Nincs hazatérés

By Selahattin Yusuf

A regény hátterét az 1980-as évek Törökországa, a katonai junta hatalomátvétele utáni, félelemmel terhes időszak adja. A Trabzon környéki hegyi tanyák népe keserves elszántsággal igyekszik kiigazodni az események zűrzavarában. A fekete-tengeri régió havasi fennsíkjait régmúlt időkön kesergő, fájdalmasságában is felemelő hangon öleli körbe a pásztorfurulya, az ősi kaval dallama. Alkonyatkor hallgatag, szilaj csordapásztorok néznek farkasszemet a több ezer méteres hegycsúcsok mögött lebukó nappal. Ezen a vidéken az asszonyok csókja sárga havasszépe illatú, és egy kisfiú szíve most készül megszakadni az első szerelemtől. Éjszakánként farkasüvöltés veri fel a fennsík csendjét, fütyül a szél a zsindelytetőkön, mialatt botladozva fut a hóban a cigarettát kolduló falu bolondja. Az öreg Kut bá falába kísértetiesen kopog a csöndben, ahogy lassan biceg a dzsámi előtti tér felé. Ő az egyetlen ember a faluban, aki „látta Németországot”, így nagyobb tisztelet övezi, mint amekkora a legmagasabb gyertyánfa lombja. A cifra káromkodásokkal kivarrt, babonáktól szorongatott szegénységnek búcsút intve egy fiatal élet megindul fölfelé a meredélyen, hogy mindenki és minden ellenére kikovácsolja a saját szerencséjét. A szerző ebben az autofikciós regényében drámai képekben eleveníti fel az íróvá válása útján megtett legelső lépéseit.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 24, 2024
• ISBN: 9786156759221

Book preview

nincs_hazateres_cover.jpg

Selahattin Yusuf

Nincs hazatérés

Fordította és a jegyzeteket írta

Pál Laura

Támogató

A kötet megjelenését támogatta

a Budapesti Yunus Emre Török Kulturális Intézet

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Selahattin Yusuf: Eve Dönemezsin,

Turkuvaz Kitap, İstanbul, 2020

Fordította: Pál Laura

Szerkesztő: Szűcs Anna Emília

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A címlap

Laura Visigalli

fotójának felhasználásával készült

© Selahattin Yusuf, 2024

© Pál Laura, 2024

© Napkút Kiadó, 2024

ISBN 978 615 6759 22 1

Elválasztási hibák minden igyekeztünk ellenére előfordulhatnak, különösen az idegenek nevekben, szavakban.

Efe Yusuf

Elif Ece Yusuf

Ayşe Eren Yusuf

Nektek ajánlom ezt a könyvet.

1. fejezet

Rög­tön az Ah­ret-hegy­sé­gen túl, mint­ha a nagy­bá­tyám hir­te­len ab­ba­hagy­ná a já­té­kot a ka­val­ján, hogy az­után még ma­ga­sabb han­gon új­ra­kezd­je, dél­ceg hegy­vo­nu­la­tok hú­zód­nak. Azok­ról a tá­vo­li, ko­pár, égig érő hegy­csú­csok­ról be­szé­lek, me­lye­ket a sar­lót, ka­szát le­té­ve mind­un­ta­lan meg­pi­henő öre­gek olyan meg­ba­bo­náz­va néz­nek.

Ép­pen fe­let­tük jár az al­ko­nyi nap. Úgy öm­lik szét a sö­tét­ség a csú­cso­kon, akár egy csu­por ha­va­si méz. Ha­ma­ro­san le­csor­dul mö­gé­jük, és el­tű­nik.

Für­gén ki kell lép­nem.

Mé­lyen a völgy­ben já­rok, a hegy­ol­dal ár­nyé­kos rét­je­in. Ha anyám még min­dig kö­vet a sze­mé­vel, már csak egy folt­nak lát. A mezők kö­ze­pén kí­gyó­zó kes­keny kis ös­vé­nyen, az esti sö­tét­ség­ben moz­gó ap­rócs­ka folt va­gyok. A he­gyi ta­nyá­tól a falu irá­nyá­ba lejtő tisz­tá­son. Az erdő előtt tá­ton­gó szur­dok­ban.

Meg ki tud­ja, ta­lán a sors sze­mé­ben is az va­gyok.

Egy folt. Fő­képp Sel­vi sze­mé­ben. Csu­pán egy folt.

– Hagyj már bé­kén!

Meg­nyom­ja a „hagyj" szót.

Ezt is az is­ko­lá­ban ta­nul­ta, akár­csak a ha­já­ba kö­tött mas­nit. Az utób­bi idők­ben mint­ha ez a vá­ro­si­as be­széd is egy új dí­sze, a tet­szes­ke­dé­se ré­sze len­ne.

Dü­hös arca egé­szen ki­pi­rul.

– Sel­vi!

– Ne mondd ne­kem, hogy Sel­vi! És hagyj bé­kén!

Szin­te a fo­gai kö­zött őrli a szót.

