Hány csillag az égen?

By Bruck Edith

„Megszületünk, meghalunk, nem? Csak a fontos, hogyan?”

Anita túlélte a huszadik század legnagyobb emberi traumáját, a koncentrációs tábort. Tizenöt éves, árva, elveszett. Kapaszkodik a maradék rokonai által feléje nyújtott szalmaszálba: a magyarországi árvaházból nagynénje Csehszlovákiában élő családjához menekül. Nagynénje a férjével, a kicsi gyerekével és a sógorával egy frissen kitelepített szudétanémet család otthonában él, és sok-sok számkivetett sorstársával együtt az Ígéret Földjére készül. Anita álma is Palesztina, de ő ahhoz még gyerek, hogy a kezébe vegye a sorsát. A rokonok felkarolják, érte küldik Magyarországra az élveteg sógort, akinek rögtön megtetszik a szép gyereklány...
Hány csepp van az óceánban?
Hány csillag az égen?
Az emberiség fejin hány hajszál van?
S hány gonoszság szívében?

Ez a Petőfi-vers segíti át Anitát életének történelmi és női sorsfordulóján.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Feb 29, 2016
• ISBN: 9789634050735

Book preview

BRUCK EDITH

HÁNY CSILLAG AZ ÉGEN?

Potyautasként menekültem a szülőhazámból. Nem tudtam, de nem is mertem levegőt venni, annyira hozzá voltam préselődve az ósdi, tömött vonat büdös, hideg folyosójának falához. A bábeli zűrzavarban minden tele volt nyomorúsággal és éhséggel, na meg az enyémhez hasonlóan megmentett életekkel. Az emberek erőszakosan taszigálták egymást minden centiméterért, ahol megvethették a lábukat. Eli, Mónika nagynéném sógora, aki azt a feladatot kapta, hogy eljuttasson hozzájuk és vigyázzon rám az út alatt, túlságosan is rám tapadt. Talán akaratlanul, talán direkt, de a vonat minden zöttyenésénél tizenöt éves testemnek nyomta a magáét. Akkor is, amikor valaki azt a lehetetlen dolgot vette a fejébe, hogy elnyomakodjon mellettünk a mosdó irányába, amit egyébként árgus szemekkel figyeltem, mert egyetlen búvóhelyemet jelentette arra az esetre, ha ellenőr jönne.

A fiú kabátja alá bújva, amit a hideg elleni védelemre hivatkozva ajánlott fel, éreztem, ahogy kemény férfiassága ritmikusan a hasamnak döfődik, de a zsúfoltságban nem tudtam védekezni ellene. Mivel teljes mozdulatlanságra voltam ítélve, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, de ő úgy tett, mintha észre se venné, és még elégedetten kuncogott is: élvezte, hogy a játék foglya vagyok. A menekülő félelme így tetéződött a kamasz lány félelmével: soha másban még nem volt részem, csak egy-két pusziban, amit egy velem egyidőstől és egy idősebb fiútól kaptam, aki a befogadóközpontban – vagyis árvaházban – dolgozott, ahonnan jöttem.

Dühös voltam, amiért néma maradok ebben a helyzetben, ugyanakkor viszont zavartan el kellett ismernem magamban, hogy Eli, aki magas volt, szép és erős, nem hagy teljesen hidegen, bár éreztem benne valami nyugtalanítót is, amitől a szívem és érintetlen testem szinte összezsugorodott.

„A szegény lányt csak a Jóisten védi meg. Ha bepiszkítja magát az esküvő előtt, soha nem talál férjet", idéztem fel a mama szavait, amiket a nővéreimhez intézett.

Nekem, aki kilenc-tíz éves kislány voltam, és akkor épp a konyha valamelyik szegletében tanultam vagy játszottam, hallanom sem lett volna szabad ezeket az intelmeket, értenem pedig még kevésbé. Ennek ellenére még ott, a vonatbéli Bábel közepén is tisztán csengtek a fülemben, és megfékezték, lebénították kamasz testem impulzusait a másik nem minden egyes közeledésére, mintha egyetlen hozományomat akarták volna megsemmisíteni. Mióta anyám meghalt, jobban megszívleltem a szavait, mint amikor élt, sőt gyakran fennhangon beszéltem is hozzá, mintha ő volna az én elégett Istenem, imádkoztam, hogy segítsen, legyen mellettem, mondja meg, mit kezdjek az életemmel, enyhítse a világtól való félelmemet és az állandó hiánya okozta fájdalmat.

