Spanyol vér

By Percival C. Wren

Percival C. Wren Spanyol vér című regénye a bEau Geste trilógia folytatása, egyben a "Kék Csillag" című regény folytatása - bár önmagában is élvezetes, szórakoztató olvasmány. A kék színű zafír titkát egyedül John Geste ismeri, aki a titkos barlangot megmutatja Otis és Consuela Vanbrught-nak. Senor Maien előkelő spanyol úrnak álcázza magát, ám igazából ő egy címeres gazember, kokaincsempész és szökött rab. És a gyémánt után ered, nem válogatva az eszközökben... Consuelát behálózza, ám Brandon Abbas barlangja egyelőre előtte is kitartóan őrzi titkát.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633983195

Book preview

Percival C. Wren

SPANYOL VÉR

FORDÍTOTTA

Tábori Kornél

GYULA, 2015

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-319-5 EPUB

ISBN 978-963-398-320-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2015

a mű eredeti címe: Spanish Maine

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I. fejezet

1.

Alexander Angus Browne, a South America Royal Steam Navigation Company legnagyobb gőzösének, a húszezer tonnás S. S. Amazonnak kapitánya utasítást kapott a társaságtól, hogy térjen le megszokott útjáról; Havannából menjen le a Bermuda szigeti Hamiltonba és vegye föl a 84. tábori tüzérezred áthelyezett tisztjeit.

A 84. ezred leválasztott tisztjei nem igenörültek az áthelyezésnek, mert Bermuda után csak rosszabb helyre kerülhettek.

Viszont Consuela Vanbrugh, az Amazon utasa hálát adott az égnek, a hadügyminiszternek és Alexander Angus Browne kapitánynak ezért a kis kitérőért. Úgy érezte, hogy ez a csodálatos utazás nem tarthat elég hosszú ideig; összefüggéstelen kis örömfelkiáltások közepette hallgatta a kapitányt, amikor a hajó útjának pár napos meghosszabbítását az utasokkal közölte. Élete legboldogabb napjait élte a hajón.

Számára ez nem volt közönséges gőzös az ismeretlen, különös tengeren. Zafírszínű ég alatt, lapis-lazuli szerű tengeren, cherubok lehelletétől hajtott, ékszerekkel megrakott aranyos bárka volt az ócska hajó.

- Milyen csodálatos! - kiáltott föl lunch közben. - Kapitány úr, legszívesebben megcsókolnám magát.

Alexander Angus Browne sietve megtörölte ajkát szalvétájával és vágyódva nézte legkedvesebb hölgy utasának édesen pikáns arcocskáját, aki sokkal boldogabbnak látszott, semhogy a prózai evést folytassa és sokkal fölhevültebbnek is, semhogy nyugodtan ülve maradjon a kapitány mellett.

- Hrrrmph! - jegyezte meg a kapitány, akinek ez volt a kedvenc szavajárása. Különösen az ebédlőasztal mellett ritkán mondott egyebet.

- Teljesen igaza van - mondta Consuela egyetértően.

Ennél jobb újság már csak az lehetett volna, ha a hajó Japánon és az északi sarkon át mehetne Southamptonba. Ezt rögtön meg is mondta a kapitánynak, aki hozzászokva a női utasok csacskaságaihoz, türelmesen közölte vele, hogy ez lehetetlen.

- Szégyen, gyalázat, kapitány! No de így is jó. Elmegyünk legalább a Bermudák felé és eltöltünk ott néhány szép napot.

- Miért gondolja, hogy ott időzünk napokig? - morogta a kapitány.

- Én megokoltnak látom, - mosolygott Consuela.

- Minek látja? - nézett rá a kapitány.

- Ó, maga nagyon is jól értette, mit mondtam.

- Igaza van... Talán a Bermuda-szigetek szépségein örül, vagy a kellemes útitársak miatt? Minden éjjel táncolni fog.

- Nagyon örülök már előre is, - szólt nevetve a lány.

- Bocsánat, - szólt Browne és a parancsnoki asztal többi tagja felé udvariasan meghajolva kiimbolygott az ajtón, egyenesen a parancsnoki híd felé. Jó néhány percig elgondolkodott érdekes, szórakoztató és különös utasáról. Isten tudja legjobban, hogy a legtöbb női utas haszontalanságokat fecseg, de ez a kislány tudatosan és intelligensen teszi. Senki sem hinné el, milyen ostobaságokat tudnak kérdezni a nők.

