Az elfelejtett erőd

By Charley Long

Fleurion táborszernagy, a nagy bagós, akinek cigarettahamuja oly szerencsétlenül hullik alá, hogy éppen elfedi a térképen a hadsereg kicsiny, de hős erődjét, a legendás 103-as számú erődöt Afrika szaharai felén. És ez a malőr a térkép-sokszorosítás során végzetessé válik: mivel nincs a térképen, az erődről egyszerűen megfeledkezik a katonai vezetés. Arról a harcálláspontról feledkeznek tehát meg, ahol a légiós pofonok által edzett legvitézebb katonák szolgálnak: Váratlan Eddy, Bölény Tivadar, Hallgatag Tom, no és a Császár (aki a keresztségben mindenki által érthetetlen módon az Eisenschmidt Napóleon nevet kapta) szolgáltak. A Rejtő Jenő stílusát idéző kalandokból a nyájas olvasó számára igen hamar kiderül, hogy a légió nem aggok menhelye, nem mosókonyha, és legkevésbé sem a szívbetegek napsütéses szanatóriuma. A híres-neves szerző, Az ördög cimborája, A sátánlégió, Az öngyilkos század és az Angyalka rendet csinál írója ezúttal sem okoz csalódást olvasóinak.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634746713

Book preview

Charley Long

AZ ELFELEJTETT ERŐD

fordította:

Nagy Károly

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-671-3 EPUB

ISBN 978-963-474-672-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

A mű eredeti címe:

Az elfelejtett erőd

Első kiadás: 1941

a borító XIX. századi brit ismeretlen mester

festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I. RÉSZ

Első fejezet

Egy uralkodó meghajtja a fejét a nép akarata előtt. Nem mond le, hanem felmond. Ha valakit a rendőrség igen szorgalmasan keres, azon csak a légió kereshet. Ebben maradnak.

A Császár ötpercenként elővette a zsebtükrét, és elkeseredetten nézegette benne erősen kipirult arcát. Erre minden oka megvolt. A Császárt ugyanis röviddel ezelőtt borzasztóan felpofozták.

Egy császárt felpofozni! Még kimondani is rettenetes. Hát ilyen eszeveszett korban élünk, hogy már ez is előfordulhat?! Hiszen akkor ez már a világ vége!...

Fokozza a brutalitás roppant horderejét és súlyosbítja a dolgot, hogy a császár neve: - Napóleon!!!

Viszont számítson enyhítő körülménynek, hogy ez a császár nem a Bonaparte-dinasztia Napóleonja.

Hanem az Eisenschmidt-dinasztiáé.

Es nem Ajaccióban született, mint az a Másik, akit „nagy" melléknévvel illet a hálátlan utókor.

Hanem egy majdnem névtelen lengyel falucskában látta meg a napvilágot, és „hangyás" melléknévvel illetik a nem kevésbé hálátlan kortársak.

Amiben egyébként nincs egészen igazuk. Hangyásnak voltaképpen azt hívják, akinél nyaktól felfelé nincs valami rendben.

Pedig a Császár igazán nem bolond. Egy tragédiája van csak. Hogy Napóleonnak hívják. Ez szép és nagy teher. Emlékezzünk csak vissza, hogy annak a Másiknak is nagy teher volt néha a neve. Ez az óriási név, melynek kimondásakor a hallgató fülekben ágyúk dörgése visszhangzott, szuronyok csattogtak, haldoklók hörögtek és a Gárda rettentő csizmái alatt feldübörgött a föld. Emlékezzünk csak vissza, hogy az a bizonyos Másik, néha már szívesen abbahagyta volna az egész mókát. Különösen a vége felé, mikor már pocakosodni kezdett egy kicsit. Néha egészen komolyan elfogta a vágy, hogy a családja körében üldögéljen, házikabátban, virágokat ültessen, kártyázzon, vagy olykor, titokban csinos asszonyoknak csapja a szelet. De nem tehette, mert neki harcolni kellett. És mindig győzni. Kötelezte az a súlyos tény, hogy Napóleonnak hívták. Nem volt mindig ura ennek a névnek. Sokszor rabszolgája volt. És néha bizony terhes volt számára ez a név. Pedig ő volt a „nagy"!...

