Narkózis

By Adolf Koelsch

Manapság teljesen természetes a fájdalomcsillapítás bármely sebészi beavatkozás során, legyen az a legkisebb is. Ám nem volt mindig így. Könnyen átsiklunk afölött, hogy még kétszáz évre sem tekint vissza az érzéstelenítés és altatás az orvostudományban. Adolf Koelsch regénye a modern aneszteziológia előfutárának és megteremtőjének, William T.G. Mortonnak állít emléket ebben az epikus igényű nagyregényben. Annak a tragikus sorsú embernek, aki életét áldozta az érzéstelenítés kutatásáért, kockára téve személyes sorsát, életét, hírét. A kötetet Vécsey Leó fordította.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 19, 2020
• ISBN: 9789635590391

Book preview

Adolf Koelsch

NARKÓZIS

A FÁJDALOM ELLENI KÜZDELEM REGÉNYE

fordította:

Vécsey Leó

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-039-1 EPUB

ISBN 978-963-559-040-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

a mű eredeti címe:

Narkose

Der Roman vom Kampf gegen den Schmerz

első kiadás: 1938

az elektronikus változat az 1941. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító Ernest Board (1877 – 1934) T.W.G. Mortont

ábrázoló festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

A lány ennivalóan csinos volt, redőzött, bő, a lába hegyéig omló harangszoknyájában, - ami a legdrágább, őzbarna bostoni kelméből való, - hihetetlenül karcsú dereka fölött kecses és finoman formált felsőtestével, amely olyan volt, mint valami pompás virág kelyhe, ami most pattant elő bimbójából. Divatos, szép ruha volt ez, olyan, aminőt a diplomaták feleségei vagy a divatlapok eszményi nőalakjai, újabban pedig a modern, olcsó divatáruházak mintakollekciói hoztak Európából a minden fantázia nélkül való új-angol¹ államokba. Az a ruha, amelytől titokban mindenki el volt ragadtatva - a puritánok minden bábeli felháborodása ellenére is, - aki csak tetszeni, hódítani vagy gyönyörködni tudott a női test diadalmas szépségében, amelyet jó ideje már, nem próbáltak méltókép keretezni, de mégsem tudtak megfosztani veszedelmesen vonzó bájától. Mert ez a forró szépség, mint a rétek frissenzöld, harmatos hajtása, puha csillámlással és üde teltséggel áttűzött a szemérem könnyű közönyködén a mély és merész nyakkivágás gyöngyházfényű mezeje felé, ahol a selymesfehér bőr és a meleg, kerek hús kultuszának természetes temploma hívogatta az örök híveket.

A szép, fiatal teremtés azonban ebben a pillanatban szemmelláthatóan semmit sem érzett abból a benső ujjongásból és örömből, amit a szépség és jólöltözöttség tudata kelt a nőben. A szeme borús volt, ívelt szája bágyadt és hamvas arcán valami zavart szenvedés tükröződött. Sőt az ideges rángásban riadt feszültség, ájult rémület és meglepett felháborodás indult rohamra a szabályos vonások ellen. Mint valami foglyul ejtett, királyi fenevad, mi ki akar törni ketrecéből, de a kegyetlen rács visszaparancsolja, járkált fáradhatatlanul és szünet nélkül puha macska-lépéseivel fel és alá a szőnyeg borította szalonban. A vendéglátó háziasszonyt várta, bizalmas anyai barátnőjét és jóakaró ját, akihez segítségért fordult most... És mialatt újra é újra végigmérte a szobát égő türelmetlenséggel, tekintet minden pillanatban visszatért balkezének bepólyázott é mereven kinyújtott mutatóujjára, amelyet, mint valami féltett kincset, mellmagasságban, szinte szertartásos ünnepélyességgel tartott maga elé.

A fehér kötés, amely a széleken nem volt már egésze tiszta, az egész kezet és csuklót elborította és a vastag u formátlanul és mereven emelkedett ki belőle. Látszott, hogy nagyon fáj. De ugyanakkor a fiatal leányt valami már ennél is kínzóbb gondolat foglalkoztatta, amelynek hatása alatt még ujjának égő sajgását is elfelejtette. Idői ként ugyanis megtorpant ringó harangszoknyájában és úgy állt meg a szoba közepén vagy az ablak mellett, mint szakadék nyílt volna meg előtte: határozatlan, torz tekintete szinte átfúrta a padlót és a végtelenbe bámult.

Nyílt az ajtó és Mrs. Down tért vissza látogatójához. Szikár, magas, parancsoló tekintetű, ötven év körüli asszony volt a ház úrnője, kissé fakó bőrrel és szürke, félelem nélkül való szemekkel. Fehér haja kellemesen keretezte fiatalos vonású arcát és ruhája fekete volt, szőre kemény kézelőit kivéve. Mrs. Down gyászolt, alig félévvel azelőtt veszítette el férjét, Massachusetts legnagyobb se főzőtelepének tulajdonosát.