– Meg­lásd, meg­mond­lak öregapám­nak. Szuty­kos!

Mind­ez a még pó­lyás cse­csemő­ként tör­tént el­jegy­zé­se mi­att van. Ami­att a bi­tang Ser­vet mi­att.

Iz­ga­tott lép­tek­kel kö­ve­tem az ös­vényt. Azaz csak igyek­szem kö­vet­ni. Az út foly­ton-foly­vást ki­sik­lik a tal­pam alól. Az el­halt fű­szá­lak és a csu­pasz csi­gák úgy csúsz­nak, mint a szap­pan. Kezd sö­té­ted­ni. Vég­re be­érek az erdő­be.

Sel­vi alak­ja to­vatű­nik az előt­tem kí­gyó­zó ös­vény ka­nyar­ja­i­ban. Ke­ser­ves el­szánt­ság­gal küsz­kö­döm, hogy el ne ha­sal­jak, míg át­lé­pek hol egy fa­rön­kön, hol egy mély göd­rön. A sö­tétlő erdőből sze­ret­nék ki­jut­ni anél­kül, hogy el­vá­gód­nék, mint egy lisz­tes­zsák.

Mi bű­nöm van ab­ban, ha még ilyen­kor is Sel­vi­re gon­do­lok? Mit te­gyek, ha a sze­re­lem­nek oly­kor a bá­tor­ság­nál is na­gyobb szük­sé­ge van a szem­te­len­ség­re? Mind­egy. Sel­vi arca néha hir­te­len meg­tor­pa­nás­ra kész­tet az út kö­ze­pén. Rá­adá­sul ci­pe­lem ezt a ned­ves, ku­tya ne­héz mál­hát a há­ta­mon.

Egy pa­rá­nyi, pi­ciny­ke folt va­gyok. Va­la­hogy át­küz­döm ma­gam az erdő szé­lén ka­nyar­gó kes­keny há­gón. És ak­kor a mál­hám fenn­akad. Két ol­dal­ról a sza­ka­dék, akár a ka­ros mér­leg két ser­penyő­je, úgy mé­re­get-la­tol­gat. Meg­in­gok, össze­sze­dem ma­gam, újra meg­in­gok. Ki­sza­ba­dí­tom a mál­hám. Be­te­rít a jog­hurt sa­vany­kás sza­ga. Míg a fé­le­lem a bor­dá­mat, mell­ka­so­mat ha­so­gat­ja. Az út vé­gé­re kell ér­nem, mi­előtt le­száll a sö­tét­ség. Ezer ör­dög és po­kol! Mu­száj el­ér­nem a falu első há­za­it.

– Hagy­jál már! Át­ko­zott pász­tor! Hagy­já­áál…!

Meg­ál­lok, hogy szusszan­jak egyet.

*

Cél­ba fo­gom jut­tat­ni, és át­adom a há­ta­mon ci­pelt ba­tyut. Ak­kor nyu­godt, könnyű ál­mom lesz az éj­jel. A comb­csont­ja­im bol­dog fáj­da­lom­tól sa­jog­nak majd, míg vé­gig­he­ve­re­dem anyám gyap­jú­ta­ka­ró­ján. Már ha si­ke­rül oda­ér­nem. De össze­szo­rí­tom a fo­gam. Ó, az anyád, hogy szá­rad­na ki…

Kín­ke­serv­vel hát­ra­for­du­lok az úton, és ki­pil­lan­tok a fák kö­zül. A le­menő nap­nak már min­den lő­po­ra fel­rob­bant a ho­ri­zon­ton. Olyan, mint a nagy­bá­tyám ti­zen­négy lö­vetű­jé­nek a go­lyó­szó­ró csö­ve a sö­tét­ben. Vagy mint Kut Sü­ley­man bá­csi pa­ra­bel­lu­ma.

Még ma éj­sza­ka át­adom a nagy­bá­tyám­nak a jog­hur­tot. Ara­tás­kor ez lesz a fel­tét a ke­nyér­hez. Most már kö­te­lező be­fe­jez­ni az ele­mi is­ko­lát. Újra össze­fog­dos­sák azo­kat, akik ott­hagy­ták az is­ko­la­pa­dot, mint én. Mi­óta ki­jött a tör­vény, a csendő­rök el­lep­ték a fal­va­kat.

