A Bundakirály

By Wilson Raj Perumal

„Soha nem számoltam, hogy hány mérkőzést bundáztam meg, de úgy gondolom 80-100 meccsről lehet szó” - Wilson Raj Perumal, a Bundakirály.

Wilson Raj Perumal kétségtelenül a modern futball legnagyobb fogadási csalója, akit csak hátán hordott a föld. Szingapúr egy eldugott falucskájában született az 1960-as években, innen küzdötte fel magát a bundavilág csúcsára, és lett a FIFA által leginkább keresett bűnöző.

Perumalt 2011 februárjában tartóztatták le Finnországban. Úgy döntött, együttműködik a hatóságokkal, és segít feltárni az egész világot behálózó bűnszövetkezet titkait.

A Bundakirály nem fogja vissza magát: kitárulkozása során elképesztő mennyiségű meccsről lebbenti fel a fátylat. Olyanokról, amelyeket mi izgatottan néztünk végig, és amelyeknek már azelőtt megvolt a végeredménye, hogy elkezdték volna.

• Language: Magyar
• Publisher: Twister Media Kft.
• Release date: May 31, 2016
• ISBN: 9786158009713

Book preview

cover.jpg

A BUNDAKIRÁLY

A legnagyobb fogadási csaló önvallomása

WILSON RAJ PERUMAL

ALESSANDRO RIGHI & EMANUELE PIANO

img1.jpg

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Kelong Kings

Confession of the world’s most prolific match-fixer

Invisible Dog Classics

Copyright © Wilson Raj Perumal, Alessandro Righi, Emanuele Piano 2014

Hungarian translation © Hegedűs Henrik, Mann Dániel 2014

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Első magyar nyelvű kiadás: 2014

Kiadja a TWISTER MEDIA Kft.

1184 Budapest, Építő utca 13/C.

Postacím: 1680 Budapest, Pf.: 43.

[e-mail]

www.twistermedia.hu

Felelős kiadó: Értékes Christos

Borítóterv és tördelés: Tóth András László

Kontrollszerkesztő: L. Pap István

Lektor: Dobos Attila

Korrektor: Kótai Kata

Borítófotó: © Liszi Renáta

Belívfotók: Wilson Raj Perumal

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-615-80097-1-3

A szerzőkről:

WILSON RAJ PERUMAL (szül.: 1965. július 31.) szingapúri állampolgár, elítélt futballmeccs-manipulátor. Wilson Raj Perumal részvényese annak a szingapúri bűnszervezetnek, amely mérkőzések manipulálására szakosodott, és sok pénzzel tett meg fogadásokat a világ minden táján megbundázott mérkőzésekre. Finnországban, Helsinkiben tartóztatták le 2011-ben, később ő lett az első ázsiai manipulátor, aki együttműködött az ügyben nyomozó hatósággal.

ALESSANDRO RIGHI (szül.: 1975. április 11.) a New York-i Egyetem újságíró szakán szerzett főiskolai diplomát. Neves híroldalaknál, többek közt a tokiói Jomiuri Simbunnál, és az al-Dzsazíránál dolgozott. A könyv társszerzőjével, Emanuele Pianóval együtt alapították meg az Invisible Dog névre hallgató, független oknyomozó újságírással foglalkozó portált, produkciós irodát és kiadót.

EMANUELE PIANO (szül.: 1977. május 9.) a római LUISS-on szerzett főiskolai diplomát közgazdaságtanból, majd gazdaságfejlesztési szakon egyetemi végzettségre tett szert. Szabadúszó újságíróként, producerként és rendezőként tudósította a legnagyobb olasz és nemzetközi hírügynökségeket Afrika és a Közel-Kelet konfliktuszónáiból. A könyv társszerzőjével, Alessandro Righivel együtt alapították meg az Invisible Dog névre hallgató, független oknyomozó újságírással foglalkozó portált, produkciós irodát és kiadót.

Tartalom

A szerzők megjegyzései

Előszó

Prológus

1. fejezet - Egy falusi srác

2. fejezet - Guppi a tengerben

3. fejezet - Lebukva, leégve, lecsukva

4. fejezet - A tízéves szabadság

5. fejezet - Béka a kútban

6. fejezet - Ah Blur

7. fejezet - A szindikátus

8. fejezet - A bukmékerügynökség

9. fejezet: - A magam ura

10. fejezet - Rendezetlen adósságok

11. fejezet - A névtelen hős

12. fejezet - 1–1

13. fejezet - Visszaeső bűnös

14. fejezet - Búcsú Szingapúrtól

15. fejezet - Én vagyok a megváltó

16. fejezet - Ő, aki a kenyeremet ette

17. fejezet - Amikor beleköptek a levesbe

18. fejezet - A besúgó

Rövidítések

Édesanyámnak

Wilson Raj Perumal

A szerzők megjegyzései

2012 nyarán az Invisible Dog készített egy oknyomozó filmet The Fix (A Bunda) címen, amit azonnal átvett és lejátszott egy nagy nemzetközi disztribútor. A The Fix egy olyan nemzetközi bűnszövetkezetről készített anyag volt, amely képes volt a világ bármely részén manipulálni futballmérkőzések végeredményét. A szingapúri központú szindikátus úgy tett szert jelentős profitra a világ kedvenc játékát kihasználva, hogy komoly összegekkel fogadott a különböző osztályokban lejátszott, manipulált mérkőzésekre.

A film készítése során elutaztunk Szingapúrba, ahol találkoztunk Wilson Raj Perumal – az említett szindikátus egyik részvényese – egyik bűntársával, aki összehozott minket magával Wilsonnal. Wilson volt a bűnszervezet szingapúri ágának első tagja, akit a hatóságok letartóztattak, és egy világtól eldugott, Finnország északi részén levő kisvárosban tartottak fogva. Abban is úttörőnek számít, hogy ő volt az első, aki úgy döntött, együttműködik az európai hatóságokkal, és felfedi, milyen messzire ért el a bűnszövetkezet keze szerte a világon. Mivel személyesen nem tudott találkozni velünk, elkezdtünk e-maileket váltani. Nem kevesebb mint egy év telt bele, amire rengeteg rábeszélés után Wilson is belátta, hogy a történetét igenis érdemes a nagyközönség elé tárni.

