Árnyak fogságában: A sebek, amikor meghatároznak minket

By Sütő Enikő

Sonia vagyok. Ha rám nézel egy átlagos lányt látsz átlagos álmokkal. De van egy titkom.
Olyan amiről hosszú ideig én sem tudtam.
Egy átlagos család átlagos élet látszatát kelti. Ha ránk nézel el sem tudod képzelni, mi történik zárt ajtók mögött, hisz imádni való a csillogás, ami körbe vesz minket.
A szüleim gyilkosnak tartanak.
És amit sokszor hallasz, végül el is hiszed.

Ekkor érkezett az életembe ő. Pokolian szexi volt és arrogáns.
Akart engem és úgy törődött velem ahogy senki más.
Ha csak egy játéknak is tekintett, mégis tanitott nekem valami fontosat.
Nem az számít mások mit gondolnak rólam.
Az a fontos én kinek gondolom magam.
Biztosan tudom már. Sonia Whole vagyok egy átlagos fiatal lány, és nem vagyok gyilkos.

 

• Language: Magyar
• Publisher: Czene Enikő
• Release date: May 19, 2024
• ISBN: 9786158108591

Book preview

Prológus

Régen sok romantikus könyvet olvastam. Királyokról, királynőkről, hősszerelmesekről.

És azt hiszem, ezt vártam az első férfitől is, akibe úgy igazán beleszerettem. Hogy ő legyen az én hercegem fehér paripán, aki megment minden rossztól.

Minden vele töltött pillanat csupa szenvedély volt, és én imádtam nézni minden porcikáját, minden mozdulatát. Szerettem elképesztő kék szemeit, ahogy csodálattal nézett rám, vagy amikor nevetett a vicces helyzeteken.

Megtanított arra, milyen érzés igazán megérinteni és megcsókolni valakit.

Megtanította azt is, mennyire tud marni a fájdalom, amikor valakit elveszítünk, aki nagyon fontos nekünk. Egyetlen dolgot nem tanított meg nekem: hogyan kell elűzni vagy legalább csillapítani a mellkasom szorítását. Azóta éreztem, mióta hátat fordított nekem, és többet nem láttam.

Hosszú ideje azon gondolkodom, vajon mi volt ebben a lecke. Miért kellett megtanulnom igazán szeretni, ha aztán el kellett veszítenem?

Azt mondják, hogy a továbblépés egyetlen módja az elengedés. Mintha olyan könnyű lenne megtenni. Mintha a közösen töltött időt, a jó és rossz emlékeket egyetlen szempillantás alatt ki lehetne törölni az elménkből.

Tudtam, hogy nem így van. Négy hosszú hónap telt már el, de az emléke még mindig olyan erős, mintha épp itt lenne mellettem. És én őriztem az emlékét. Fogalmam sem volt, képes leszek-e valaha elengedni.

Mert nem akartam elengedni.

Esténként a csillagokat bámulva azért imádkoztam, hogy gondoljon még rám.

A fájdalom nem múlt el.

Teljesen mindegy volt, hogy három hónap telt el, vagy három év.

Nem tudtam meg nem történtté tenni a múltat. Nem tudtam megváltoztatni a jövőt. Még csak megjósolni sem tudtam.

Egyetlen éjszaka volt.

Ismét.

Egy este, ami mindent megváltoztatott.

Sokkal több volt, mint puszta árulás.

Igazi tragédia.

És ez volt az az érzés.

A zuhanás, mely végül megsemmisít.

https://www.facebook.com/images/emoji.php/v8/f6c/1/16/2764.png https://www.facebook.com/images/emoji.php/v8/f6c/1/16/2764.png https://www.facebook.com/images/emoji.php/v8/f6c/1/16/2764.png

Alkonybíbor

Kedves Kale,

Egyszerűen csak el akartam mondani, miért futottam. Vannak dolgok, amikről úgy érzem, hogy tudnod kell.

Tudom, hogy neked is fájhatott. Csak azt nem értem, miért nem beszéltél velem? Miért nem kérdezted meg, igaz-e?

Azért írom ezt a levelet, mert szeretnék néhány dolgot tisztázni.

Bántottál.

Összetörted a szívem.

Nem találom a szavakat, amikkel kifejezhetném, mit éreztem akkor, amikor rádöbbentem: magamra hagytál.

Nem tudom, mit akarok.

Csak azt érzem, hogy kell. Akarom.

Kale…

Van valami, amit el akartam mondani. Nem tudom, hogyan kezdjem.

Megérdemled, hogy tudd, még akkor is, ha nekem ez nagyon fáj.

Miért csináltad?

Egyáltalán megbántad?

Van, hogy gondolsz még rám?

Fáj a szíved, ha az emlékem néha rád tör?

Egyáltalán szoktál még emlékezni a boldog időkre?

Van benned még egy kis rész, ami bánja, hogy elveszítettél?

Csak még nem tudom, mi történne, ha újra meglátnálak.

Vajon meg tudnám bocsátani, hogy életem legnehezebb pillanatában magamra hagytál?

1.

Azt hiszem, sosem hittem igazán a sorsban.

Rengeteg tündérmesét olvastam, ócska romantikus regényt fehér paripán érkező lovagokról. Az egész nem tűnt többnek, mint gyáva elterelésnek, hogy ne kelljen felelősséget vállalnunk az életünkért, a döntéseinkért.

Ha valami nagy változást történt az életben, az emberek csak beletörődtek, megadták magukat neki, és csak annyit mondtak, hogy ennek így kellett lennie. Mintha nem is önálló lények lennének, hanem egy hatalmas kirakós apró darabjai.

Sokáig nem vettem észre, hogy néha a sors a legnehezebb választás.

Tavaly nyáron már minden összeomlani látszott. A jövőm, a terveim, az életem. De ezzel együtt megkaptam a lehetőséget, hogy megszabaduljak a múltam titkaitól. Lehetőséget kaptam, hogy letöröljek magamról minden rosszat, és valaki más legyek.

Ezt a részt nem értem a sors köré font misztikumban: mindig van egy pillanat, amikor választhatunk.