Az esti is­ko­la is kö­te­lező lett. A meg­lett korú fér­fi­ak már nem a ká­vé­zó, ha­nem az is­ko­la mi­att kez­de­nek le­jár­ni a fa­lu­ból a völgy­be. Azo­kon a na­po­kon pe­dig, ami­kor nem men­nek is­ko­lá­ba, összegyűl­nek a fa­lu­ház­ban, s mi­köz­ben Muş-do­hányt so­dor­nak, a föl­de­ken meg az épít­ke­zé­se­ken meg­kér­ge­se­dett ha­tal­mas la­pát­ke­zük­kel az a „A és a „B betűk ka­nya­rí­tá­sát gya­ko­rol­ják. Vagy egy má­sik betűét. Néha össze­kap­nak. Hébe-hóba még a föl­dek köz­ti régi ha­tár­vi­ták is elő­jön­nek. A ce­men­tes pa­pí­ro­kat fü­zet gya­nánt ki­te­rí­tik a fa­pa­don, az­után egy­más nya­ká­ban áll­va köré­gyűl­nek. Mi meg ha­tal­ma­sa­kat ka­ca­gunk raj­tuk, ezért nem en­ged­nek be min­ket a ház­ba. Úgy­hogy rend­re össze­verő­dünk az ab­la­kok­nál.

Lát­juk pél­dá­ul, hogy az „A betű egyik szá­ra a Ziya­ret-hegy­re néz, míg a „B egyik sze­me olyan resz­ke­te­gen hu­nyo­rog, akár a mar­ha­vésztől szen­vedő bi­valy. Ilyen­kor meg­sza­ka­dunk a ne­ve­téstől. Néha ki­vá­gó­dik a fa­lu­ház aj­ta­ja, és egé­szen a dzsá­mi kút­já­ig ker­get­nek min­ket, sűrű szit­ko­kat szór­va utá­nunk.

*

Ha ők így jár­tak, mi ugyan mi­tévők le­gyünk? Ben­nün­ket is ta­nu­lás­ra kö­te­lez­tek. Én egyéb­ként is erő­sen lel­ke­sed­tem, de apám­nak csak fal­ra hányt bor­só volt min­den sza­vam.

Csak­hogy két esz­tendő­nyi el­len­ál­lás után apám is be­ad­ta a de­re­kát. Úgy dön­tött, hogy még­is­csak tart a csendő­röktől. So­sem le­het tud­ni. Mi­után az „ál­lam is bé­folyt" a do­log­ba, mit volt mit ten­ni. Egyem a szí­vét az ál­lam­nak. Hogy én mennyit imád­ko­zom érte ma­gam­ban, ami­ért se­gí­tett Sel­vi kö­ze­lé­be jut­nom!

Em­ber­nyi em­ber let­tem. Igen, apám kés­lel­tet­te a ta­nu­lá­som. S hogy mi­ért? Mert erre mi­fe­lénk lu­xus az is­ko­la. Egyet je­lent a szántó­ról, a leg­előről, a pász­tor­ko­dás­tól való szö­kés­sel. Gyűrűt vál­ta­ni a sze­ren­csé­vel. Be­fe­jez­ni az ele­mit, hát még kö­zép­is­ko­lá­ba men­ni, nem más, mint szem­be­ka­cag­ni a rossz sor­so­dat, is­ten­hoz­zá­dot ki­ál­ta­ni neki. Ugyan ki­nek a jus­sa ez?

Más­részt vi­szont újra egy he­lyen le­szek Sel­vi­vel! Az­zal a bi­tang­gal meg egy is­ko­lá­ba fo­gok jár­ni. Már­mint Ser­vet­tel.

*

Nem csű­röm-csa­va­rom to­vább, vé­gül is eldőlt a do­log. De jó kis csa­lá­di ka­la­maj­ka ke­re­ke­dett az én is­ko­lá­ba já­rá­som­ból. Erre mi­fe­lénk ne­héz hin­ni ab­ban a jövő­nek ne­ve­zett álom­szerű vég­te­len­ség­ben. Iga­za van apám­nak. A jövő nem szá­mol ve­lünk. Még az a leg­oko­sabb, ha mi gon­dos­ko­dunk ma­gunk­ról a sa­ját fe­jünk után. Nem hi­á­nyoz­ha­tunk töb­ben a föl­dekről, a ka­szá­ló­ról, az ál­la­tok mellől. Iga­zat adok neki. Az én há­tam­ról le­ke­rülő te­her az ő vál­luk­ra száll fel.

Per­sze már nem tu­dom ezt az is­ko­la-dol­got ki­ver­ni a fe­jemből. De min­dég össze­fa­csa­ro­dik a szí­vem, ha eszem­be jut a bú­csúnk. Eggyel több iz­zad­ság­csepp gyön­gyö­zik majd anyám hom­lo­kán. Még egy ránc ba­ráz­dál­ja ezen­túl apám ar­cát. Újabb fe­hér szál lesz nagy­anyám ha­já­ban. Igen, ez­zel fi­zet­jük meg, hogy újra vissza­ülök az is­ko­la­pad­ba. Ez le­ta­gad­ha­tat­lan.

*

– Há’ jó’ van – mond­ja, az­tán a fenő­kö­vet az övé­be dug­ja, a ka­szát a fű­ku­pac­ra ha­jít­ja, s erő­sen töp­ren­ked­ve kö­hög­ni kezd.

Le­mond a to­váb­bi el­len­ke­zésről. Még­hoz­zá két hosszú esz­tendő után!