- Na, hát ezzel is megvolnánk - mondta mély sóhajtással Mrs. Down, jelezvén ezzel, mennyire sajnál, hogy kénytelen volt magára hagyni vendégét kínzó fájdalmával. - Az új szülőotthon tető alá kerül és ha a hatóságok azt hiszik, hogy nekik semmit sem kell már tenni ebben az égetően sürgős ügyben, akkor találunk még e közöket arra, hogy cselekvésre kényszerítsük a város tanácsát. Egyszer már véget kell vetni ennek az égbekiáltó barbár állapotnak.

Az asszony az iratszekrényhez lépett és a magával hozott írást gondosan elhelyezte az egyik fiókban.

- Down sem lehetett volna erélyesebb és keményt a helyemben, - tette hozzá elégedett mosollyal. Azután az ablakhoz sietett:

- És most gyere ide, Madeleine! Mutasd, mi van az ujjaddal. Lássuk!

A leány, aki a szülőotthonnal kapcsolatos megjegyzéseket nem sok figyelemre méltatta, most egyszerre felélénkült és engedelmesen, rajongó tekintettel szökkent az asszony mellé.

Ott álltak mind a ketten a ragyogó világosságban. Madeleine megmutatta, hol van a bog a kötésen és az asszony fürge, gyakorlott ujjakkal hozzáfogott, hogy kioldja a csomót. A pólyakötés azonban feszes volt az erősen megduzzadt csukló fölött, Mrs. Downnak - ahogy mindenáron eredményt akart elérni - körme valahogyan lecsúszott a makacs csomóról és ökle nekivágódott a beteg ujjúnak.

- Ó jaj, jaj, - nyögött fel a leány és eltorzult arccal valósággal kétrét görnyedt a fájdalomtól. Sajgó csuklóját indulatosan magához szorította, mialatt keményen összepréselte a fogait. Látszott, hogy teljes erejével igyekszik uralkodni magán, a halk sikolyt azonban mégsem tudta elnyomni.

- Bocsáss meg, véletlen volt, - csitította az asszony rémülten és óvatosan, féltő gyengédséggel megölelte Madeleine-t. - Szegénykém, nem tudtam, hogy ennyire fáj! Ó, drágám ...

- Rettenetes ez... ha csak egész könnyedén hozzá ér valami a körömhöz, úgy érzem, hogy kiloccsan az agyvelőm ... Ó, hogy szégyenlem magam ezért a jajveszékelésért, most biztosan kényeskedőnek és gyávának tart... meg tudnám pofozni magamat!

- Akkor sokkal inkább felpofozhatnám én magamat, hiszen én voltam az ügyetlen, - nevetett Mrs. Down. - Tudod mit, verjünk be néhány ablakot, ha mind a ketten ilyen dühösek vagyunk... De mindennek ez az ostoba bosztoni takarékoskodási őrjöngés az oka... a vérünkben van, örökségkép kaptuk őseinktől, akik kétszáz évvel ezelőtt úgy keltek útra odaátról, hogy a szabadságszereteten kívül semmijük sem volt úgyszólván. Istenellen való véteknek tartjuk, ha egyszerűen egy ollót vesz az ember és kettévágja ezt a piszkos kötést. Hogy is ne!... No, de ezúttal vétkezni fogunk!...

Ezzel az asszony kurtán és jókedvű barátsággal felnevetett és a kézimunkakosárban csillogó olló után nyúlt.

A leány, akit ez a fájdalomroham valósággal levert a lábáról, erőtlen kimerültséggel hullott bele az ablak mellett álló karosszékbe. Különben mindig, a természettől vérpiros ajkai elszíntelenedtek, arca ónszínű volt, csak kétoldalt derengett fel lassan a láz piros foltja.

- Ah, kedves Mrs. Down... milyen borzasztó ez, hogy senki sem mer szembe szállni ezzel az elviselhetetlen testi fájdalommal! - mondotta tompán. - Miért kell ilyen őrjítően szenvedni az embernek? Úgy ég, mint a parázs… milyen vigasztalan ez! Hát nincs senki, aki felvenné a küzdelmet ez ellen? örökké, örökké így kell ennek lenni?

- Te nagy gyerek, te... sokan kérdezték ezt már előtted. Én is hemperegtem már a fájdalomtól, tehetetlenül vertem öklömmel a falat kínomban, magamon kívül voltam. De aztán abbahagytam a céltalan kérdezősködést, ahhoz tartva magamat, amit szegény jó anyám mondott...

- Mit mondott?

- Anyámnak az volt a szavajárása, hogy a fájdalom és szenvedés éppen úgy a természet bölcs rendelései közé tartozik, mint a nevetés és az öröm. El kell viselni, bele kell nyugodni, hiszen úgy sem tudunk változtatni rajta. Szükséges rossz ez is, ami éppen annyira áldás, amennyire csapás az emberiségre nézve.