Csak állsz a sekély vízben a parton, és figyeled a közeledő hullámot. Tudod, minél közelebb ér, annál nagyobb lesz, és pontosan tudod, hogy lehúzhat a mélybe. Két választásod van. Vagy megvárod a hullámot és bízol abban, hogy nem fog elnyelni örökre, vagy kisétálhatsz a partra, és ott is maradhatsz életed végéig biztonságban.

A legtöbb esetben nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy kockáztassuk, hogy igazán éljünk, hogy szeressünk.

A sors pedig létezik, és neve is van. Kale McDowell.

Csak úgy berobbant az életembe, és egyetlen mosolyával a feje tetejére állította a világomat. Bámultam rá tátott szájjal, bár biztos voltam benne, hogy sorsunkban semmi sem lesz könnyű vagy egyszerű, és semmi sem fog örökké tartani.

Itt az ideje felkelni, és elkezdeni az új életemet. Négy hónappal ezelőtt a világ másik végére szöktem, hogy új életet kezdhessek.

Mára már lett új személyazonosságom is, és izgatottan kellene készülődnöm, hisz’ kiköltözhetek ebből az átkozott motelből. Apám pénze sok mindenre elég volt, de nem mindenre. Jövő héten megkezdhetem tanulmányaimat Boston egyik legnevesebb divatiskolájában, és az a legjobb, hogy kollégiumi szobát is tudnak biztosítani hozzá, ami biztosan színvonalasabb, mint ez a motel.

Új élet, új remények, csak a fájdalom maradt ugyanaz.

Az ismerős pánik kúszott lassan a testembe, ezért gyorsan behunytam a szemem és vettem néhány mély levegőt.

Emlékeztettem magam, hogy már nem vagyok Sonia Whole. Ő meghalt, és elvitt magával minden rosszat.

Azt hittem, ha kijövök abból a házból, ezek varázsütésre elmúlnak. De nem így lett. Ha azokra az időkre gondolok, még mindig szorítást éreztem a mellkasomban, a levegőt szaporábban kezdtem venni, csak képes voltam uralkodni rajta.

Gyorsan felkeltem az ágyból, és azt a pár dolgot, ami még kimaradt, a bőröndbe dobáltam.

De nem arra figyeltem, amit csináltam, ahogy mostanában elég sok reggel előfordult velem.

Egyetlen dolog járt folyamatosan a fejemben. Az egyetlen dolog, ami hiányzott a régi életemből.

Ő.

Kale.

Még mindig pillangók kezdtek röpködni a gyomromba, ha rágondoltam.

Tiszta őrültség az egész.

Az elejétől fogva az volt.

Az, ahogy képes voltam darabokra esni egyetlen pillantásától, mosolyától. Még most is zavarba ejtett, ha gyönyörű kék szemeire gondoltam, ahogy átható pillantással vizsgálta a testem. Az egyetlen volt, akit soha nem akartam hátrahagyni.

Akivel szívesen tudattam volna, hogy jól vagyok, és új életet kezdtem. De fogalmam sincs, hogyan tehetném. Az addig jelentéktelennek tűnő dolgok most fontosnak tűntek.

Visszamehettem volna Hilton Head Islandra vagy elmehettem volna New Yorkba, de nem volt hozzá elég bátorságom. A paranoia nem múlt el a távolsággal, és én mindennél jobban féltem attól, hogy a szüleim rám találnak.

Hogy csak gyanútlanul sétálgatok az utcán, és megpillantom őket. Fogalmam sincs, mi történt azután, hogy eljöttem. Bár mindennap figyelemmel kísértem a híreket, de sehol sem hozták le anyám halálhírét. Talán mégsem volt olyan súlyos a sérülése, és lassan felépült. Abban biztos voltam, hogy a halála azért lett volna akkora hír, hogy apámnak nem sikerült volna eltussolnia.

Talán majd később, ha kicsit elcsitulnak a dolgok.

Ha lesz már egy saját életem.

Ha már biztonságban érezhetem magam.

Addig pedig maradtak az emlékek – és a fájdalom.

Azt sem felejthettem el, hogy Kale magamra hagyott, és talán már nem is kíváncsi rám. Kijátszotta magát velem, aztán továbbállt, amikor keményre fordult a helyzet.

Mégis azt reméltem, hogy az egész nem több, mint apám ostoba játékának egy része, és valahol keres engem. Még mindig szeret, és meg akar menteni.

Gyakran vettem észre, hogy csak sétálok az városban, lesem az utcákat, az embereket, a házakat, arra várva, hogy meglátom izmos felsőtestét, amint a motorjának támaszkodva vár rám.

Na jó, itt az idő, hogy magam mögött hagyjam már a múltat és a keserűséget. Végül is egy szuper izgalmas nap vár rám. Megkerestem a papírt, amire felírtam a kollégium címét. Lesz bőven feladatom a következő néhány napban, és muszáj lesz valami munkát is találnom. Apám pénze nem fog kitartani még három évig a tandíjjal együtt.

Jobb lesz, ha lépésről lépésre haladok. Most arra kell koncentrálnom, hogy beköltözzek az új ideiglenes lakásomba és elkezdjem a sulit.

Körbenéztem a szobában: biztosra akartam menni, hogy semmit sem hagyok ott. Nem mondhatnám, hogy különösebben megviselt a költözés. Nem szerettem ezt a helyet.

Félóra múlva szálltam ki a taxiból, és mosolyogva néztem az épületet. Kívülről nagyon szép volt, és az iskola is csak egy utcányira volt. Vettem egy mély levegőt, és elindultam a bejárat felé. Elég nagy volt a nyüzsgés, hisz’ csak két napig lehetett beköltözni. Én az utolsó napot választottam, magam sem tudom, miért.

– Szia, Sonia Smith vagyok – mondtam mosolyogva, ahogy odaléptem az egyik asztalhoz. Tucatnevet akartam, hogy ne tűnjön ki a tömegből – hát meg is kaptam.

– Szia – viszonozta az üdvözlést, ahogy egy pillanatra rám nézett, majd lázasan olvasni kezdte a nála lévő hosszú listát. – Meg is vagy – mosolyodott el, miközben rám nézett, majd egy pöttyöt tett a nevem mellé, és felém fordította a papírt. – Második emelet, tízes szoba. Egyágyas szobát kértél, de az nekünk nincs.

