A betűk őrzője

By Charles Martin

Murphy Shepherd munkája abból áll, hogy megtalálja és megmentse azokat, akiket senki más nem tudott – az emberkereskedelem áldozatait. Az a küldetése, hogy segítsen másoknak kiszabadulni a lehetetlen helyzetekből... Kisvártatva azonban a saját élete válik rémálommá.
Amikor a feleségét, annak lányát és két másik tizenéves lányt elrabolnak, Murphy megkérdőjelezi mindazt, amit eddig igaznak hitt. Mivel a maréknyi nyom zsákutcába vezet, fogalma sincs, hogyan találhatná meg a szeretteit. Miután mindentől megfosztják, már csak abban bízhat, hogy a szeretet elvezeti hozzájuk. És ha valaki képes az apró jeleket követve rájuk bukkanni, az csakis Murphy lehet.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Apr 25, 2023
• ISBN: 9789634527404

Charles Martin

Charles Martin is a New York Times and USA TODAY bestselling author. He and his wife, Christy, live in Jacksonville, FL. Learn more at charlesmartinbooks.com; Instagram: @storiedcareer; X: @storiedcareer; Facebook: @Author.Charles.Martin

Book preview

cover.jpg

Charles Martin

A BETŰK ŐRZŐJE

Charles Martin

A betűk őrzője

img1.jpg

A mű eredeti címe

The Letter Keeper

Copyright © 2021 Charles Martin

Published by arrangement with Thomas Nelson, a division of HarperCollins Christian Publishing, Inc.

Hungarian translation © Tóth Bálint Péter

© General Press Könyvkiadó, 2023

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

TÓTH BÁLINT PÉTER

ISBN 978 963 452 740 4

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Borító nyomdai előkészítése KISS GERGELY

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Édesapámnak

1. fejezet

Olaszország, Firenze

A lány meg sem moccant, amikor benyitottam. Az ágyon feküdt, szinte teljesen kihűlve. Félig csukott szemének csak a fehérje látszott. A nyaki ütőere lassan, de egyenletesen lüktetett, amiből arra következtettem, hogy valamiféle szer hatása alatt lehet, amitől valószínűleg semmire nem fog emlékezni. Összehasonlítottam a fényképpel, és bár vékonyabbnak tűnt, a haja pedig rövidebb és sötétebb volt, tudtam, hogy végre megtaláltam. A mobilomhoz tartottam a hüvelykujját, aztán az ujjlenyomatot elküldtem Bonesnak. Alig néhány másodperc múlva meg is kaptam a megerősítő értesítést. Huszonhét napig tartó, négy országon átívelő, több mint harmincezer kilométernyi utazással és vajmi kevés alvással járó keresés után megtaláltam Christine Samsont.

Chris harmadikos gimnazista volt, egyszerre pomponlány és állami ösztöndíjas, aki nemrég kezdett hegedülni és pincérkedni, hétvégenként bébiszitterkedett, és megszállottan snapchatezett. Nem mellesleg a szülei elváltak, ráadásul az apja le is lépett. Az anyja több helyen is dolgozott, mivel azonban kevesebb mint évi negyvenezer dollárt keresett, Chris a tanulmányi ösztöndíjának köszönhetően járhatott a hetvenötezres tandíjat követelő nyugat-floridai bentlakásos iskolába. Az osztálya harmadik legjobb tanulója volt, és a legjobb egyetemektől kapott már ajánlatot, így aztán kedve szerint dönthetett.

A szemétládák, akik elrabolták, az Instagram-profilja alapján szemelték ki. Jól állt rajta a bikini, sosem találkozott idegenekkel, nem piált vagy bulizott. Maga volt a két lábon járó ártatlanság. Miután kapott egy üzenetet egy feltörekvő amatőr focistától, beleegyezett, hogy találkozzanak, és beüljenek egy turmixra. Aztán egy sajtburgerre. A huszonegy éves Jean Pierre, aki jobban kedvelte, ha J. P.-nek szólítják, Porschéval érkezett, mégsem tűnt gengszternek. Nem lógtak rajta aranyláncok, hanem legombolható gallérú inget és vászonnadrágot viselt. Egy meglehetősen vacak büfét fogtak ki, ahol kedélyesen eldumáltak egymással, miközben elfogyasztották a burgert és a turmixot, idővel azonban a srác közölte, hogy nem maradhat sokáig, mivel másnap sorsdöntő meccset játszik a csapata, amelyre a profi klubok megfigyelői is kilátogatnak.