A leány elkeseredetten rázta meg fejét, úgyhogy valósággal színt kapott az arca:

- Hát csapásnak valóban szörnyű csapás... ezt elismerem! De hogy lenne áldás? Nem, nem, köszönöm szépen az ilyen áldást... Ó, lennék csak férfi, életem céljául tűzném ki, hogy megszabadítsam embertársaimat ettől a szörnyű, céltalan és értelmetlen tehertől, amit a fájdalom jelent. Lehetetlen, hogy ne találjanak fel valami szert, amivel éppen úgy ki lehetne irtani a szépséges életből ezt a sötét és nehéz árnyékot, akár a patkányokat és a tetveket... Esküszöm, én így tennék, Mrs. Down.

Madeleine szeme valósággal szikrát szórt. Az asszony azonban mosolyogva, csendesen intett:

- A fájdalom... Isten ajándéka szintén. Ennek is megvan a maga célja és rendeltetése.

- Hogyan? - ugrott fel helyéről a leány. - Amikor megbénít, tehetetlenné tesz... Meggyötör, a földre sújt... kiforgatja az embert egész valójából... Sem gondolkodni, sem akarni nem tudunk! - toppantott dacosan és felhevülten, - gyűlölködést plántál belénk és gonoszságot, elbutít, rabszolgájává tesz, megöl... Az ember nappal nem kívánja az ételt, nem tud énekelni, elfelejti a nevetést és éjjel képtelen lehunyni a szemét. Minden szépség és öröm meghal számára, elveszti a mozgási és gondolkodási szabadságát... s mindez egy nyomorult ujj miatt, ami egyszerre az egész világmindenség középpontjává tolja fel magát? ... Hát ez legyen Isten ajándéka... áldás? Hogyan? Miért?

- Mert az ember elbizakodott gőgjében soha nem tudná, hol kell megállni és védekezni! A fájdalom az intő figyelmeztetés, az emlékeztető...

- És ezt valóban elhiszi? Magáévá teszi? Ezt az őrültséget...

- Igen, igen... nézd csak, itt van mindjárt a te eseted, lányom. A legbeszédesebb bizonyíték! - felelte nyugodtan Mrs. Down, anélkül, hogy az izgatott leány indulatos ellentmondását figyelembe vette volna. - Gondold csak meg... honnan tudnád, hogy beteg az ujjad és veszély fenyeget, halálos veszedelem talán... ha a fájdalom meg nem fújná a riadó harsonát? Nem is sejtenéd, hogy valami szörnyűség vár rád! így azonban ez a titokzatos valami, belülről elkezd noszogatni... előbb csak csendesen kopogtat, aztán lüktetni kezd, megfeszül, belázasodik, éget, hasogat, egyre követelőbben kényszerít arra, hogy tégy valamit ellene, nehogy a baj még nagyobb legyen, mint amilyen máris... Mert hogyha nem gondoskodsz magadról vagy nincsen valami védőangyalod, akármilyen útszéli tüske, amely a húsodba hatol, megronthatja a véredet és elpusztíthat. Hát látod, ha nem is valami kellemes, de mégis nagyon hasznos, ha van bennünk egy akár-milyen goromba és kíméletlen hang, amely könyörtelenül emlékeztet a kötelességünkre önmagunkkal szemben és óva int arra, nehogy elhanyagoljuk a bajt.

Madeleine fáradtan és lemondóan legyintett:

- Én nem hanyagoltam el, kezdettől fogva megtettem mindent, gondját viseltem az ujjamnak. Amikor azt mondták, hogy a szétdörzsölt tengerihagyma segít, nem nyugodtam, amíg tengerihagymát nem szereztem... pedig nem volt könnyű találni itt a városban. Bedörzsöltem a köröm végét, ahol fájt, de ettől csak rosszabb lett, olyan vörös színt kapott, mintha festéket kentem volna rá. Akkor mézes borogatást ajánlottak: bekötöttem mézzel az ujjamat. Aztán azzal jöttek, hogy mindez semmit sem ér, mákkal kevert disznózsír ez egyedüli orvosság, ami segít. Ez az igazi. Megtettem ezt is és amikor gúnyos megjegyzést hallottam arról, hogy a meleg méreg az ilyen beteg ujjra, hanem alkalmazzak sürgősen jeges borogatást, - ezt a tanácsot is megfogadtam. Úgy gondolom, mindent megtettem, ami emberileg csak lehetséges, megérdemeltem volna, hogy a fájdalom elmúljon. Hát akkor miért tart mégis ez a kínzó gyötrelem és miért lesz egyre rosszabb és rosszabb a seb.

- Mert mindez, amit csináltál, nem volt az igazi.