– Áh – mondtam egy kicsit csalódottan. Még nem voltam magamban annyira biztos, hogy osztozkodjak valakivel egy szobán.

– A fürdőszobán és az előszobán kell csak osztozkodnod a másik szobában lakóval – tette hozzá gyorsan, ahogy meglátta az arcomat. – Így egy kicsit olcsóbb is a szoba. Sajnos már elég későn jelentkeztél.

– Nem baj, szuper lesz így is – feleltem, miközben aláírtam a papírt és átvettem a kulcsokat.

– A két nagykulcs a kapué és a bejárati ajtóé, mert mindig zárva tartjuk, a kisebb pedig a szobáé – mondta, én pedig bólintottam. – Lift a folyosó végén, lépcső balra.

– Köszönöm szépen – mondtam, és már odébb is álltam, hogy a mögöttem álló is átvehesse a kulcsát.

Vettem egy nagy levegőt, mint ezen a napon annyiszor, és elindultam a lift felé.

Második emelet, tízes szoba – ismételgettem magam, mintha lenne rá esély, hogy öt perc alatt teljesen elfelejtem.

A szoba egészen a folyosó végén volt. Vártam néhány másodpercet. Úgy tűnt, teljes csend honol odabent, így bátran nyitottam be. Lábammal becsuktam az ajtót, és letettem a táskát az előszobaszekrény mellé. Nagyobb volt, mint gondoltam. Tiszta volt, ízléses bútor az előszobában; rossz már nem lehet.

Sokkal jobb, mint a motel, amiben eddig meghúztam magam. Hát nincs más dolgom, mint kiválasztani egy szobát és bezárkózni.

Lenyomtam a kilincset a szimpatikusnak tűnő szobában. Engedett, így kinyitottam.

Abban a pillanatban megmerevedtem, ahogy kinyílt az ajtó.

Jesszus, ez nem lehet igaz!

Nem is tudtam, hogy a düh vagy a döbbenet uralkodott el rajtam jobban.

Hát ez biztosan nem lesz az én hálószobám.

Akárki is ő, biztosan nem a szobatársam, mert ő nem egy lány.

Nagyon is látható, hogy nem lány.

Egy srác. Egy igen forró srác.

Teljesen meztelenül állt a tükör előtt, és premier plánban láthattam a fenekét. Bele sem mertem gondolni, mit csinálhat éppen.

Széles hátat láttam, hihetetlen nagy bicepszeket, leginkább mégis a feneke fogott meg. Kerek volt, feszes, mintha csak egy darab márványból faragták volna ki.

Jesszus!

Vajon ki ez a srác, és mit keres a fürdőszobámban?

Lehet, hogy nem is hallotta, amint beléptem?

Akármit is csinált, annyira belemerült, hogy fel sem tűnt neki, hogy itt állok. Becsaptam az ajtót, majd újra kinyitottam, nehogy túl intim helyzetbe kerüljünk.

Lassan megfordult. Bár ne tette volna!

Komolyan? Épp a fanszőrzetét borotválta?

– Ha nem bánod, ezt befejezem – mondta, miközben tekintete az enyémbe fúródott, és valami furcsa fény villant benne. Egy pillanatra elakadt tőle a lélegzetem, bár magam sem tudtam, miért. – Kivéve, ha azért bámulsz még mindig, mert szeretnél segíteni befejezni.

– Miből gondolod… – kezdtem bele felháborodottan, de ahogy farkára tévedt a szemem, elfelejtettem mit akartam mondani. – Jesszus – kaptam a szemem elé a kezemet, és hátrálni kezdtem.

– A folyosó végén van az üres szoba – mondta, én pedig becsaptam az ajtót, és megint vettem néhány mély levegőt.

Jesszus!

Ez megsem történt.

Annyira abszurd az egész helyzet, hogy nem lehet valóság.

Elindultam gyorsan a folyosón, hogy minél hamarabb a szoba biztonságában lehessek, és megfeledkezhessek erről az egészről.

Nagy izgalmamban benyitottam az első szobába, amit megláttam.

Tele volt a szoba bőröndökkel, és az ágyon szétszórt ruhákkal.

Férfiruhákkal.

Borotválkozás utáni friss illat terjengett a szobában.

– Meggondoltad magad? – szólalt meg mögöttem egy mély, rekedt hang. – A hálószoba kicsit unalmas, de ha neked ez jön be, benne vagyok – tette hozzá. Nem mondott semmit, mégis nagyon piszkosnak hatott. Az a fajta hang volt, amitől azt kívánod, bár egész éjszaka a füledbe suttogna.

– Kicsit megzavarodtam, mert határozottan nem rád számítottam, és nem találom a szobámat – mondtam, ahogy megfordultam, de nem volt túl jó ötlet. Szemben találtam magam magas, izmos még mindig meztelen mellkasával. – Nem tudnál felvenni valami rendes ruhát? – kérdeztem, hisz’ nem volt nehéz felfedezni, hogy egyetlen apró törölköző fedi egész testét, az sem bíz sok mindent a képzeletre. – Különben is, mit csinálsz itt? – kérdeztem dühösen, miközben elkezdtem hátrálni a szobából.

– Itt, a szobámban? – kérdezte értetlenül, miközben rám emelte barna szemeit. Nem bírtam nem észrevenni, hogy a szeme egészen mélybarna, irigylésre méltóan hosszú szempillákkal.

Olyan szemek voltak ezek, melyeknek egyetlen pillantásától úgy érzed, te vagy az egyedüli nő a bolygón.

Egyetlen pillanatig még lélegezni is elfelejtettem. Ismertem ezt a tekintetet, és nem mentett meg semmitől.

– Bocsánat, de ez az én szobám – mondtam határozottan, ahogy visszatértem a valóságba. Nincs szükségem még egy öntelt baromra. Már van egy az életemben, de csak összetörte a szívemet. – Második emelet, tízes szoba – mondtam, és a kezemben lévő papírra néztem.

– Miből gondolod, hogy ez a te szobád? – kérdezte, és esküszöm, hogy iróniát véltem felfedezni hangjában.

– Mondjuk a papír miatt, amit az imént kaptam a beiratkozásnál, és a kulcsok miatt? – kérdeztem, és meglengettem a kezembe lévő dolgokat.

– Furcsa, mert nekem is van szobakulcsom.