Chris arra még emlékezett, hogy fennhangon énekelte a rádióból szóló számot, miközben a srác alig lépte csak túl a megengedett sebességhatárt. Anyának is biztos tetszene. Végre egy rendes pasi.

Másnap reggel a város másik végén lévő szállodában ébredt. Az egész teste sajgott, a feje pedig vadul lüktetett. Ahogy kinyitotta a szemét, látta, hogy a srác mellette fekszik: az egyik szeme csúnyán fel volt dagadva, az ajka felrepedt, az arcát alvadt vér borította, és ugyanolyan meztelen volt, mint ő. Döbbenten felült, de akárhogy is próbálta felidézni, egyszerűen nem emlékezett az előzményekre, vagy arra, hogyan került oda. Mint ahogy a srác sem.

Fogta a mobilját, hogy hívja a zsarukat, akkor azonban észrevette a képeket. Fogalma sem volt róla, kiket lát, és mit keresnek a felvételek a telefonján. Aztán jobban is megvizsgálta. Felismerte a saját arcát, aztán a srácét. A testek láttán megpróbált összpontosítani. Mégis hogyan történt ez az egész?

Ha ezeket bárki más is meglátja...

Sírva fakadt, J. P. azonban máris intézkedett.

– Muszáj eltűnnünk innen – mondta gyengéden. Gyorsan felöltöztek, majd észrevétlenül kisurrantak a szállodából. A délelőtt java részét nyugtalankodással töltötték, miközben megpróbálták összerakni a történteket. Nem sokra jutottak. A srác azonban higgadtan és megnyugtatón viselkedett. Amikor hazavitte a lányt, azt javasolta, hogy ketten együtt mondjanak el mindent az anyjának. A lány megeskette, hogy egy árva szót sem szól senkinek. Soha.

Eltelt egy hét. Miközben mindennap találkoztak egymással, egyre jobban összemelegedtek. Leginkább a képekről beszélgettek, a lányt azonban főleg egyvalami nyugtalanította.

Mi van, ha videó is készült? Ha igen, végem van...

Valamivel később, miközben sorra vették a lehető legrosszabb forgatókönyveket, a srác megemlítette, hogy az edzője megértéssel fogadta, hogy nem jelent meg a mérkőzésen, miközben számos profi klub is élénk érdeklődést tanúsít iránta. Több olyan csapat is akadt közöttük, amelyik az ország északkeleti részében található, nem messze a legjobb egyetemektől. Még az is elképzelhető, hogy a lány közelében lévő egyik klubhoz fog igazolni. Szívesen kibérelne egy lakást, csak szüksége lenne egy megértő társra.

Egy hét elteltével a lány kicsit fellélegzett. Talán a legrosszabbon már túl vannak. Egyszer és mindenkorra maguk mögött tudhatják az egészet. Amikor épp nem dolgoztak, szinte elválaszthatatlanok voltak egymástól. A srác igazi úriemberként viselkedett. Ajtót nyitott a lánynak, meghívta vacsorázni, miközben hozzá sem ért – bár a lány leginkább arra vágyott.

Aztán kapott egy e-mailt egy csatolmánnyal. A srác is. A lányt rosszullét környékezte, amikor pedig a másik megjelent a suli előtt a Porschéjával, Christine szó nélkül otthagyta az óráit.

J. P. kellő lelkierőről téve tanúbizonyságot elküldte a videót az apjának, akinek Németországban és Franciaországban is volt ügyvédi irodája. A férfi azonnal lemondta az összes találkozóját, majd felvette a kapcsolatot a hatóságokkal, hogy kérdőre vonja őket. Megígérte, hogy még aznap este hazarepül, hogy találkozzon egy különleges bűnüldözési egységgel, amelyik ilyesmivel foglalkozik. Felfogad egy magánnyomozót, és végre eltölt egy kis időt a fiával. A hétvégét az egyik közeli szigeten lévő családi fészekben tervezték tölteni, ahol a lányt is szívesen vendégül látnák. Vitorlásuk is volt. Bármikor elhajózhatunk innen.

A lány alaposan bekapta a horgot.

Az anyja elvitte a megbeszélt találkozó helyére, megadta a számát a srác apjának, Chris pedig megígérte, hogy amint megérkeznek, felhívja.