- Kapitány úr, mit csinál, ha meg akarja állítani a hajót?

- Ó, Browne kapitány, az álarcos mulatságra Britanniának öltözöm... elkérhetem a hajó tűzoltó-sisakját?

- Kapitány úr, teljesen elmúlt már a jéghegyek veszélye?

- Ó, Browne kapitány, én déli fekvésű kabint kértem. Kihez forduljak a panaszommal?

- Jó estét kapitány úr. Már féltem, hogy nem jön le a vacsorához. Nem láttam tegnap éjjel óta. Egész nap szolgálatban volt? Milyen fáradt lehet!

- Mondja kapitány úr, a kémények tetején nincsenek madárfészkek? És a maga kabinjában?

Nem, Consuela Vanbrughnak megvan a magához való esze és ezt mindenki észreveheti, különösen akkor, ha látszólag a legbolondosabban beszél. Browne kapitány már találkozott mindenféle nővel és tudja is őket osztályozni. Ez a Vanbrugh kisasszony nem illik egyik csoportba sem. Összehasonlíthatatlan. Oly bölcsen néz, mint Éva, de néha hasonlít a kígyóhoz is. Egyszer úgy beszél, mint egy iskolás-lány, hihetetlen ártatlanul. Máskor olyant mond, hogy azt kell gondolni... szóval hogy azt kell gondolni, Sába királynője, vagy Cleopatra sem mondhatna különbeket. Nem is lehet állítani, hogy sokat beszél, csak egy-egy megjegyzést tesz. Az ember csodálkozik, honnan vette a tudást.

A kapitány ugyan nem mondaná meg neki a fél világért sem, de az igazság az, hogy ő az első női utas, aki kissé érdekli. Szívesen meghallgatná élettörténetét. Bizonyára igen különös - vélte a kapitány.

Most jutott eszébe az egyik férfi utas neve.

Sir Harry Vane. Hol is találkozott már ezzel a névvel? Isten őrizzen Harry Vane-től. Talán Carlyle írta. Igen. Ez az. Cromwell mondta mindig: Isten őrizzen Harry Vane-től. Biztosan egyik őse volt ennek a fickónak.

Együtt látta őket a fedélzeten, egy holdvilágos éjszakán, kéz a kézben sétálgattak. Ez ugyan manapság nem jelent sokat. Viszont ennél többet mond, ahogyan nézik egymást. Sir Harry biztosan azt sem tudja, mit evett, mert szeme az egész étkezés alatt a lány arcán függött. Angus Browne kapitány már látott ilyesmit, jól ismerte ezeket a jeleket.

Ha Lady Drusilla nem önti le hideg vízzel, ez a parázsló tűz hamarosan lángra kap. A lányból pompás Lady Vane lehet, nem lesz rosszabb a mostaninál, Sir Harry anyjánál. Bátor, méltóságos és szép.

De minden Lady Drusillán múlik? A kapitány úgy vélte, hogy jól „kézben tartja" fiát, aki bálványozza. Nem mintha a fiúnak nem volna meg a saját akarata. Mégis, hiába volna szív és akarat, ha az anya keze más irányba mutatna.

2.

Este Otis Vanbrugh, az Amazon utasa nyugodt beszélgetésbe merülve sétált a fedélzeten Consuelával. Szokás szerint korábban átöltözött, hogy vacsora előtt még egy kicsit sétálhasson. Ezen az esetén a boldogságtól és izgalomtól égő Consuela is fölsietett a fedélzetre, negyedórával a vacsoraidő előtt.

- Van valami kifogásod ellene, Otis? - kérdezte a lány.

Mély csönd.

- Nem kedvedre való fickó? - kérdezte kényeskedve, olyan modorban és hangsúllyal, amelyről tudta, hogy nem téveszti el hatását.

é Dehogynem, pompás fickó - utánozta hangsúlyát a férfi. - Nem, igazán semmi kifogásom ellene, - tette hozzá.

- Hát akkor mi a baj?

- Baj nincs drágám és remélem, nem is lesz.

- Miért lenne, Otis?