Eli alig észrevehető grimaszt vágott, és csettintett füstszagú, ragadozó szájával, figyelmeztetve, hogy a nehézkesen haladó fegyveres ellenőrök már közelednek, és ideje elmenekülnöm a hányingerkeltő mosdóba, ahol szerinte biztonságban leszek.

Amikor találkoztunk, valószínűleg megrendült a látványomtól, mert csak annyit mondott – sőt parancsolt –, hogy dobjak ki minden olyan iratot, ami az anyanyelvemen van. Javasolta, hogy ne is szólaljak meg magyarul, vagy csak a fülébe suttogva. Törve a magyart kijelentette, hogy nagyon szép lány vagyok, és hogy a háborúk meg az országok változnak, változnak a nemzetek is, az ő városa már nem magyar város, ő már nem csehszlovák, hanem ukrán, és vállvonogatva nevetett, hogy neki aztán mindegy, nem tőle függ ez az egész. Én pedig megrémülve attól, hogy elveszíthetem az anyanyelvemet, legszívesebben visszafordultam volna oda, ahonnan jöttem, a saját, friss lábnyomaimat követve.

Akkor ott látta rajtam, hogy el vagyok veszve, ezért többször egymás után kimondta a nevemet, megnyomva benne mind a két Á-t:

– Ánitá.

Az ügyetlen hanglejtés és a nyelvtanilag kitekert mondatok megédesítették torokhangját, és mulatságossá tették azt, amit mondott. Kicsit kevésbé éreztem, hogy nem is két ország határán, hanem az egész világ szélén egyensúlyozom, és nincs talaj a lábam alatt, bárhol is vagyok.

Mikor látta, hogy a feszültségem oldódott, meg akart nevettetni, ezért rágyújtott egy gyerekes dalocskára, amit már az anyja is ismerhetett, mint ahogy az enyém is. Én pedig tényleg egyszerre nevettem és sírtam rajta.

– Vigyázat, vigyázat – figyelmeztetett –, könnyek megfagynak.

Lehúzta a kesztyűjét, letörölte a könnyeimet és apaian átölelt – nem férfiként, mint most itt a vonaton.

Még mindig a mosdóba zárkózva várakoztam, és arra gondoltam, hogy jobb lett volna az árvaházban maradni. Inkább, mint hogy veszélybe kerüljek, idegenként a földönfutók között, a sok, még az enyémnél is rémültebb arc között, amelyek sorra tűntek el a menetrendben rögzített és a kényszermegállók során.

„És milyen lesz Mónika néném, a város, a ház, vajon milyen lesz?", aggodalmaskodtam. Vajon lesz-e egy saját kis zugom abban a világban? Úgy éreztem, nemcsak én vagyok elveszve, hanem maga a világ is kaotikus, ágrólszakadt, amorf, hideg, süket és duzzogó. A náci fasizmus felett győzedelmeskedők uralják, akik basáskodnak a vesztesek, a gyanús elemek, a nemkívántak felett.

Amikor kopogást hallottam a trágyadombnak is beillő mosdó ajtaján, szinte azt kívántam, bárcsak a katona-ellenőr lenne az, legalább leleplez, megszabadít a kísértéstől, hogy bebújjak Eli kabátja alá, és leszállít a vonatról itt, ahol még az én nyelvemet beszélik. Talán még vissza tudnék térni oda, ahonnan jöttem, elég lenne elkerülni az anyám által annyit emlegetett szovjet katonákat, akiket majd’ szétvet a vodka, a káromkodás és a nők iránti vágy, legyenek azok bármilyen nők: öregek, fiatalok, akár általuk felszabadított áldozatok, vagy parasztasszonyok, mint az anyáik.