Mindez huszonhét nappal ezelőtt történt.

J. P.-nek, akit valójában nem Jean Pierre-nek hívtak, és aki sosem volt amatőr focista, valójában egyetlen értéke volt: a csinos pofija. Annak ellenére, hogy nem ismerem a részleteket, pontosan ismerem a fajtáját. Az első randi alkalmával belecsempészett valamit a lány italába, majd elvitte a szállodába, elkészítette a szükséges fotókat, amelyeken úgy tűnt, mintha ő is ugyanolyan áldozat lenne. Chris így vált neki teljesen kiszolgáltatottá.

Az utolsó morzsa egy Firenze melletti villához vitt, az összeomláshoz vezető út egy újabb megállójához, bár ezt leginkább egy Auschwitzba tartó szerelvényhez lehetne hasonlítani. Letéptem egy darabot a lepedőből, és szorosan átkötöttem vele a karomat. J. P. egyáltalán nem volt kispályás, és jól bánt a késsel, amelynek a fűrészes élével jókora sebet ejtett rajtam. Gyűlölöm a késeket, talán jobban, mint a lőfegyvereket.

Ellenőriztem a Sigemet. Egy golyó volt a csőben, egy pedig a tárban, ami nem sok, így aztán érdekes lesz kijutni. Lépteket és kiabálást hallottam az emeletről, méghozzá különféle nyelveken. Ezek szerint az általam okozott tűz a tartály felé terjedt. Nem sok időnk maradt.

Ahogy a melegítőjébe bújtattam a lány hideg verejtékes testét, mélységes szomorúságot éreztem. Mégis miért nem találtam rá hamarabb? Vajon miféle szörnyűségeket műveltek vele, miközben több, hozzá hasonló, bedrogozott lánnyal együtt ide-oda szállították őt busszal, hajóval és repülővel? A lábamnál ernyedten fekvő J. P.-re néztem. Miért éri meg mindig a gonoszság?

Ezt Bonestól tanultam. Próbáltam kiverni őt a fejemből, de csak nem ment.

Immár három hónap telt el azóta, hogy kiderült az igazság Marie-ről, és még mindig nem sikerült feldolgoznom. Bones tizennégy évig titkolta előlem, hogy életben van. Tizennégy évig jártam a világot őt keresve. Az eszemmel megértettem, hogy papként miért nem mondott semmit, érzelmileg azonban képtelen voltam felfogni, a barátomként miért tartotta a száját.

Képes lettem volna akár leszállni a pokolra, ha megtudom, hogy Marie életben van. Bones ezt pontosan tudta. A miért és a hogyan közötti űr egy kellemetlen és magányos hely. Igyekeztem elhessegetni magamtól az emlékeket. Ha ugyanis a szív kérdéseivel foglalkozik az ember egy ilyen helyzetben, könnyen az életébe kerülhet.

Chrisre sandítottam. A hamvas fiatalságából nem sok maradt. Egy olyan beteg világnak az újabb áldozata volt, amelyben a kéjenc, lelketlen és gazdag férfiak bármit megvesznek, amihez kedvük támad, mert megtehetik, mit sem törődve az általuk okozott kárral. Aligha van az embercsempészetnél ocsmányabb tevékenység, miközben képtelen vagyok megérteni az érintettek szándékait.

Ha sikerül hazajutnom a lánnyal, felajánlom neki és az anyjának, hogy költözzenek Freetownba, hogy ott lábadozzanak. Azt tanácsolom majd neki, halasszon egy évet, ugyanis van, amitől könnyen meg tud szabadulni, van azonban, amitől kevésbé. Időre lesz szüksége. A többiekhez hasonlóan bizonyára ő is egyszerűen „maga mögött hagyja az egészet". Belefeledkezik a jelenbe, és kizárólag a következő lépésre, vagyis az egyetemre koncentrál. Csakhogy tapasztalatból tudom, hogy vagy megkísérli minél hamarabb feldolgozni a traumát, vagy pedig hagyja elhatalmasodni, mígnem egy gennyes fekély lesz belőle. Egyik sem élvezetes. Bones és a csapata olyan lányokkal venné körül, akiknek hasonló élményben volt része, hogy érezze, nincs egyedül. Hogy könnycseppenként építhesse újra önmagát, és úgy szabaduljon meg mindattól, amit kénytelen volt elszenvedni.