– Ta­nól­ni fog. Há’ ta­nól­jon. Bár­mi is vál­jék belő­le a sok is­ten­te­len, Bisz­mil­láh¹ nél­kü­li könyv ol­va­sá­sa után.

Egy­re hu­zi­gál­ja a ba­ju­szát.

– Ta­nól­jon akkó! – mor­mog­ja.

Eny­he szem­re­há­nyás re­zeg a hang­já­ban. Első íz­ben.

De nem ne­kem szól a szem­re­há­nyás. Ezt ér­zem. Ha­nem – mi­köz­ben nyu­god­tan bak­ta­tott az út­ján – a hir­te­len elé­be top­pa­nó ál­lam­nak, és az ál­lam ál­tal a fa­lu­ba sza­laj­tott csendő­rök­nek. Azok­nak a csendő­rök­nek, akik – ép­pen mire a dol­gok el­ren­deződ­tek – vá­rat­la­nul af­fé­le sors­csa­pás­ként buk­kan­tak fel.

– Le­gyen akkó’ úgy; le­gyen!

Rá­gyújt egy Baf­ra-do­hány­ra. El­fo­gad­ta a ve­re­sé­get.

Ak­ko­ri­ban a hón­al­já­ig érek. Szú­rós szem­mel néz rám. De nincs új hír. Egy­szer­re több ezer olyan rész­let­kér­dés me­rül fel, me­lye­ket nem tu­dunk, még csak nem is sejt­he­tünk, és kö­rül­fon­ták apá­mat, aki szin­te már moc­can­ni sem bír. Va­la­mi friss in­for­má­ció kéne. De hi­á­ba is ku­tat újabb hí­rek után a sze­mem­ben. A csendő­rök a sar­kam­ban. Az lesz, ami­nek len­nie kell.

Anyám köz­be­szól. Olya­no­kat mond, hogy:

– Ke­nyér lesz a ke­zé­ben, nem lesz rá­utal­va má­sok­ra a ne­héz na­po­kon. Ha már ennyit ta­nult, ak­kor vé­gez­ze el az ötö­di­ket is. Nézd meg Fa­zılt, hogy ki­ta­ní­tot­ták, még ta­nár is le­het belő­le.

Lel­ket akar ön­te­ni apám­ba. Még ak­kor is, ha neki sok­kal in­kább ne­he­zé­re esik most erős szívű­nek len­nie. Ér­zem a hang­ján.

Rám néz ek­kor. Az­zal a tisz­ta, ned­ve­sen fénylő sze­mé­vel. Anyám szén­fe­ke­te sze­me két olaj­bo­gyó egy tál tej­ben. Pi­ciny­ke orra me­rengő. Anyám­nak, aki olyan sze­rény, hogy sza­vát sem le­het ven­ni ar­ról, ami bánt­ja, a hón­al­ja sár­ga ha­vas­szé­pe-il­la­tot áraszt.

Még­sem egé­szen ér­tem, amit mond. Mi­fé­le ne­héz na­pok? Ta­lán nem azo­kat él­jük ép­pen? Köz­ben ne­héz be­val­la­ni… Hogy azért sze­ret­nék is­ko­lá­ba jár­ni, mert ak­kor Sel­vi­vel együtt le­het­nék. No, de ez már más téma.

Apám kü­lön a „nem szó vé­gett ki­vé­sett aj­kát el­húz­va egy ap­rócs­ka „e betűt for­máz a ba­ju­sza alatt. Ki­kö­pi a do­hányt. Az­tán még egyet köp el­tűnőd­ve. Anyám bá­to­rí­tó sza­va­i­ra kis­sé fel­de­rül az arca. Va­la­mi resz­ke­teg fény ra­gyog­ja kö­rül az aj­kán „e" for­mát öl­tött ko­nok­sá­got. Meg­eny­hül a te­kin­te­te. Ab­ban a pil­la­nat­ban meg­ér­tem, hogy a fe­jé­ben fel­ál­lí­tott rend az én ja­vam­ra megdől­ni lát­szik. Tisz­tán lá­tom a szür­kés­kék sze­mé­ben meg­vil­la­nó le­győ­zött­sé­get.

– Akkó le­gyen! Mint­ha olyan gaz­da­gok len­nénk, mint Kut! Tán még te­her­au­tónk is van? De mit szá­mít… mind­egy! Akkó le­gyen így!

Vé­gül öreg­anyám­ra néz. Az utol­só ments­vá­ra­ként.

Öreg­anyám vi­szont mel­let­tem áll. Neki csak az szá­mít, hogy nyá­ron ne ma­rad­jon ma­gá­ra a ha­va­si leg­előn a mar­hák­kal és bor­ja­ik­kal. Ka­cag­va meg­nyug­ta­tom. Fü­lig-mo­soly­gós jó­kedv­vel. Tu­da­tom vele, hogy nyá­ron nincs is­ko­la.

Ez­zel vége is.

És ak­kor rá­té­rünk a lé­nyeg­re.

