A robigyerekek

By Márta Müller

Vannak emberek, akik örülnek ha nyugodt életet tudnak élni, mások kalandokra vágynak. Kevesen gondolnak arra, hogy kalandos vándorlás várhat még rájuk a haláluk után is. Ez történik ebben a fantáziaregényben Mondéval. Miközben látszólag céltalanul kószál és segíteni próbál az embereknek, állandóan nehézségekbe botlik, kalandokba keveredik. Akárcsak az emberek, ő is társakra talál, és akárcsak az embereknek, neki is döntenie kell, kikkel halad együtt s kikkel nem.

• Language: Magyar
• Publisher: epubli
• Release date: Nov 20, 2018
• ISBN: 9783746782577

Book preview

A robigyerekek

Titel Seite

Bevezetés

Első rész Kóborlások

Második rész Társak

Harmadik rész Ilyen a világ

Befejezés

Utószó

Müller Márta

A robigyerekek

A robigyerekek

Müller Márta

Copyright@Müller Márta 2018

Minden jog fenntartva All rights reserved

Verlag: epubli GmbH,Berlin, www.epubli.de

Mottó.

„Es gibt kein adliges und erhöhtes Leben ohne das Wissen um die Teufel und Dämonen, und ohne den beständigen Kampf gegen sie."

Hermann Hesse: Glasperlenspiel

Bevezetés

Hogyan kezdődött vajon ez a démon élet? Mikor és hol? Vagy talán nem kezdődött sohasem, hanem mindig is volt, csak néha kiruccanásokat tett az élők világába?

Mondé maga sem tudta a válaszokat. De sok ilyen kérdése volt még, amelyekre szintén nem tudta a választ.

Az élők világa. Bezárva lenni egy testben, hozzákötve lenni milliónyi apró szállal. Nem borzasztó? Nincs menekvés, legalábbis a halálig nincs menekvés. Mégis milyen sokan szeretik az életet! Ragaszkodnak hozzá, még akkor is, mikor szenvednek. Vajon csak azért, mert azt hiszik, hogy az élet egyszeri ajándék?

Mi az élet?

Első rész Kóborlások

I.1

Mondé céltalanul repkedett a házak között. Furcsán ismerős és ismeretlen volt a számára minden. Járt valaha ebben a városban? Vagy csak minden város valahogyan hasonló a számunkra egy idő után?

Könnyű volt bekukkantania még az egészen magas házak ablakain is, sőt, nemcsak az ablakon bekukkantani, de ott teremni a szobában, akármelyik szobában, a robigyerekek számára láthatatlanul. Robigyerekek, még furcsa volt neki ez az elnevezés, akkor hallotta, mikor néhány napja repülés közben belehallgatózott mások beszélgetésébe, olyanokéba, akik szintén a város felé repültek. Még arra is gondolt, ne kérdezze-e meg tőlük, hogy csatlakozhatna-e hozzájuk, de aztán inkább csendben maradt, és egyedül szállt tovább.

Élvezte a repülést a könnyű szélben. A levegő tele volt jobbnál jobb illatokkal, a rét, a mezei virágok, a vizek, a nemrég elvirágzott fák mind-mind kellemes illatukat ajándékozták a szélnek, és a szélen át az arra repülőknek. Mindez megváltozott a város közelében, egyre több lett a kellemetlen szag, és mire a házak közé ért, már jóformán csak azok maradtak. A robigyerekek világának nem volt kellemes illata, sokféle szag keveredett össze benne. Voltak elegáns villák, nagy kertes, sok ablakos épületek, másmilyen szagok uralták ezeket, mint a piszkos, szűk kis utcákat, vagy a lerobbantnak tűnő magasházak közti sivár térségeket.

Miután Mondé egy darabig ide-oda szállt, körbenézett erre is, arra is, pihenőre vágyott. Megpillantott egy kislányt, olyan nyolcéves formát, aki szomorúan ballagott egy öregasszony mögött. Követni kezdte őket. Az öregasszony nehézkesen, lassan tudott csak baktatni, fáradt, öreg teste kövérnek tűnt, de nem a jóléttől, sokkal inkább a szegénységtől. Két nagy szatyrot cipelt, a mögötte haladó kislány meg egy kisebbet. Mondé nézte őket, sajnálta, hogy nem tud segíteni. Olyan gyönyörűnek tűnt az idő, ezek meg mintha észre sem vennék, olyan bánatosak!

Egy alacsony, rossz állapotú kis házba mentek be. Az öregasszony a konyhában kezdte el kipakolni a szatyrait, a kislány meg a szobában a saját kis sarkába húzódva a maga batyuját. Az a sarok volt az ő kis zuga, az ő kis birodalma. Anyónak nem volt pénze arra, hogy bármit is vegyen neki, hiszen örültek, hogy épp csak megéltek. De hagyta, hogy ő is összedjen magának ezt-azt, amit találtak a mások által kidobott holmik között.

