Őszintén az anorexiáról

By Camille Cellier

Egyetlen anorexiás sincs arra ítélve, hogy élete végéig evészavaros maradjon. Ezt a könyvet is egy anorexiából gyógyult nő írta, aki bebizonyítja: igenis meg lehet gyógyulni, és létezik betegség nélküli élet.  Ne higgyünk az anorexia "sorsszerűségében"! A betegek igenis képesek talpra állni, mégpedig személyiségi jogaikat is tiszteletben tartó terápiák keretein belül.  Vajon miért gondolják sokan, hogy az anorexiából való gyógyulás illúzió csupán? Miért nehéz, bizonytalan kimenetelű és gyakran agresszív a terápiák jó része? Hogyan beszéljünk előítéletek nélkül az anorexiáról, hogyan segítsünk a betegségben szenvedőknek? Camille Cellier ezekről a fontos kérdésekről beszél új könyvében. Gyakorlati tapasztalata arra ösztönöz, hogy más nézőpontokat is vegyünk figyelembe a sok ember életét komoly változások elé állító evészavarokkal kapcsolatban.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631368727

Book preview

Borító

Camille Cellier

Őszintén

az anorexiáról

Corvina

© Odile Jacob, 2021

Hungarian translation© Kiss Kornélia, 2022

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Camille Cellier: Guérir de l’anorexie.

Changeons de regard, Odile Jacob, Paris, 2021

Borítóterv: Hu-Yang Kamilla

Kiadja 2022-ben a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6872 7

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Tartalom

Bevezetésképpen

1. fejezet – Kezdjük újra

Legendák az anorexia körül

Anorexia A-tól Z-ig: egész könyvtárnyi irodalom…

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…

Az anorexia nyelvezete

Minden csak egyensúly kérdése

Anorexia mint a romlás virága, nemkülönben irodalmi spleen

Sosem lehet meggyógyulni? De igenis meg lehet gyógyulni!

És persze szóba kerül a gyermekvállalás is

2. fejezet – Az anorexia nevű bolygó

Kórházba kerülés

Kedves kórház…

Kórház vagy nem kórház? Ez itt a kérdés!

Isten hozott a fegyházban

Az anorexiások megjárják a poklot

Mindenért megbüntetnek (kivéve, ha eszel desszertet is)!

„Kezelést" mondott, jól hallottam?

Kórház és viselkedésbeli megnyilvánulások

Szavak, szavak, szavak…

Néhány szó az anorexiásoknak felkínált foglalkozásokról

Az anorexiás nő mint a modern kor boszorkánya72

Sex and the anox80

Az anyák és az anorexia

Ballada a hiányzó apáról

Családok, gyűlöllek benneteket?89

Különleges menü a gondozási étlapon?

Az óriáskígyó, avagy az egyben felfalt diskurzus

A forradalom áporodott szaga

3. fejezet – Egy karrier a sok közül

Visszatérés a földre

Egy kis mozi

Átnevelés? Csak vigyázat!

Szóma és Psziché egy hajóban…

Tévutak: nagy okok, kis rákattanások

4. fejezet – Kávé(ház) anox-módra

És mit gondolnak az orvosok?

Terápia és fallokrácia

A (túlságosan is) eltűnt idő nyomában?

Összefoglalásképpen

Utóiratképpen

Utolsó visszapillantás, ha nem baj

Hát szervusz, kedves én, itt a tükörben!

Jegyzetek

Bevezetésképpen

Nahát, könyv az anorexiáról… már megint!

Hátrább az agarakkal, azért „ez a könyv" nem egészen és nem kizárólag az anorexiáról szól… Engedjenek meg nekem egy oldalnyi magyarázatot, hadd álljak ki az ügy mellett, és talán önöket is jobb belátásra bírom.

Na jó. Tegyük fel, hogy van néhány percük, és belelapoznak ebbe a „dologba… Nincsenek fényképek? Nincsenek bizony, ellenben van sok nyugtalanító szó, amelyek többet jelentenek holmi egyszerű „vallomásnál.