Most el lehet képzelni, hogy milyen terhet jelent egy ilyen egészen kis Napóleonnak, hogy romantikus hajlandóságú mamája erre a névre keresztelte valamikor, abban a majdnem névtelen falucskában. Már az iskolában is sok baja volt miatta. És később, az életben... na, de erre majd visszatérünk!

Tulajdonképpen csak akkor kezdett elviselhető lenni számára az élet, amikor egy kissé túl hangos estén megismerkedett Váratlan Eddyvel.

Ez a vidám fiatalember rendszerint akkor érkezett és többnyire akkor ütött, mikor senki sem várta. Innen ered a neve.

Ide Oranba, szorosabban véve a Négy Hetyke Kandúr nevű csapszékbe is teljesen váratlanul érkezett. Akkor nyitott be a helyiségbe, mikor Napóleont éppen verték a törzsvendégek.

Ez nem volt újdonság. Napóleont sajnos többnyire verték a törzsvendégek, mert egyáltalán nem volt megalkuvó egyéniség, noha nem volt meg az ereje hozzá, hogy akaratát érvényre juttassa. Uralkodói allűrökkel rendelkezett, mert ott volt előtte nagy névrokonának a példája, és azt hitte, hogy ez a név kötelez. Fölényes volt és visszautasító modorú. Ezért nem szerették. És ha valakit nem szeretnek errefelé, azt rendszeresen verik.

Mikor Edward James Middleton belépett a kocsmába, Napóleon éppen a Bölény Tivadar rettenetes karjai közt vergődött. Bölény Tivadar arcán látszott a végleges makacs elhatározás, hogy most már végképp elintézi a kezében tartott embert. Hallgatag Tom, Napóleon egyetlen barátja és tisztelője ekkor már véres fejjel hevert az asztal alatt. Lehet, hogy még élt, de ha történetesen nem térne többé magához, nyugodtan elmondhatja a másvilágon, hogy derekasan küzdve hullt el, amit a közelében fekvő két szolgálaton kívüli kasszafúró és Timmy, a rablógyilkos bevert feje is bizonyít.

Edward James Middleton néhány másodpercig érdeklődve szemlélte az eléje táruló képet. Aztán a pult mögött üldögélő és újságot olvasó kocsmároshoz lépett. Udvariasan levette a sapkáját és megkérdezte:

- Bocsásson meg, uram, hogy olvasás közben zavarom, de nem mondaná meg, hogy mi történik itt?

A kocsmáros felütötte a fejét a lepedőnyi újság lapjai közül. Találomra a verekedők közé vágott egy sörösüveget, köpött egyet, aztán megvetően mondta:

- Láthatja, ha van szeme! A Bölény éppen most veri agyon a Császárt.

Cigarettára gyújtott, ismét beletemetkezett az újságba, és elégedetten, szinte csak önmagához beszélve morogta:

Legfőbb ideje!

Edward James Middleton nem elégedett meg ezzel a felvilágosítással. Ismét megkopogtatta a kocsmáros vállát.

- Bocsánat, szép ember, nem tudom, jól értettem-e? Azt akarja mondani, hogy ez a visszataszító külsejű úr megöli azt a másik urat?

A kocsmáros dühösen felkapta a fejét, és kissé értetlenül, ingerülten válaszolta:

- Mit kérdezősködik annyit? Igenis azt mondtam, hogy megöli! Mi van ezen csodálkoznivaló? Hagyjon olvasni!

Middletonnak azonban még ez sem volt elég.

- Elnézést még egy pillanatra, gyönyörű főnök! Hogy lehet az, hogy ez a nagy marha ember megölje azt a másikat, aki szemmel láthatóan sokkal gyengébb?

A kocsmáros most már komolyan méregbe jött.