Amikor először találkoztunk szemtől szemben Wilsonnal Budapesten, ahol kiadták a hatóságoknak, hogy tanúskodhasson a szingapúri bűnszövetkezet egy másik tagja ellen, és megismertük a történetét, elképedve hallgattuk azt a hihetetlen számot, ahány mérkőzést állítása szerint megbundázott. Azonnal belevetettük magunkat a rendelkezésre álló adatok ellenőrzésébe, nyakig merítkeztünk a jobbára ismeretlen csapatok mérkőzéseibe, amikre fogadásokat kínáltak a fogadóirodák a világ minden táján. Hamarosan minden kétséget kizáróan meggyőződtünk arról, hogy Wilson nemcsak igazat mond – vagy legalábbis általa igaznak vélt verziót ad elő –, de bepillantást enged a nemzetközi futball Pandora-szelencéjébe is. Vallomása a játék tisztaságába vetett hit utolsó morzsáit is kisöpri az olvasók fejéből, és meggyőzi, hogy velejéig romlott, sötét üzelmeket rejtő mélység tátong a nemzetközi topfutball elegáns, patinás máza alatt.

Miközben a könyv szövegét korrektúráztuk, javítottuk és az adatokat egyeztettük, állandóan Budapestre repkedtünk, hogy Wilson vallomásával összefésüljük az általunk felfedett adatokat, úgy döntöttünk, keresünk egy ügynököt, hogy találjon kiadót a készülő könyvnek. Meggyőződésünk volt, hogy Wilson vallomását nem lesz nehéz a könyvesboltok polcára juttatnunk. Ebben azonban óriásit tévedtünk. Amikor az első tíz nagy kiadótól elkezdtek jönni a visszajelzések, azzal szembesültünk, hogy legtöbbjük egyszerűen „jogi rémálomnak" nevezte az elküldött kéziratot. Akármilyen meglepő is volt ez számunkra – hiszen azt gondoltuk, a nagy kiadóknak nagy jogi osztályuk és komoly hátterük van –, egy pillanatra sem hagytuk, hogy a kiadók óvatoskodó hozzáállása eltántorítson minket, és úgy határoztunk, mi magunk adjuk ki a könyvet.

Ha már úgy döntöttünk, hogy Wilson vallomásának teljes súlyát a saját – és az ő – vállunkra vetjük, tudnunk kellett, hogy innentől kezdve különösen óvatosan kell kezelnünk a személyeket, szervezeteket vagy szövetségeket érintő részeket. Ennek értelmében azt a döntést hoztuk, hogy bizonyos esetekben részben vagy egészben kihagyunk, esetleg megváltoztatunk neveket, vagy beceneveket használunk. Néha kihagyunk titulusokat, és az is előfordul, hogy bizonyos események minden körülményét elhallgatjuk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy szelektálunk a Wilson által ismertetett tények között, egyszerűen csak arról van szó, hogy a könyvben szereplő események közül néhányat, különös tekintettel azokra, amiken Wilson egyedül vett részt, nem tudunk kellő alapossággal bizonyítani, vagy nem tudjuk olyan hitelt érdemlő kontextusba helyezni, amit elég hitelesnek érzünk ahhoz, hogy leírjuk. Megpróbálunk mindig olyan átfogó képet adni az eseményekről, amilyet csak lehet, de néha kénytelenek vagyunk visszatartani Wilson történetének bizonyos részeit, hogy a sztori olyan olvasmányos egésszé álljon össze, amilyennek szánjuk. Az olvasó kezében tartott könyv nem egy egyszerű tény- és számgyűjtemény a futballt behálózó bundázásról, és nem is egy vádirat a sportban elharapódzó csalás felelőseinek fejére olvasva. Ez a könyv elsősorban egy férfi életének története.

Alessandro Righi

Emanuele Piano

Előszó

Ha az első betűtől az utolsóig elolvasod ezt a könyvet, a végére nem leszel ugyanaz az ember, aki az elején voltál. Beléd kúszik, bekebelez, és a végén úgy jössz ki Wilson személyes kis labirintusának kanyargós útvesztőjéből, hogy minden forduló és kanyar ott lesz benned, miközben halvány fogalmad sincs, milyen utat jártál be, és miért azt az ösvényt választottad – ha egyáltalán te választottad, és nem kijelöltek rá. Kicsit úgy, mint maga a bundakirály. Ez a könyv egyrészt zavarba ejtő és lenyűgöző iromány, de közben a maga szellemeivel és igazságaival igazi kis aknamező az önismereti és személyiségtréning gyakorlópályáján. Ha úgy szereted a labdarúgást, ahogy én, vagy bármely más olyan versenysportot, amire fogadásokat lehet kötni, ezután sohasem tudod már úgy nézni kedvenc sportodat, hogy közben ne jelenjenek meg a kétely apró, majd végül egységgé összeálló nyomai a fejedben. Nem vagyok biztos benne, hogy ez előny, és ha igen, akkor miben az, de afelől nincs kétségem, hogy a téma részletekben gazdag mélységébe enged bepillantást, és az ilyen élmény sohasem lehet kizárólag rossz. Ez a könyv a halálos bűnök elkövetéséhez hasonlóan elsöpri az igazságosság mítoszát, és nagyobb kontextusba helyezi a történteket úgy, hogy közben az elemei nagyon is összekapcsolódnak. Furcsa módon magyarázattal szolgálnak egymásra, és megmutatják emberi mivoltukat.

Egy apró, nyugat-írországi városkában nőttem fel, és ahogy kamasszá serdültem, úgymond magába szippantott a kocsmákban megbúvó kis fogadóirodák, a fogadási klubok titokzatos, szinte már zárt világa. Volt bennük valami a sötét templomhajók rejtélyes ünnepélyességéből és titokzatosságából. Sohasem tettem be a lábam egybe sem, mert a családom (szerencsére!) nem volt nagy fogadó, azt leszámítva, ahogy apám időnként fel-feldobott egy kis tétet a lóversenypályán, de csak a Grand Nationalen, az Irish Derbyn, az Ascoton és hasonlókon. Szinte ártatlan szórakozásként. De engem inkább a bukik irodái nyűgöztek le, a maguk csábító, titokzatos, néhol kimondott baljós karakterükkel, ahol érezted, hogy zártkörű helyen jársz, ahol a férfiak pletykálkodhattak, és ahol a hely szinte tapinthatóan misztikus aurája adta meg a közeg semmivel össze nem hasonlítható hangulatát. Aztán amikor elkezdtem látogatni a szomszédos, bűnös kocsmákat, az élmény csak még mélyebbé, még intenzívebbé vált. Az összeesküvők titokzatosságával csoportokba verődő férfiak pusmogtak a tévékészülékek közelében, a képernyőkön megállás nélkül fogadóirodák oddszai futottak. Úgy tűnt, minden más megszűnt létezni, vagy legalábbis elveszítette a fontosságát a kezük ügyében levő üzleteléshez képest. Halálosan komoly dolog volt, mindenki teljesen beleélte magát, semmi más nem számított. És persze megvolt benne a pusztítás magva, ami néhányukat egész életére maga alá temette. Elkezdtem megismerni, és azonnal magával ragadott a dolog potenciálisan halálos része. Innentől kezdve nem úgy tekintettem rá, mint egy szándékosan férfisoviniszta, kizárólag férfiak által űzött szabadidős tevékenységre, avagy egy kíváncsi gyermek fantáziavilágára, hanem tisztában voltam az egész mélyén lappangó sötét gonosszal és csapdáival, sőt elsősorban ezek keltették fel az érdeklődésmet.