Igaz ugyan, hogy a beszámolóm személyes, mármint abból a szempontból, hogy jól ismerem – sajnos túlságosan is jól – a patológiát, csakhogy ki is gyógyultam belőle. És éppen ez számít az egészben: az anorexia nem az a krónikus betegség, amely állandóan fennmaradó neurózis és rossz közérzettel járó szimptómák formájában velünk marad, ahogyan ezt hosszas tanulmányokban, elemző cikkekben és riportokban erőnek erejével, félelmetes részletekkel tűzdelve leírják. Vagyis egy anorexiás nem feltétlenül marad élete végéig anorexiás, ez a gondolat pedig igazán megérdemli, hogy részletekbe menően is megmagyarázzuk és kifejtsük. Természetesen „hosszú az út", hogy Georges Chelon dalszövegét idézzem,1 de igenis meg lehet teljesen, százszázalékosan gyógyulni.

Az előítéletekkel és megcsontosodott elképzelésekkel szembeni küldetésem teljesítéséhez érvekkel alátámasztott (és bátor!) harcra lesz szükség. A mi jó öreg világunk ugyanis rögvest kiteríti a klasszikus kártyákat, úgymint „ez a nő hisztérikus, „még mindig beteg… Ezt a legkönnyebb mondani!

Mindezeken túl azt is fontosnak tartom, hogy ez a könyv ne szóljon csakis rólam, nincs túl sok kedvem ugyanis ahhoz, hogy kitálaljam a magánéletemet. Az „én kizárólag arra szolgál, hogy bemutassam, létezik élet az anorexián túl, és így, az „én szemszögéből tudom jobban bemutatni a terápiás gyakorlatot is.

Azt tartom igazán lényegesnek, hogy esszészerű elbeszélés formájában megosszam megszerzett ismereteimet arról, hogy sok kórházban és magánintézményben mennyire botrányos még manapság is az evészavarral küzdők kezelése, a túlzó törvényi kényszerítéstől kezdve a szexizmuson és kishitűségen át. A kemény és nehéz kórtan nem igazolhatja a gyakori rossz bánásmódot, kezdve az „ápolók kedvesnek távolról sem nevezhető, odavetett szavaival. Annál is aktuálisabb szerintem erről a kényelmetlen témáról vitát kezdeményezni, és komolyabban gondolkodni róla, mivel az evészavarban szenvedők száma „robbanásszerűen megnőtt2 a Covid miatti karantén ideje alatt (a Covid egyébként sokaknak egyfajta fájdalmas időjelzővé vált, egy „vírushelyzet előtti és „utáni szakaszra osztva az életet). A súlyosabb esetekben ráadásul (ez leggyakrabban 15–20 kilós fogyást jelent) folyamatos kórházi ellátásra van szükség a dekompenzációhoz. A kórházi osztályok telítődtek, és csak igen nehezen tudtak a megduplázódott esetszámmal bármit is kezdeni.3 Ugyanez volt a helyzet a túlterhelt segélyvonalakkal (30%-kal több hívás futott be hozzájuk). Beszédes a következő szám is: ha egy anorexiás konzultációt szeretne, három-négy hónapos várakozási idővel kell számolnia (kivéve az életveszélyes eseteket). Ez alatt a három-négy hónap alatt az anorexia-„politika" megerősödhet, még keményebb törvényeket hozhat, mindezzel pedig fizikálisan és pszichésen is tönkreteszi a szenvedő embert.

Azt ajánlom tehát, vizsgáljunk meg egyéb, alternatív és humanista irányvonalakat, amelyek egyik speciális gondolati iskolához sem csatlakoznak, viszont olyan terápiás segítséget ajánlanak, amit egyébként magam is alkalmazok: ezek a módszerek ugyanis működnek.

Ez, persze, csakis akkor lehetséges, ha az ember képes távolságot tartani, leginkább annak a támadhatatlan érvnek a birtokában, hogy meggyógyult – én már akkor is megfogalmaztam néhány feltevést, amikor épp csak hogy kikeveredtem az anorexiából, ezeket a feltevéseimet egyből vissza is utasították, mondván, hogy a „betegnek" (sic!) nincs ebben szava. Már hogyne volna! Vajon miféle filozófia az olyan, amelyik azt gondolja, hogy az ápolók többet tudnak a betegségről, mint az, aki szenved tőle, és ezek az ápolók még meg is vannak győződve arról, hogy „jobban ismerik az életet" (sic!), mint a beteg? Sok anorexiában szenvedő történetét gyűjtöttem össze, akik kellemetlen, egyben hatástalan kórházi kezelésnek voltak kitéve (vagy csak ideig-óráig hatásos terápiát kaptak), ez pedig felhatalmaz arra, hogy a „területen jártasnak gondoljam magam, és megállapítsam, sokszor mennyire elfogadhatónak tartják azt a romlott viszonyt, ami az úgynevezett „normális emberek, vagyis az orvosi személyzet és a többi ember, illetve az anorexiások között fennáll. Vajon miért él annyi agyrém a fejekben az anorexiás emberrel kapcsolatban? Az extrém soványság miért indít be zsigeri reakciókat, miért marginalizálják az anorexiásokat, miért söprik félre a mondandójukat, miért próbálják csökkenteni a szabadságukat? Zola Párizs gyomra című regényében a Soványak harca allegorikusan egyenlőtlen volt, és úgy látszik, az is maradt, főképpen, ha fiatal lányról vagy nőről van szó: nő – sovány – bolond, sajnos nem ritka az efféle képzettársítás. Hát innen kell elindulnia az anorexia újfajta megközelítésének.