*

Nézi anyám, né­zem én, nézi a nagy­anyám, de még a mel­let­tünk le­ge­lésző Çi­çek is nézi.

Le­me­gyünk a kör­te­fa tö­vé­ben el­te­rülő kis tisz­tás­ra, ahol a le­ka­szált fü­vet nagy nej­lon­pony­vák alatt gyűjt­jük össze. Anyám le­te­szi a mál­há­ját, te­le­sze­di a kö­té­nyét vaj­kör­té­vel, és leül. Min­den­ki fe­szül­ten fi­gyel.

Apám, az el­szí­vott csik­kel a szá­ja sar­ká­ban, hu­nyo­rít­va be­csúsz­tat­ja ke­zét az inge alá, a belső mel­lény­zseb­be. Egy pil­la­nat­ra úgy ma­rad, ott­fe­lej­tett kéz­zel. Egy da­ra­big me­red­ten nézi a szá­raz, le­ka­szált fű­ku­pa­cot. Az­tán megint meg­moz­dul­nak az uj­jai. Zör­gés hal­lat­szik a zse­béből.

Éven­te egy­szer, leg­fel­jebb két­szer lá­tott szer­tar­tás ez. Ott tart­ja a szén után ka­pott pénzt. „Én szép sze­nes pén­zem / Add meg a do­há­nyos lé­tem" – mó­ká­zik vele egész év­ben. Most azon­ban töp­ren­gés­re kész­te­ti. Elő­húz­za zse­béből a nej­lon­ba csa­vart ke­rek, tö­mött hol­mit. Mint­ha csak a szí­vét ven­né ki!

Elő­ha­lássza azt a hí­res nej­lon­te­ker­cset, me­lyet csak oly rit­kán lát­ni ott­hon. Kez­di szét­haj­to­gat­ni. Ki­bont­ja az első ré­te­gét. Az­tán ki­bont­ja azt is, ami alat­ta van. A szá­já­ból af­fé­le cip­zár­vég­ként lógó csikkről már vég­képp meg­fe­led­ke­zett. Ki­bont még egy nej­lon­ré­te­get. Az­tán azt is, ami az alatt van. Meg ami még az alatt van. Az­tán még egy újabb ré­te­get. Mint­ha a vég­te­len­sé­gig újabb meg újabb ré­te­gek nyíl­ná­nak meg. Az át­ko­zott nej­lon! Az­tán még egy ré­teg. Na vég­re! Leg­alul­ról elő­ke­rül egy tisz­ta, fé­nyes nej­lon­pa­pír. Azt még óva­to­sab­ban bont­ja ki – és ott a pénz!

Ajka fakó és cse­re­pes. Té­to­ván rám néz. Az­tán öreg­anyám­ra, anyám­ra, majd újra rám. Olyan, mint egy el­ítélt, le­old­ha­tat­lan nej­lon­bi­linccsel a ke­zén.

*

Csak fü­ze­tet ve­gyél. Rend­ben. A Bo­lond Bah­ti­yar bolt­já­ból. A köny­ve­ket majd később fi­ze­ti ki. Majd ha meg­jött Mal­ka­rá­ból. Nyár ele­jén. Így mond­jad. Rend­ben, vá­la­szo­lom. Szin­te lán­go­lok be­lül az iz­ga­lom­tól. Hall­ga­tok, ne­hogy va­la­mi óvat­lan szó ki­csússzon a szá­mon. Ma­gam­ban imád­ko­zom, hogy mi­előbb be­vé­gez­zük az egé­szet. És hall­ga­tok. Anyám is hall­gat. Öreg­anyám is. Ab­ból a nej­lon­gön­gyö­leg­ből ugyan­is csak a leg­égetőbb szük­ség vagy baj ese­tén ve­szünk ki pénzt. Most va­la­mi édes­bús re­mény öm­lik szét a mezőn. Könnyű szél len­ge­ti a ka­sza ál­tal ki­ha­gyott hosszú fű­szá­la­kat. Mi­cso­da ka­szá­lás ez, apa, do­ho­gok ma­gam­ban. Mint­ha egy fo­gat­lan ló le­gelt vol­na a mezőn. Fo­gal­mam sincs, mi­ért gon­do­lok most erre.

Be­te­ke­ri a pénzt az egyik nej­lon­ba. El­ve­szem és be­csúsz­ta­tom a felső mel­lény­zse­bem­be. Jól el­igaz­ga­tom. Olyan sú­lyos­nak ér­zem ezt a pa­rá­nyi kis nej­lon­te­ker­cset, mint­ha má­zsás te­her­ként gyűr­ne maga alá. De se­baj, ez az is­ko­la-do­log már sí­nen van. Sel­vi. (Sel­vi?)