Két egykori tanítványom mutatta meg nekem ezt a könyvet, akik felnőve a barátaim lettek, és tőlük tudok Wilsonról és a tetteiről is. Nekik és ennek a könyvnek is csak hálával tartozom az élményért. Előfordulhat, hogy ez a könyv gránátként robbantja majd fel azt a világot, amiről szól, és aminek titkaiba bepillantást enged. A maga módján szerencsejáték ez is. Ebben a világban Wilson becsületszegő, ugyanakkor elég becsületes is ahhoz, hogy ne akarja szándékosan bántani a barátait, a családját, és ne okozzon magának se anyagi kárt. Az ő világában minden a pénzről szól, mégsem jelent igazából semmit: pusztán átmeneti, múlékony, semmit sem adó körülmény, ami nem más, mint a fogaskerék, ami mozgásban tartja az egész szerkezetet. A pénz és a vagyon hatalmas tömegben jön-megy, mégsem jelent semmit. A szerencsejáték, a pénz kockáztatásának mindent átható lelkiállapota, a bundázás, a hatalmas összegű fogadások szervezésének izgalma, és az egész légköre, mások bevonása és ügyes manipulálása a nagy nyeremény érdekében, a többiek olyan gátlástalan kihasználása, ahogy ők is kihasználnának téged fordított esetben, és a győzelem pillanatában érzett mulandó, szinte azonnal elillanó örömérzés – ezek jelentették Wilson számára az élete értelmét egészen az utolsó pillanatokig.

Kedvelem Wilsont. Ahogy haladtam előre a könyvvel, úgy kedveltem meg egyre jobban, és úgy értékeltem egyre inkább. Empátiát éreztem iránta, és sajnáltam, amiért kénytelen volt a mindennapi megélhetésért való küzdelemben ezt a kanyargós ösvényt választani. A filozófiája talán nyers, de feltétlenül eredeti: mind állatok vagyunk, akik prédaként elejtik egymást, ha a szükség úgy hozza. Csak hogy egy idevágó metaforát használjunk, ha a tétek az asztalon vannak, akkor nehéz vele vitatkozni, még ha az altruista moralizálás szempontjából közelítjük is meg. Nem kell mást tennünk, mint megnézni egy jó dokumentumfilmet az állatok túlélési ösztönéről, vagy meghallgatni egy hozzáértő kommentárját világunk lehangoló mibenlétéről. A szegények egyre kétségbeejtőbb, nyomorúságos életkörülményeiről, a gazdagok cinikus, nemtörődöm közönyéről, a spirituálisan tökéletesen kiüresedett vallásokról, amelyeket gyakorlatilag kivétel nélkül korrupt politikusok és bürokratává vált egyházi vezetők irányítanak. Ők is egyfajta szerencsejátékot játszanak, csak az általuk megjátszott név nélküli tétek, és az okozott károk humanitárius szempontból sokkal súlyosabbak.

Wilson felnyitotta a szememet, és már másképp tekintettem arra az alaposan megváltozott világra, ami gyermekkoromban lenyűgözött. Nem tudom elítélni azért, amit tett, az útért, amit választott. Mert hát ki vagyok én, hogy így tegyek? Wilson szerényen, jóindulatúan és szánni való körülményekből indult útnak. Tisztán és őszintén, önkritikusan és saját felelősségének tudatában mesél arról, miért tért le a helyes útról, illetve arról, hogy miként jelölték ki számára a rossz ösvényt. Van egy vicc, amit egy komoly szerencsejátékostól hallottam egyszer: egy angol és egy ír éppen az utolsó estéjüket töltik Rómában, amikor a Szent Péter-bazilika körüli szűk utcácskák egyikében félrészegen átesnek a pápa holttestén. Miután a bíboros megesketi őket, hogy három napig egy szót sem szólnak (hogy közben egy „alkalmasabb helyet találjanak a pápa halotti helyszínéül), visszatérnek Londonba, ahol úgy döntenek, ha fogadást kötnek a pápa halálára, az nem számít az esküjük megszegésének. Úgyis mindenki hülyének nézi őket, ha ilyesmire fogadnak. Aztán elválnak útjaik, mindenki megy a dolgára, mielőtt fél év múlva újra egymásba futnak. Tommy Mercedesét a sofőrje vezeti, hátul ül, amikor megpillant valakit, aki Paddyre emlékezteti, amint éppen egy elegáns hotel bejárata előtt üldögél. Kiderül, hogy valóban Paddy az, és nem is tagadja, hogy koldulni ült oda a szálloda elé, hátha „odavetnek neki pár garast, amit aztán feltehet egy lóra a délutáni versenyen. A teljesen összezavarodott Tommy megkérdi tőle, nem tette-e meg a fogadást a pápa halálára, hiszen eredetileg az ő ötlete volt. Mire jön Paddy klasszikus válasza: „Hát persze hogy megfogadtam, csak kötésben tettem fel azzal, hogy a canterburyi érsek is vele megy!"

A könyvből kiderül, hogy Wilsonban sok van Paddyből, és Paddyben is sok van Wilsonból. Erről a viccről mindig azt gondoltam, tökéletesen írja le a szerencsejátékosok lelkivilágát. Egy biztos fogadás, a tuti buli sohasem hozza magával azt az izgalmat, mint amikor kockáztat a fogadó. Wilson minden létező szempontból a főszereplője, a legnagyobb játékosa annak a bizarr világnak, amiről a könyv szól, és amiről lerántja a leplet. Remélem, hogy furcsa, néhol cseppet sem irigylésre méltó, mégis színes és élvezetes életének hátralevő része meghozza számára azt a nyugalmat, amit olyan nagyon kiérdemelt.

Tony Brophy professzor

La Vela, Trevignano Romano

Prológus

Amikor elárultak és feladtak Finnországban, azt gondolták, annyi lesz a sztori, hogy Wilson Rajt szépen visszaküldik Szingapúrba, bezárják, és öt hosszú évre kivonják a forgalomból. Fogalmuk sem volt róla, hogy ezáltal napvilágra kerül a bundázás, eszükbe sem jutott, hogy a rendőrség megvizsgálja a mobiltelefonomat, a laptopomat, és átkutatja az összes holmimat.