- Mit hülyéskedik itt? Nem hallott még olyat, hogy néha a gyengébbet is agyon lehet verni? Ha nem tetszik, tegyen róla!

- Köszönöm az engedélyt! - felelte hálásan Middleton. - Mindjárt teszek róla, mert csakugyan nem tetszik!...

És tett róla.

...Pontosan nyolc perccel később, mikor két utóbb érkezett vendég és a kissé még lihegő Middleton eltakarította a romokat, hogy kiszabadítsa alóluk Bölény Tivadart és négy társát, a kocsmáros és a megszabadított Császár elmesélték a történteket az érdeklődő Körorvosnak.

Őszintén szólva, meglepődtem egy kicsit! - mondta a kocsmáros. - Ez az ember körülbelül úgy viselkedett, mint egy fiatal, de közveszélyes őrült. Odament Bölény Tivadarhoz, és mintha táncra kérte volna, meghajolt előtte. Aztán azt mondta: „Szabad?" - és kivette a kezéből a Császárt. Bölény Tivadar erre természetesen pofon ütötte. Gondoltam - no, ez is készen van, mehetek a halott-kémért! - mert megszoktam, hogy akit a Bölény pofon üt, az rendszerint meghal. Ez a különös pasas azonban csak éppen megtántorodott. Mosolygott, megint meghajolt, és egészen váratlanul úgy vágta szájon a Bölényt, hogy az a marha nagy, dromedárember fejjel esett egy tál spenótba, amit h csaposom éppen behozott. Persze a Bölény barátai mindjárt nekimentek, de ezt a pasast egyszerűen nem lehetett agyonverni. Sügér Egont egyetlen ökölcsapással úgy leütötte, hogy még azóta sem tért magához. Két másik csirkefogót egy székkel intézett el, egyet pedig belevágott az italszekrénybe. Mikor aztán Bölény kimászott a spenótból és feltápászkodott, ez a hirtelen kezű ifjú addig pofozta, míg kegyelemért nem könyörgött. Közben persze összetörtek mindent, de ez nem meglepetés nekem, mert itt átlag minden második napon összetörnek mindent, és már egészen megszoktam. Hanem ez a fiú... ez úgy tud pofozkodni, hogy az embernek könnybe lábad a szeme a meghatottságtól! Igaz, gyerekek?

- Igaz! - bólintott a két később érkezett vendég, akik sikerrel dolgoztak az áldozatok felszínre hozása körül. - Gyönyörűen pofozkodik, azt meg kell hagyni!...

És megnyalták a szájuk szélét, mintha valami nagyon finom habos süteményre támadt volna gusztusuk.

- Hát csak kötözze be a gyerekeket, doktor! - mondta a kocsmáros az elbeszélés befejezése után, unott hangon. - És engem pedig hagyjanak végre nyugodtan olvasni, mert esküszöm, hogy méregbe jövök, ha még tovább zavarnak ezekkel a jelentéktelen hülyeségekkel!... Izé... Azt hiszem, haláleset egyáltalán nem történt!...

Ezzel visszament a pult mögé, rágyújtott egy förtelmesen büdös cigarettára, és ismét beletemetkezett a lepedő nagyságú újságjába.

Hát így került Edward James Middleton, ismertebb nevén a Váratlan Eddy Oran leghírhedtebb kikötői csapszékébe, a Négy Hetyke Kandúrba. Senki sem tudta, honnan jött, de miután mindent meglátott és mindenkit legyőzött, egykettőre rendkívül népszerű lett. Különös ember volt. Nemigen lehetett rá huzamosabb ideig haragudni. Volt a modorában valami, amitől mindenkinek, aki csak kicsit idegesebb természetű volt, kinyílt a zsebében a bicska, de az arcában is valami, amitől ez a bicska ismét visszacsukódott az illetők zsebében. Lehet, hogy az az állandó, nem kihívó, inkább kedves és megnyugtató vigyorgás, amely vakítóan fehér fogsort villantott ki, és amely valami fékezhetetlen kiskorú kamaszra emlékeztetett, volt ilyen hatással, de tény, hogy eddig még nem verték agyon, noha már legalábbis hat hét telt el az említett közelharc óta.