– Akkor ez nyilvánvalóan valami tévedés lesz – mondtam abban a reményben, hogy szavaim hatására azonnal összepakol és elhagyja a szobát.

– Nemrég volt itt a mentorom, mondta, hogy rendezkedjek be. Én nem hiszem, hogy ez tévedés lesz.

– Nem fogsz elmenni? – néztem rá meglepetten.

– Nem, hisz’ ez a szobám – felelte. Oldalra fordította a fejét, s végignézett rajtam.

Ekkor észrevettem valamit. Egy apróságot, ami eddig fel sem tűnt, és ebben a pillanatban úgy éreztem, menekülnöm kell.

Egy heg.

Egy vízszintes, hosszú heg a nyakán.

Nem, ez valami rossz vicc lehet csak.

– Rosszul érzed magad? – kérdezte hirtelen aggódva.

– Nem, csak… – mondtam, de már meg is fordultam, és amilyen gyorsan csak lehetett, kiszaladtam a szobából.

Levegőre volt szükségem, nagyon sokra, és tisztáznom kell a félreértést, mert nem maradhatok vele egy szobában.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam, és a földszint felé vettem az irányt. Rekordsebesség alatt leértem, és máris a lány elé vetettem magam, aki odaadta a kulcsaimat.

– Valami baj van? – nézett rám meglepetten.

– Szerintem valami tévedés történt. Egy srác van a lakrészem szobájában – hadartam, a lány pedig a papírra nézett.

– Második emelet tízes. Nincs semmi tévedés – mondta, majd visszanézett rám.

– De hát ő egy srác!

– Igen, határozottan – mondta mosolyogva. Ebből tudtam, hogy tisztában van azzal, ki a szobatársam. – Sokan cserélnének veled, hidd el. Ez egy vegyesnemű kolesz, mert sok pár tanul nálunk, te pedig nem tüntetted fel a jelentkezési lapodon, hogy nálad csak lány szobatárs jöhet szóba – felelte.

– Kösz – mondtam, és megfordultam.

Felesleges lett volna tovább beszélni, úgysem tehetett semmit. Korábban már mondta, hogy nincs több szabad helyük. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyesmi bele lett volna írva a tájékoztatóba, így fogalmam sem volt, hogy külön kérni kell.

Lassan elindultam a lift felé. Nem sok választásom volt: vagy a motel, vagy ez. Nem egy szobában lakunk; ha ügyesen beosztom az időmet, nem kell vele találkoznom.

– Szóval visszatértél? – kérdezte, ahogy beléptem az ajtón és becsuktam magam mögött.

– Nem sok választásom volt – feleltem, s megindultam felé. – Néhány igen fontos dolgot kihagytak a tájékoztatóból.

– Beraktam a táskádat ebbe a szobába – mutatott egy ajtóra a folyosó végén. – Szerintem tetszeni fog.

– Köszönöm – mondtam. – Kérlek, ha kilépsz a szobádból, legyen rajtad ruha – mondtam, ahogy elmentem mellette. – És zárd a fürdőszoba ajtaját.

– Miért?

– Mert bármily meglepő, nem vagy kíváncsi a meztelen testedre.

– Jesszus. Mi vagy te, apáca? – kérdezte, én pedig döbbenten néztem rá.

– Miért? Csak azért, mert nem vagyok lenyűgözve a szerinted tökéletes testedtől? – kérdeztem bosszúsan, miközben beléptem a szobába és körbenéztem.

– Az lehetetlen.

– Komolyan azt hiszed, hogy mindenki csak arra vágyik, hogy meztelenül lásson? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Ha nem is mindenki, de nagyon sokan akarják – felelte, és nem kerülte el a figyelmemet az arcán átsuhanó mosoly. – És nagyon sokan könyörögnek is érte.

– Biztosíthatlak, hogy nem vagyok benne a többségben – feleltem –, szóval nagyon könnyen együtt tudunk majd élni, ha mindig lesz rajtad ruha, ha kilépsz a szobából, és bezárod a fürdőszoba ajtaját, ha bent vagy.

– Van pasid? – kérdezte érdeklődve, és láttam, hogy a gyűrűmre tévedt a szeme.

– Itt fogsz tanulni a művészeti suliban? – kérdeztem, gyorsan elterelve a szót. Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék erre a kérdésre.

– Nem, csak bekönyörögtem magam a kollégiumba. A Cambridge egyetemen tanulok, de nem akarok folyamatosan apám ellenőrzése alatt lenni. Azért van a fiatalkor, hogy élvezzük, nem?

– Azt hiszem, igen – feleltem csendesen, és feltettem a bőröndömet az ágyra.

– Egyébként Philipp vagyok – mondta, és éreztem, hogy barátságosan elmosolyodott.

– Sonia – feleltem, és elkezdtem kipakolni a táskámat, hátha észbe kap és kimegy.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Sonia, és már most nagyon kedvellek – mondta, és választ sem várva kiment a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.

Leültem az ágyamra, és meredten néztem magam előtt a padlót néhány percig.

Nos, Philipp valóban nagyon vonzó férfi volt, de nem ez fogott meg benne úgy igazán.

Hanem az a furcsa vágás a nyakán, ami miatt rá sem mertem nézni. Mint egy valóra vált rémálom. Annyira szerettem volna tudni, miért pont ott van neki az a heg, de nem mertem megkérdezni. Nem mertem ránézni vagy rágondolni.

Egyből felsejlett bennem az a régi álom.

Nem, erre most gondolnom sem szabad. Már nem az a lány vagyok, aki folyamatosan a múlton rágódik. Ez csak egy ostoba félreértés, nekem pedig el kell kezdenem az új életemet.

Philippnek igaza volt. Tényleg nagyon tetszett a szoba. Különösen az ablak, mely előtt széles párkány volt, és én örömmel foglaltam rajta helyett. Behunytam a szemem és hagytam, hogy az őszi nap sugarai melegítsék arcomat.

Nem szerettem behunyni a szemem. Egy ideje már nem azok a szörnyű démonok kísértettek a legjobban: minden alkalommal őt láttam. Arcának férfias szépségét, barna haját, mely arcába lógott, és vakítóan kék szemét, mely sosem mosolygott igazán.

Nem volt több az egész, mint egy szempillantás.