A fe­jem fáj­dal­ma­san lük­tet­ni kezd az örömtől, te­kin­te­tem el­sö­té­tül. Ki­kö­pi a csik­ket. Meg a csikk be­lét is. Ke­zé­vel le­tör­li a nyel­ve he­gyéről az ott ra­gadt do­hány­pisz­kot. Az­tán egy­szer­re anyám­hoz for­dul, és egy utol­só re­ménnyel, szin­te kö­nyö­rög­ve so­rol­ni kez­di. Ki fog ka­szál­ni a ré­ten? Ki te­rí­ti szét és gyűj­ti be a fü­vet? Ki hord­ja be a szá­las ta­kar­mányt? Ki vár­ja majd a csor­dát a ha­va­si leg­előn? Ki fog­ja össze­szed­ni a mo­gyo­rót? Ki veti el a ku­ko­ri­cát, a krump­lit?

Mi­kor apám­nak fel­tű­nik anyám néma kö­zö­nye, le­hor­gasz­tott fej­jel to­vább mor­mol­ja a pa­na­sza­it ma­gá­nak. Míg te­kin­te­tét a föld­re sze­gez­ve, af­fé­le de­lí­ri­um­ban egy­re so­rol­ja eze­ket a ku­tya ne­héz mun­ká­kat, mint­ha egyen­ként le­hul­la­ná­nak, le­hám­la­ná­nak ró­lam. Jócs­kán meg­könnyeb­bü­lök. Csak ek­kor jut el a tu­da­to­mig, hogy most már e sú­lyo­san gör­nyesztő ter­hek ci­pe­lé­sétől is men­te­sü­lök. Egy­szer­re a cson­tom ve­le­jé­ig át­ér­zem a sza­ba­du­lást. Szin­te meg­ret­te­nek az örö­mömtől. Nem tré­fa­do­log ez. Két hosszú évig tar­tó hu­za­vo­na ért most vé­get. Út­el­ága­zás­hoz ér­tünk.

*

Egy hó­nap telt el az is­ko­la­kez­dés óta. Rá­adá­sul két év hát­rány­ból in­du­lok. Ahogy a ba­tyám mon­da­ná, nagy ló lett belő­lem. Ha meg­há­za­sod­nék, már pu­lyám is le­het­ne.

Apám az is­ko­lá­nak ne­ve­zett sors­csa­pás mi­att a szán­tás­ból még egy nyo­mot, a mezőről még egy sar­lót, az erdőről még egy ra­ko­mány tű­zi­fát, a te­he­nek mellől még egy pász­tort ve­szít vé­gül. Nincs már sen­ki, aki ne tud­ná, hogy a „csendőr­ség szó egyenlő a „ter­mé­sze­ti csa­pás-sal. Nincs me­nek­vés. Vi­lá­gos­sá vált, hogy meg­me­ne­kü­lök ebből a po­kol­ból. Már épp föl­ad­tam a re­ményt, mi­kor ki­de­rült, hogy be­fe­jez­he­tem az ele­mi is­ko­lát. Ta­lán még a kö­zép­is­ko­lá­ra is sor ke­rül­het. Na, és mi van ak­kor, ha túl­ko­ros va­gyok? Mind­egy. Nagy az Is­ten.

Most már nem pa­rasz­ti mál­há­val a há­ta­mon, ha­nem is­ko­la­kö­peny­ben áll­ha­tok oda Sel­vi elé. Ti­zen­négy éves lé­tem­re újra az ötö­dik osz­tály­ban foly­ta­tom az is­ko­lát. A nagy­bá­tyám se­gí­tett kis­sé be­le­rá­zód­ni az ol­va­sás­ba. Va­jon mi min­den­nel fo­gok még szem­be­sül­ni?

Tör­tén­jék bár­mi, nem té­rek le az utam­ról. S mi­kor eszem­be jut, már­mint Sel­vi, szó­val, ahogy Sel­vi fel­öt­lik a kép­ze­le­tem­ben, nem fo­gok meg­áll­ni és meg­ol­da­ni a szí­ja­kat, hogy a tű­zi­fát ne asszony­mód­ra a há­ta­mon ci­pel­jem to­vább, ha­nem a vál­la­mon. Mi­cso­da szé­gyen. Mi­lyen meg­alá­zó, le­ala­cso­nyí­tó ta­lál­ko­zá­sok ezek a szá­mom­ra. Ta­lán soha töb­bé nem élem meg ezt a kettős szé­gyent. Ta­lán Ser­ve­tet és Sel­vi­nazt töb­bé nem a ve­rej­té­kem­ben úsz­va, ha­nem is­ko­la­kö­peny­ben, csil­lo­gó­an tisz­ta gu­mi­csiz­má­ban, a be­biz­to­sí­tott jövőm tu­da­tá­ban – ha nem is lát­hat­nám, de leg­alább nyu­god­tan el­kép­zel­het­ném. Szé­gyen­ke­zés nél­kül ál­mo­doz­hat­nék róla. Már en­nek a le­hető­sé­ge is elég len­ne.