1. fejezet

Kezdjük újra

Legendák az anorexia körül

Dr. Alain Meunier megfellebbezhetetlen internetes megnyilvánulása után szinte megszólítva éreztem magam, ugyanis a La Note bleue4 egyesület elnökeként a következőket jegyezte meg: „Nagyjából semmi sem állja meg a helyét, amit az anorexiáról mondanak!" Mennyire igaz… Ahhoz képest, hogy milyen sokat (túl sokat) beszélnek róla!

Hogy ne menjünk túlságosan messzire, vegyünk például pszichológia szak első évfolyamon egy nyugalmat árasztó szemináriumi órát. A híres-neves intézet tantermében mintegy harminc fős egyetemista csoport – mint kagyló a sziklához – tapad laptopja képernyőjére, és áhítattal issza a magabiztos oktató minden szavát: „Ha az anorexiáról beszélünk, feltétlenül az anyával, apával való kapcsolatot, illetve a kötődéssel összefüggő problémákat kell megvizsgálnunk." A kis csoport tagjai pedig szövegszerkesztőjük segítségével azonmód halhatatlanná is teszik ezt a kirohanást. Fel sem merül, hogy az ilyesféle irányított látásmóddal esetleg félreinformálják őket!

Hasonló állítások kereszttüzében az anorexiás mitologikus figurája nehéz napoknak néz elébe. Többek között azt gondolják róla, hogy aki egykor anorexiás volt, az hosszú időre bizonyosan instabillá válik. Amikor egy szép este felfedtem egyik közeli rokonomnak, hogy egykor anorexiás voltam, ő azonnal azt kérdezte, vajon szokásom volt-e „bezárkózni a fürdőszobába sírni és üvölteni", hiszen „ő tudja jól, mi is történt".

Az anorexia legyőzése utáni időszak bizony még mindig terra incognita: egyetemi közegben nem foglalkoznak vele, kutatók és orvosok pedig csak nagyon bizalmas közlésekben számolnak be róla. Az általános vélekedés szerint „ha az illető visszanyeri versenysúlyát, visszatér a természetes állapothoz, end of the story, viszont „jaj neki, ha sokkhatás következtében visszaesik. Az anorexiások távolról sem tartoznak az ápoló személyzet kedvenc „betegei" közé, erről később majd részletesebben is írok. Egyelőre most ragadjuk ki Stanislaw Tomkiewitz5 neuropszichiáter véleményét: „Az anorexia […] művészi módon, különféle módszerekkel képes arra, hogy agressziós ösztönöket keltsen. Szívesen idézem itt A-t is, aki elmesélte az egyik nővérrel kapcsolatos kálváriáját, merthogy ez utóbbi káromkodások közepette jegyezte meg: „Nem szeretem az anorexiásokat.

Az anorexiáról való személyes ismereteimet felhasználva szeretném az igazságot rekonstruálni. Nem csak az ostobaságok ellen hirdetek hadjáratot, egyúttal szeretném más megvilágításba is helyezni az anorexiát: azért, hogy végre máshogyan tekintsünk rá, és ne valami távoli és felfoghatatlan dologként gondolkozzunk róla.

Körbejárom majd persze a közhelyes tévképzeteket is – felelős anya, hiányzó apa, problémák a nőiesség megélésével kapcsolatban, ugyanis ezek a sületlenségek még most is nagyon gyakran képezik az anorexiásokkal való bánásmód alapját (noha ők maguk is sokszor szeretnék megváltoztatni a terápiás munka nyomvonalát, ha ezek a dolgok nem érintik őket személyesen).

Mindig is azon a véleményen voltam, hogy az anorexiás terápiát valójában az ostobaság légköre lengi be.