- Igen, ez lehet... nekem is úgy tűnik, hogy mindennek pont a fordítottját alkalmaztam, - kiáltott fel keserűen a leány. - Ostoba liba voltam... de a fájdalom, ez az őrjítő sajgás elvette az eszemet és mindenki, akivel csak beszéltem, rám kényszeríthette hülye tanácsait. Mert az ember elbutul a kínzó szenvedéstől, valósággal állat lesz... Amúgy is csak úgy tengek-lengek a világban, amióta drága jó apám meghalt, nincs senkim, nem találom a helyemet otthon, nincs akire támaszkodjam, - Madeleine hangja könnyesen panaszosra csendesedett. - Amíg az apám mellettem állott, minden szép és jó volt, nem történhetett velem ilyesmi. De most...

A fiatal leány elhallgatott és olyan kétségbeesett, üres tekintettel meredt maga elé, hogy az asszony szíve egyszerre mélységes szánalommal telt el. A következő pillanatban azonban ismét a harag és tehetetlen düh pirossága öntötte el az ifjú vonásokat és az árnyékos, hosszú szempillákon megjelentek az első fényes könnycseppek.

Mrs. Down ránézett és egyetlen tekintete elég volt, hogy a leány, aki e pillanatban olyan volt, mint egy bátortalan kis gyerek, lenyelje a könnyeit és megemberelje magát.

- Gyere ide! - szólt rá tréfás szigorral az asszony. - Ne tedd magad még betegebbé, mint amilyen vagy. Fel a fejjel, légy okos, te nagy gyerek, te... mit használ ez most már! Na, itt egy zsámoly... tedd fel a karodat az asztalra, kényelmesen, szépen... így... most jó lesz. És most feszítsd meg az ujjadat, nyújtsd ki óvatosan, felfelé... most már nem leszek olyan ügyetlen, mint az előbb.

- Ah, igen... ön olyan okos és jó, Mrs. Down, önnek minden sikerül, de én...

Madeleine fájdalmasan felsóhajtott. De engedelmesen odanyújtotta karját. És elhallgatott.

Ezúttal sikerült a kis műtét, a kötés könnyű felszabadítása. Mrs. Down óvatosan elvágta a kötelék csomóját és vigyázva el kezdte legöngyölíteni a pólyát. Ez tulajdonképen nem volt más, mint egy hosszú és keskeny vászoncsík, amelyet Madeleine valami régi ingből hasított magának. 1844-ben vagyunk ugyanis, a steril kötözést még nem ismerte a gyógytudomány, a vattát sem. A baktériumról, vérmérgezésről, mikroszkopikus kutatásról éppen úgy semmit sem tudott még a világ, mint Metro-Goldwyn-Mayerről.

Madeleine a többnapos fájdalom, egyre növekvő kín és a riadt félelem felőrlődöttségében nem érzett mást, mint valami hűs és bágyadt felszabadulást, amint megszűnt kezén és ujján a kötelék nyomása. Olyanféle kellemes érzés volt ez, mint amikor a halálosan fáradt ember lehántja magáról ruháit és édes ujjongással tölti él, hogy lepihenhet végre. Ahogy a ruhakötelékek megoldódnak és az öltönydarabok leesnek, az ember szinte belsőleg, lélekben is szabadabbnak érzi magát nyomban.

Egyszerre csak ott állott az ujj, lemeztelenítve.

Mrs. Down alig tudott uralkodni magán, hogy az ösz- szetört beteg leányka észre ne vegye valahogyan, milyen ijedtség: vett erőt rajta, ahogy az elformátlanodott, gonosz ujjat meglátta és a baj méreteit észrevette. Az apró, keskeny mutatóujj a kétszeresére dagadt, felfújt hurkára emlékeztetett, amely a hegyétől a tövéig sárga, kék, barna, vörös, mérgeszöld és mélylila színben játszott. A köröm maga szénfekete volt és olyan mélyen belesüppedt gennytől duzzadó, párnás környezetébe, hogy alig látszott.

- Hát ez nem valami szép, - jegyezte meg kedélyesen az asszony, összeszedve magát. - így aztán: nem csodálkozom, ha azt mondod, hogy a hideg ráz és a fájdalomtól nem tudod lehunyni a szemedet.

Madeleine riadtan fürkésző tekintete feszülten kutatta az elkomolyodó arcvonásokat. Hirtelen borzongás futott végig rajta:

- Nem valami szép? - ismételte gépiesen.

- Orvoshoz kell menned vele. Azonnal.

Madeleine elsápadt. Vonásain rémület tükröződött:

- Ön... ön nem tud segíteni, Mrs. Down?

- Lelketlen bűn lenne, ha többre tartanám magamat, mint akik eddig mindenféle kuruzsló tanáccsal láttak el és ilyen alaposan elrontották az ujjadat... Én a helyedben most, mindjárt felkeresném Jackson doktort. És ezt is fogod tenni, kedvesem!

- S aztán? Mi lesz aztán? - kérdezte a leány a tompa rémülettől elakadó hangon. - Lehetséges, hogy bele kell pusztulnom ebbe?