Mindig is lenyűgözött, mennyi mindent kibírnak azok, akiket megsebeztek. Nem lehet előre tudni, ki jut el a teljes felépülésig.

J. P. természetellenes szögben álló lábára sandítottam. Ha van bármiféle vigasz, akkor az az a tudat, hogy a srác és az „apja" nem fog több kárt okozni. A börtön nem kellemes hely azok számára, akik másokat adnak-vesznek.

Akárhányszor kerültem már ilyen helyzetbe, mindig meglepett, mennyire hozzánőnek a lányok a fogvatartóikhoz. Ez volt az érzelmi kötődés legszörnyűbb formája. J. P. végig tökéletesen játszotta a szerepét, amit az is bizonyított, hogy amint megemeltem Christ, a lány a srác után nyúlt.

Ne hagyd itt...

Igazság szerint J. P. egy érzelmi terrorista volt. Mindegyik az. Több tucat, ha nem több száz lánnyal eljátszotta már ugyanezt. Chrisnek némi időre lesz szüksége, amíg felfogja, mi is történt valójában. A kérdés csak az, hogy amikor ez megtörténik, vajon mekkora gyűlölet lesz benne. Gyűlölni fogja a férfiakat? Valaha is meg fog tudni bízni bármelyikben?

Egyáltalán nem hibáztatnám, ha nem lenne rá képes.

Olyasmitől fosztották meg, amivel élni akart. A reménytől. Márpedig ez a lélek elleni bűncselekmény.

A lélek elárulása pedig...

Kiléptem vele a házból, amelynek az első és második emeleti ablakaiból lángok csaptak ki. Odabentről kétségbeesett kiáltozás hallatszott. Pár száz méterre járhattam, amikor berobbant a gázvezeték. Abban a pillanatban Chris ismét J. P. után akart nyúlni, miközben egyre csak zokogott.

Miután beemeltem a repülőgépbe, a pilóta becsukta az ajtót, egy nővér pedig infúziót kötött be neki, hogy valami széles spektrumú antibiotikum segítségével minél gyorsabban kimossa a szervezetéből a mérgeket. Ahhoz, hogy az emlékektől is megszabaduljon, valami sokkal erősebbre lesz szüksége.

Nyolc órával később landoltunk a West Palm közelében lévő magánreptéren. Chris anyja vigasztalhatatlan volt. Épp akkor eredt el az eső, amikor a lányával együtt megindult vele a mentőautó. Beszálltam a kocsimba, amikor üzenetem érkezett. Hátradöntöttem a fejemet, és becsuktam a szememet. Egy újabb pittyenés hallatszott. Egyszerűen haza akartam menni, hogy végre kialudjam magam.

Küldj valaki mást!

Hallani véltem Bones válaszát. Nincs senki más. Rövid szünet után már érkezett is a következő üzenet. „Ez fontos."

Mindegyik az, gondoltam.

Akkor olyasmit csináltam, amitől szinte lehetetlenné válik a hazamenetel.

Megnéztem a képet.

2. fejezet

Amerikai Egyesült Államok, Montana

„Nem sok időnk van, írta Bones a kép mellé. „Most vagy soha. Ráadásul...

„Mi az?"

„Lehet, hogy nem ő az egyedüli."

A kocsimban ülve a legszívesebben figyelmen kívül hagytam volna Bonest. Mindenestől. Csakhogy már nem bírtam szabadulni a kissrác képétől, a kék szempártól és a benne tükröződő álmoktól.

Miután magamhoz vettem a szükséges holmit a közeli raktárból, visszaszálltam a gépbe. A másodpilóta becsukta az ajtót, mire megszólalt a telefonom. Bones keresett.

– Még egy dolog.

Kivártam, miközben a nővér bekötötte az egyik karomba az infúziót, majd elkezdte összevarrni a másikon lévő sebet. Úgy terveztem, hogy útközben igyekszem feltölteni a kimerült szervezetemet.

– A birtok tulajdonosa nem holmi cowboykalapos marhatenyésztő. Lovaglócsizma helyett papi gallért, reverendát, nagy ezüstkeresztet és nyájas mosolyt hord.

– Ezek szerint egyházi személy?

– Valaha az volt.

– Mintha egyszer azt mondtad volna, aki egyszer pap lett, örökre az marad.