Most is volt egy kis zsákmánya: egy baba! Egy igazi baba! Igaz, két darabban, mert a feje levált a testéről, de sokkal szebb baba volt, mint a kislány eddigi rongybabái. Miért dobhatták ki szegényt? Hiszen gyönyörű porcelán feje volt, hosszú szőke hajjal és masnival! A nyakrészén látszott két lyuk, feltehetően azokon keresztül kapcsolódott a babatesthez. Egészen egyszerűnek tűnt a megjavítása: csak a két lyukon keresztül vissza kell rögzíteni a fejet a testhez! -- gondolta a kislány.

Mondé szinte mosolygott magában, ahogy hallgatta a kislányt, amint az a babához beszélt. „Ne félj, én majd meggyógyítalak, segítek rajtad. Jó helyen leszel itt, meglátod. Senki nem fog kidobni téged." Látta, ahogy a kislány kinézett a konyhába, talán kérdezni is akart valamit az Anyótól, de aztán mégsem zavarta. Anyó el volt foglalva a tűzrakással a kályhába, a hozott holmik kirámolásával, az ebéd készítéssel. Tudta, hogy ilyenkor morogni szokott, ha valami mást akar tőle.

A kislány a szobában elővette Anyó varrókosarát az asztal alól. Még soha nem engedte Anyó, hogy egyedül varrjon valamit, csak mikor ott ült mellette, és figyelte. Nem akarta, hogy megszúrja magát, de hát nem volt ő olyan ügyetlen! Sokkal jobb szeme volt, mint Anyónak, nem véletlen kérte gyakran őt, hogy fűzze be neki a fonalat a tűbe. Most vastag, erős fonalat keresett a sok kis gombolyag között. Meg egy nagy, erős tűt, amivel át tudja szúrni a baba testét is. Szerencsére a baba teste nem volt porcelánból. Kiválasztotta az egyik legnagyobb tűt, amelynek jó nagy lyuka volt. Talált egy erős fonalat is, igaz, fekete színűt, de arra gondolt, hogy az úgysem számít majd, a baba ruhája -- amely egészen ép maradt -- eltakarja majd az operáció nyomait. Felült Anyó öreg, foszladozó karosszékébe, és odakészített maga mellé mindent. A babát odavette az ölébe, levetkőztette, és beszélt hozzá, mintha egy orvos beszélne egy kisgyerekhez egy műtét előtt. „Nem fog nagyon fájni, csak egy kicsit. Csak néhány szúrás, és azután készen leszel. Meglátod, szép leszel megint!"

Kicsit bajlódott a fonál befűzésével a tűbe, és az ollóval is óvatos volt, mikor a fonal másik végét elvágta. Sokszor hallotta Anyótól, mikor kézbevette az ollót: „Az ollóval vigyázni kell!". A fonal végére pedig egy jó nagy csomót kötött, úgy, ahogy azt Anyótól látta.

Ölébe vette a babát, megsimogatta, és arra gondolt, hogy mikor kész lesz, egy nevet is kell adnia neki. Hiszen mindenkinek van valami neve, az ő rongybabáinak és az egy mackójának is volt. A rongybabákat Anyó készítette, a mackó meg olyan régi volt, hogy nem is tudta, hogyan került Anyóhoz, talán öregebb volt, mint ő maga.

Az első próbálkozása nem sikerült. A baba teste ugyan anyagból volt, de valami keményebb fajtából, olyasmiből, mint a bútorszövetek, a kislány nem tudta a nevét. Megpróbálta másodszor, de elcsúszott a tű az anyagon és megszúrta az ujját. Jaj! -- mondta halkan, és az ujját szopogatta. Szerencsére nem volt komoly seb, hamar elállt a vérzés. Akkor újra próbálkozott, még óvatosabban, mint először. De, hiába. Az anyag erős volt, erősebben kellett volna szúrni a tűvel, hogy átmenjen rajta.

Mikor már vagy féltucatszor megpróbálta, és mégsem ment, kicsit elkeseredett. Letette a babát az öléből, felállt a fotelból, nem tudta, hogy mit csináljon. Odanézett a sarokba, ahol a többiek, a rongybabák várakoztak, de hiába, ők nem tudtak tanácsot adni. Óvatosan kinézett a konyhába. A kályhában már égett a tűz, és a lábosban már főtt valami. De a szatyrok egy része ott állt még kirámolatlanul, Anyó meg mintha elbóbiskolt volna a fáradtságtól.