Kinyitottam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Emlékeztettem magam arra, hogy már nem az a lány vagyok. Itt és most pedig rengeteg dolgom van.

Az elmúlt hónapokban rájöttem valamire. Nem számít, ki vagy, vagy mit tettél az életben, mert abban a pillanatban minden jelentőségét veszti, amikor egy visszafordíthatatlan tragédia történik az életben. Abban a pillanatban nincs fogódzkodód, nincs erőd, nincs választásod. Nem lehetett kijátszani, vagy az esélyeket latolgatva úgy forgatni a dolgokat, hogy a lehető legjobb történjen számodra. Csak megtörtént, maga mögött hagyva a többieket, hogy rádöbbenjenek, valójában mennyire jelentéktelenek, és megpróbálják összekanalazni a szétszóródott darabokat. Én már tudtam. Senki és semmi nem számított igazán.

Olyan egyszerűnek tűnt, annyira könnyűnek. Csak hátat fordítok mindennek, és szaladok.

Most… úgy éreztem, bele fogok halni a fájdalomba és a magányba.

– Ne merészelj gyáva lenni, Sonia! – mondtam ki hangosan.

Gyorsan hunyorítottam, nehogy az árulkodó könnycseppek kitörjenek és végigfolyjanak arcomon.

Nem akartam becsukni a szememet, mert biztos voltam abban, hogy megjelenne előttem gyönyörű szeme, amit mindig úgy imádtam. Olyan volt, akár a tiszta óceán. Minden alkalommal elvesztem benne.

Hirtelen nevetést hallottam, melybe beleremegett az egész testem. Gyorsan elkaptam a szememet a folyóról és megráztam magam.

Nem akartam arra gondolni, mit mondott nekem a barlangban. Nem akartam arra gondolni, milyen könnyen hagyott el.

Ha csendben maradtam és behunytam a szemem, még mindig fel tudtam idézni férfias illatát. Emlékeztem rá, milyen volt, amikor erős karjai körül öleltek.

Amikor kinyitottam a szemem, mindig üresnek éreztem magam, és sokkal magányosabbnak, mint előtte.

Így próbáltam tudatosan nem gondolni Kale-re.

Itt az ideje, hogy lezuhanyozzak, és próbáljak valamit tenni magamért.

Hosszú és hideg zuhanyt vettem, hogy legyen elég időm emlékeztetni magam: Sonia Whole már nem létezik.

Belenéztem a tükörbe és mély lélegzetet vettem.

Az üveg egy ponton el van repedve, akárcsak az életem. A lány, aki visszanézett rám, sovány volt és összetört. Az a típus, akire ha ránézel, pontosan tudod, hogy soha nem lesz már egészséges.

Tudtam, hogy nem szeretne ilyennek látni.

Gyorsan felkentem magamra a szokásossá vált sminkemet. Hamis arcot, hamis mosolyt rajzoltam magamnak.

Semmire sem voltak jók a múltbéli dolgok. Az emlékezés csak boldogtalanná és szomorúvá tett, de nehéz volt elengedni valamit, amit nem is akartam elveszíteni.

Egy emlék kúszott lelki szemeim elé, amit nem szabadott volna hagynom, de nem volt erőm megállítani.

„– Hallom, hogy mondasz valamit, csak nem biztos, hogy értem – feleltem elgondolkodva.

– Tudom, hogy érted, amit mondok – nevetett, és olyan volt, mintha ebben a pillanatban mellettem nevetett volna. – És azt is tudom, tudod, hogy igazam van – tette hozzá, ahogy karjaiba kapott és megcsókolt.

Éreztem erős karjait magam körül és egyből tudtam: biztonságban vagyok. Úgy csókolt, mintha az lenne az utolsó lélegzetvételünk.

– Tudom, hogy azt hiszed, mindig igazad van – feleltem nevetve, s levegő után kapkodtam.

– Az ugyanaz.

– Hiszed te – feleltem még mindig nevetve –, de mindaddig, amíg az én fejemben nincs értelme, addig mindig rendben van – feleltem."

Gyorsan megráztam a fejemet, és végignéztem magamon a tükörben.

Kicsit lemegyek a partra és sétálok, ahogy szinte minden este, amióta megérkeztem. Kitisztította a fejemet és új erőre kaptam, hogy képes legyek holnap is levegőt venni.

Gyorsan összeszedtem a cuccaimat és visszaosontam a szobámba.

– Olyan érzésem támadt, hogy kerülsz engem – hallottam meg hirtelen Philipp hangját, és ijedten hátraugrottam.

– Jesszus, Philipp, a frászt hoztad rám! – mondtam, miközben betettem a neszesszeremet a szekrénybe. – Nem kerüllek, csak rengeteg dolgom volt ebben a pár napban – tettem hozzá, mert éreztem a hátamon tekintetét, és tudtam, hogy várakozik.

Megfordultam azzal a szándékkal, hogy most azonnal kidobom a szobámból, de képtelen voltam megszólalni, ahogy szembe kerültem vele.

Philipp kétségkívül nagyon vonzó volt.

Fekete inget viselt farmerral, mely alacsonyan lógott a csípőjén, kócos sötét haja enyhén az arcába lógott. Az a típus volt, aki mellett nehezen megy el egy nő.

Hát arra gondoltam, ha elég ügyes vagyok, nem is kell őt egész évben látnom. Bár nem mondhatnám, hogy az esetem volt, mégis vonzott benne valami.

– Kérlek, ne nyúlkálj a cuccaimhoz – mondtam, mert észrevettem, hogy a karkötőmet forgatja a kezében. Odamentem és kikaptam belőle, miközben igyekeztem elkerülni tekintetemmel a nyakát.

– Nagyon szép lett ez a szoba – mondta, s elismerő pillantással nézett körbe.

– Miért vagy itt, Philipp? – kérdeztem, bár elég egyértelműnek tűnt. Az a fajta pasi volt, aki könnyű prédát látott bennem.

Hát, legalább volt rajta ruha, ez már fél siker.

– Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól vagy, életben vagy.

– Nem vagyok öngyilkos típus – jegyeztem meg, miközben felcsatoltam a karkötőt – az egyetlen dolog az életemben, ami arra emlékeztetett, hogy a boldogság nem egy elérhetetlen állapot.

