Gyerekzár

By Anna Mécs

Egy kislány, aki szeretne megtanulni zongorázni, de a zongoratanárnő inkább az ujjaira csapja a zongora fedelét. Egy fiatal lány, aki valami öröklődő génhiba folytán nem tud megállni a növekedésben. Egy fiatal lány, aki keresztény akar lenni, de sehogy sem sikerül. Egy fiatal lány, aki zsidó akar lenni, de sehogy sem sikerül. Fiatal lányok, akik egyszerre keresztények és zsidók. Fiatal lányok, akiket nem érdekel az egész. Fiatal nők, akik szeretnék megérteni az apjukat, de sehogy sem jön ki a matek. Fiatal nők, akik szeretnék megérteni a férfiakat, de sehogy sem jön ki a matek. Egy fiatal nő novellái, aki egy matematikus lírai arányérzékével ír, és akinek figurái sebezhetőségükben is önazonosak. 

• Language: Magyar
• Publisher: Scolar Kiadó
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789635091782

Book preview

Borító

Mécs Anna

Gyerekzár

scolar l!veMécs Anna

© Mécs Anna, 2017

© Scolar Kiadó, 2017

A Scolar Live sorozat szerkesztői:

Babiczky Tibor, Illés Andrea

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem

használható fel és nem sokszorosítható a kiadó előzetes

írásbeli engedélye nélkül.

Scolar Kiadó, 2020

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Telefon: [phone]

[e-mail]; www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Elekes Dóra

Borítóterv: Papp Rita

Korrektor: Füzesi István

ISBN 978 963 509 178 2

Elektronikus verzió:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

A zongora

Izzadt, nekifeszült, lihegett, lerogyott, nekifeszült, lerogyott, izzadt, lihegett, nekifeszült. A zongora azon az ajtón nem megy ki, ez akkor és ott apám számára is egyértelművé vált. A kollégáknak már úgy mesélte, direkt maradt ott, mert gyerekszobába hangszer sose árt. Legalább a muzikalitást az anyatejjel szívja magába a gyerek.

Engem eleinte nem zavart a zongora. Sőt csodáltam. Anyám öröksége volt, hatalmas. Mintha e köré az óriási hangszer köré nőtt volna az egész szoba, ősidők óta állhatott ott, mindig, hogy az idő térbe fogja. Aztán furcsa lett, apám miért nézi olyan aggódva, ha nyomogatom a billentyűket, simogatom a tetejét. Hogy a húgommal miért ül a zongoránál naphosszat, és engem miért hesseget el állandóan. Titokban gyakoroltam. Nem nyomtam le a billentyűket, csak finoman hozzájuk érintettem az ujjbegyemet, és már kaptam is fel. Némán játszottam rajta.

A hírre, hogy érkezem, apám nem mondott semmit. Felállt, kiment, két nap múlva került elő. Anyám szerint az egyetemi szobájában alhatott. A következő hetekben naphosszat számokat mormogott, járkált, leült, firkált valamit a füzetébe, felkapta a fejét, percekig bámult ki az ablakon, majd megint a füzetébe mélyedt, átsatírozta a jegyzeteit, felállt, anyám aggódó arcára üres csókot nyomott, és egy szál ingben elsietett. Tüdőgyulladása lett.

Zongoratanárhoz akartam járni. Apámat nyüstöltem, háromszor kellett felvételire mennünk. Először rossz címre vitt. Aztán elfelejtette. Harmadszorra már nem tudta megakadályozni. Azt a dót hadd halljam újra, mondta Ludmilla néni. Remegő hangon másztam fel egy oktávot, majd ereszkedtem vissza. A két dónak köze nincs egymáshoz, a zongorának meg magához. Ludmilla néni hívta is a következőt. Mire feleszméltem, apám már az ajtóban állt. Játszani, motyogtam. Hosszú hallgatás után Ludmilla néni bólintott. Ujjaimat a billentyűk fölé tettem, sóhajtottam, behunytam a szemem.

A jobb kisujjam eltörött, a többi csak zúzódott. Ludmilla néni állítólag figyelmeztetett, mielőtt rájuk csapta a fedelet. Vigye innen a tömzsi virsliujjait, apám szerint ezt ordította.

Apám egyszer egy hétre eltűnt. Anyám már nehezen mozgott a hasa miatt. Amikor apám előkerült, szörnyen köhögött, sápadtabb és nyeszlettebb volt, mint valaha. De a szeméből valami eszelős eltökéltség sugárzott. Besietett a szobába, a zongorához, és nekiveselkedett. Ki akarta tolni. Remegett a szája, csuromvíz volt az inge.

Izzadt, nekifeszült, lihegett, lerogyott, nekifeszült, lerogyott, izzadt, lihegett, nekifeszült. A hatalmas zongora teste az ajtófélfát nyomta, de egy tapodtat se mozdult. Lihegett. Lerogyott. Zokogott. Fulladt, köhögött. Tépte magáról a ruhát, rugdosta a zongora lábait. Az volt az egyetlen hordható inge.

