Napóleon, az ember

By Mereskovszkij

Kréta szigetén, Egyiptomban és a Kelet ősi misztériumai közt kutatja élete főgondolatainak megerősítését a Nagy Péter, az Első Sándor, a Vele vagy Ellene írója - aztán szállásadó hazája felé fordul, amely igazi orosznak hazájává nem lehet soha - és teremt egy különös, új Napóleont - akinek vonásait csak egy Mereskovszkij láthatta így. Ez a Napóleon is beleilleszkedik Mereskovszkij életének főgondolatába. Mi ez a főgondolat? Az olvasónak első pillantásra feltűnhetik a gondolatsor hármas tagoltsága: egy princípium (a kereszténység) - egy ellentétes princípium (a pogányság) - s a kettőnek teljes összeolvadása („egy olyan harmóniában, amely a földön talán sohasem érhető el”). A hegeli dialektika formája ez: tézis, antitézis, szintézis. Az egymással ellentétes, egymást tökéletesen kizáró tételek egyesülése egy magasabb kategóriában. Kevés írója van a világnak, aki egy kort - egy-egy világválság végtelenül bonyolult korát - oly sokszínűen, mozgalmasan és érdekesen tud megeleveníteni, mint ő. (Benedek Marcell)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634746256

Book preview

Dimitrij Szergejevics

Mereskovszkij

NAPÓLEON,

AZ EMBER

fordította:

Havas József

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-625-6 EPUB

ISBN 978-963-474-626-3 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Napoleon kak chelovek

Első kiadás: 1929

a borító Jacques-Louis David (1748 - 1825) Bonaparte Napoleon

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Első fejezet

NAPÓLEON BÍRÁI

Egy ismeretlen parancs sors küldte végrehajtója.

Puskin

Megmutatni egy embernek az arcát, bepillantást adni a lelkébe, - Plutarkhosz szerint ez a célja minden életleírásnak, minden hősi élet rajzának.

Ebben az értelemben véve az életrajzot, Napóleonnak nem volt szerencséje. Nem mintha keveset írtak volna róla, ellenkezőleg, korunk egyetlen alakjáról sem írtak annyit, mint éppen őróla. Megírtak már talán negyvenezer könyvet is; és mennyit fognak még megírni? És azt se lehet mondani, hogy haszon nélkül való ez a sok könyv. Végtelen sokat tudunk háborúiról, politikájáról, diplomáciájáról, törvényhozásáról, közigazgatásáról, aztán minisztereiről, marsalljairól, fivéreiről, nővéreiről, feleségeiről, kedveseiről, sőt egyet-mást még róla magáról is. De a legkülönösebb a dologban: minél többet tudunk róla, annál kevésbé ismerjük őt.„Ez a nagy ember egyre ismeretlenebb lesz - mondja Stendhal, Napóleon kortársa. „Napóleon története - minden történetek között a legismeretlenebb - mondja a mi kortársunk, Léon Bloy.

Vagyis több, mint száz év leforgása alatt az „ismeretlen" Napóleon körül egyre sűrűsödött a köd.

Úgy van, bármennyire különös is, Napóleont minden dicsősége mellett sem ismerjük. Negyvenezer könyv - negyvenezer sírkő, alattuk - „az ismeretlen katona".

Ez, meglehet, onnan van, mert Hérakleitosz szavai szerint: „a lélek határait nem találod meg, ha minden útját bejárod is, - olyan mély". - Nem ismerjük mi még a hozzánk legközelebb állóknak a lelkét sem, - de még a tulajdon lelkünket sem.

Vagy talán az ő lelkét egyáltalán meg se lehet könyvekkel fogni: keresztüljár rajtuk, mint a víz az ujjaink közt. Ennek a léleknek a titka a történet kutató tekintete alatt egyre csak mélyül, mint nagyon mély és átlátszó vizek a reflektor fényében.

Napóleonnak a megismerhetetlensége részben csakugyan innen is fakad, de úgy látszik, nemcsak innen. Másnak a leglelkébe nem tudunk behatolni, de be lehet lépni és körül is kerülhetjük. úgy látszik, így kerülgetjük mi körül Napóleon lelkét.

Másnak a lelkét megismerni annyi, mint megállapítani az értékét és lemérni a súlyát tulajdon lelkünk mérlegén. De kinek a lelke bír meg olyan megterhelést, mint Napóleon?