– Ezt örömmel hallom – felelte. – És hoztam kávét – mondta, miközben felém nyújtott egy poharat.

Érdekes. Eddig észre sem vettem, hogy két poharat is tart a kezében. Nem vettem el, bár az egyiket felém nyújtotta. Ha megteszem, biztosan maradni akar majd, és én nem voltam biztos abban, hogy ezt akarom.

Különösen a tegnapi álmom után. Nem akartam, hogy visszatérjen a múlt, és kísértsen.

– Ugyan, Sonia, csak egy kávé – mondta, mintha megérezte volna, hogy vacillálok. – Egy baráti kávé – tette hozzá, ahogy az egyiket letette az éjjeliszekrényre, s hozzám lépett.

Megragadta a kezemet, hosszú ujjai körülölelték az enyémeket. Egy pillanatra megdermedtem, mert az érintése valami furcsa érzést keltett bennem.

Olyan ismerős volt… meleg… megnyugtató. Már-már jólesett, és ez megrémített.

Óvatosan húzott az ágy felé, és arra kényszerített, hogy üljek le vele szemben. Kezeit a combon pihetette, és engem egy furcsa, ismerős érzés kerített hatalmába.

Ismerem őt – zakatolt a fejemben a gondolat, de igyekeztem elhessegetni.

– Szóval itt fogsz kezdeni a művészeti suliban? – kérdezte, mintha nem lenne egyértelmű.

– Igen – feleltem és belekortyoltam a kávéba, ami forró volt, finom, és nagyon jólesett.

– Miért?

– Mert minden álmom az, hogy egyszer divattervező lehessen belőlem. És te milyen szakon fogsz diplomázni?

– Jogász leszek. Legalábbis az apám ezt szeretné.

– És te mit szeretnél? – kérdeztem, bár magam sem tudom, miért. Biztos voltam abban, hogy nem akarok megismerkedni vele, mégis szerettem, hogy itt van.

– Még nem tudom. Egyelőre csak élvezni szeretném az életet.

– Áh – feleltem. Fogalmam sem volt, milyen hangsúllyal mondtam, de fürkészni kezdte az arcomat.

– Az baj, ha élvezem az életet? – kérdezte végül.

– Nem, egyáltalán nem. Ne haragudj – feleltem zavartan. – Természetesen azt teszel az életeddel, amit csak akarsz.

– Szeretem a szép lányokat, Sonia, és mindent meg is teszek, hogy megkapjam őket.

– Miért vagy itt, Philipp? – kérdeztem végül, hátha le tudom zárni egy ezt ostoba beszélgetést. Egyedül akartam lenni. El akartam merülni az önsajnálat bűzös mocsarában.

– Mert kedvellek.

– Nem is ismersz annyira, hogy kedvelhess.

– Szeretnélek jobban megismerni, és láttam a szemeden, ahogy a testemet mustráltad, hogy neked sem lenne ellenedre az ismeretség – felelte, s egy huncut mosoly játszott a szája szélén.

– Van valakim, és nem szeretném múltidőbe tenni.

– Itt van?

– Nincs. Most nincs.

– Bármi is lesz a barátságunkból, ez csak barátság lesz, legfeljebb némi extrával fűszerezve. De attól még barátság marad, mert nem vágyom semmilyen kapcsolatra.

– Nem akarok barátkozni, Philipp. Nem akarok új embereket megismerni.

– Hát mit akarsz, Sonia? – kérdezte, ahogy az arcomat fürkészte.

– Csak tanulni. Semmi mást nem akarok, csak kitanulni a divatszakma minden csínját-bínját – mondtam, miközben a Philipp arcán szétterülő hatalmas vigyort figyeltem. Szememmel követtem a tekintetét, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kezem az övét fogja.

Jesszus.

Mikor is értem hozzá?

Hogy érte el, hogy hozzáérjek?

Mit tudnak a hozzá hasonló pasik, hogy a közelükben maguktól reagál a testem?

– Szerintem pedig nagyon is szükséged van társaságra. Csak… valamiért még magadnak sem akarod bevallani – felelte kuncogva, én pedig abban a pillanatban elrántottam a kezem.

– Köszönöm a kávét, de ha nem haragszol, lassan mennem kell.

– Oké – mondta, miközben felállt és elindult a kijárat felé. – Este találkozunk – tette hozzá nevetgélve, majd választ sem várva kiment az ajtón.

Ahogy becsukódott az ajtó, hanyatt dobtam magam az ágyon és kitártam mind a két karomat. Csak bámultam a kopott festést a mennyezeten, miközben a gondolataim ezerfelé cikáztak.

Miért olyan érzés Philipp-pel lenni, mintha már régóta ismerném?

Philipp szemei.

Philipp szavai.

Philipp ajkai.

És a rohadtul izmos mellkasa.

Olyan biztonságban éreztem magam mellette, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy mellettem ül és fogja a kezem.

Hát, ha te okoztad a heget a nyakán, akkor elég közelről ismered – acsarkodott a tudatalattim.

Minden romantikus regényben, amit valaha is olvastam az én fűzfám árnyékában, volt egy döntő pillanat, amikor a hősnek vagy hősnőnek el kellett hagynia a másikat. Mindig is nagyon közhelyesnek tartottam, de szükségesnek. A csavar legalább olyan fontos, mint a történet vagy a szereplők. Enélkül a hősnőnek nem lenne oka a változásra, a fejlődésre. Nem lenne okuk kilépni az őrült életükből, és kezükbe venni a sorsukat. Vagy akármi is legyen az, ami irányítja az életünket.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, aki átéli a tökéletes cselekménycsavart.

Hallgatom a halk kopogást az ablakpárkányon.

Esik.

Lassan indulnom kellene, mert nem akartam elkésni az első tanítási napról.

Azt hiszem, az egész életem el van cseszve. Az egész nem más, mint egy átkozott körforgás egyetlen rémes cselekedet körül. Elmenekültem, feladtam mindent, még a jót is az életemből, azért, hogy a végzetembe fussak.

Az élet édes lett volna a hazugok földjén.

Talán… még nem késő. Még foghatnám magam és elmenekülhetnék.

