? Nincs? Akkor indulás! 17 óra 22 perc 00 másodperckor megadom a jelt a támadásra.

*

– Gázbombát neki! – ordította Co-ka. – Attól majd elkábul!

Vagy egy tucat fémtojás repült a medúza irányába; volt, amelyik a félgömbjén pukkant, volt, amelyik előtte, néhány pedig a kígyózó karok között. A páncélszörnynek azonban meg sem kottyantak. Már szinte elérte karjaival az őslakókat – gigászi tömege úgy tornyosult előttük, akár egy eleven kemence, forróságot, pusztulást lehelve magából; a vég elkerülhetetlennek látszott.

Ekkor az erdőből fénypászmák villantak, eget verő diadalordítás hallatszott, és előbukkantak a humanoidok. Leszegett fejjel rohantak – pillanatokra nézve csak fel, hogy kábító sugarakat küldjenek a bázis védőire.

Az óriásmedúza megremegett, összeomlott, semmivé vált…

– Fedezékbe! – kiáltotta Zi-ra, de egy gondolattal elkésett. – Végem van – nyögte a fejéhez kapva.

Másodpercekkel később Re-fa és Ka-te vált harcképtelenné; majd kisvártatva Co-ka és Pi-ra is.

A humanoidok közül mindössze P-162 kapott találatot, így a győzelmük úgyszólván teljesnek bizonyult.

X-157 jókedvűen állt Zi-ra előtt.

– Győztünk – mondta. – Mégiscsak a humanoidok a jobbak!

– Szerencsétek volt – fanyalgott Zi-ra. – Legközelebb majd mi győzünk!

– De hát mit hülyültetek itt, összevissza, ahelyett hogy fedezékben vártátok volna, amíg ideérünk? Vagy esetleg elénk jöttetek volna? – tudakolta a humanoid-vezér.

– Ez a tinó Kovács az oka! – mutatott Zi-ra Re-fára. – Kitalálta, hogy egy elektromos medúza felrobbantja a védőharangunkat, és ránk támad. Aztán meg nem bírtunk elbánni vele, és olyan izgalmas volt, hogy el is feledkeztünk rólatok… Tudod, Sólymosi, annyira unatkoztunk…

– Szóval lükék vagytok, Pityukám – vigyorgott Sólymosi. – A számháborúhoz ész is kell, nemcsak fej; a fej csak arra való, hogy a papírt rátegye az ember.

Azzal lehúzta homlokáról az X-157 feliratú papírlapot. A sárga celofános kartonszemüveget már az előbb levetette.

A NYEVIGÁK

Hárman álltak a rekettyebokornál; az egyik zöld volt, a másik kék, a harmadik sokszínű. Miközben beszéltek, tekergőzve mozgatták a csápjaikat, és hadonásztak a kezükkel.

Szájtátva lestük őket.

– Te! – súgta egy idő után Zergenyaki. – Mit gondolsz; marslakók ezek?

– Elképzelhető – súgtam vissza –, de az is lehet, hogy Vénusz-lakók.

– Szerinted mivel jöttek?

– Repülő csészealjon. Azt hiszem, ott van a bokor mögött. – Jó lenne megnézni!

– Jó lenne, de ha innen kimozdulunk, és ezek észrevesznek…

– Magas a fű, nem vesznek észre – állította Zergenyaki.

– Megpróbálhatjuk – mondtam. – De nagyon vigyázz! Majd én megyek elöl.

Lapos kúszásban kanyarodtunk ki a fűzfa mögül, és nagy ívben, oldalról közeledtünk a rekettyéhez. Ám a fáradságunk hiábavaló volt; nyomát sem láttuk csészealjnak.

– Máshol rejtették el – vontam le a következtetést.

– Talán a Kiserdőnél – vélte Zergenyaki.

– Hát ti mit csináltok? – kérdezte ekkor egy hang a hátunk mögött.

Megfordultunk, és elállt a szívverésem – mint később megtudtam, Zergenyakié is –, mert a sokszínű, csápos lény tornyosult mögöttünk.