- Ó, te nagy gyerek! Azt hiszed olyan könnyen megy az? Úgy gondolod, elég elengedni magadat és az élet máris cserbenhagyja kiválasztott kedvencét?

Madeleinet az elmúlt napokban gyakran foglalkoztatta a halál gondolata. Ismerkedett, kacérkodott, barátkozott vele… talán már a nyáron ott áll majd a régi, északbosztoni temetőkertben, - ahol az apja is nyugszik - egy vadonatúj, rózsaszín faragott márványkő, rajta a friss felirat:

Madeleine Cooper

1824-1844…

Tegnapelőtt éjjel például, amikor a sötétség és a láz feneketlen örvényében hányódott álmatlanul és elkínzottan, bizonyos borzongó vágyódással kívánta a halált.

A tekintete most ismét Mrs. Down szokatlanul komoly arcába tévedt.

Annak ellenére, hogy az asszony igyekezett vidám és gondtalan bíztatást küldeni feléje élénken csillogó szemei tükréből, nem tudott szabadulni a formátlan, szörnyű, új látványától. Miközben minden oldalról gondosan megvizsgálta, nem állta meg, hogy fel ne tegye a kérdést:

- Mégis... hogyan jutott ennyire az ujjad?

Madeleine arca újra eltorzult; mintha ideges villámlás cikkázott volna fel szép szája körül, rángás futott végig az ajkán és gondolkodás nélkül rávágta, keserűen kihangsúlyozva minden szót:

- Én tudom ... ez onnan van, hogy tökéletesen rothadt és mérgezett levegőben vagyok kénytelen élni otthon. Minden meg van fertőzve erkölcstelenséggel és szégyenletes becstelenséggel... így aztán nem csoda, ha az ember lelke is megtelik tisztátalansággal és eleven teste belülről rothadni és bomlani kezd...

- Madeleine! Kis gyerekem... hiszen te félrebeszélsz? Lázad van talán, kedves? Hogy mondhatsz ilyet.

Madeleine felállt. Kiegyenesedett, dereka megnyúlt, jóval magasabbnak tűnt egyszerre. Szelíd, szenvedő arca megkeményedett, valósággal átalakult. Szemei villámot szórtak, szinte beteg ujjának sajgó fájdalmáról is elfeledkezett, ahogy az izgalomtól remegve rákezdte:

- Kedves Mrs. Down... két évet töltöttem távol Bostontól... tudja jól, hogy engem mindjárt apám halála után elvittek Albanyba, Jenny néniékhez. Akkor, amikor elmentem, gyanútlan fehérlelkű gyermek voltam, nem láttam még, kik azok, akik körülöttem élnek, akikkel egy levegőt vagyok kénytelen szívni. Valójában, amíg az apám élt. ő képviselte, egyesegyedül az otthont számomra. Nem láttam mást az ő személyén kívül és minden rajta keresztül, valami csodálatos, megszépítő szemüvegen át, jutott el hozzám. Ó, milyen pontosan éreztem az utolsó időben, hogy valami szétpattant és megrepedt az én szemüvegemen, az apámban... egyszerre olyan homályos és zűrzavaros lett minden. Észrevettem, hogy nem kíméli magát, nem volt öreg még és mégis megcsendesedett, elfakult, messze távolodott egyszerre. Az üzletben reggel ő volt az első, nem ismert egy percnyi pihenést, déli ebédszünetet, megállást, este ő ment el utoljára, jóval a zárás után. És ha valahol mondott valamit, az emberek felfigyeltek, komoly súlya volt a szavának, mint a nagyon öreg és bölcs emberek megnyilatkozásainak. „Elveszett ember az apád!" - mondotta egyszer Jenny néni és akkor döbbentem rá, hogy ez a kijelentés milyen pontosan összeillik az én korábbi sejtéseimmel... És meg kellett éreznem azt is, hogy az ő komor szótlansága és kiégett, tikkadt szomorúsága csak akkor olvadt fel, ha kettesben voltunk, ... akkor mintha a régi lett volna újra! Nem értettem, hogyan is értettem volna akkor még ezt!... De most felnyílt a szemem, többet látok, megismertem az otthonomat, amióta nincs apám... és semmi jót sem látok többé.

- Az édesapád nagyszerű ember volt... csak kevesen ismerték és értették meg őt. Nem mindenki volt képes erre. Számodra azonban nem volt nehéz, hogy megértsed, hiszen az ő vére vagy. Senki nem sajnálhatta úgy, hogy el kellett veszítened őt, mint éppen én. Még ma is a hatása alatt állok.

- Tudom, drága, drága Mrs. Down és köszönöm... soha, soha el nem felejtem ezt önnek, - kiáltotta szenvedélyesen a leány és feléje tárta erőteljes, egészséges jobbját. - De nem mindenki gondolkodik így... a többiek, az emberek...