– Az ő esetében kivételt tennék. Mindenesetre érdemes fenntartással kezelni a fickót! – tette hozzá. – Semmi sem az, aminek látszik.

A repülő négy órával később ért földet a Glacier Nemzeti Park közelében fekvő Whitefishtől nem messze, amely település egyre népszerűbbé vált a flancos holmikban mászkáló neves színészek, rocksztárok és bankárok körében, akik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy úgy nézzenek ki, mint Brad Pitt.

Az egész táj fehérbe öltözött. A GPS-t követve negyven percig autóztam egy kétsávos aszfaltcsíkon a pókhálószerűen egymásba kapcsolódó földutakig. A bérelt autóval egy üresen álló háznál parkoltam le, ahol egy háromszemélyes motoros szánra bukkantam. Ahogy meghúztam a gázkart, úgy éreztem, a járgány képes lenne akár a holdig is elrepíteni. Egy óráig kerülgettem a fákat, mígnem elértem a huszonnégyezer hektáros farm határát. A saját bölény-, jávorszarvas- és szarvasmarha-állománnyal rendelkező birtok nagyobb volt, mint sok város. Elrejtettem a motoros szánt, és hótalpat húztam a lábamra. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a lüktető karomat, mégis minden egyes lépéssel újabb fájdalom nyilallt belé.

Tudtam, Bones úgyis hívni fog, amint a műholdképen az látszana, hogy a tulajdonos repülője felszálláshoz készülődik. Tisztában voltam vele, hogy ha sikerül a kissrácot feljuttatniuk a gépre, aligha fogjuk viszontlátni ebben az évszázadban.

Miközben a nap hanyatlani kezdett, felkapaszkodtam egy magaslatra, ahonnan ráláttam az egész farmra. Számos épületet és a fák takarásában megbújó lakóházat láttam, amelyek mindegyike hatalmas farönkökből készült. Nem egy olyan vastag volt, hogy két felnőtt sem tudta volna átölelni. A környező területen több száz ló, tehén és láma álldogált. A hegyekből alábukó és a birtokot kettészelő patak túloldalán fekvő magánreptéren hét Gulfstream vesztegelt. A gazdasági melléképületek egyikében szénabálák álltak hegyekben, a többiben pedig a legkülönfélébb formájú és méretű traktorok, motoros szánok, dzsipek és terepjárók parkoltak.

A ránézésre kétezer négyzetméteres főépületet úgy kivilágították, mintha karácsony lenne. A hat kéményből előgomolygó füst egészen ünnepi hangulatot varázsolt. Ahogy körbehordoztam a tekintetemet csodaországon, legalább ötven alakot láttam sürögni-forogni az épületek körül. Bikinibe öltözött csinos lányok úszkáltak a fűtött medencében, és hancúroztak a szaunában tucatnyi szivarozó fickó társaságában, akiknek a többsége szemmel láthatóan pocakos vagy egyenesen túlsúlyos volt. Valahonnan zene hallatszott. Onnan, ahol az örökzöldek tövében álltam, hét fegyveres őrt számoltam össze, és ők még csak azok voltak, akiket kiszúrtam. Bones nem tudta megmondani, hol tartják a kissrácot, de nincs olyan ház, amelyiknek ne lenne alagsora.

Általában ott szoktuk rejtegetni azt, amit nem szívesen mutogatunk másoknak.

Megvártam, amíg leszállt az este, azt akartam ugyanis, hogy a társaság minél kábultabb és kótyagosabb legyen. A félholdat takaró felhők segítségével óvatosan megközelítettem az egyik kocsiszínt. Miután bejutottam, ellenőriztem a motoros szánokat, van-e bennük üzemanyag és slusszkulcs. Mivel mindegyikben találtam, arra következtettem, kizárt, hogy számítsanak rám vagy bárki másra.

Ha az ember be szeretne jutni egy buliba, ahol már több mint száz vendég mulatozik, úgy kell tenni, mintha közéjük tartozna. A hegy oldalában két medence és három jakuzzi sorakozott, közöttük pedig épített pallósor tekergett. Három csapos és számos pincér gondoskodott arról, hogy a bulizók sose szomjazzanak. A folyamatos alkohol-utánpótlásról három másik fiatal fickó gondoskodott, akiknek az volt a feladata, hogy feltöltsék a bárpultokat, poharakat hozzanak-vigyenek, és meggyújtsanak egy-egy szivart. Egy perc nyugtuk nem volt. Amikor az egyikük felém vette az irányt, hogy újratöltse jéggel az egyik hűtőládát, bezártam egy traktor vezetőfülkéjébe, de csak miután levettem róla a szarvasbőr kabátját.