– Izé… – hebegtem – mi csak…

– Négylábúak vagytok? – kérdezte a kék lény, bal felől érkezve.

– Neeeem, csak most…

Oldalba böktem Zergenyakit, és felugrottunk.

– Azt hittük, lakatlan a vidék – mondta a Zöld, aki szintén odajött.

Félkörben álltak előttünk. Nagy, gömbszerű fejük volt, hengeres testük; két vékony kezük és lábuk – meg két csápjuk a fejük búbján. Végtagjaik úgy hajladoztak minden mozdulatnál, mintha gumiból lennének. Öt kis szemükkel kíváncsian hunyorogtak.

Nyeltem egyet.

– Tévednek. Ez lakott terület, de a házak odább vannak, az erdő mellett. Ez ugyanis rét.

– Mivel jöttek? – firtatta Zergenyaki. – Csészealjon? Magas fejhangon kezdtek nyeríteni, és kezeikkel a hasukat csapdosták.

– Ilyen jót már régen nevettem! – mondta a Zöld, amikor végre szóhoz jutott a nyerítéstől. – Csészealj!… Nem mondom, hasonlít kissé a csészealjhoz!

– Hová dugták? – kérdeztem.

– Itt van a bokor mellett. Most éppen láthatatlan.

Zergenyaki lépett kettőt a mutatott irányba, aztán felordított, és hanyatt esett; homlokát tapogatva tápászkodott fel.

Én óvatosan, kinyújtott kézzel mentem előre, és ujjaim hideg, sima falba ütköztek, ott, ahol látszólag csak levegő volt. Három helyen a fű kör alakban nyomódott a földre – itt lehettek a láthatatlan űrhajó lábai.

– Kicsodák maguk? – kérdezte mérgesen Zergenyaki.

– Nyevigák vagyunk – mondta a Sokszínű. – Ti emberek vagytok, igaz?… Vagy csak gyerekek?

– Nagyjából – feleltem. – Mi az, hogy „csak"?!

– Arról beszélj – szólt a kék nyeviga –, hogy mit érdemes megnézni itt!

– Mi ugyanis turisták vagyunk – tette hozzá a Zöld.

– Nem kívánjuk ingyen! – így a Sokszínű.

Összenéztünk Zergenyakival: bolondok ezek?

– Nincs itt semmi látnivaló – mondtam.

– Látnivaló mindenhol van – erősködött a Sokszínű.

– Nézzék meg a kanálist! – ajánlotta hanyagul Zergenyaki. – Most virágzik a vízitök, és az bizony rendkívül érdekes.

Felcsillant az összes szemük.

– Merre van a kanális? – kérdezték egyszerre.

Mutattam nekik az irányt.

– Erre, egyenesen.

– Gyertek velünk! – kérte a Kék. – Hátha eltévedünk nélkületek.

Elindultunk. Ők mentek elöl – ruganyos, imbolygó járással, néha szökellve egyet; volt egy szemük hátul is, azzal időnként ránk kacsintottak.

– Nem félsz? – súgta szája sarkából Zergenyaki.

– Mitől? – súgtam vissza.

Félúton lehettünk, amikor a Sokszínű fejének felső része lassan szétlapult, elvékonyodott, majd olyanféle formát vett fel, mint a szegfűgomba kalapja. Pár pillanattal később a másik kettőnek is olyan lett a feje.

– Igen erős a fény – magyarázta a Zöld. – Kénytelenek vagyunk kinyitni a napernyőnket.

– Messze van még a kanális? – érdeklődött a Kék.

– Mindjárt odaérünk – mondtam.

A Sokszínű felemelkedett a levegőbe.

– Ott van, ahol szép, magas a fű, igaz? – kérdezte odafentről.

– Nem fű, hanem nád! – oktatta ki Zergenyaki.

A másik kettő is felszállt, elröppentek a kanálishoz, és érthetetlen szavakat kiáltozva lebuktak a nád közé. Amikor odaértünk, már benn álltak a vízben, s két kézzel tömték szájukba a tökleveleket meg a sárga tökvirágot. Evés közben