- A többiek? Kicsoda? Hogy érted ezt?

- Nem könnyű beszélni erről... a többi ember határtalanul gonosz. Ez az egyedüli ház a városban, ahol nyugodtan és biztonságban érzem magamat, ahol nem kell szégyenkeznem ... Másutt mindenütt összesúgnak mögöttem, csúnya és becstelen dolgokat mondanak és gondolnak szülői házammal, az otthonommal kapcsolatban.,. s így rólam is. Ez az, ami megmérgezi a lelket, belülről beteggé tesz. Az, hogy az ujjam ilyen lett, csak egy része ennek a benső betegségnek! Miért, miért kell ennek így lennie?

A fiatal leány elhallgatott és lehajtotta fejét. Nagyon szép volt ebben a pillanatban, tiszta homloka fénylőn világított bronzszínű, sötét hajának ügyesen elrendezett, örvényszerűen laza és lágy sátra alatt, ami hullámos fürtökben omlott nemesen ívelt, fehér nyakára.

A következő percben Madelaine felnézett. Szája megrándult és éles pillantása vizsgálódó, feszült kíváncsisággal csüngött Mrs. Down elborult arcán, hogy leolvassa vonásairól a feleletet.

Az asszony azonban nem sietett a válasszal. Hirtelen foglalatoskodni kezdett az asztalon, összeszedte a kötszereket és véres vászondarabokat, kis halmot tornyozott, az ollót a helyére tette, hogy ezzel is időt nyerjen. Végre leült, pár pillanatig maga elé bámult, aztán egyszerre szembenézett a leánnyal, nem kerülte tovább fürkésző, szomjas tekintetét.

- Kedves gyermekem, - mondotta szokatlanul lágy hangon, - nincsen család, ahol minden úgy menne, ahogy kellene. Ez még nem ok arra, hogy felizgasd magadat és megmérgezd fiatal életedet.

- Szabad valamit kérdeznem?

- Ha azt gondolod, hogy a válaszom használ neked...

- Azt gondolom.

- Nos, hát kérdezz.

- Igaz, hogy az anyám - a leány hangja suttogóvá mélyedt - Bill O’Donell szeretője volt?

- Bill O’Donell... ?

- Igen, Bill O’Donellé, ezé a kövér, arcátlan, borjúformájú ír paraszté. Ezt vágták a szemembe! És ma ez a szemtelen, felfuvalkodott fráter a veje, az én Clairy nővérem boldog férje! Azóta hármasban élnek egy fedél alatt... és bizonyos ideje én vagyok a negyedik a házban... és úgy látszik, Bill, ez a mocskos disznó úgy gondolja, hogy nekem nem elég pusztán így lenni rokonságban vele, ahogy a házassága révén erre kényszerültem... aljas és buja romlottságában azt képzeli, hogy én is szemet vetettem rá és hajlandó vagyok magamhoz engedni, amióta a nővérem várandós. Mert nemrégiben, amikor még nem fájt az ujjam, késő éjszaka, amikor hazajött a klubjából és való-színűleg megint felöntött a garatra, bekopogtatott az ajtómon és erőszakkal akart betörni hozzám.

A lány hangja egyre fokozódó indulattal tombolt. Az utolsó szavaknál már őrjöngött és sikoltozott, mint az ólmos viharfelhő, amely lassan gyülekezik és gomolyog, hogy mennydörgő robajjal és cikkázó, félelmetes villámjaival annál gyorsabban és feltartóztathatatlanul adja ki mérgét, rémületet és pusztulást hintve maga körül... De Mrs. Down nem volt az az asszony, akit lever a lábáról akármilyen szilaj égi háború. Ahogy elrémülve, idegenkedő iszonyattal hallgatta Madeleine súlyos vádaskodását és szíve mélységes részvéttel telt meg a fiatal leány sorsa iránt, belül már elhatározta, hogy nem engedi át magát a felháborodott indulat hatásának, hanem hideg közömbösséggel próbálja eloszlatni a viharfellegeket pártfogoltja leikéből. Megragadta a leány reszkető vállait, ezzel mintegy támaszt nyújtva neki, nyugalomra kényszerítette és nagyon megindult, halk és szívélyesen nyugodt hangon válaszólt:

- Nézd, lányom... amit te mondasz, olyan dolog, amiben én nem ítélkezhetek, éppen úgy, mint te sem. Az emberek mindenfélét fecsegnek, ^mindnyájan hajlandók vagyunk hitelt adni holmi sötét gyanúnak, amelyben a teljes bizonyosságot megszerezni senkinek sincs módja. A kérdésre, amit feltettél, nem felelhetek mást, mint hogy egyikünk sem láthatott semmit. És ha bizonyosan tudnám is, akkor sem bocsájtanám meg soha magamnak, ha megerősíteném lelkedben a gyanút, hogy minden úgy van, ahogy te gondolod. Mert az olyan dolgokat, amiket undorral hallgat az ember, legjobb, ha egyszerűen meg sem hallja. Ezért én, önvédelemből, mindig elzártam a füleimet a mindenféle szóbeszéd elől, amelyről olyan szívesen suttognak az emberek... Nem állok oda hallgatózni, nem érdekel, mit beszélnek másokról és ebből nem is csinálok titkot. Az emberek tudják ezt és rendszerint megkímélnek piszkos ügyeiktől... A te apád sohasem beszélt velem ilyen dolgokról. Csak azt tudom és ez mindennél biztosabb, azért mondom meg neked: az apád mélységesen, nagyon szerette az anyádat.