De az igazság az volt, hogy ismerni akartam a történetét. Tudni, miért került az a heg a torkára. Ha megismerem a történetét, talán közelebb kerülök az enyémhez?

Valóban ezt szeretnéd, Sonia?

Az volt a legnagyobb baj, hogy fogalmam sem volt, mit akarok.

Kale.

Ha itt lenne mellettem…

Ha úgy tudnék magamra nézni, ahogy ő látott engem…

Gyerünk, Sonia, indulj el, mert nem akarsz késéssel feltűnést kelteni már az első napon.

Gyorsan felkaptam a kardigánomat, a táskámat, és futólépésben indultam az iskola felé.

Amikor idejöttem, az volt az elképzelésem, hogy senkivel sem fogok közelebbi kapcsolatba kerülni. Nem akarok új embereket megismerni vagy barátságokat kötni. Nem akartam, hogy bárkinek is meg kelljen magyaráznom, ki vagyok és mit keresek itt. Egyszerűen csak élni akartam az életemet, akár egy szellem. Ha így folytatom, még egy üres hely sem lesz a teremben, amit elfoglalhatok.

Szerencsémre nem én voltam az egyetlen későn érkező, és az ott lévők többsége párba rendeződve, beszélgetve várta a tanárt, így el tudtam foglalni egy asztalt a leghátsó sarokban, teljesen egyedül.

Legalábbis tíz percig azt hittem, amikor is egy füzet csattant mellettem az asztalon, és lihegve egy lány vágódott a mellettem lévő székre. Legszívesebben megkértem volna, hogy üljön máshova, de nem akartam bunkónak tűnni, ezért inkább próbáltam figyelmen kívül hagyni.

– Szia, Nicole vagyok – mondta végül, gondolom megunva a hallgatást, és a kezét nyújtotta felém.

– Sonia – mondtam, és barátságosan elfogadtam, remélve, hogy ezzel le is zárhatjuk az ismerkedést.

– Nem idevalósi vagy, ugye? – csacsogott tovább.

– Miből gondolod?

– Még sosem láttalak errefelé.

– Szerintem elég nagy ahhoz ez a város, hogy mindenkit ismerhess.

– Ha ezt gondolod, akkor biztosan nem bostoni vagy – felelte nevetve.

Olyan kedves volt, olyan vidám, hogy Lori hiánya éles késként mart a lelkembe, és leküzdhetetlen vágyat éreztem arra, hogy most azonnal felhívjam.

Talán Philippnek igaza volt. Nagyon is hiányzik nekem az emberi kapcsolat. De mi van akkor, ha azzal együtt jár a legrosszabb énem? Hogy lehetnék bárkinek is a barátja, amíg azt sem tudom, ki vagyok? Az a férfi sem volt képes velem maradni, aki állítólag szeretett.

– Valóban. Néhány hete költöztem ide az iskola miatt. Dél- Karolinából jöttem.

– Szóval egy kis pörgésre vágytál.

– Valami olyasmi – feleltem.

Nem bántam, amikor bejött a tanár és megkezdődött az óra. Nicole túl kíváncsi volt, és előbb-utóbb eljött volna az a pillanat, amikor nem akarok már válaszolni a kérdéseire.

Más helyzetben közvetlennek hívtam volna, most tolakodónak. Próbáltam erősen a tanárra koncentrálni, és Nicole-t teljesen figyelmen kívül hagyni. Így azt sem tudom, melyik volt az a pillanat, amikor egy másik lány mellé ült, és egyedül maradtam.

Utáltam ezeket a momentumokat, mert a magány olyan erősen mart belém, hogy visszavágytam a szüleim házába. Legalább ott volt nekem Lori.

Fáradtan estem be kicsiny kollégiumi szobámba, és nem bántam, hogy Philipp nincs otthon.

Annyi érzés kavargott bennem, hogy szükségem volt a magányos pillanatokra.

Levetkőztem, és beléptem a zuhany alá. A forró víz ellazította az összes izmomat. Szükségem is volt rá, mert nagyon jól szerettem volna megoldani a házi feladatomat. Ez volt az egyetlen dolog, amire koncentrálni szerettem volna ma este.

Nem akartam arra gondolni, mennyire szeretném felhívni Lorit, ha csak néhány pillanatra is. Nem akartam arra gondolni, mennyire utálom a szüleimet, amiért tönkretették az egész életemet.  Nem akartam arra gondolni, mennyire utálom magam, amiért nem tudok túllépni a saját árnyékomon.

És ott volt még Philipp is, akitől jobb lenne távol tartanom magam.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem hallottam az ajtó nyitódását.

Ahogy a zuhanyfüggönyt kihúzták, hatalmasat sikítva hátraugrottam.

– Mi a fasz?! – kiáltottam, mikor felfogtam, hogy Philipp áll tőlem néhány centire, éhes tekintettel méregetve a testemet. – Majdnem szívrohamot kaptam.

– Mindig nagyon csendes és óvatos vagyok – felelte egy széles vigyorral az arcán.

– Inkább hátborzongató – jegyeztem meg, miközben az egyik kezemmel elzártam a vizet, a másikkal pedig próbáltam eltakarni a testemet. Megpróbál megkísérteni, hisz’ mindig megkapja, amit akar. – Olyan vagy, mint maga az ördög – mondtam ki hangosan, összefoglalva a gondolataimat.

– Úgy hallottam, jóképű és nagyon elragadó személyiség, úgyhogy köszönöm a bókot. Nem szívesen töröm össze lányos álmaidat, de teljesen ember vagyok – felelte kuncogva, ahogy felém nyújtotta a törölközőmet. Utánakaptam, de olyan távolságba tartotta, hogy nem érhettem el. – Biztosan szükséged van erre?

– Jobban, mint rád a fürdőszobában – feleltem, majd jobban kinyúlva elkaptam, és gyorsan magam köré tekertem. Egy pillanatra csalódottság suhant át az arcán.

Mit gondolt, hogy ennyire olcsó nő vagyok?

– Szerintem így vagyunk kvittek.

– Mit keresel itt, Philipp? – kérdeztem dühösen.

Valahogy szűknek tűnt most ez a fürdőszoba. Olyan szorosan tekertem magamra a törölközőt, amennyire csak bírtam, és óvatosan kiléptem, nagyon vigyázva, hogy ne érjek hozzá.