A kislány nem akarta felkelteni őt. Csak a pillantásával simogatta meg, aztán visszament a karosszékhez. Beleült, és újult elhatározással vette ölébe a babát, és kezébe a tűt meg a fonalat. Kell, hogy sikerüljön! -- gondolta magában. Majdnem sikerült is már, kicsit felpúposodott az anyag, ott ahol a tű próbált átmenni rajta. Újból és újból megpróbálta, egészen meggyötörte az anyagot, de mégsem sikerült átszúrnia. Végül egészen elkeseredett, majdnem sírva fakadt.

Mondé nagyon megsajnálta. Ilyen kedves csöpp kis lény, miért nem segítesz neki? -- mondta magának. Elhatározta, hogy segít. Próbáld újra, súgta a kislány fülébe, aki persze őt nem hallhatta, de maga is újra akart próbálkozni megint. Nagy levegőt vett, mielőtt a tűt az anyaghoz vitte -- kis ujjait Mondé észrevétlen erősítette -- és lám! Egyszerre csak sikerült! Végre átszúrta az anyagot! Persze, ez még csak az első lépés volt. Most már kicsit nehezebb dolga lett a kislánynak, mert a baba fejét is állandóan tartania kellett. Szinte egész testével részt vett a műveletben: térdével magához nyomta az egybeillesztett babafejet és a babatestet, hogy azok ne mozduljanak el, míg ő varr. Az első átszúrás után most már mintha az anyag is könnyebben engedett volna. Ő nem érzékelte, hogy Mondé egy kicsit besegít neki, hogy egy kicsit több erővel tudjon szúrni, de Mondét ez nem zavarta.

Egyáltalán nem bánta, hogy a kislánynak fogalma sincs arról, miért sikerült most az, ami az előbb még nem. Egyszerűen örült a kislány örömének, annak, ahogy elnézte boldogan igyekvő arcocskáját. Szép az élet, látod, szép tud lenni az élet a robigyerekeknek is -- gondolta magában. Milyen kedves, ahogy igyekszik! Milyen boldoggá teszi az, hogy sikerült!

Lassan haladtak a varrással, de most már haladtak. Miután néhány átszúrással rögzítve lett a babafej az egyik lyukon keresztül, a kislány nekilátott a másiknak. Nem merte közben elvágni a fonalat, és egy másikkal újrakezdeni, inkább úgy szúrta keresztül a babán. De ez nem fog zavarni senkit: a kilátszó fonalat és a varrás nyomokat eltakarja majd a babaruha. Fő, hogy a baba megint egyben lesz, ép lesz, a kislánynak és a többi babáknak a társa lesz.

A kislány egy pillanatra megállt a varrással, boldogan sóhajtott, hogy mégiscsak sikerül. Arra gondolt, hogy nevet kell találnia a babának. Valami jó, nekivaló nevet. A baba a szőke hajával olyannak tűnt neki, mint egy mesebeli királykisasszony. Legyen Hófehérke, akit a gonosz mostohája elüldözött a háztól? Nem, Hófehérkének a mesében fekete haja van. Azonkivül nem akarta, hogy a neve arra emlékeztesse mindig, ami elmúlt már: arra, hogy kidobták. Nem, valami olyan nevet keresett, ami már a jövőé. De a jövőben nem lesz királykisasszony. Itt lesz, társuk lesz mindannyiuknak. Ugye, nem akarsz királykisasszony lenni? -- kérdezte a babát.

A többi babáinak olyan egyszerű nevük volt: Csutak, Panka meg Boris. Legyél te csak Szöszke? Arra gondolt, talán Anyót is megkérdezhetné majd, ha felébred. Hogy meglepődik majd, hogy sikerült neki egyedül megvarrnia a babát!

Az utolsó öltések után már a végénél tartott a nagy művelet. Az ollóval elvágta a fonalat, és több erős csomót kötött rá. ĺgy ni! -- állította fel az ölében elégedetten a babát. -- Felöltöztetlek, és készen is vagyunk.

Mondé mosolygása nem múlt el, csak a fáradtsága. Mintha felfrissült volna attól, hogy sikerült segítenie, sikerült örömöt szereznie a kislánynak. Talált magában egy babanevet: Aranyhaj. Miért ne hívhatnák Aranyhajnak a babát?

Kilibegett a konyhába. A bóbiskolásából éppen magához térő Anyó fülébe súgta: Aranyhaj! Aranyhaj! A kislány, miután feladta a babára a ruháját, megjelent a konyhában. Boldogan szaladt oda Anyóhoz, a babát elé tartva: Nézd csak, nézd csak, sikerült! Megvarrtam! Én egyedül! Anyó talán az első pillanatban még dörmögni készült volna -- Nem mondtam már, hogy nem szabad még egyedül varrnod! -- de aztán a kislány örömét látva, nem akarta elrontani. Kezébe vette a babát, elmosolyodott, s úgy mondta: Szép lett! Igen szép baba lett! Nagyon ügyes vagy, Hajnalkám!