Éppen az apró sarkköri városból, Rovaniemiből tartottam visszafelé, és amikor leszálltam a helsinki Vantaa reptéren, megállítottak. Csak engem. Ebből azonnal tudtam, hogy valami nincs rendjén. Éreztem, hogy ez nem egy szúrópróbaszerű ellenőrzés, tudtam, hogy rám szálltak, és minden mozdulatomat éberen figyelik. Valahogy mégsem sikerült még Rovaniemiben elkapniuk, biztos nem gondolták rólam, hogy a reggel 6-kor induló első géppel elindulok. Szóval épphogy megérkeztem a Vantaa reptérre, amikor megjelent a rendőrség, ellenőrizték az útlevelemet, majd lekísértek a reptéri őrszoba kihallgatójába. Bejött egy tiszt. – Ön hamis útlevéllel utazik – közölte.

A tiszt egy szép, nagy fotót tartott a kezében rólam. Csak azt nem tudtam kivenni rajta, milyen póló volt rajtam aznap.

„Honnan a francból szedtem azt a pólót?" Úgy tűnt, elég régen készült a kép.

A tiszt alaposan megvizsgálta a képet, aztán engem kezdett közelről szemügyre venni. – Ez nem az a pasas.

Hát, igen, régi a kép.

A homlokomon levő sebet kezdte el keresni. Van egy forradás a fejemen, pont a hajam alatt, de a tiszt nem vette észre. – Nem, nem ő az – mondta a fejét rázva. – Ez nem az a pasas.

Csakhogy közben a rovaniemi rendőrség ragaszkodott hozzá, hogy fogva tartsanak, úgyhogy ott ücsörögtem a Vantaa reptér rendőrségi kihallgatószobájában.

Egy nappal korábban a helyi rendőrség egy másik indiai pasason ütött rajta egy rovaniemi hotelben. – Hé, maga Wilson Raj Perumal? – Perumal vagyok – mondta a férfi, miközben felemelte a kezét –, de nem Wilson Raj.

Valaki megadta a finn rendőrségnek a valódi adataimat: indiai származású szingapúri állampolgár, valódi név, valódi arckép. A rendőrség pedig végighívogatta a város összes szállodáját. – Ha bejelentkezik – kérték mindenhol –, azonnal jelentsék nekünk!

Valaki csak egy ilyen alkalomra tartogatta azt a régi fényképet rólam… de vajon ki lehetett?

A letartóztatásom előtti éjszakán e-mailen komoly vitám volt egy Makaón élő szingapúri pasassal, akit úgy hívtak, Benny.

Talán Benny volt az – gondoltam. – Elég befolyásos hozzá.

A vitánk a pénzről szólt, amivel tartoztam neki. 1,1 millió szingapúri dollárról, ami nagyjából 900 ezer amerikai dollárnak felel meg. Még korábban veszítettem el az összeget, amikor Premier League-meccsekre fogadtam, de már közel 800 ezret visszafizettem neki. 

– Hamarosan rendezem a fennmaradó 300 ezret, csak légy még türelemmel – írtam Bennynek. – Tarts ki még egy kicsit. 

– Nem lehet – válaszolta. – Engem üldöznek a pénz miatt. 

– De hát adtam neked 800 ezret – írtam. – Azt hiszed, nem adom meg a maradék 300-at? Csak adj még néhány hónapot, és rendbe teszlek. 

– Tudom, milyen nevet használsz mostanában – fenyegetőzött –, és azt is, milyen útleveled van, Raja Morgan Chelliah. 

– Baszódj meg! – válaszoltam. – Csinálj, amit akarsz!

Most pedig az járt a fejemben, biztosan ez a kurafi áll a dolog mögött.

De miért tenne ilyet? Hiszen ha engem letartóztatnak, ő sem kapja meg a pénzét.

1. fejezet

Egy falusi srác

A nevem Wilson Raj Perumal, indiai tamil származású vagyok, Szingapúrban születtem.

Ma Szingapúr fejlett ország, de 1965-ben, amikor születtem, még nem volt az. Abban az évben Szingapúr elszakadt Malajziától, és önálló országgá vált. Édesapám és édesanyám született malájok voltak, de a függetlenedés után úgy döntöttek, Szingapúrba költöznek, és végül az újonnan alakult ország állampolgárai lettek. Mi, gyerekek már szingapúrinak születtünk.

Az öt gyermek közül én voltam a harmadik. Volt egy nővérem és egy bátyám, valamint egy húgom és egy öcsém. Ennél középsőbb már nem is lehettem volna. Gyerekként csak egy kampongi srác voltam, ami malájul falusit jelent. A családomnak volt egy apró földje a Szingapúr nyugati részén levő Csua-Csua Kangban, ahol sertéstenyésztésből és földművelésből éltek az emberek. Nem mondhatnám, hogy falun éltünk, inkább amolyan elővárosias helyen laktunk egészen közel a városhoz, és még közelebb a vasútvonalhoz, ami Malajziát összekötötte Tanjong Pagarral, a szingapúri Központi Üzleti Negyeddel.

Meglehetősen szegény volt a családunk. Apám egész gyermekkorom alatt próbált magának rendes munkát találni, majd vállalkozó lett, és saját céget alapított, ami közvilágításra, kábelezésre és hasonlókra kiírt közbeszerzési pályázatok ügyeit intézte. A szerencsejáték egyáltalán nem érdekelte, egyenes ember volt, aki önkéntes alapon rendfenntartó feladatokat is vállalt. Apám ezenkívül feketeöves cselgáncsozó és küzdősporttanár is volt.

Rengeteg rokonunk élt a malajziai Johorban, a Johor-tengerszoros másik oldalán. A legtöbben közülük gumifák csapolásával foglalkoztak, a gyarmati időkben mindannyian a briteknek dolgoztak. Amikor 1957-ben Malajzia függetlenné vált, a rokonok a johori önkormányzatnak kezdtek dolgozni, és a gumifák közé költöztek. Rengeteg gumifájuk volt, az ezeknek a kérgéből lefolyó latexet fogták fel, majd hordókba gyűjtötték, és eladták. Amikor tanítási szünet volt, én is mindig elutaztam hozzájuk, hogy segítsek. A munka hajnali 4-kor kezdődött, és délután 1-ig tartott. Ezután mindannyian hazamentünk, és a délután hátralevő részét pihenéssel töltöttük.

Egészen az 1970-es évekig Szingapúr roppant fejletlen ország volt, ahol az embereknek kézzel kellett megszabadulniuk a felgyülemlett szartól. A hitvány munkát a kínaiakra bízták. Ez úgy nézett ki, hogy ültél a vécén, végezted a dolgodat, aztán egyszer csak eltűnt a segged alól a lavór, ami a végtermék összegyűjtésére szolgált. – A picsába, hova tűnt a lavór?

És ekkor egy kínai egy tiszta lavórt tolt be alád, amiből előtte kézzel tüntette el a szart.