„Azt az érzést, amit ennek a kolosszális embernek a jelenlétében éreztem, nem tudom összehasonlítani semmivel a világon", írja emlékezéseiben egy kortársa, aki nem is éppen nagy hódolója, hanem inkább vádlója. Mindenkinek ilyen benyomása van róla, aki csak a közelében megfordult, barátainak, ellenségeinek egyaránt: ez már talán nem is nagyság, hanem szertelen nagyméretűség, lelkének más emberi lélekkel való teljes összemérhetetlensége. Olyan közöttünk, mint Gulliver a lilliputiak között.

A lilliputiak apró szemecskéjükkel, amely úgy nagyít, mint a mikroszkóp, Gulliver bőrének minden sejtjét meglátják, de az arcát nem; ez az arc az ő szemüknek csak rettenetes, összefolyó, homályos folt; apró rőföcskéjükkel matematikai pontossággal meg tudják mérni a testét, de ebbe a testbe beleképzelni, beleérezni magukat nem tudják.

Így nem tudjuk mi sem beleérezni magunkat Napóleon lelkébe. Már pedig éppen erre van szükség, ha meg akarjuk ismerni: ha nem belülről látjuk másnak a lelkét, nem is ismerjük meg soha.

Úgy látszik, Napóleont csak egy ember tudta megítélni, mint az egyenlő nagy az egyenlő nagyot: Goethe. Ami Napodon a tettek terén, az Goethe a szemlélet terén: mind a ketten a káosznak - a forradalomnak rendteremtői. Ezért állnak az egyik szobából a másikba: a középkorból a mi korunkba nyíló ajtó küszöbén, egymással szemben, mint két óriási kariatíd.

„Goethe életében nem volt nagyobb esemény, mint ez a legreálisabb lény, akinek a neve Napóleon", mondja Nietzsche.

„Napóleon a világ sommás kifejezése. - „Élete egy félistennek az élete. El lehet mondani, hogy a fény, amely megvilágította, nem aludt ki egy pillanatra sem soha; ezért oly ragyogó az élete. A világ még soha se látott és talán nem is fog látni soha hozzá foghatót.⁵ Ez Goethe ítélete a vele egyenlő Napóleonról. A mi helyzetünk pedig, a nem egyenlőké, még rosszabb vele szemben, mint a lilliputiakké Gulliverrel. Mert ez a lelki különbség nemcsak nagyságában, fejlődésében, erejében, tulajdonságaiban van meg, hanem legbensőbb mivoltában: nem kvantitatív, hanem kvalitatív. Az ő lelke gyökerében más, mint az embereké általában, - más természetű. Ezért támaszt az emberekben olyan megfoghatatlan, semmi földihez nem hasonló, szinte nem is evilági megdöbbenést.

„Az a megdöbbenés, amelyet mindenki érzett, aki közelében megfordult, - mondja Mme de Stael, - egyéniségének sajátságos hatásából támadt. Én életemben sok tiszteletreméltó, de megvetésre méltó emberrel is találkoztam; de abban a benyomásban, amelyet Napóleon keltett bennem, semmi sem volt ő ami akár ezekre, akár amazokra emlékeztetett volna. - „Hamarosan észrevettem, hogy egyénisége nem foglalható bele olyan szavakba, amilyenekkel általában élni szoktunk. Nem volt se jó, se rossz, se irgalmas, se könyörtelen olyan értelemben, mint más emberek. Egy olyan lény, akihez nem fogható, nem hasonló senki, nem is kelthetett, nem is érezhetett részvétet; több volt vagy kevesebb, mint az ember; külső megjelenésén, eszén, beszédein, mindenen rajta volt valami idegen, más természet bélyege.

„Idegen volt ebben a világban. Minden titok volt benne", - mondja egy tizenhat éves orosz fiú, Lermontov, aki megértette Napóleont, bár sohase látta. Ez az „ens reelissimurn", akinél reálisabb még sohasem taposta ezt a világot, a világ ura, „idegen ebben a világban! - „Az én országom nem ebből a világból való, mondhatta volna ő is, bár természetesen nem abban az értelemben, mint ez valaha mondatott.

Lelkének ezt a „más voltát ő maga is érzi. „Mindig egyedül vagyok az emberek között, jósolja meg egész életét az ismeretlen, tizenhat éves kis tüzér hadnagy, Bonaparte. Aztán nagyságának a tetőpontján: „nem hasonlítok senkihez; nem fogadom el senki életfeltételeit. És egy államférfiról - önmagáról - mondja: „az egyik oldalon mindig csak ő van egyedül, a másik oldalon meg az egész világ.