Egyébként annak, hogy nem verték eddig agyon, volt még egy magyarázata is. Nem hagyta magát. Mert a fent leírt jelenet óta több ízben megpróbálták már. Ezek rendszerint kórházba kerültek, és mikor kijöttek onnan, igyekeztek messzire elkerülni Váratlan Eddyt.

A nőkre is ellenállhatatlan hatással volt. A kikötő hivatalos démona, a Vitorlás Ninette, már az első napokban félreérthetetlen érdeklődést mutatott iránta. Ninette a Gyöngyhalász Pierre-rel jött be a kocsmába, ahol Eddy azóta szintén törzsvendég lett, és azonnal meglátta a karcsú, széles vállú, igen rokonszenves és állandóan vigyorgó fiatalembert. Két perccel később a Gyöngyhalász Pierre erkölcsi halott volt Ninette számára. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szalmasárga hajú, erősen kifestett hölgy elfogadta ugyan a gavallér Pierre által felajánlott vizespohárnyi rumot, de nem koccintott lovagjával, hanem felemelte a poharát, bizalmasan Eddy felé intett vele, és fenékig ürítette. Ez a közvetlen modor feltűnt kissé a Gyöngyhalásznak, és célzást is tett erre.

- Ninette! - mondta csendesen - nagyon kérlek, ne kacérkodj azzal a tejfelesszájúval, mert úgy fültövön váglak, hogy kiesel a helyiségből!

Ninette elértette a célzást, és méregbe jött.

- A kedves, igen tisztelt nénikédet vágod te fültövön! - hangzott a kitérő válasz. - Hát mit gondolsz, te kikötői söpredék, hogy kivel ülsz te itt? így mersz beszelni egy úrinővel? Te piszok!

- Úrinővel? - a Gyöngyhalász ijedten körülnézett. - Te félreértettél! Hol van itt úrinő? Én neked mondtam, hogy...

- Fogd be a pofádat, mert rátérdelek! Mocskos! Ha nem tudnád, hát én vagyok az úrinő!

- Hm... Ezt csakugyan nem tudtam. No, mindegy!... Hát lehet, hogy úrinő lettél, hiszen manapság a rádió, meg más ilyen vacakok korában semmi sem lehetetlen, de azt mindenesetre közölhetem veled, hogy ha még egyszer odanézel, arra a maflára, hát úrinőt még nem kentek úgy szájon, mint. ..

- Elég! Távozzon az asztalomtól! Tróger!

Gyöngyhalász Pierre-nek leesett az álla. Azt hitte, nem jól hallott.

- Mit... csináljak?...

- Azt mondtam, hogy elég, maga közönséges modorú fráter! És azt is mondtam, hogy azonnal távolodjon ettől az asztaltól, mert elviselhetetlen számomra, ha ilyen közelről kell abba az ordenáré pofájába bámulnom!...

Gyöngyhalász Pierre a fejéhez kapott. Egy pillanatig azt hitte, hogy elborult az elméje. Hiszen gondolt ő már rá, hogy baj lesz. Az orvos, aki valami hasbaszúrási ügyben kezelte a múltkor, megmondta, hogy jó lesz mérsékelni az alkoholfogyasztást, mert különben nem áll jót semmiért. Hát most itt a baj.

De aztán tapasztalnia kellett, hogy nem ő az, aki megőrült, hanem a társaságában levő hölgy. Ninette ugyanis megfogta a rumosüveget, és vérben forgó szemmel sziszegte:

- Még mindig nem megy?

Gyöngyhalász Pierre nem akarta elmérgesíteni a helyzetet. Megnyugtató hangon mondta:

- Ide figyelj, Ninette! Nem akarlak megbántani, de úgy látszik, hülyébb vagy, mint valaha! Mit magázol itt? Kitört rajtad az előkelőségi őrület? Azelőtt ezt sosem csináltad!