– Én, Eli, Eli – jutott el hozzám őrzőm hangja, és amint kinyitottam a mosdó ajtaját, a férfi fojtogató ölelésbe vont, megint nekem nyomva kemény hímtagját, amire elégedett ábrázattal fel is hívta a figyelmet.

Miközben kiutat kerestem a szorításából, a hosszú folyosó végén pont megpillantottam a távolodó katonákat, akik magyarul tiltakozó utasokat taszigáltak maguk előtt.

– Mi történt? Mi történt? – kérdeztem aggodalmasan Elitől.

– Semmi. Háború vége, most új deportáció, Szudéta-lakók nagyon nácik, magyarok nem biztonságos az államnak, forradalmi őrségnek, kommunistáknak, még, még sok halott, táborok, táborok, vigyázz te.

– Nem igaz.

– Hangos magyarul nem, érted? Csend. Nagynénéd feketepiacon vette a cukor ebbe a teába. Kártya nem elég. Neked kártya nincs. Neked semmi nincs. Nem létezel – mosolygott görbén, gonosz iróniával.

– Én nem akarok senkinek teher lenni, érted?

– Nekem teher.

Magához vont, és megint bekebelezett a nagy kabátjába, aminek öregszaga volt, nem olyan, mint az övé.

Ahelyett hogy hozzábújtam volna, ahogyan valójában kívántam nagy elveszettségemben, elhúzódtam meleg, erős, akaratos, szinte erőszakos testétől.

Hosszasan néztem rá, talán hogy meglágyítsam, kegyelmet kérjek tőle, békét, mintha egy alattomos ellenség előtt állnék, akit most baráttá kell varázsolnom, meg kell javítanom, hogy jobb lehessen saját magához, hozzám, a világhoz.

– Na! Kislány. Zöld szemek nem néz csúnya rám. Eszünk? Mónika adta az útra kenyér, sült tojás, termosz meleg tea. Mosolyogj – noszogatott, anélkül hogy túl komolyan vett volna, nem sokat törődve a gondolataimmal, az érzelmeimmel. Neki csak nő alakú hús voltam.

Mivel alig fért el, nagy küzdelmek árán sikerült csak előkotornia a tarisznyájából egy szakadt, foltos zacskót, amelyből titokban, mintha attól félne, hogy meglopják, elővett két szendvicset. Az éhínség, amely még kínozta Európát, látható volt az arcokon, mint a háború nyomai.

– Neked.

A kezembe nyomott két szép szelet fekete kenyeret, köztük vékony rétegben hideg rántotta, tele hagymával.

– Jó, mi? – nézett rám boldogan, és hogy ne okozzak csalódást, bólintottam, pedig arra gondoltam, hogy az ilyen kenyerek még az árvaházban is finomabbak voltak, ahol a szintén árva szakács irántunk táplált szeretete még a csapvizet is megédesítette.

– Mónika jól főz? – tettem fel a kételkedő kérdést, és ő, miközben teljesen átszellemülve harapdálta a szendvicsét, többször egymás után bólintott, én pedig ezredszerre is megállapítottam, hogy a feneketlen éhség az ehetetlent is istenivé varázsolja. A szűkösségben minden finom, de vajon mit éreznék a soha át nem élt bőségben? Talán csökken a dolgok értéke, romlik az ízük. Azért én mégis reménykedtem, hogy egyszer talán egy egész csirkét felfalhatok!

– Te hol voltál a háború alatt?

Kérdésem láthatóan idegesítette. Abbahagyta az evést, és ímmel-ámmal válaszolt:

– Nem messze, ahol megyünk… Heidenau, Németország. Kényszermunka. Nem beszélünk. Te nem mesél, én nem mesél. Most: élet, élünk, érted?

– Élni…

Félig behunytam a szemem.

– Igen, élni – mondta harciasan, egy pillantást vetve a koszos ablakon túlra, amely belülről mintha sírt volna a leheletek melegétől, de kívülről hideg zúzmara borította.

Egyszer csak pánik uralkodott el rajtam a tömeg és a bezártság miatt. Nem volt új az érzés, már ismertem: ilyenkor összeszorult a torkom, görcsbe rándult a gyomrom, és kivert a hideg veríték.