Anorexia A-tól Z-ig: egész könyvtárnyi irodalom…

Könyv az anorexiáról, már megint egy újabb, sóhajtanak fel kritikusok és könyvkereskedők. Az a helyzet, hogy a „mentális anorexia nevű patológia egész könyvesboltnyi polcokat tölt meg (van is a részlegnek külön neve: „anorexiás irodalom), beszélnek róla a sajtóban, és végtelen sok nézőpontból említik: beszélnek a tünettanról, a lehetséges kezelés(ek)ről, olvashatunk vallomásokat, van sok fénykép a soványságról, viták pro és kontra, satöbbi. Egyszóval az anorexia nervosa kimeríthetetlen tárháza a szociológiai-antropológiai-történelmi-pszichológiai-orvosi műveknek… Ahogyan C. Eliacheff és G. Raimbault jegyzik meg Les Indomptables (Fékezhetetlenek) című közös művükben, legalább annyit írtak az anorexiáról, mint Hamletről, Don Juanról és Antigonéról, a folyamat ráadásul exponenciális.

Akkor tehát nincs is mit mondani erről a témáról, hiszen lerágott csont?

Sajnos többször is kénytelen vagyok ugyanazt a vissza-visszatérő kérdést meghallgatni: „Most, hogy elmúlt a betegséged, rájöttél végre, mi volt az OKA az anorexiának? Hogyan magyarázzam meg az embereknek, mennyire nem érdekel a patológia eredete (ráadásul ez nagyon személyes terület is), és hogy azt tartom igazi értéknek, ha rá tudok cáfolni az „ez, ugye, gyógyíthatatlan? kérdéssel kezdődő általános vélekedésre? Hagyjuk már az eredetmítoszokat: nem vertek, nem éltem át semmilyen traumát és a többi. Az anorexiát nem minden esetben „magyarázza" valami szembeszökő dolog, vagy épp valami tudattalan…

Hogy rövidre zárjam a dolgot, ügyesen kitérek egy „ó, hát ez sok kis dologból áll össze, amiket az ember saját magának mondogat, ezek a dolgok aztán eltorlaszolják a horizontot, végül pedig a saját személyes poklában találja magát az ember mondattal. A gimnázium utolsó évében heves fájdalom tör rám, igyekszem értelmet keresni az elkövetkezőknek, a gyerekkornak vége, az ember ott áll megkövülten a „jövő szó hallatán… Egy rakás disszonáns dolog keveredik szorongató, depresszáló alapokkal, és aztán ott van a világtól való irtózás is, ezek aztán csak úgy olvasztották le rólam a kilókat… többek között… gondolom…

Ez a személyes válasz nagyon is egybeesik más gyógyultak beszámolóival: „rengeteg dolog jött össze egyszerre", hangzik el vissza-visszatérően.

Fel kellett vérteznem magam egyfajta tudományos észjárással, hogy válaszolni tudjak ugyanerre a kérdésre egy pszichológia-szakdolgozat lapjain is. Az ok kevésbé érdekel, sokkal inkább az anorexiából való „kimenekvés módja, így aztán nekiálltam egy harmadik kerülőút keresésének: ez pedig nem volt más, mint az etiopatogenezis (a betegség okainak keresése), ez a mai napig is bizonytalan terület, nekem viszont elsőrendű fontosságú a többirányú tájékozódás, főképpen pedig az, hogy „ha tudjuk az okot, néha már attól is jobban lehet az ember.

Attól tartok azonban, hogy ha az okokat saját lelkében kutakodva keresi az ember, ad vitam aeternam megreked a nem minden esetben létező, a betegséget kiváltó gyerekkori trauma utáni keresésben. Hát nem az a lényeg az anorexiában, hogy… kilépjünk belőle, nem pedig az, hogy az időnket erőltetett, egyszersmind homályos kóroktani tisztogatásra pazaroljuk? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a múlt feltérképezése haszontalan dolog: egész skálányi viselkedésmódot találhat az ember, olyan „figyelmeztető jeleket", amelyekre később még hasznos lehet visszatérni.

Mindezek következtében bátorkodom ellentmondani Pierre André pszichiáternek: egy anorexiás pszichoterápiája nem korlátozódhat arra, hogy „igyekezzünk megfejteni az intrapszichés konfliktust".6 A kifejezés egyfajta titkos, a tudatalattink mélyében lakó szörnyre enged következtetni. Épp ezért én nagyon nem szívesen pocsékolom az időt