Voltak már autók akkoriban is, de nekünk még nem. Volt áramunk, de folyóvíz egészen 1975-ig nem lett bevezetve a lakásunkban. Amikor kisfiú voltam, édesanyám öt kilométert gyalogolt, hogy tiszta ivóvizet hozzon a családnak. Szerencsére közvetlenül a ház mellett volt egy saját kutunk, amiből fürdővizet, meg hasonlókra használt vizet húzhattunk fel.

Kissrácként a Teck Whye általános iskolába jártam, ami sétatávolságra állt az otthonunktól. A nyári szünetekben édesanyám mindig azt kérdezte: „Wilson, miért nem mész el eladni néhány kókuszt?"

Volt egy kis kertünk, benne néhány jákafával – hatalmas gyümölcsöt hoz, aminek puha sörtéi vannak, félbe kell vágni, és úgy lehet eladni –, rambutánnal, duriánnal, kókuszpálmákkal és még egy sereg más gyümölccsel. Voltak curryfáink is, és az a hosszú növény, amit tamilul úgy hívnak: „murungai". Az indiai nők elsősorban azért főzték meg, mert nagyon jót tett az erekciónak. Anyám mindig felbérelt egy fickót, aki ügyesen mászott fára, ő gyűjtötte össze nekünk a kókuszokat. Ezután a nap hátralevő részét azzal töltöttük a testvéreimmel, hogy meghámoztuk a kókuszt, majd nyakunkba vettük a környéket, és hámozott kókuszt meg mindenféle más gyümölcsöt árultunk édesanyám barátainak. A szünidő egyébként is mindig jó alkalom volt arra, hogy kisebb munkákat vállaljak az otthonunk közelében levő ipartelepen. Az itt keresett pénzből vettem meg a tankönyveimet és év elején az új iskolai egyenruhámat.

Csua-Csua Kangban mindig rengeteg sár és rengeteg víz volt. Gyakoriak voltak az áradások, főleg az esős évszakban. Az árvizek idején gyakran előfordult, hogy a kidőlt villanyoszlopokról leeső vezetékek rövidzárlatot okoztak, és az embereket agyonütötte az áram. Hétéves koromban akkora árvíz volt, hogy az egész kerületünket vastag sárréteg borította. Akkoriban mindig kiszaladtunk az utcára, és segítettünk betolni az emberek autóit, amit ők pedig aprópénzzel háláltak meg.

A házunk mellett volt egy emésztőgödör, ami a nagy esőzések idején rendszeresen kiöntött. Ezeken a napokon édesanyám nem engedett ki az utcára, úgyhogy ilyenkor mindig felültem a konyhaablakba, lelógattam a lábam, és néztem, milyen tárgyakat sodor el előttem a víz. Figyelmesen néztem, hátha hoz valami olyat az ár, amit érdemes megtartanom. Egy labdát, vagy ilyesmit. Volt egy apró fahíd, ami a kertünkön ívelt át, pont az emésztőgödör fölött. Az emberek itt rövidítették le az utat a kerület másik részébe. A híd elég szűk volt, és kimondottan veszélyes volt átkelni rajta, különösen áradások idején, amikor az emésztő kiöntött. 12 vagy 13 éves lehettem, amikor észrevettem, hogy egy új esernyő bukdácsol a hullámokon. Fejtetőre állva közeledett.

A kurva életbe! – gondoltam, miközben feltápászkodtam a helyemről. – De hiszen ez egy vadonatúj esernyő!

Aztán hirtelen megláttam egy fejet. Egy lány feje volt, ahogy hol felbukkant, hol alámerült a habok közé. Szóltam anyámnak, kirohantunk a házból, és üldözőbe vettük az esernyőt, hátha ki tudjuk halászni a lányt a vízből, de az ár túlságosan erős volt. Biztosan megcsúszott, és beleesett a vízbe, amikor a hídon próbált átkelni. Másnap találták meg a lány élettelen testét fent, északon, a Kranji víztározónál.

A házunk közelében futó vasúti sínpár szintén tragikus események helyszíne volt. Még gyerek voltam, amikor anyukám egyik barátnője a vonat elé vetve magát követett el öngyilkosságot, hogy elmeneküljön verekedős férje erőszakossága elől. Egy fiatal pár, akiknek a szülei nem engedték meg, hogy házasságot kössenek, szintén azon a sínpáron vetett véget az életének. És ugyanez történt a német juhászunkkal, amikor 17 éves voltam.

Abban az időben nem volt televíziónk, úgyhogy átjártunk a szomszédunkhoz, hogy tamil filmeket nézzünk a készülékükön. Apám szerette a futballmeccseket is, mivel több barátja is a szingapúri első osztályban dolgozott játékvezetőként. Nagyjából 11 éves lehettem, amikor egyik éjszaka apám felébresztett. 

– Gyere – mondta –, ülj ide mellém, és nézzük együtt a meccset.

Ez volt életem első futballmeccse, amit végignéztem. Egy FA-kupa-döntő volt. Nem biztos, hogy jól emlékszem, de azt hiszem, a Manchester United 1–0-ra elveszítette a finálét. Csak támadtak és támadtak 80 percen keresztül, de aztán egy kontrából kaptak egy gólt, és 1–0-ra kikaptak. Attól a naptól kezdve Manchester United-szurkolóvá váltam. Az egész család nekik szurkolt. Ugyanakkor örökös kedvenc játékosom Diego Maradona, aki viszont az SSC Napoliban játszott. Számomra ő mindig különleges marad, ő volt minden idők legjobb játékosa. Megpróbáltam minden meccsét megnézni. A világbajnokságok kivételével Szingapúrban nem közvetítettek élőben mérkőzéseket, ezért minden más dolgomat félretéve úgy alakítottam a programjaimat, hogy mindig láthassam Maradona felvételről közvetített meccseit. Ő volt a példaképem, egy igazi futballzseni. Közben persze rajongtam más híres játékosokért, például Gheorghe Hagiért, Johan Cruyffért, Enzo Francescoliért és Ederért is. Fiatalabb koromban teljesen beleestem a sportba, a futballistákon kívül olyan hőseim voltak, mint Sebastian Coe, Muhammad Ali és John McEnroe.

Akkoriban elég rosszul beszéltem angolul. Úgy értem, annak ellenére, hogy az angol volt az első nyelvünk az iskolában – matematika, történelem, természettudományok… mindet angolul tanultuk –, nem igazán volt senki, akitől jól megtanulhattuk volna a nyelvet. Mindannyian törtük az angolt, de a legrosszabbak a kínaiak voltak. Annyira bénák voltak, hogy a fiúkat „Ah Bengnek, a lányokat „Ah Liannak neveztük, ami a zsivány, illetve a ribanc megfelelői voltak a hokkieni utcai zsargonban. Amikor összefutottunk velük a suli után, csak úgy kiáltottunk oda nekik: „Hahó, Ah Beng! Hová-hová?"