– Rosszul vagyok, nyisd ki, nyisd ki az ablakot – könyörögtem.

– Nyugodtan, nyugodtan, nem nyit, igyad teát, vonat fütyül, megáll.

– Bratislava, Bratislava! – kiáltottak többen, én pedig szinte meghatottan mormoltam mellé a város magyar nevét: – Pozsony, Pozsony.

– Nem mozog. Veszélyes. Katonák. Rendőrség. Ellenőrzés. Magyarok nem szereti itt – listázta komoly ijedséggel Eli, miközben követni próbálta erőszakos, megállíthatatlan lépteimet a kijárat felé egy lélegzetnyi levegő, egy nyitott tér reményében, ami csökkentené a növekvő rossz érzésemet.

– Mész börtönbe – ismételgette a hátam mögött, átküzdve magát a le- és felszálló tömegen.

Rajtam olyan érzés lett úrrá, mintha az életemért küzdenék, márpedig ebben akkora gyakorlatom volt, hogy egy egész hadseregnyi Eli sem állíthatott volna meg, és ösztönös, állati erővel hamar ki is vívtam magamnak egy kis sarkot a vonatlépcsőn.

A behavazott állomáson a tekintetem elkalandozhatott a jégszínű égen, az emberek feje felett. Ettől megint kaptam levegőt, és a csomó is megszűnt a torkomban.

Úgy látszott, Eli inkább magáért aggódik, mint értem, és még az önelégült férfiasság kifejezése is eltűnt az arcáról, úgy mondta, hogy hülye vagyok, fogai között szűrve, hogy felőle akár a pokolba is elmehetek, vagy a börtönbe, ha annyira akarom: ő nem állít meg, nem is ismer…

– Ha ennyire félős vagy, miért jöttél értem? Mit tehetne velem a csehszlovák rendőrség az SS után?

– A rendőrség rendőrség, a katona katona.

– Neked mind egyforma, és még én vagyok a hülye?

– Igen.

– Látnom kellett a fényt, az eget, itt benn meg lehet halni, mikor érünk oda?

– Holnap, este. Maradj nyugton. Ha nem, hozzám kötözöm ezzel – mutatott fekete bőrövére, ami olyan volt, mint amit az apám hordott régen. Emlékszem, egyszer leoldotta, hogy elfenekeljen vele engem és az öcsémet, mert elkapott minket egy értelmetlen nevetőgörcs, és ő, aki egyre idegesebb volt a különböző események miatt, hiába ismételgette, hogy hagyjuk abba.

Szívesen meséltem volna Elinek a másik életemről, a falumról, a régi álmaimról, amik tele voltak jövővel, és a jelenlegiekről, amik viszont a múlttal voltak tele. De féltem, hogy nem érdekli sem az, ami régen volt, sem az, ami most van. Mintha az élet egy állandó jelen lenne, és nem is volna más, mint a farka, ami megint készen állt az alattomos döfködős játékra. Mintha csak véletlenül érne hozzám, én pedig a vonzódás, az önvédelem és a néma düh között ingadozva reagáltam.

– Mesélj a helyről, ahova megyünk. Mesélj a nagynéném gyerekéről… hány hónapos? Hogy hívják? És milyen a lakás? Mónika beszél már csehül? – ontottam rá a kérdéseket készakarva.

– Én nem szeretem beszélni – tiltakozott. – Mónika fafül. A ház német, bútorok németek, Szudétákból.

– Nem német… Miért lennének németek? Magyarázd el, aztán ígérem, nem kérdezek mást.

– Hosszú történet. Én nem vagyok történelemtanár. Munkás vagyok, testvéremmel lámpagyárban. Szép nő a gyár irodában dolgozik, jó enciklopédia és jó ágyban, mesélt a vidéket: laktak itt sok évszázadban német bevándorlók, akik lettek cseh németek, aztán szudétanémetek. A nácizmusban aztán nemzeti harcok voltak nekik a függetlenség miatt. Hitlerrel nagyobb nácik, nagyobb németek, mint német nácik. 1938-ban, a Szudéták a Reich vette el. Aztán 1945 után győztesek visszavették a vidék, most 1946 sok szudétanémetek, hárommillió vagy több, kidobták őket, mentek Németország, Ausztria, ő házaikat az állam ad, akinek kell.