Ez a „más lélek nemcsak megdöbbenti, nemcsak eltaszítja az embereket, hanem vonzza is; hol szeretetet, hol gyűlöletet támaszt bennük. „Mindenki szeretett és mindenki gyűlölt, - mondja magáról.

Isten küldöttje, az emberiségért szenvedő vértanú, új Prometheus, akit leláncoltak Szent Ilona szigetén, új Messiás; másrészről minden törvényen kívül helyezett bandita, korzikai emberevő, a mélységekből felbukkant apokaliptikus állat, Antikrisztus. úgy látszik, nem volt még ember, aki körül így harcolt volna a szeretet és gyűlölet. Ellentétes sugaraik olyan vakítóan keresztezik egymást az arcán, hogy nem is láthatjuk. Hát ő látja-e ugyan önmagát?

„Évezredek el fognak még múlni, míg újra megismétlődnek a viszonyok, amelyekben én éltem és újra felszínre vetnek még egy olyan embert, mint én." Ezt minden büszkeség nélkül mondja, vagy pedig büszkesége annyira hasonlít az alázathoz, hogy szinte meg se lehet különböztetni őket.

„Ha sikerült volna véghezvinnem, amit akartam, a legnagyobb dicsőségben haltam volna meg, amilyet ember valaha megért. De még most, kudarcok után is, rendkívüli embernek fognak tekinteni. Ez bizony nagyon alázatos beszéd. De van még alázatosabb is: „nemsokára elfeledkeznek rólam; a történetíróknak nem igen lesz majd mit mondani viselt dolgaimról. - „Ha a Kremlben egy ágyúgolyó megöl, most olyan nagy volnék, mint Nagy Sándor és Julius Caesar, mert akkor alkotásaim és dinasztiám megmaradtak volna Franciaországban... de így nem leszek semmi. Ezt Szent Ilona szigetén mondja a sírba tett élő halott; nyugodtan, szenvedély nélkül beszél, mintha harmadik személyről volna szó, amint az élő beszél a holtról vagy tán még nyugodtabban, ahogy csak a halott beszélhet az élőről. „A világnak idegen önmagának is idegen. Oldalról tekint magára: az ő szemében az én már nem én, hanem ő.

Néha úgy rémlik, jó maga éppúgy nem ismeri önmagát, mint mi nem ismerjük őt. Csak annyit tud, hogy nehéz a földnek olyat a hátán hordani, mint ő. „Amikor én meghalok, az egész világ megkönnyebbülten sóhajt fel: uff! - „A jövő majd megmutatja, a világ békességére nem jobb lett volna-e, ha soha nem is éltem volna e földön.

Egyszer így beszél; máskor pedig: „Megsiratják még valaha az emberek az én balsorsomat és bukásomat! „Véres könnyeket sírtok még értem!

Fu vera gloria?

Ai posteri ardua sentenzia.

Igazi volt a dicsősége?

Az utókor dolga meghozni a nehéz ítéletet.

De az utókor sem lett jobb bíró, mint az egykorúak.

„Csodálatos keveréke a prófétának és a sarlatánnak. - „Úgy hazudik, mint egy harctéri jelentés, - nem hiába lett ez a szólás-mondás az ő napjaiban példabeszéd. - „Izmos, tisztán- látó, őserejű, egyszerű természete felbomlott a francia hangos hányavetiségnek zavaros levegőjében. Elszakadt az igazságtól és tehetetlenül puszta semmivé válik. - „Szegény Napóleon! a mi utolsó hősünk! így szól róla Carlyle ítélete a Hősökről írott híres könyvében. De ha az ítélete helyes, bajos megérteni, hogyan kerül a hősök seregébe ez a puszta semmivé szertefoszló sarlatán. Napóleonnak a képe különben itt olyan szegényesen, elnagyoltan és felszínesen van megrajzolva, hogy nem is érdemes sokáig megállapodni mellette.

Taine keményebb Carlyle-nál. Úgy látszik, Napóleonról írott könyve a legutolsó benyomás, amely az olvasók lelkébe vésődött és egyhamar nem is enyészik el belőle. Ez a könyv a lelkekre és szívekre gyakorolt nagy hatását nem is annyira szerzője tehetségének és tudományának köszönheti, mint inkább a korunk szellemével való szoros kapcsolatának: Taine kimondta Napóleonról, ami mindenkinek a lelkében lappangott.