- Drágám nem akarod, hogy beszélgessek vele? - kérdezte könyörgőn a lány. - Olyan szép terveink vannak a Bermudákon töltendő időre. Te kimehetsz egy csónakon a tengerre, vihetsz magaddal egy üveget és nézhetsz... mindenfélét.

- Ő is nézhet mindenfélét? Vagy csak a szemedbe néz és ott lát... mindenfélét?

- Csak nem gondolod Otis, hogy...

- De gondolom!

Ez az újdonság szemlátomást nem keserítette el az ifjú hölgyet.

- Te nem haragszol rá, ugye?

- Egyáltalán nem, inkább azt mondhatnám, hogy szeretem. Egyenes, kemény, megbízható.

- Szóval a megfelelő ember, - helyeselt a lány. - Mégis, mi a hiba akkor?

Hogy lehet ezt megmagyarázni, kínlódott magában a férfi. Istentelenül nehéz és kényes. Hogy lehet ezt megmondani, anélkül, hogy meg ne bántsa a lányt. És mégis meg kell mondani, valamit kell mondani... Figyelmeztetni... Nem. Nem így...

- Mit érzel iránta Consuela?

- Csöppet sem haragszom rá.

- Nem kell nagyon mélyen érezni.

- Nem is akarok.

- Sétálj vele a fedélzeten és a kikötőben, amennyit akarsz, de mondj Istenhozzádot neki Southamptonban.

- Inkább azt mondanám, hogy viszontlátásra.

Inkább leharapta volna a nyelvét, minthogy megsértse a lányt. Olyan boldog és szabad most. Mennyire más, mint azelőtt. Nagyon megváltozott az utolsó két-három évben.

- Ne haragudj, hogy annyit kérdezősködöm.

Szeretném tudni, hogy valójában mit érzel iránta.

- Mit érzek? Körülbelül ugyanazt, mint amikor először láttalak téged Bouzenban... azon az éjszakán.

Istenem, milyen rettenetes volt ez. Consuela nem volt képzelődő lány. Amióta találkoztak, nem nézett más férfira.

Nem ügyelt az átkozott, táncos franciákra.

Ügyet sem vetett a csudálatos olasz repülőkre.

Meg sem látta a spanyol caballerokat - Madridtól Valparaisóig.

Egy angol sem szórakoztatta Peshawurban, egyikkel sem ment föl a Khyber-hágóhoz, nem táncolt Simlában.

Tengerésszel nem beszélt Máltában és Gibraltárban. Egy hajótiszttel sem sétált holdfénynél, miközben bejárták a fél világot.

Nem volt senkivel jóban Palm Beachben, nem barátkozott New-Yorkban, nem keresett ismeretségeket társas összejöveteleken, vidéki kastélyokban, noha módjában állt volna. Yacht, lovaglás, tánc, táborozás, utazás, amit csak megkívánhat egy lány, mindent megkapott. Semmi és senki nem érdekelte. Úgy látszott, megelégszik azzal, hogy megtalálta őt. Otis Vanbrughot.

És most minden férfi közt rá kellett bukkannia egyre, egy angol báróra, a londoni társaság díszére. Számtalanszor látta a nevét és fényképét a képes újságokban. Lóverseny, lovaspóló, vadászat, - soha egy rossz szó ellene. A londoni szezonok üdvöskéje, a Brit Birodalom és Amerika egyik legkívánatosabb partija.

- Nézd, drágám, Sir Harry rengeteg sok lányt ismer, - mondta óvatosan a férfi.

- Igen, ez valószínű.

- Biztosan ismer mindenkit a Szigeten.

- Mind a negyvenötmilliót, Otis?

- Azt akartam mondani, hogy ismer mindenkit, akinek neve van.

- Igen, bizonyára szép a társadalmi állása.

- Nem haragszol rám, drágám?

- N-e-e-m, - mosolygott Consuela enyhe gúnnyal.

- Szeretjük őt és Lady Drusillát és... de hát mi jó amerikaiak vagyunk, nem? - mondta a férfi.

- Ez kedves, - válaszolt Consuela, - nagyapád nem egy kis faluból jött, amelyet Brandon Regisnek hívnak? Nem jártál-e te is oda gyerek-korodban? Nem voltatok nagyon jóban egy arisztokrata-családdal? Nem oda megyünk most látogatóba, Lady Patrícia Brandonhoz? És ha tudni akarod Sir Harry Vane birtoka, Vane Court egészen közel van Brandon Abbeshez.