Hajnalkám! Mondé most hallotta először a kislány nevét. Szép név, illik hozzá, van benne valami kedves frissesség, igyekvő készülődés, mint egy szép tavaszi hajnalban.

Hajnalka boldog volt. Sikerült a babát megjavítania, és Anyó megdicsérte. Boldogan bújt oda Anyóhoz, elé tartva a babát: Adjunk nevet neki!

Anyó megforgatta a kezében a babát. Hogy hívnak, mondd csak? -- s miután a baba nem válaszolt, Hajnalkára nézett -- Te már tudod, talán?

Hajnalka kérdőn felelt vissza: Legyen Szöszi?

Szöszi? -- Anyó ízlelgette a szót. -- Egy ilyen szép babát Aranynak is hívhatnál, olyan gyönyörű aranyhaja van!

Arany? Ne legyen inkább Aranyhaj? -- kérdezte Hajnalka.

Aranyhaj. Ez lett a baba neve. Hajnalka beszaladt vele a szobába, hogy bemutassa Aranyhajt a többieknek.

Mondé egy egész napot töltött még velük, aztán az azt követő hajnalon felfrissülve indult tovább.

I.2

Kóborolt a városban néhány napon át, ide szállt, oda szállt. Nem tudta, hogy mihez kezdjen. A robigyerekek életében sok minden nem tetszett neki, de nem tudta, hogy mit tehetne ő. Talán a démonok dolga megoldást találni a robigyerekek bajaira? Nem, biztosan nem, gondolta magában Mondé. A robigyerekek csak oldják meg a maguk problémáit! Ne csináljanak annyi bajt maguknak, egymásnak és még másoknak is!

Végül úgy döntött, otthagyja ezt a várost, tovább repül. Oly sok mindent nem látott még! Eddig még nem ismert, új dolgok felfedezésére, megismerésére vágyott.

Két nap repülés után eljutott a tengerhez.

Gyönyörű látvány volt. Tiszta ég, napsütés, csendes, végtelennek tűnő kék víz. S az egésznek valami nagyon jó illata! Az enyhe szellő hozta neki a sós víz illatát. Rémlett neki, hogy ezt már az életében is nagyon szerette, ezt az illatot, a tengerillatot. Valami megfogalmazhatatlanul ismerős érzés volt benne, pedig nem tengerparti városban élt az utolsó életében, de mégis, a tenger olyan volt a számára, mint egy örök ismerős, akivel mindig, újra és újra találkozik.

Sokáig elmerült az örömteli lebegésben. Nem gondolt semmire, csak élvezte a látványt, az illatokat, a napsütést, mindent. Mikor lement a nap, és megjelentek a csillagok, akkor meg őket köszöntötte régi ismerősként. De jó is látni, milyen nagy a világ! Talán ott a távolban is ül valaki, és talán pont erre néz. Tudnánk vajon egymáshoz repülni? Nem vesznénk-e útközben bele a semmibe? Mennyire vagyunk mi ehhez a bolygóhoz, a Földhöz kötve? Ilyen kellemes töprengésekkel töltötte Mondé az egész éjszakát.

Hajnalban, mikor feljött a Nap, felkerekedett. Tudta, hogy a közelben van a tengerparton egy kis falu, ott akart körbenézni.

A falu távolabb volt, mint gondolta, és nagyobb település volt, mint egy falu. Komoly kikötővel rendelkezett, ahol már nemcsak kis halászbárkák, de a tengeren átkelő nagyobb hajók is kikötöttek. A kikötőben már kora reggeltől fogva élénk forgalom, nagy nyüzsgés volt. A halászhajók indultak ki a tengerre, és a tenger illataihoz a közeli piac illatai keveredtek hozzá. Az éjszaka csendjéből, nyugalmából semmi se maradt, kiabálások és izgatott kavargás töltötték be a levegőt.

Mondé sokáig határozatlanul lebegett ide-oda. Mit csináljon? Tartson valamelyik halászhajóval? Életében sohasem volt ilyenen, bár kíváncsi lett volna rá. Vagy kelljen át egy nagy hajóhoz kapcsolódva a tengeren? Hiszen pont erre gondolt, mikor a várost ott hagyta! Körbenézni az egész Földön, megismerni sok mindent, hol élnek, hogyan élnek, kik, merre? Tele volt kérdésekkel, tele volt felfedezésvággyal, mint egy fiatal kamasz.

Egy kétárbocos hajó tetszett meg neki. Felidézett benne egy életet, egy gyereket, aki valaha ő volt. Aki sokat játszott egy szépen kidolgozott modell-hajóval, amelyet a nagyapja készített, és amelyet élete végéig megőrzött. Akkor is, mikor már sokat járt a tengereken, igazi nagy hajókon. Mi volt ő? Matróz, világcsavargó vagy hajótulajdonos? Maga sem tudta. Talán mind a három, csak más-más életekben. Furcsa dolog ez az