– Helló, hé!

– Hogy vagy, la?

Néha amolyan keveréknyelven beszéltünk egymással, akár egy mondaton belül is használtunk az angollal keverve tamil, kínai és maláj szavakat. 

– Na bej Csi-bej. Mi a faszt csinál az a faszi? Lu ki ma.

A káromkodás megszokott dolog volt, főleg a kínaiak között. Az első dolguk, hogy felkelés után azt kiáltják: „Na bei Csi-bej!, ami szó szerint azt jelenti, hogy „az anyád picsáját hokkieni dialektusban. Ők így mondták, hogy jó reggelt.

Az iskolában második nyelvként tanultuk az anyanyelvünket. Nem volt kötelező, ha úgy akarta, egy indiai srác is tanulhatott mandarint, és egy kínai is tanulhatott tamilul. Én ugyan sohasem találkoztam Szingapúrban olyan kínaival, aki tamilul tanult volna, viszont sok indiai akadt, akik megtanulták a mandarin kínait. Én tamilt tanultam második nyelvként, de beszélek malájul, valamint egy kicsit kínaiul és szingalézül is. Az nem érdekelt, hogy megtanuljak thai nyelven vagy fülöp-szigetekiül, hiszen a legtöbb szingapúri, aki beszéli ezeket a nyelveket, az vagy strici – a prostitúció legális Szingapúrban –, vagy csak bukik az ezekből az országokból származó nőkre.

13 éves voltam, amikor először fogadást kötöttem. A nálam jóval idősebb szomszédunkkal fogadtam, hogy a Manchester United nyeri az FA-kupa döntőjét. Vesztett, de nem volt hajlandó fizetni, én pedig túl fiatal voltam, hogy kiálljak magamért, és követeljem a jussomat. Akkoriban már elég gyakran kártyáztam a barátaimmal, és néha még apróbb fogadásokat is kötöttünk. A kedvenc szórakozásunk egy kínai kártyajáték, a „si ki phuay volt, ami a pókerre hasonlított. A szerencsejáték illegális volt Szingapúrban, és a szüleink nem engedték, hogy pénzben játsszunk, ezért kénytelenek voltunk a város szélén elhagyatott helyeket keresni, ahol nyugtunk volt. 16 éves voltam, éppen az iskola mögött kártyáztunk, amikor váratlanul rajtunk ütött a rendőrség. Az egyik barátommal ugyanabba az irányba kezdtünk futni, miközben egy rendőr loholt utánunk. Amikor kiértünk a házak közül egy nagyobb térre, a rendőr ránk emelte a pisztolyát, és azt kiáltotta: „Ti, ketten, álljatok meg, vagy lövök!

A barátom lelassított, hátranézett, és azt fontolgatta, megadja magát, de nekem más terveim voltak. 

– Te seggfej – kiabáltam neki –, nem fog rád lőni azért, mert kártyáztál! Fuss tovább!

Sikerült meglépnünk, és rendben hazaértünk.

Egy másik alkalommal két barátommal együtt letartóztattak, mert egy bevásárlóközpont lépcsőjén kártyáztunk. Bevittek minket az őrszobára. Mivel nem volt a közelben egy indiai származású rendőr sem, tamilul kezdtem beszélni a társaimhoz. 

– Figyeljetek – kezdtem bele. – Amikor vallomást teszünk, mondjuk azt, hogy csak ketten űztünk szerencsejátékot, a harmadik csak nézte. 

– Mit mondjunk, melyikünk volt az, aki csak nézte? – kérdezték.

– Én, ti faszok, hát ki más – mondtam. – Én találtam ki, hogy ezt mondjuk.

Nem arra szántak, hogy híres professzor legyen belőlem. Közepes tanuló voltam, se túl hülye, se túl okos. Az egyetlen alkalom, amikor valóban nekiduráltam magam a tanulásnak, mindig a vizsgák előtt három héttel volt. Ennyi, semmi több. Senkinek sem sikerült belém vernie a tanulás fontosságát.

Amiben viszont igazán tehetségesnek bizonyultam, az a sport volt. Bár imádtam a futballt, a gimnáziumi tanáraim meggyőztek, hogy inkább atletizáljak. Egy mezeifutó-versenyen második lettem, az iskolai atlétikacsapat kapitánya kiszúrt, és magához vett. Ez a tanár arról volt híres, hogy egészen a ’70-es évektől kezdve remek futókat faragott a diákjaiból, ezért az atlétika népszerűbb volt az iskolában, mint a többi sportág. Nem voltam született atléta, kemény munkába telt, hogy azzá váljak. Mindennap hajnali ötkor keltem, és futottam 10-15 kilométert még az iskola előtt. Amikor véget ért a tanítás, egy kicsit pihentem, aztán irány az atlétikapálya a délutáni edzésre. Arról álmodoztam, hogy megnyerem az iskolák közti versenyt. Középtávfutó lettem, a 800 métert 1 perc 58 másodperc alatt, az 1500 métert 4 perc 7 másodperc alatt futottam, ami nem rossz eredmény egy iskolásfiútól. Nem volt rendes, profi edzőm, és táplálkozási tanácsokat sem kaptam senkitől, de olyan profi sportolókkal készültem együtt, akik nálam hosszabb távokon versenyeztek. Az akkori edzőm nagyon rendes ember volt, aki az idejét és a saját pénzét nem kímélve, bármiféle ellenszolgáltatás nélkül foglalkozott fiatal atlétákkal. Sivalingam úr volt a neve, és megengedte, hogy azokkal a válogatott atlétákkal eddzek együtt, akik a hírneves Swift Athletes Association nevű klub versenyzői voltak. Az edzések kemények és kimerítőek voltak. Utána mindig együtt mentünk el a Hawker centerbe, ami egy szabadtéri étkezde volt, és ott ettünk-ittunk. A tinédzserkorom a sport körül forgott, senki sem vette a fáradságot, hogy közölje velem, amit csinálok, annak semmiféle jövője sincs. Ha meg is döntöttem volna egy világcsúcsot, akkor sem történt volna semmi, ami jelentősen megváltoztatta volna az életemet. Csak jóval később ébredtem rá, hogy a srácok, akikkel és akik ellen versenyeztem annak idején, mind abbahagyták a sportolást a suli végeztével, vagy ha folytatták, maguk is tornatanárok lettek.