- De ő? Ő, - csuklott fel a zokogás a leányból, úgyhogy hangját is elfojtotta, - az anyám?

- Az anyád sohasem volt bizalmasom. Nem az én fajtámból való és én sem az övéből. Nem szabad elfelejtened, hogy ő az életvidám, déli államokból származik. Ott forróbban lüktet a vér, az aggályok sok mindennel szemben sokkal kisebbek és az erkölcsök is könnyebbek... És azt sem szabad elfelejtened, hogy az anyád sohasem volt boldog, egy percig sem érezte jól magát a mi hűvös és nehéz bostoni éghajlatunk alatt. Arról is biztosíthatlak, hogy a legjobb emberben is - olyan okokból, amelyeket nehéz áthidalni - időnként hasadás támad az ő belső világa és a külső világ között és van rá eset, hogy az ilyen meghasonlottság kiegyensúlyozásában nem tudja gondosan megválogatni az eszközöket és megtalálni a helyes utat. És ilyenkor semmi sem mentheti meg attól, hogy bonckés alá vegyék és apróra darabolják éppen azok, akiket soha senki nem tett próbára és nem hozott kísértésbe...

- De nem tűröm ezt tovább, leszámolok velük. Nem fognak többé nyállal befröcskölni, rajtam ne köszörülje senki a nyelvét. Tönkretesz ez a pletyka, ez a sugdolódzás és vihogás a hátam mögött!... Ez tesz beteggé! Nem hát nem. Bíróság elé állítom őket... mindenkit... akárki legyen.

A leány tombolt és tajtékozott.

- Erre csak azt mondhatom, hogy nem lenne valami okos dolog részedről, ha ezek az emberek megállíthatnak az útadón. Mit tudják ezek, mennyi... ó, mennyi megpróbáltatás és kísértés vár reánk. És mit tudod te, gyermekem ... Az sem tudják, mennyire boldogok lehetünk, hogy az ezerféle kísértés ennyire megoszlik az emberek között és egyesek nincsenek kitéve mindjárt valamennyinek. Hagyd őket. Szegény bolondok, néha veszedelmes őrültek. Legjobb, ha keresztül néz rajtuk az ember.

Úgy látszik, az asszony ügyes, részben irányító, részben félreérthető szavai megközelítették a leányka szívének legérzékenyebb pontját. Mert a csukló zokogás, amibe a vad roham jótékonyan feloldódott, egyre halkult és csendesedett. Madeleine még feldúlt volt, teljes összevisszaságban. Feje megrándult, újra és újra, mintha görcsben vonaglana, szája, ami olyan volt, mint egy nagy piros seb, lihegve kapkodott levegő után. De könnyei nem ömlöttek már arcán, mint a hegyi patak: a ritka, forró cseppeket fel tudta fogni kendőjével. Végül felvetette kisírt szemeit, hogy megkeresse Mrs. Down arcát, amelyből csupa részvét és jóakarat áradt feléje:

- Milyen… jó hozzám, Mrs. Down, - suttogta a leány, bátran lenyelve könnyeit, még mindig mély zavarban, - nem szeretnék igazságtalan lenni az anyámmal szemben... ó, nem is hiszi, milyen boldogtalan vagyok, hogy így kell gondolkodnom róluk: Billről, a nővéreimről és anyámról! Ez a fájdalom jobban éget belülről, mint az, amit a kezem okoz... És nem mindig gondolkodom úgy, ahogy az imént beszéltem! A legtöbbször az az érzésem, hogy az anyám súlyos beteg és boldogtalan, de nem rossz... Amikor elfogják ezek a légzési nehézségek és ott ül gyémántjai között és úgy érzi, nyomban megfullad, akkor igazán őszinte részvéttel vagyok iránta. Pedig ordít és káromkodik ilyenkor, mint valami ökörhajcsár és pohárszámra hajtja föl azt a szörnyű ópiumkeveréket, amíg elkábul és megmámorosodik tőle.

Madeleine hangja elakadt. Maga is elcsodálkozott, mennyi szeretet és részvét van a hangjában, amikor az anyjáról beszél. S egyszer s mint, milyen csodálatos megkönnyebbülést hoz ez.