Folyamatosan próbáltam emlékeztetni magam, hogy Philipp nem nekem való. Egyrészről veszélyes rám nézve a vágás a nyakán, másrészről pedig semmi mást nem akar, csak a bugyimba jutni, ahogy valószínűleg a többi lánynak is az egyetemen.

Philipp számomra olyan volt, mint a méreg. Körülvesz, lassan belém szivárog, megfertőz, majd összetöri a maradék álmaimat abban a reményben, hogy lehet köztünk valami több is, mint puszta szex.

– Arra gondoltam, hogy ma este kimozdulunk egy kicsit, és megmutatom neked Bostont. Biztos kíváncsi vagy a városra, ha már ideköltöztél.

– Tanulnom kell. Elég sok leckét kaptam.

– A szórakozás és a tapasztalatszerzés is fontos része a művészeti tanulmányoknak. Valami olyan ruhát vegyél, ami nem takarja el a szexi testedet.

– Remélem alaposan megnézted, mert többet nem fogod látni.

– Biztos vagy ebben? – kérdezett vissza pimaszul. – Biztos vagyok abban, hogy magad fogsz megkérni, hogy érintsem meg a csodás tested – tette hozzá, majd elindult kifelé. – Félóra múlva legyél kész, indulunk – mondta, majd magamra hagyott.

Vettem egy mély levegőt, örülve, hogy megszabadultam tőle. Eszem ágában sem volt vele menni sehova.

Semmi szükségem még egy olyan pasira, aki összezavarja a testem, kihasznál, majd eldob. Azt a tényt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy tud rólam valamit, amit én nem magamról.

Legnagyobb meglepetésemre nem voltam egyedül a szobában. Philipp éppen a fehérneműim között kutakodott.

– Mi a francot csinálsz? – kérdeztem dühösen.

– Gondoltam segítek öltözködni, nehogy meggondold magad.

– Nem mondtam igent, úgyhogy nem gondolhatom meg magam – feleltem, miközben megfordult, és felmutatta az egyik tangabugyimat.

– Ez szerintem jó lesz ma estére – mondta egy huncut mosollyal az arcán.

– Oké, oké, felöltözöm, csak tedd azt le – feleltem paprikavörös arccal.

Pontosan félóra múlva kész voltam. Felvettem az egyetlen ruhámat, ami egy elegánsabb szórakozóhelyre még elment. Valahogy az volt az érzésem, hogy Philipp nem egy sarki talponállóba fog vinni.

– Hova megyünk? – kérdeztem, ahogy elindultunk a sötét utcán.

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik – felelte mosolyogva. – Gyere gyorsabban, hogy minél hamarabb fény derüljön a titokra.

– Éhes vagyok – jegyeztem meg. Most jutott először eszembe a mai nap folyamán, hogy reggel óta nem is ettem.

– Olyan helyre megyünk, ahol ezt az igényedet is ki tudom elégíteni.

– Ez az egyetlen igényem, ami veled kapcsolatos.

– Oké, akkor egy vacsora – felelte kuncogva.

– Igazából nekem nincs is kedvem ehhez az egészhez – jegyeztem meg, ahogy a felhők között kikandikáló holdra pillantottam, miközben elindultunk.

– Én pedig úgy vettem észre, hogy rád fér a szórakozás.

– A tanulás, ami rám fér, ha nem akarok megbukni.

– Olyan unalmas vagy, Sonia.

– Hát lehet, de figyelembe kell vennem, hogy nem tudnám még egyszer kifizetni a tandíjat. Hova is megyünk? – kérdezem meg újra, hogy eltereljem a témát. Nem akartam, hogy rákérdezzen, miért vannak pénzügyi gondjaim, amikor alapvetően egy költséges iskolát választottam.

– Legalább negyedszerre kérdezed meg. Hol a bizalom? – kérdezte jókedvűen, és rám nézett.

– Ha arra gondolsz, hogy behúzol valami sötét sikátorba és megerőszakolsz, akkor tudnod kell, hogy jó vagyok önvédelemben, és nem félek szétrúgni a segged – feleltem, ő pedig megállt, erre kényszerítve engem is, és szembefordult velem.

– Mutasd meg azt az egyenest. Kíváncsi vagyok, mert nem tűntél harcos típusnak.

– Mert nem is vagyok az, de vannak eszközeim és tudom, hol érhet a legfájdalmasabb találat. Ha a helyedben lennék, én vigyáznék, mit mondok még.

– Oké. Már úgyis szíven ütöttél, amikor kiléptél ebben a ruhában a szobából – mondta, ahogy elindult újra. – Mondhatnám, hogy nem szeretnélek ma este az ágyamba látni meztelenül, de nem lenne igaz – tette hozzá.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Most minek mondta ezt?

Nem akartam, hogy bármilyen érzelmet is kiváltson belőlem, mégis hatottak rám a szavai.

– Ha jobban figyelnél, rájöhettél volna magadtól is, hogy ez egy tök áltagos ruha rajtam – hazudtam gyorsan.

– Ez egy nagyon szép darab – mondta, és végignézett rajtam. Pillantása biztosan minden nőt beindított volna. Talán engem is, ha nem most találkozunk.

– Akkor már itt, az elején szeretném letisztázni a dolgokat. Mint korábban említettem, van barátom, és nem óhajtom megcsalni sem veled, sem mással. Csak azért vagyok itt, mert kényszerítettél.

– Valóban? Nem azért esetleg, mert kedvelsz? Bár elég jól próbálod titkolni.

– Nem, inkább azért, mert te vagy az egyetlen ember a városban, akit ismerek.

– Akkor itt az ideje, hogy barátokat keress, Sonia.

– És ha nincs szükségem barátokra?

– Ajaj, valami komoly titok lappang itt a háttérben. Határozottan úgy érzem, ez a buli jót fog tenni a depressziódnak.

– Csak egy vacsiról volt szó, és nem vagyok depressziós.

– Lehet, hogy a barátságunkba is vihetnénk egy kis extrát, és máris jobb lenne a hangulatod.

– Jesszus. Szoktál másra is gondolni a szexen kívül?

– Határozottan igen. Elhoztalak ma vacsorázni, tehát erre is gondoltam már a héten. Sőt arra