„Szertelen mindenben; de még inkább megdöbbentő; nemcsak túljár minden határon, ha-nem kilép minden keretből. Akár vérmérsékletét, ösztöneit és képességeit nézzük, akár képzeletét, szenvedélyeit és erkölcsét, mintha egészen más mintában és egészen más ércből öntötték volna, mint honfitársait és kortársait. A lángeszű tervek mélysége és szélessége, a lélek, az értelem és akarat hősi nagysága dolgában Caesar ideje óta nem volt senki hozzá fogható."

Ilyen a kezdet, lássuk a végét: „Napóleon politikai műve az önzés munkája, amelynek a lángész csak szolgája. Mindenen uralkodó becsvágya úgy a francia, mint az egész európai építménybe nagy szerkezeti hibát csúsztatott be. Napóleon az emberek között: „Egy nagyszerű ragadozó, amely rászabadult a békésen legelésző nyájra. „önzésének mértéktelenségét és kegyetlenségét egész őszintén jellemzi, amikor 1813-ban Metternichnek ezt mondja: „Olyan ember, mint én, milliók életére is csak köp egyet. - „Bizonyos: olyan jellemmel, mint az övé, nem lehet élni; lángelméje nagyon is nagy és romboló; és minél nagyobb, annál rombolóbb. „Ez az egoizmus valóságos szörnyeteggé nőtt; kolosszális énjét végighurcolja az egész emberi társadalmon és fokonkint mind messzebbre nyújtogatja ragadozó, szívó csápjait; minden ellenállás halálra sérti, minden szabadság gátolja szabad mozgásában és korlátlan hatalmában nem tűr semmi más életet, csak amennyiben az ő tulajdon életének kiegészítése és vak eszköze. Vagyis más szóval Napóleon egy óriási pók, amely karmai közé kapta a világot és vérét szívja, mint egy légynek; vagy pokolbeli gépezet, amelyet az ördög talált ki, hogy szétrombolja a világot; vagy pedig végre apokaliptikus szörnyeteg, amely felemelkedik a mélységekből; Napóleon - Apollion, megrontó, amint az Apokalipszis akkori magyarázói értelmezték a nevét.

„Látod, anyám, milyen szörnyeteget szültél a világra!"- mondta nevetve, amikor efféle támadó írásokat olvasott.

1814-ben, az első lemondás után, amikor a szövetségesek megbízottjai Elba szigetére vitték, a royalisták Orgonban, ebben a kis provence-i városkában akasztófát állítottak fel és Napóleon képében felakasztottak rá egy szalmabábut, miközben a nép dühösen kiáltozott: Le a korzikaival! Le a rablóval! - Az orgoni maire pedig beszédet mondott: „Tulajdon kezemmel felakasztom, bosszút állok rajta azért, ami akkor volt! - „Akkor Napóleon Egyiptomból való visszatérése idején ugyanez a maire térden állva mondott előtte üdvözlő beszédet.

Valami hasonló dolog történt Taine-nel is: könyve elején meghódol a hős előtt, a végén in effigie ő is felakasztja.

„A legvéresebb dolgok megszokása sem szárítja ki annyira a szíveket, mint az absztrakciók: a katonák jobbak, mint az ügyvédek, szokta mondani Napóleon, mintha előre megérezte volna, mit művelnek majd vele „az ügyvédek, „ideológusok".

Az idők jele, hogy Taine-nek a könyvére senki se felelt, mert Arthur-Lévy gyámoltalan, bár lelkiismeretes könyvét, amelyben kimutatja, hogy Napóleon nem volt más, mint „ízig-vérig, csontja velejéig jámbor kispolgár," nem lehet feleletnek tekinteni.

Egy másik jele az időknek: Napóleonról mondott ítéletében, Kelet megegyezik Nyugattal, a hívő Tolsztoj a hitetlen Taine-nel. A Háború és béke korhely inasának, Lavruskának a véleménye Napóleonról összevág magának Tolsztojnak az ítéletével: „Napóleonnak csak szerencséje volt bűntetteiben. - „Napóleon csupa korlátoltság, ragyogó, öntudatos korlátoltság. - „Gyerekes vakmerőség és öntudat nagy dicsőséget szerez neki. „Példátlan ostobaság és hitványság lakik benne: „a hitványságnak a legalacsonyabb foka, amelyet minden gyerek szégyell és korán meg is tanítják rá, hogy szégyellje".

Az orosz prófétának éppúgy nem felelt senki, mint a nyugat-európai tudósnak. És az emberi nyáj vakon zúdult arra, amerre pásztorai csalogatták. „A tömeg a maga alacsonyságában örül a nagy ember lealacsonyításának, a hatalmas gyengeségének: olyan kicsiny, mint mi,