- De hiszen mindezt éppen tőlem tudod!

- Csakugyan te mondtad volna nekem?

- Igen. Én mondtam, te pedig kétségkívül közölted Sir Harryvel, hogy Brandon Abbesbe megyünk látogatóba.

Pszt, pszt, figyelj csak, szól a gong, - neve-tett Consuela.

3.

Egy csodálatos napon és egy teljes éjszakán át pihent az Amazon a bermudai öböl zafírvizén. Kis hajókon és csónakokon érkezett a hajóra a 84. tábori tüzérezred áthelyezett csoport-ja és, gyönyörű yachton egy civil utas, spanyolos külsejű caballero, név szerint Senor Manuel Maine.

Ez az úriember nagy érdeklődést keltett az Amazon unatkozó utasai közt, rövidesen mindenki megismerte és igen hamar elterjedt az a gúnynév is, amit az egyik jókedvű férfi aggasztott rá: A Bermuda Fényes Fia.

Mert ámbár Senor Manuel Maine rég túl volt már azon a koron, amikor még fiúnak lehetett nevezni, különösen csillogott. Haja, foga, szeme - különösen szeme - ragyogott, csakúgy, mint fehér mellényének zafírgombjai, a kisujján terpeszkedő gyémántgyűrű, minden megjegyzését kísérő mosolya és a fésű, amit minden tánc és minden kis szélfuvallat után elővett a kabátzsebéből. Senor Manuel Maine nagyon kényes volt a külsejére és különösen nem szerette, ha kócos - ami végeredményben ártalmatlan, ha nem is épp dicséretre méltószeszély.

Sir Harry Vane mégis csodálkozva nézte a különös férfit; szokásaitól mi sem volt elütőbb, mint a nyilvánosság előtt való fésülködés.

- Látott már ilyen fickót Consuela? - kérdezte fejcsóválva Sir Harry.

- Igen, - válaszolta a lány. Egyszer már láttam - tette hozzá suttogva.

- Ilyesmit? - kérdezte hitetlenül Sir Harry.

- Nem, ezt a férfit láttam már.

- Bermuda Fényes Fiát?

- Igen, láttam már valahol, azt hiszem.

Sir Harry nagyon meglepődött.

- Komolyan mondja?

- A legkomolyabban. A mosolya ismerős.

- Csakugyan látta már Bermuda Fényes Fiát?

- Nem. Tévedtem. Sohasem láttam még.

- Remélem, nem is látjuk többé. Bálteremben fésülködni! - tette hozzá rosszallóan az ifjú angol. - Legközelebb majd az arcát készíti ki, - tette hozzá megvetően.

- Helyes. Ezt eltalálta, - válaszolta a lány kissé különös hangsúllyal.

Sir Harry csakugyan jól mondta, mert a furcsa úriember zsebre téve a fésűt, egyik oldalzsebéből valami apró, de szintén igen fénylő tárgyat vett elő. Ebből egy kicsi púderpamacsot emelt ki, mellyel végigsimította orrát. Bármennyire fénylett is egyébként mindene, úgy látszik, orrának fényét nem állhatta ki.

- Istenem! - mormolta Sir Harry.

Consuela felé fordulva azt találta, hogy ez a furcsa és úriemberek közt teljességgel szokatlan cselekedet valami furcsa reakciót vált ki a lányból: arca egész halvány. Sápadtság talán túlzás lenne egy ilyen ragyogó, élénk, színes arcon, de úgy látszott, mintha egyszerre nagyon fáradttá válnék. Nem tudta magát jól kifejezni, de a szerelem egyszerre beszédessé tette, sőt költőivé. Lankadó virágszálra emlékeztette a lány, durva kézzel letépett violára, szomjúságtól elepedő rózsatőre. Meleg van itt, - szólt. - Menjünk a födélzetre.

- Igen, meleg van itt, menjünk föl, - ismételte a lány gépiesen.

Néhány napra teljesen eltűnt a Bermuda fényes Fia. Nem volt tengeri-beteg, egyéb baja sem volt; nem is volt elhagyatott, mert egy spanyol stewardot fogadott számtalanszor, aki az utasok felől bőségesen informálta és akivel rejtélyes üzletei voltak.