Az iskola mellett a másik szabadidős tevékenységem a cserkészkedés volt. Még mindig fejből fújom az Isten, a Szingapúri Köztársaság és a Cserkész Szövetség előtt tett fogadalmat. Cserkészként hozzáfértünk az iskola néhány, mások elől elzárt szobájának kulcsaihoz, például az audiovizuális segédeszközök (AVA) terméhez, amit néha kitakarítottunk, hogy jók legyünk az osztályfőnöknél. Egyik délután egy barátom és cserkésztársam valahogy lemásolta az AVA szoba kulcsát. Onnantól kezdve ott töltöttük a hétvégéket, és éjszakába nyúlóan filmeket néztünk. Egy ilyen hétvégén jött az ötlet, hogy ellopjuk az egyik videomagnót, amit aztán a belvárosban eladtunk. 500 szingapúri dollárt kaptunk érte. A zsákmányt egyenlő arányban osztottuk el. Ez 1984-ben történt, 18 éves voltam, és már maga a belvárosba való utazás roppant izgalommal töltött el. Az 500 dollárral a zsebünkben beültünk egy moziba megnézni valami filmet, de már nem emlékszem, melyik film volt az. Amikor észrevették a lopást, az iskola feljelentést tett, de senkit nem vettek őrizetbe. Az igazgató azon csodálkozott, hogy tűnhetett el a videomagnó, miközben semmi nyoma nem volt betörésnek.

Az eset után néhányan a barátaim közül rákaptak, hogy az éjszakákat is az iskolában töltsék. Később külsősöket is hoztak magukkal, és egy komoly betörést kezdtek tervezgetni. Akkorra már végeztem a középiskolai tanulmányaimmal, és az egyetemi előkészítőre jártam. Művészeti és társadalomtudományi szakra jelentkeztem, ha elvégeztem volna, valószínűleg most tanár lennék valahol, és másképp alakul az életem. De a sorsnak más tervei voltak velem.

Egy hétvégén a haverjaim betörtek az iskolába, és az összes létező elektromos eszközt ellopták az AVA-szobából. Aztán rajtaütöttek az iskola menzáján, és felfaltak mindent, hogy csillapítsák éhségüket. Az egyik barátom, akit Rajah-nak hívtak, ellopott egy pár használt futballcsukát, amit valaki a menzán tárolt. A marhája aztán felvette a cipőt egy osztályok közötti focimeccsen, ahol persze kiszúrta rajta az igazi tulajdonosa.

– Hé! – kiáltott rá. – Az az én cipőm!

Barátok voltunk. Ha ott vagyok, elrendezem a dolgot egy bocsánatkéréssel, és nem lett volna semmiféle következménye a dolognak. Rajah barátom viszont túl önfejű volt ahhoz, hogy beadja a derekát, és inkább vitába szállt. 

– Nem! – kiabálta vissza. – Ez az én cipőm!

Ekkor a cipő tulajdonosa, aki pontosan tudta, hogy az övé a csuka, a menzáshoz fordult, akinél azért hagyta a pár cipőt, hogy biztonságban legyen. A menzás jelentette a dolgot az igazgatónak, aki szólt a rendőrségnek. Rajah-t kihallgatták, azt vallotta, hogy a cipőt az iskola mellett vette az utcán. A fiú, akitől állítólag megvette a focicsukát, egy másik barátom, Maniam volt. Őt is elkapta a rendőrség, és miután alaposan „hidegre tették", beismerte, hogy részt vett az iskolai betörésben.

Ha most azon töröd a fejed, hogy tettek valakit hidegre a rendőrök, akkor hadd világosítsalak fel, hogyan végezte a nyomozati munkát annak idején a szingapúri rendőrség. Ha a leghalványabb gyanú is felmerült veled szemben, hogy bűnös vagy, de te tagadtad, hogy részt vettél a bűncselekményben, a rendőrség „hidegre tett". Ez azt jelentette, hogy a hajnali órákban, mondjuk 4 órakor arra kényszerítettek, hogy lezuhanyozz, aztán csuromvizesen odaállítottak a légkondicionáló elé, és fújatták rád a hideg levegőt úgy, hogy csak egy alsónadrág volt rajtad. Ha ez nem volt elég, hogy meggyőzzön, jobb, ha beszélsz, következett a második fokozat: a rendőrök úgy vertek összevissza, hogy semmiféle külsérelmi nyom nem maradt rajtad. Valószínűleg kiképezték őket, hogyan kell csinálni, de mindegy is, mert bár mielőtt valakit tárgyalásra vittek, mindig átesett egy orvosi vizsgálaton, azonban az orvosok úgy tettek, mintha nem vettek volna észre semmit.

Miután hidegre tették, Maniam úgy énekelt, mint a kismadár, és minden azonnal kitudódott: a focicsuka, a videomagnó, minden. Miközben az osztálytársaimat innen-onnan fogdosták össze a rendőrök, én éppen Malajziában voltam egy atlétikaversenyen, az ASEAN Iskolai Atlétikai Viadalon. Amikor visszatértem Szingapúrba, kedves invitálás érkezett, hogy ha bokros teendőim engedik, jelenjek meg a rendőrségen. Apám elkísért. A barátaim persze mind köptek, és bemártottak engem is, mint bűnrészest. Mindannyiunkat betöréses lopás miatt pereltek be, engem próbaidőre bocsátottak. 18 éves voltam, és a szüleim addig a napig azt gondolták, rendes, becsületes kisfiuk van. Apám megpróbálta teljesen figyelmen kívül hagyni, ami történt, de anyámat más fából faragták: ahogy beléptünk a házba, minden keze ügyébe eső tárgyat hozzám vágott. Csak hogy még rosszabb legyen a helyzet, mivel egy szingapúri középiskolát képviseltem egy nemzetközi versenyen, az eset a címlapokra került.

„Az ASEAN iskolai atlétát betörésért ítélték el!"

A kurva életbe, hát hogy a francba menjen az ember iskolába, miközben az újságok címlapján az áll, hogy tolvaj. Szerencsétlen balfék voltam. Annyira megalázó volt a helyzet, hogy úgy döntöttem, másik iskolát választok.

Miután sikeresen letettem a záróvizsgáimat az előkészítőben, megkezdtem a kötelező katonai szolgálatot. A minden szingapúri állampolgár számára kötelező szolgálat két és fél évig tartott. Sportolóként külön edzéseken vehettem részt, és jobbára sikerült elkerülnöm, hogy a katonai táborba kerüljek. A katonai szolgálat első három hónapjában harcászati alapkiképzésen vettünk részt. Kemény volt, de élveztem, mert új élmény volt. Megtanultunk puszta kézzel harcolni, lőttünk mozgó célpontokra M–16-os gépkarabéllyal. Ebben az időszakban megpróbáltam bekerülni a tiszthelyettesképzőbe is.

Tengerésztiszt akarok lenni – gondoltam magamban. – Jelentkezni akarok önkéntesnek.