Ellenőriztem a Sig 220-asomat, rátettem a hangtompítót, megszámoltam az övemben sorakozó tárakat, a gépkarabélyt pedig a hűtőládába rejtettem. Végül felhívtam Bonest. A kis fülhallgató lehetővé tette, hogy beszéljünk, miközben a közeli hangokat is felerősítette, ami kifejezetten hasznos volt, ha netán valaki megpróbált volna hátulról meglepni.

– Hallasz? – szóltam bele.

– Hallak – felelte Bones. Kezemben a hűtőládával bementem a házba, átvágtam a konyhán, majd leballagtam az alagsorba. Alig három perccel később rájöttem, hogy tévedtem. Nem holmi alagsorban találtam ugyanis magam, hanem egy külön föld alatti létesítményben.

Egy valóságos börtönben.

A lépcsők tövében lévő súlyos ajtó mögött egy gyéren megvilágított, szivar- és tömjénfüsttől bűzlő folyosó húzódott. Körülbelül egytucatnyi helyiséget alakítottak ki, hogy a szadista hajlamú egyének kiélhessék a beteges hajlamaikat. Akadt itt masszázsszoba, fürdő, öltöző, színházterem, porond – egyszóval a házigazda mindent megtett, hogy bármilyen istentelen alak is ereszkedik alá, kielégíthesse az aberrált vágyait. A kialakításból ítélve mindegyik szobát hangszigetelték, hogy a házban lévők akár egy rockkoncertet se hallhassanak meg. A hangulatvilágításból, a lágy zenéből és a forgó mennyezeti ventilátorokból, valamint az izzadságszagból és a levegőben terjengő illóolajokból ítélve arra következtettem, hogy alig néhány perccel korábban még mások is idelent tartózkodtak. Akadt olyan lepedő, amelyik még meleg volt, a padlón izzadságcseppeket láttam, az egyik zuhanyozóban pedig még folyt a csapból a víz, sűrű gőzfelhőt árasztva magából, ami arra engedett következtetni, hogy valaki még a kabinban állt, amikor feltűntem. A mennyezeten kamerák függtek, legalább hat mindegyik helyiségben, nem beszélve azokról, amelyeket nem is láttam.

Gyorsan ellenőriztem valamennyi szobát. Ha itt is tartották a kissrácot, immár eltűnt. Mint ahogy mindenki más is.

– Nincs meg a fiú – közöltem Bonesszal.

– Vettem – felelte szinte azonnal.

A folyosó végén egy liftaknát találtam, amelyen keresztül minden bizonnyal az idelátogató szörnyetegek sebtében távozhattak, hogy a felszínen várakozó kocsik a megfelelő magánrepülőkhöz vigyék őket. Megfordultam, és felkapaszkodtam a lépcsőn, miközben éreztem, hogy egyre jobban elönt a méreg. Valami azt súgta, egy macska-egér harcba csöppentem, és a szálakat mozgató illető élő csalit szeret használni.

Biztosra vettem, hogy a rengeteg kamera képe egy helyen fut össze, én pedig mindenáron meg akartam találni azt a helyiséget. Pontosabban azt a személyt akartam megtalálni, aki a képernyők előtt ülve bámulja a felvételeket, illetve még annál is jobban érdekelt az, aki fizetett neki ezért.

Annak ellenére, hogy a föld alatti részt kiürítették, a felszínen zavartalanul folyt tovább a mulatozás. Mintha az utóbbinak a résztvevői mit sem tudtak volna a másik összejövetelről. A konyhából balra fordulva végigsiettem egy folyosón, amely egy irodának tűnő helyiség felé vezetett. A mahagóniborítású falak, az ízlésesen megvilágított műtárgyak és az elefántagyarak mind egy múzeum benyomását keltették, két dolgot azonban igencsak meglepőnek találtam. Először is a falakon különféle alakú, méretű és rendeltetésű kardok függtek. Közülük nem egy igen réginek tűnt. Másodszor pedig a szobában nem láttam fényképet. Egyetlenegyet sem.