Menni kell, mondta anyám. A fejem, mint a zongora az ajtófélfát, úgy feszegette. Beszorultam, alig bírtam kijönni. Apám szerint a központi idegrendszerem sérülhetett. Nem sírtam fel. Beszélni azóta is alig tudok. Be vagyok zárva.

Te magasságos

Te magasságos ég, kiáltott Irén nagyanyám, amikor megérkeztünk a füredi nyaralóba. Hátratántorodott, és ha nem áll mögötte Ferike, az unokatestvérem, a földön köt ki ámulatában. Amikor megszülettem, úgy tűnt, van esély – negyvennégy centim némi reményt adott nagyanyámnak, hátha nem az idegenszívű anyai gének győztek, és mégiscsak ó lábú mongolivadék lesz az unoka. Ám az alacsonyságot hamar kinőttem, nagyanyámnak a kiscsoportos anyák napján kellett először szembesülnie azzal: magas vagyok. Hátrahívta az óvónőt, egy két– ezresébe fájt, hogy ne a leghátsó sorból énekeljem az Orgona ágát.

Abban a „Te magasságos ég!"-ben sokkal több volt a szemrehányás, mint a csodálkozás. A családi fotózásra igazán leadhattam volna pár centit, mégiscsak évente egyszer van ilyen. Nagyanyám azonnal rendkívüli tanácsra hívta két húgát. Feneke akkora volt, mint a másik kettőé együttvéve; évről évre egyre terebélyesebb lett, mintha testvéreiből szívná ki a zsírt. Majd a Laci bácsi mellé állsz, hangzott az ítélet, és keresztcsíkosat húzol. Irén nagyi állandó vegzálása igazából jót tett nekem. Amikor elmerültem a ritka génhiba okozta, egész életen át tartó növekedésem feletti önsajnálatban, mindig érkezett tőle egy verbális jobbhorog, és kizökkentett. Sőt, néha kicsit szándékosan is nőttem, csak hogy bosszantsam.

A fotós lenyomta a gombot, de épp a villanás pillanatában Irén nagyi felordított, hogy hát a Gyula! Apámhoz fordult, mert nekünk kellett volna felvennünk Gyulát az állomáson. Szerencsétlennek egyébként is meg kellett várnia a bicikliszállítós járatot, merthogy a kalauz szerint a kerekesszék kerékpárnak minősül, és Fehérvárnál leszállította. Gyula bácsinak miért nincs lába, kérdeztem apámat a kocsiban, aki erre felhangosította a Kossuthot. Ferike erre sunyiban odahajolt hozzám, tizenöt évente az egész családnak el kell mennie egy ellenőrzésre, mondta, ahol mindenkit végigfektetnek egy hosszú vályúban, és ha valaki túllóg a megengedett hosszúságon, akkor jön a hatalmas vágólap, és lenyisszantja a kilógó részeket.

Az állomáson már ott szundikált Gyula, Ferikével gyorsan beemeltük a kocsiba. Furcsa volt erőt kifejteni a kezemmel, az utóbbi pár hónapban olyan ütemben nőttek a végtagjaim, hogy alig bírtam irányítani őket: a pohárért is úgy nyúltam, ahogy a horgász dobja be a csalit a vízbe. A szék már nem fért be sehova, a kocsi mögé kellett kötni, úgyhogy visszafelé irtó lassan jöttünk. Irén nagyi idegesen fogadott, róla már lefolyt minden a púder alatt, már csak az tartja össze az arcát, sóhajtozott; közben tartotta hatalmas, lebernyegszerű mellét, két húga pedig legyezte. Azonnal beálltunk a képhez, én Laci bácsi mellé furakodtam a rabruhámban, Gyula meg az ülő sorba gurult. Irén nagyi ránk ordított, hogy rohadt banda, mosolyogjatok, és megvolt a második villanás. A fotós elégedetten mutatta Irén nagyinak a felvételt, aki dühtől tajtékozva feltápászkodott, kilóg a kép aljából a rózsafüzér a nyakában, mert túl magas a hátsó sor; hátrafordult hozzám, és odaordított, hogy a rohadt zsidó anyámat, minek nőttem ekkorára, nem elég, hogy a fél országot elcsatoltattam, de még a Gyula is a magamfajták miatt nyomorék. Féltem, most jött el a pillanat, hogy én is Gyula sorsára jutok, de Etelka, az egyik húga szerencsére lecsitította a nagyit, ne legyél már megint náci, Irén, hát tudod, hogy a zsidók mind alacsonyak.

A harmadik villanás előtt Irén nagyi még kicsit benyálazta a rózsafüzéren lifegő szüzet, hogy jobban csillogjon, és elvigyorodott. A képet látva inkább elkeseredettnek tűnt, mint dühösnek. A rózsafüzér is látszott, de most meg én lógtam ki. Jól van, mondta a nagyi, akkor felállunk – ezzel felszámolta az ülő sort, amely a családi fényképek elengedhetetlen attribútuma volt mindaddig. A fotós odasietett hozzá, felsegítette, Irén nagyi pedig megigazgatta szétzilált kosztümjét, helyre tette a fogait, és azt mondta, mehet. Zavartan álltunk. Mindenki Gyula