Rosszallóan konstatáltam magamon, hogy ahelyett hogy a német házra gondolnék, ahol laknom kell majd, inkább arra a nőre gondolok a gyár irodájából, ahol Eli dolgozik.

„Jó az ágyban", megragadt a fejemben ez a különösen csillogó szemmel kiejtett mondat, ami az én nőiségemnek is jólesett volna. Eddig csak ügyetlen kisfiúk vettek körül, akik képtelenek lettek volna efféle ítéletre. A tíz év, amennyivel idősebb volt nálam, Elit tapasztalt férfivá tette a szememben. Sokat megélt arca, hangsúlyos vonásai, tág pórusú, olajos, vastag bőre volt, állandóan kétértelmű arckifejezése. Ennyi az egész? Mintha a felszínen túl még lenne benne valami. Ha a homlokát ráncolta, amely talán túl alacsony volt nagy termetéhez képest, kifürkészhetetlen arca megváltozott, és ilyenkor még dús, hullámos haja is megmozdult.

– Az alacsony homlokú férfiak unintelligensek – ítélkezett anyám.

– Viszont a papának szép magas homloka van – kiáltottam fel én.

– Mintha bármi hasznát venné… – vágott vissza ilyenkor anyám, örökös haraggal: Midasz királlyal ellentétben a papának minden üzlete csődbe ment.

– Eli szép, tetszik nekem – állapítottam meg ijedten magamban, pedig anyámnak a maga előítéletes kijelentéseivel valószínűleg igaza volt.

Nem tudtam, hogy amit érzek, csak vonzalom-e, vagy életemben először szerelmes vagyok.

Hitetlenül, boldogtalanul, helytelenítve saját érzéseimet, amelyek persze őrzőm figyelmét sem kerülték el, megpróbáltam elszakadni tőle úgy, hogy behúztam a hasamat és a mellemet, miközben ő alig észrevehető mosollyal méregetett, mint az öcsém, amikor csalt kártyajáték közben.

Vajon mi lett volna anyám véleménye Eliről? És a szívem, ilyen bizonytalanságban, vajon hallgatott volna rá?

– Ánitá, Ánitá.

Visszahúzott magához, a mellkasára vonta a fejemet; éreztem, ahogy az ő szíve is erősen ver a kabát alatt, amit minden bizonnyal az amerikaiaktól kapott, és nem az egyik elüldözött némettől maradt rá, hiszen ők bosszúból biztosan mindent elvittek. Csak gyűlöletet hagytak hátra maguk után a győzőknek, és a házaik jövendőbeli lakóinak.

– Menj! El, el, el! Várj ott… – taszított el magától Eli hirtelen, egy vad mozdulattal. A sejtjeimből, a belső szerveimből, amelyek mintha az emlékek tárhelyei lettek volna, visszhangozni kezdtek a mama utolsó szavai: „Menj! El, el, el!", összekeveredve az engem taszigáló német katona „Gehen. Los, los, los" szavaival, miközben anyám ruhájától, testétől próbált elszakítani a szelekció alatt, érkezésünkkor. Tudta-e, érezte-e, hogy a links (balra), az ő iránya azonnali halált jelent, míg a rechts (jobbra) a túlélés legalább halvány lehetőségét?

Mint az a katona, ember az embertelenek között, így akart újra a világra hozni?

Néha vádolom őt azért a „Menj! El, el, el!"-ért, máskor meg a felkelő nap, a hulló hó vagy a virágzó fa láttán örülök, hogy túléltem, és az élet egy nagyszabású ajándéknak tűnik a szánalmas halálhoz képest, amit láttam magam körül heverni, rám zúdulni a maga mélységes hidegével.

– Ánitá, Ánitá! – hallottam távolról, és a kerekek fékeinek csikorgása, az újból megálló vonat rázkódása helyett már csak Eli mozdulatait érzékeltem, amelyek visszahoztak a jelenbe. A kezét rajtam felejtette, miközben