A közeli barátaim közül néhányan akkor már a honvédségnél voltak, hordták a fehér egyenruhát és a tányérsapkát. Az volt az álmom, hogy tengerésztiszt legyek. Én voltam az egyik legjobb fizikai állapotban levő kadét, ráadásul minden iskolai címet megnyertem futóként, amit csak lehetett. Még a bakák között is én voltam a leggyorsabb 2,4 kilométeren, és akadályfutásban is csak egyvalaki volt jobb nálam. Amikor jelentkeztem, a haditengerészet átfuttatta a személyi adataimat az adatbázisán. 

– Maga büntetett előéletű, ezért nem jelentkezhet – mondták. – Sajnáljuk, de nem lehet tengerésztiszt.

Teljesen összetörtem. Beletelt néhány napba, amíg megemésztettem a hírt. Ha hagyták volna, hogy jelentkezzek, nagyjából ezer szingapúri dollár lett volna a havi fizetésem, ami akkoriban nem számított rossz pénznek. Ehelyett azon agyalhattam, büntetett előélettel arra még jó voltam, hogy kopasz bakaként egy M-16-ossal lövöldözzek, de arra már nem, hogy továbbszolgálatosként hivatásos katona legyek. Az életem hirtelen értelmét vesztette, az álmom, hogy a hazámat szolgálva értékes tagjává váljak a társadalomnak, nyom nélkül elpárolgott. Innentől kezdve magasról szartam a kötelező katonai szolgálatra.

Egészen 19 éves koromig nem foglalkoztam komolyan szerencsejátékkal. Egyik nap az egyik legjobb barátom, akivel korábban együtt futottam, Kanan keresett fel. 

– Hé, Wilson! – mondta szemmel látható izgalommal. – Voltam a Jalan Besar Stadionban meccset nézni, és láttam ott néhány öreget, akik focimeccsekre fogadtak. Öreg kínai pasasok voltak.

A Jalan Besar egy nagyon híres stadion volt, nem messze a szingapúri „Kis-Indiától". A szingapúri futball bölcsőjének számított. Itt székelt a Szingapúri Labdarúgó-szövetség, és az egész stadion olyan volt a szingapúri futballistáknak, mint egy múzeum. A Jalan Besar szentimentális hely volt mind a játékosok, mind a futballban dolgozók számára, nem csoda, hogy népszerű találkozóhelynek is számított. Itt edzett a válogatott is a nemzetközi meccsek előtt, ezért a gyep mindig kifogástalan állapotban volt. A ’70-es és a ’80-as években volt a nemzet büszkesége. Simán vertek 5–0-ra olyan csapatokat, mint a Fülöp-szigetek. Akkoriban a legjobb játékosunkat Fandi Ahmadnak hívták, de az is lehet, hogy ő minden idők legjobb szingapúri futballistája. Ahmad annak ellenére nagyon kedves, közvetlen srác volt, hogy tiszteletet parancsoló nemzetközi karriert futott be: játszott a holland FC Groningenben, és gólt lőtt a milánói Internazionalénak az UEFA-kupában. Szintén jó játékos volt Varadaraju Sundramoorthy, aki a svájci FC Baselben játszott. Sohasem láttam más szingapúri játékost, aki olyan ügyesen sarkalt bele a labdába, mint Sundramoorthy. Fandi és Sundram, mindketten 16 évesen kerültek be a szingapúri válogatottba. Ők és a hozzájuk hasonló szingapúri futball-legendák mind a Jalan Besar gyepén csiszolták tudásukat annak idején, ami miatt a stadion olyan volt a szingapúriaknak, mint a braziloknak a Rio de Janeiró-i Maracana.

– Öreg kínaiak fogadásokat kötöttek a futballmeccsre a Jalan Besarnál – mondta Kanan.

Kanannal meg voltunk győződve róla, hogy igazán értjük a futballt, erre jönnek ezek a vénemberek, ráadásul kínai vénemberek. Hát mit tudhattak ők a futballról? Biztos voltam benne, hogy ha fogadunk velük, nyerni fogunk. 

– A kurva életbe! – kiáltottam Kanannak. – Gyerünk, nézzük meg őket!

A kínai öregek a Jalan Besar főlelátójának bukmékereknek fenntartott sarkában üldögéltek. Bár a szerencsejáték illegális volt Szingapúrban, mindenki, még a rendőrség és a futballszövetség alkalmazottai is tudtak róla, hogy a stadion főlelátóján van egy sarok, ahol bukmékerek dolgoznak. Már jóval a születésem előtt, a ’60-as években is ott volt. Normális szurkoló amúgy sem ült volna arra a nagyjából 50 ülőhelyre, ahol az öreg kínaiak ültek, és olyanra sem emlékezett senki, hogy a rendfenntartók valaha odamentek volna hozzájuk balhézni. Ez afféle hobbi volt a kínaiak számára: a munka után kisétáltak a stadionba, és ott töltötték az estét. Ücsörögtek, teázgattak, és fogadtak egymás között a meccsekre, bárki játszott is éppen. A legkorábban érkezők általában azzal nyitották meg a napot, hogy az aznapi meccsről kezdtek beszélgetni. Legtöbbször halvány fogalmuk sem volt arról, kik szaladgálnak előttük a pályán, ezért meg kellett várni, hogy jó néhány perc elteljen a meccsből, és a bukik a játékot látva megalkossák a megfelelő oddszokat a hendikep-fogadáshoz, illetve az összes szerzett gólhoz.

Mondjuk, hogy a Pirosak elkezdték a Fehérek elleni meccset, aztán öt perc elteltével a bukik azt kiáltották: „Fél gólra adom a Pirosak győzelmét", és ezzel megindult a fogadás.

Akkoriban létezett a Szingapúri Üzleti Liga, a Helyi Nemzeti Bajnokság és a Választókerületek közti Kupa. Mindegyik amatőr bajnokság volt. A Szingapúrban játszott nemzetközi meccsek általában a Délkelet-Ázsiai Bajnokság, az Ázsia-kupa, vagy hasonló bajnokságok mérkőzései voltak. Volt ott egy pasas, úgy hívták, Taj Szun, de mi csak HQ-nak szólítottuk. A bukik és a fogadók az otthonában hívták fel, hogy érdeklődjenek, hol játsszák az aznapi meccseket, mivel számtalan stadion volt Szingapúrban. HQ volt a mi kis falurádiónk. Hogy Taj Szunból miként lett HQ, azt valahogy sohasem kérdeztem meg, de az biztos, hogy mindig roppant lelkesnek tűnt a telefonban, amikor a bukikat és a fogadókat a megfelelő helyszínek felé irányította. 

– Ma a Toa Payoh Stadionban lesz meccs – jelentette be. 

– Rendben. 

– Délután 7:30-kor.

– Ott leszek.

A barátaimmal sokféle