- Mert azelőtt kénytelen voltam állandóan a magához hasonló csirkefogók közt tölteni az időmet. De most úgy látom, hogy itt urak is vannak!

- Urak? - Pierre gúnyosan elmosolyodott. - Az ott neked úr?... Szeretném tudni, hogy miért? Talán azért, mert nyakkendő van rajta?

- Többek között azért is!

- Haha! De nincs gallérja!

- Biztosan ellopták szegénytől! Az ilyesmi előfordul. És nemcsak a nyakkendő teszi. Az egész modorában van valami előkelőség! A magamfajta társaságbeli dáma az ilyesmit észre sem veszi. Vegye tudomásul, hogy volt már nekem dolgom egy valódi uradalmi kertésszel is! Aki állandóan virágok közt töltötte az életét!

- Azért kellett neki az ilyen finom mákvirág, mint te!...

Nem vagyok kíváncsi a szellemességeire! Fogja, ez a magáé!Ezzel könnyedén fejbe csapta a rumosüveggel, és mikor a Gyöngyhalász lehanyatlott a székről, barátságos mosolynál intett Eddy felé.

- Jöjjön át, fiatalember! Nem bírom huzamosabb ideig az egyedüllétet!

Váratlan Eddy vigyorgott. Felállt a helyéről, meghúzgálta a szvetterét, amit kiskabát helyett hordott, megigazította a nyakkendőjét, mert ez a makacs ruhadarab mindig félrecsúszott gallértalan nyakán, és átsétált Ninette asztalához.

- Csókolom a kezeit, bárónő! - mondta. - Megengedi, hogy egy pohár rumot fizessek önnek?

- Megtisztel vele, uram! Rúgja le a székről azt a nyavalyást, és foglaljon helyet!...

Hát, ilyen sikerei voltak Eddynek a nők közt. De nem ez volt az egyetlen hódítása. A Négy Hetyke Kandúr igen sok féltékenységi jelenetnek volt tanúja az ezt követő időkben. Vitorlás Ninette több ízben kemény és hajtépéssel egybekötött közelharcot vívott a Bicskás Zozóval, később pedig a Bicskás Zozó arcán szántott végig a Vasmacskás Mimi pirosra lakkozott hegyes körme.

Váratlan Eddy azonban nemcsak a nőkkel töltötte az idejét. Különböző kikötői munkákat végzett, ha ilyesmi nem volt, csempészkedett is néha egy kicsit, mint mondta, csak azért, hogy megkímélje a vámőröket az unalmas és idegölő munkától. Később, mikor egyszer elfogyott a pénze, úgy segített magán, hogy félfrankos belépti díj mellett megmérkőzött egy kikötőről kikötőre járó nehézsúlyú bokszolóval, aki Tim Robber, a Veszett Leopárd néven aratta eddigi sikereit három világrész matrózai előtt. Váratlan Eddy a harmadik menetben úgy kiütötte a Veszett Leopárdot, hogy az illető fenevad órákig sírt, miután magához tért, és csak akkor vigasztalódott meg egy kicsit, mikor Eddy felkereste az öltözőjében, és egy egész csomag selyemcukorral kedveskedett neki, ami a bajnok kedvenc csemegéje volt.

Így élt az orani kikötő éjszakai világában Váratlan Eddy, és még elválhatatlan barátai, a Császár és Hallgatag Tom sem tudták, hogy tulajdonképpen kicsoda és mit keres itt.

Ez azonban nem volt szokatlan errefelé. Itt a legtöbb emberről nem tudták, hogy kicsoda és mit akar, sőt még azt sem kérdezték senkitől, hogy mikor szabadult.

* * *

Térjünk azonban vissza a regény elején jelzett jelenetre, midőn a Császár előveszi a zsebtükrét, és feldúlt lélekkel állapítja meg, hogy teljesen dagadtra pofozták.

Eisenschmidt Napóleon, akit természetesen a