Úgy sejtettem, innen nyílik az a helyiség, ahová befutnak a biztonsági kamerák felvételei, arra azonban nem volt időm, hogy titkos ajtók és rejtett lépcsők után keresgéljek. Körbejártam a látszólag érintetlen és gazdagon díszített asztalt. Nem tartottam valószínűnek, hogy valaha is ült mögötte valaki. Az asztalon digitális képkeret állt, amelyen néhány másodpercenként feltűnt, majd körbeforgott egy-egy újabb kép. Megkerültem az asztalt, és a kijelzőre meredtem, amelyen egyszer csak egy engem ábrázoló felvétel jelent meg, amely nem sokkal korábban készült, amikor megközelítettem a kocsiszínt. Az ezt követő mintegy tizenöt képen az látszott, ahogy bejutottam a házba, lementem az alagsorba, majd átvágtam a konyhán, végül a folyosón keresztül eljutottam az irodába, alig harmincöt másodperccel korábban.

Valaki engem figyelt.

Ahogy kézbe vettem a keretet, egy újabb kép tűnt fel, amelyen az látszott, ahogy a keretet tartom. Odakaptam a tekintetem, ahonnan a kép alapján a felvétel készülhetett, és meg is találtam az aprópénzméretű kamerát a tűzhely feletti portré egyik szeme helyén. Ismét változott a kép, amelyen én szerepeltem, kezemben a kerettel, ahogy egyenesen a kamerába nézek. Ezzel megérkeztünk a jelenbe.

A következő fényképen az a hirtelenszőke fiú látszott, akit meg kellett volna találnom. A felvétel egészen közelről készült. A kissrác kitágult pupillájából és félig lecsukódott szemhéjából ítélve úgy tűnt, mint aki nincs magánál. Alaposabban is szemügyre vettem a képet, hátha rájövök, mi van a háttérben. Végül sikerült is rájönnöm. Az elmosódott formák emberi testek voltak, amelyek úgy fonódtak egymásba, mint az uszadék fák.

Már készültem letenni a keretet, amikor ismét megváltozott a kép, és megjelent Ellie, a lányom. Aki a felvételt készítette, a háta mögött állt, és az látszott, ahogy Ellie egy freetownbeli kávézóban tanul, a fejét kissé oldalra döntve, a vállát leeresztve, miközben az ujjával egy hajfürtöt tekergetett. Gyakran csinálta ezt, ha épp gondolkozott valamin.

Megérintettem a képernyőt, és felnagyítottam a képet, hogy elolvassam az Ellie előtt lévő laptopon szereplő időt. A kép tíz perccel korábban készült. Miközben döbbenten meredtem a digitális képkeretre, megjelent egy újabb kép, amely ezúttal Angelt ábrázolta. Pingpongozott. A fehér labda kimerevedve lebegett a levegőben, miután a háttal álló ellenfele épp felé ütötte. Angel arcán vidámság tükröződött. Ezt a képet is felnagyítottam, hogy jobban kivehetővé váljon a háttérben lévő tévékészüléken futó híradó. Az óra szerint a felvétel tizenkét perccel korábban készült. A képkeret még egyszer, utoljára váltott, és feltűnt egy fekete-fehér felvétel Casey-ről, ahogy a szobájában ülve gépel, lábánál az alvó Vadásszal. A kép valamivel távolabbról, az ablakon kívülről készült.

– Bones!

– Hallgatlak.

– Zárd be Sallyt!

Mivel már olyan régóta dolgoztam együtt a férfival, saját kódrendszerünk volt, amelynek az egyes elemei valójában egészen mást jelentettek, mint elsőre gondolná az ember. A zárd be azt jelentette: „Jó okom van azt feltételezni, hogy komoly veszély fenyeget olyasvalakit, akit szeretünk, ezért tegyél meg mindent Freetown biztonságáért!" Ez volt a létező legmagasabb készültségi szint. A Sallyvel azt pontosítottam, kire kell különösen vigyázni: a lányokra.

– Vétel – felelte Bones habozás nélkül.

Az addig tapasztaltak alapján két párhuzamos összejövetel zajlott a birtokon. Az egyik a föld alatt, a másik a felszínen. Valaki nyilván igen előrelátó volt, a későbbiekben ugyanis bármikor letagadhatta volna, hogy tudott az előbbiről, feltéve, hogy jó ügyvédet fogadott.