- De Billel egész más a helyzet, - folytatta aztán megcsendesedve. - Bill egészséges. Csak éppen egy szemtelen csirkefogó, közönséges, elkényeztetett hétköznapi alak, akiben nincs egy parányi tisztesség és lelkiismeret. És miután a többiek készséggel kiszolgálják és mindenben a kezére járnak, azt hiszi velem szemben is mindent megengedhet magának.

- Egyáltalában túl sok a nő ott nálatok abban a házban, - jegyezte meg Mrs. Down. Ezt nem bírja el a férfinép. Az egyik ezt kívánja tőle, a másik azt. Ingyen nem akar adni semmit. Ha aztán harcra kerül a sor vele, akkor nem riad vissza a durva eszközöktől... ez érthető és kézenfekvő ... De figyelj rám, kedves gyermekem: ha Bill ilyen közönséges és tolakodó, mint mondod, miért nem gondoskodsz róla, hogy minél előbb elkerülj abból a házból.

- De hát elengednek?... Hosszú hetek óta harcolok már ezért! Megmondtam, hogy nem akarok ott maradni... Amióta észrevettem, milyen gúnyos fintor telepszik az arcokra, ha megtudják, hogy Coopernek hívnak és a Gloucester streeti szürke házban lakom és minduntalan pirulnom kell, mert látom, micsoda hideg vasfüggöny hull a tekintetükre, valahányszor kénytelenek kezet nyújtani nekem ... azóta nincsen nap, hogy ne rimánkodnék nekik: engedjetek elmenni innen! Engedjetek vissza Albanyba... egyezzetek bele, hogy tanítónő legyek - vagy kórházi ápolónő... hogy a magam lábán álljak, ne érezzem ilyen mihasznának magamat az asztalotok mellett és a beszélgetéseitekben, amihez nem tudok hozzászólni!... De hiábavaló minden. Azt mondják: nem és nem. Lehetetlen, hogy dolgozzak, a házimunkát kivéve minden egyéb elfoglaltság vagy állásvállalás megszégyenítő dolog egy fiatal nő számára ebben az országban. Hogy őket is megszégyeníteném ezzel és ez nem tisztességes dolog... Tisztára őrültség, hogy a női munkaerőt ilyen módon parlagon hagyják heverni, középkori gondolkodás... De mit tehetek, én egyedül?

Mrs. Down mosolyogva, jóakaratúan megsimogatta a leány felhevült arcát:

- Egy szép leánynak, a te korodban, más módja is van, hogy elkerüljön hazulról, mint az, hogy állást vállal, - mondta hamiskásan. - Nem gondoltál még erre?

- Maré, Mrs. Down? Nem értem.

- Nem is tudod, milyen csinos lettél az utóbbi két év óta?

- Ah, úgy!... Hát erre gondolt?

- Igen, erre! Azonkívül úgy érzem, nagyot kellett volna változnia a világnak, ha nem akadna bőven férfi, aki körülötted legyeskedik és akinek komoly céljai ne lennének.

A kis bizalmas hízelkedés és a hirtelen témaváltoztatás egyszerre felszárította a fiatal leány könnyeit. Vonásai egyszerre megenyhültek, már-már mosoly nyílt szét a csinos arcocskán. Ekkor azonban Madeleine elszégyellte magát és sietve lesütötte a szemeit, mialatt félig lehunyt, árnyékos pillái alól élénken figyelte, mire céloz Mrs. Down rejtélyes szavaival... Tud tán valamit? Vagy csak tapogatódzik? Hirtelen nagy határozottsággal megszólalt:

- De én nem akarok férjhez menni ilyenféle közönséges fickóhoz, amilyen Bill... már pedig ő csupa ilyet hoz a házába, az Írországiak klubjából. Egyetlen egy olyan ember nincs közöttük, akit megszerethet vagy akihez férjhez mehet az ember.

- Ezen egy cseppet sem csodálkozom, hogy így beszélsz. De éppen így, azon sem csodálkoznám, ha azt mondanád, hogy találkoztál már valakivel, aki más, mint ezek az Írországi fickók... és forgatod a fejecskédben, vajon olyan-e az illető, mint amilyent kívánsz magadnak.

Madeleine elpirult, szemmelláthatóan zavarba jött és Mrs. Down nyomban észrevette, hogy érzékeny pontjára talált a leány lelkivilágának. Mert ez a zavart pirulás egyáltalán nem a keserű csalódottság kifejezését vetítette a leányka arcára.

De Madeleine hallgatott.

- Nos? Eltaláltam? - sürgette Mrs. Down.

A leány felsóhajtott:

- Hogy a fejemben forgatnám, az kicsit erős. Mindenesetre annyi igaz, hogy amióta megjöttem Albanyból, kétszer vagy háromszor találkoztam valakivel, akire gyakran kell gondolnom.

Mrs. Down fürkésző, éles pillantást vetett a leányra:

- Csak nem Mr. Eliott az, akire gondolsz,