Majd’ be­le­pusz­tul­tam egész nyá­ron abba, hogy lop­va rá-rá­gon­dol­tam. Nem kell töb­bé azon té­pelőd­nöm, mi­kor eszem­be jut, hogy mit vál­toz­tas­sak meg ma­ga­mon, pél­dá­ul hogy Arko zse­lé­vel for­máz­zam a ha­ja­mat. Ha az öl­tö­zé­kem meg­vál­to­zik, ta­lán lesz bá­tor­sá­gom vég­re ah­hoz is, hogy úgy iga­zán eszem­be jus­son, és ki­csit ott is ma­rad­jon. És anél­kül is gon­dol­hat­nék rá, hogy vele együtt Ser­vet­re is gon­dol­nom kéne. De elég. Elég! Ah… A fene bán­ja már, elég volt!

Át­ko­zott egy do­log. A nin­cses­ség. Öreg­anyám sza­va­já­rá­sa ez a nin­cses­ség. Csa­lá­dunk elő­ne­ve. Évek­kel később ta­nu­lom csak meg he­lye­sen mon­da­ni. Az is­ko­la és Sel­vi együtt fog­ják meg­ta­ní­ta­ni ne­kem. Per­sze mit szá­mít, ha öreg­anyám nem jól ejti a csa­lád­ne­vün­ket, nem igaz? Ez is más­fé­le gond.

Anyám szo­ro­san kö­rül­fon a kar­já­val. Úgy szo­rít, olyan erő­sen kö­rül­fon­va szo­rít, annyi­ra szo­rít, hogy már meg sem bí­rok moc­can­ni. Ke­zé­vel ol­dalt fé­sü­li a ha­jam. Meg­tör­li az ar­com. Te­nye­ré­nek bőr­ke­mé­nye­dé­se ka­ris­tol­ja az ar­com, de annyi baj le­gyen. Egy ha­vas­szé­pe-il­la­tú pu­szit nyom a hom­lo­kom­ra. Apám, ki tud­ja, mi­ért, hoz­zám lép, és meg­szo­rít­ja a ke­zem. Ta­lán egy pil­la­nat­ra azt hit­te, én is a csendőr­ség em­be­re va­gyok. Sze­gény öreg. Nem tud­tam, mit gon­dol­jak ab­ban a pil­la­nat­ban. Ta­lán, mert nem tud­tam ki­ta­lál­ni, mit gon­dol­jak, hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­sal arra gon­dol­tam, hogy egye­dül va­gyok. Ad­dig a per­cig sem­mi sem érin­tett meg. Ak­kor azon­ban sze­ret­tem vol­na le­ros­kad­ni és he­ve­sen sír­ni. Hát így. Örül­je­tek, míg nem is­mer­té­tek meg ezt a fur­csa ér­zést ti is.

*

A szí­vem az elnyűtt gal­lé­rú, va­la­ha fe­hér in­gem alatt dö­röm­böl. Bum, bum, bum. Fü­lig sza­lad a szám, ha az is­ko­lá­ra gon­do­lok. Köz­ben két­rét gör­nyed­ve a mál­hám alatt, a fe­ke­te­fenyő- és gyer­tyán­sor vé­gén pis­lá­ko­ló resz­ke­teg fény felé kém­le­lek.

Gya­ko­rol­tam az ol­va­sást. A töb­bi majd el­vá­lik. Meg az­tán, évek óta azt hal­la­ni, hogy a ta­ní­tó sze­re­ti az ol­va­sást ked­velő ta­nu­ló­kat. Csak ők men­te­sül­nek a po­fon­jai alól. Majd meg­lát­juk.

A nap las­san le­bu­kik a dom­bok mögé. A mező­kön szét­te­rül a sö­tét­ség. Az erdő­ben pe­dig már ré­gen be­sö­té­te­dett. Apám az utol­só na­po­mat sem hagy­ta, hogy tét­le­nül tel­jen. Öreg­anyám jövő­be látó térd­fá­já­sai esőt jó­sol­tak. Összegyűj­töt­tük a ka­szá­lé­kot, és be­ku­pa­col­tuk a pony­vák alá. De mi­cso­da édes fá­radt­ság ez! Ne is kér­dez­zé­tek. Más­részt meg mu­száj csi­nál­ni. Vagy­is apám­nak mu­száj. Ez az élet.

Leg­alább az erdő vé­gé­ig, a falu ha­tá­rá­ban, a cö­lö­pök­kel le­ke­rí­tett föl­de­kig sze­ret­nék el­jut­ni. Amíg nem já­runk na­gyon ben­ne az éj­sza­ká­ban. Más­fél-két óra. Leg­alább az első há­za­kig. Cin­ci néne há­zá­ig. Az első ku­tya­csa­ho­lá­so­kig. Ott kezdő­dik szá­mom­ra a pa­ra­di­csom. Hopp, a kopó. Egé­szen meg­fe­led­kez­tem róla! A cson­tom ve­le­jé­ig be­leresz­ke­tek.