Ugyanezen idő alatt Sir Harry Vane és Consuela Vanbrugh is nagyon lefoglalták egymást, titkos, édes üzleteket kötöttek, életük legboldogabb és legönfeledtebb óráit élték.

Harmadik este lementek a sétafedélzetről táncolni. A bálterem ajtajában beleütköztek a különös úriemberbe. Bermuda Fényes Fia jólfésülten, teljes csillogásában, széles nevetéssel tört mindenkire, különösképpen nőkre.

Az angol kifejezéstelen arccal, minden látható érdeklődés nélkül figyelte az idegent. De váratlanul engedett közönyéből és kitűnt, hogy valójában mennyire érdeklődik.

Ámbár a képzelődéstől távol állt, egy pillanatra mégis elgondolkodott, összehasonlításokat tett. Egy fekete párducot vélt látni. Hirtelen valami emlékkép került közéje és az idegen arca közé. Állatkert vagy talán cirkusz, vadállatok ketrecekben. Valamennyi közül legfélelmetesebb egy mozdulatlan, lehunyt szemű fekete párduc; mégis egész viselkedése, szeme, kifejezése ijesztő, veszélyt, fenyegetést, kiszámíthatatlan vadságot jelez. Kitörés előtt álló vulkánra, robbanó félben levő bombára emlékeztet. Mégis mozdulatlan, mint egy szobor; csöndes, mint a Halál; titokzatosan kifejezéstelen, mint valami koponya. Hirtelen életre kel. Zöldesen csillogó szeme tágra nyílik, kegyetlen ajka mosolyra húzódik, hogy megmutassa az éles, hibátlan fogazatot, karma előbújik a bársonyos párnák alól és vadul felhorkan. Őrzője elébe veti mindennapos ételét, a nyershúst.

Félelmetes.

Sir Harryn átfutott a hideg, összehúzta magát, majd az emlékkép szétfoszlása közben csodálkozva vette észre, hogy nem egy fekete párducnak, hanem a spanyolnak arcát látja maga előtt; a párducmosoly helyett Manuel Maine sima, olajos vigyorgását. Csodálatosképpen nem érzett nagy különbséget a kép és a valóságközt.

Hangot hallott, igaz, hogy nem a párduc halálos fölhorkanását, hanem csak a spanyol elnyújtott sziszegő hangját:

- Úgy! Ú-ú-ú-úgy!

Megdöbbenve vette észre, hogy a férfi Consuelát bámulja és a lány ezúttal valóban elsápad. Furcsa és szokatlan dolog az ilyesmi egy jól nevelt, képzeletszegény angol gentlamen részére.

Röpke másodpercek alatt fogta fel mindezt. Látta az emlékezetes, felejthetetlen párduc vad és érthetetlen föltámadását a leány láttára, aki most szorosan hozzásimult.

- Ez igazán különös! - mondta, miközben félig öntudatlanul fordultak a sötét és békés sétafedélzet irányába.

- Mi a különös, Harry?

- Drágám! - suttogta félig-meddig válaszul arra a meleg kis kéznyomásra, amellyel közelebb kerültek egymáshoz. - Úgy tűnik nekem, hogy a bermudai fölismerte. Talán találkoztak már valahol.

- Én? Ezzel a...?

- Igen. Amikor szembe kerültünk egymással, egészen megváltozott az arckifejezése. Igaz, hogy más is elcsodálkozik, ha meglátja magát, édesem. - Gyöngéden simogatta meg a leány kezét. - Ez azonban mégis több volt annál. A fickó oly különösen nézett. Nem vette észre?

- Nem Harry. Nem vettem észre semmit. Talán másvalakire nézett.

- Dehogy. Nagyon meglepődött. Merőn figyelte magát, eltátotta a száját és valami ilyes-félét mondott: „u-ú-ú-úgy!"

A lány nevetett.

- Nagy jelentőséget tulajdonít egy véletlennek, Harry.

- Drágám, látott már szundikáló macskát, amelyik hirtelen egy egeret vesz észre? Olyan volt ez is. Látott már párducot nyers hús meg-pillantásakor? Mikor rámered az áldozatára?

- Ó, Harry! Olyan különöseket mond. Legközelebb majd jobban megnézem Bermuda Fényes Fiát.

- Jól van. Remélem ezentúl nem csinálja ugyanezt, ha meglátja magát. Nem