A medencék körül lebzselők létszáma is szemmel láthatóan megcsappant, amiből arra következtettem, hogy akik tisztában voltak a buli tényleges céljával, elkezdtek felszívódni, míg azok, akik semmit sem sejtettek, sehová sem siettek.

Szükségem volt valamiféle figyelemelterelésre, és erre mindig is a tüzet tartottam a legalkalmasabbnak. A mennyezeti szórófejeket elnézve arra jutottam, hogy hacsak fel nem robbantom az egész épületet, bármilyen tűz, amelyet okozok, nem sokáig tartana. Ráadásul bármennyire is élveztem a tűzijátékot, azzal azt kockáztattam volna, hogy olyanoknak is kárt okozok, akik őszintén azt hitték, bulizni érkeztek, és fogalmuk sem volt mindarról, mi zajlik az alagsorban.

Gyorsan leszaladtam a lépcsőkön, és az öngyújtómat az egyik füstérzékelő alá tartottam, mire több riasztó is megszólalt. A fülsiketítő ricsajjal együtt számtalan nagynyomású locsoló is bekapcsolt, amelyekből valósággal ömleni kezdett a víz az alagsorban és a lépcsőházban. Annak ellenére, hogy jobban szerettem a tűzkárt, a vízzel gyakran sokkal nagyobb bajt lehet okozni. Nem beszélve arról, hogy fagypont alatt különösen megkeseríti az ember életét, de ezzel majd ráérek később foglalkozni.

Visszasiettem a konyhába, és kinéztem az ablakon. A lárma vagy az oltóberendezés hatására a főépület mögötti egyik kunyhóból további fegyveres őrök tűntek fel, és határozott léptekkel megindultak a medencék mentén.

Az öngyújtómat az egyik konyhai érzékelőhöz tartottam, mire a háznak az egyik felében szintén felharsant a vészjelzés. Ennek hallatán a mulatozók megrémült patkányok módjára iszkolni kezdtek minden irányba. A konyhában állva, miközben a nyakamba ömlött a víz, igyekeztem felmérni a helyzetemet.

Bones szakította meg a töprengésemet.

– Sallyt bezártam. Vadász vigyáz rá. Minden rendben.

– Vettem.

A konyhaablakon kinézve láttam, hogy összesen hét magánrepülő sorakozik a kifutópálya mellett. A szállingózó hóesésen átderengő fényből arra következtettem, hogy már be is kapcsolták a hajtóműveket.

– Izzítják a motorokat – szólalt meg ismét Bones.

Abban a pillanatban lövés dördült, és éles fájdalom hasított a bal lábamba.

A hatalmas, részben kőből rakott konyhasziget mögé húzódtam, ahol egy konyharuha és egy függönyzsinór segítségével szorítókötést rögtönöztem, majd hason kúszva megindultam a terasz felé. Ott felkaptam a kültéri tűzhely alatt lévő egyik pótgázpalackot, majd a begyújtott gázrózsára helyeztem. Aztán visszamentem a konyhába, ahol egy hentesbárd segítségével elvágtam a gázvezetéket, mire ömleni kezdett a propán-bután a levegőbe. Épp időben sikerült magam mögött hagyni a konyhát, mielőtt a gázpalack túlhevült. Az első robbanás hatására kitört az üveg valamennyi konyhaablakból. Ezután a gázzal telített konyhai levegő is berobbant, amitől megremegtek a ház falai. Végül a melléképületek és a medencék vizének a fűtését biztosító külső gáztartályhoz vezető vezetékek is begyulladtak.

A harmadik robbanást nyilván Bones is érzékelte a műholdképen, mivel azonnal megszólalt:

– Jól vagy?

– Persze.

A robbanás hatására a főépület másik fele is megrázkódott, illetve a még épen lévő ablakokból is kitört az üveg. Ennek köszönhetően meghallottam, ahogy a közel egy kilométerre lévő kifutópályáról sorra a szürke montanai égbe emelkednek a repülők.

– Meglógnak – közölte Bones.

– Látom.

Bárki is küldte a fiúról, a testekről és a lányokról készült képeket, azt akarta, hogy ne tudjam megakadályozni, hogy közben a többiek felszálljanak a gépükre, és eltűnjenek a sötétben. Tisztában voltam vele,