Cin­ci né­né­ék ko­pó­ja. Az ő uga­tá­sa az első, amit meg­hal­lok a falu ha­tá­rá­ban egy napi já­ró­földről ér­kez­ve. A sá­tán hab­zó szá­jú ku­tyá­ja. Olyan han­gon acsar­ko­dik a bes­tia, mint egy ki­dur­rant gu­mi­lab­da. A szán­tó­föl­dek­re ki­já­ró vad­disz­nók, med­vék réme.

Ha már kö­ze­le­dem, föl­má­szok egy fára, és on­nan or­dí­tok. Be­hal­lat­szik majd a ki­ál­tá­som azon az egér­lyuk­nyi kis fa­ab­la­kon, és a tűz­hely­nél ép­pen krump­lit, ku­ko­ri­cát vagy a jó ég tud­ja, mit pi­rí­tó Cin­ci néne fél­re­te­szi a fo­gót. Az­tán fut­va jön majd. És re­mé­lem, meg­ment.

Ér­zem a há­ta­mon, ahogy szi­vá­rog a jog­hurt leve. Le­fo­lyik a nad­rá­gom­ba, on­nan vé­gig­cso­rog a láb­ik­rá­mon, és a csiz­má­im olya­nok­ká vál­nak, mint egy-egy mo­só­te­kenő. Csipp-csöpp, csipp-csöpp. Fé­le­lemtől és iz­zadt­ság­tól lucs­kos a hát­sóm. Az a fon­tos, hogy gya­ko­rol­tam az ol­va­sást. Ta­lán később, ha új­fent meg­kés­ve is, de me­he­tek kö­zép­is­ko­lá­ba. In­gye­nes bent­la­ká­sos­ba. Pont, mint Bo­lond Bah­ti­yarék­nál a Fa­zıl abi.² So­sem le­het tud­ni.

Én mon­dom nek­tek, hogy más le­szek!

*

Re­meg a lá­bam. A jog­hur­tos zsák sú­lya alatt be­gör­bül­nek, mint két vé­kony zá­ró­jel. Nem for­dul­ha­tok vissza. Már majd­nem az út fe­lén túl­ju­tot­tam.

Vissza­né­zek, és bá­mu­lom a ta­nya­si há­zunk kis fé­nyét. Amö­gött a fény mö­gött, a há­zunk egyet­len ab­lak­kal bíró szo­bá­já­ban ép­pen ró­lam be­szél­nek. Sír-e va­jon anyám, fej­kendő­je csücs­ké­vel a sze­mét tö­röl­get­ve?

Most éb­re­dek csak iga­zán tu­da­tá­ra, hogy a csil­la­go­kat a he­gyek­re, a pet­ró­le­um­lám­pás há­za­kat az égre füg­gesz­tett éj­sza­ká­nak va­gyok a ván­do­ra.

A sa­ját fáj­dal­mam­nak va­gyok a kis za­rán­do­ka. Egy apró, szí­vet­tépő bűn va­gyok im­már.

Olyan, mint­ha a re­mé­nye­met a há­ta­mon és ki­csit a vé­rem­ben is vin­ném. Így bi­zony. Men­ni fog ez. A mál­hát rög­zítő szí­jak már nem is nyom­ják a vál­la­mat, ha­nem egye­ne­sen mar­can­gol­ják.

Be­ta­ka­rít­ják a ter­ményt. A nagy­bá­tyá­mék. Éj­je­lig oda kell ér­nem hoz­zá­juk.

Mi­nél to­vább me­gyek, an­nál na­gyobb lesz ez az át­ko­zott zsák a há­ta­mon. Oda kell ér­nem. Egy­szer­re küz­dök most már a gu­mi­csiz­mám­ba akasz­ko­dó fenyő­gyö­ke­rek­kel és a jog­hurt­tal. Szem­ben a sö­tét­ség­gel. Két­rét gör­nyed­ve fü­työ­ré­szek. De nem jó, nem meggyőző. Meg az­tán biz­ton­sá­go­sabb hall­gat­ni. Mert hát ki lát­hat­na meg? Egy med­ve? Vad­disz­nó? Far­kas? Hall­ga­tok.

A pi­henő­hely­re érve jö­vök rá, hogy pont az út fe­lé­nél já­rok.

Egy kis tisz­tá­son va­gyok. Ne­ki­tá­masz­tom a jog­hur­tos zsá­kot a nagy la­pos kő­nek, és kis­sé ki­fú­jom ma­gam. Szemtől szem­be ke­rü­lök a je­ge­nyék és gyer­tyá­nok kö­zül a fe­jét ki­dug­va el­ámu­ló al­ko­nyat­tal. A fa­lunk öreg, jám­bor te­li­hold­ja re­cseg­ve-ro­pog­va emel­ke­dik fel a csa­li­tos mö­gül.

*

– Kapd össze ma­gad!

Ezt most én mond­tam vol­na? Ez az én szá­mon sza­ladt ki? Vagy ta­lán ál­mo­dom. A sa­ját ál­mom­ban bá­to­rí­tom ma­gam? Ta­lán már meg is őrül­tem?

– Hóóó!

Kis­sé odébb egy