Uránusz

By Juhász Levente

Hallottál már az éneklő olajlámpásról? Phinnekről? Ha nem, akkor ebből a könyvből mindent megtudhatsz róluk, amit érdemes és azt is, amit nem. A történet főhősei között vannak csodatévők és csodálatos lények, de a maguk módján, mindegyikük kicsit furcsa és egyáltalán nem hétköznapi.
16 éven aluliaknak nem ajánljuk.

• Language: Magyar
• Publisher: Juhász Levente
• Release date: Nov 20, 2021
• ISBN: 9781005036461

Book preview

Marion

Az a hír járta, hogy Porszem megyében, a Jáde dombok völgyében, a fővárosban lakik egy sámán, aki mindenféle betegségeket gyógyít, különösképp a gyönge látást, a szuvas fogakat és ehhez hasonlatos, hétköznapi, ámde igen gyakori bajokat, merthogy azokban az időkben és helyeken az emberek és más különös lények, ezektől szenvedtek leginkább. Szinte elhanyagolható tény volt a magas adók miatt kialakult általános szegénység, vagy a zsarnoki uralom ténykedéseinek következménye –  nevezetesen, a csonka-családok és -emberek, a félelem és a meghunyászkodás, vagy az olyan semmitmondó dolgok, mint a kiszolgáltatottság. Egy fájó fog olyan keserűvé tette a munkát, hogy az ember képtelen volt bármihez jó ízzel hozzálátni, és bármilyen különösen hangzik, a kemény munka egyáltalán nem feledtette a kínokat.

Marion anyó, Porszem megyétől két megyével távolabb, az Akácosban Fütyülő Véres Pinty Tetemének Kocsmáját vezette, amit az ismerős vendégek csak AFVPTK-nak neveztek, vagy a Véres néven illették. Ez a hely nem volt se nagy, se szép, de mégis hatalmas népszerűségnek örvendett a helybeliek körében. Nem csak azért, mert ez volt az egyetlen olyan hely a faluban, ahol a szegény paraszt egy nehéz nap végén –  vagy ebédszünetben, vagy hajnalban – , a szívet-testet melengető alkoholhoz juthatott, hanem, mert a főispán[1] előszeretettel hajtott végre válogatott fegyelmi és büntetési eljárásokat a kocsma bejárata előtti homokos tisztáson felállított kínpad és guillotine[2] segítségével. Ilyenformán biztosítva volt Marion anyó számára a nagy létszámú fogyasztó vendég és a busásnak nem mondható, de kielégítő jövedelem.

Egy meglehetősen hideg reggelen, Marion anyó arra ébredt, hogy irtózatosan fájt a foga. Feltápászkodott ágyából, és a falon függő tükörhöz vánszorgott, hogy megvizsgálja magát. A kép, ami visszanézett rá, nem volt túl biztató, mivel arca jobb oldala olyan hatalmasra dagadt, mintha egy almát tömött volna a fogsora mellé.

–  Jaj! Micsoda hatalmas! És jaj! Micsoda... undorító! Ó! –  dünnyögte maga elé, aztán hirtelen megfordult, és lerántotta magáról hálóruháját, majd azon sebtében magára húzta barna vászonszoknyáját és a legkevésbé kopott, fehér ingét. –  Azonnal gyere ide te haszontalan! –  kiabálta sírásra görbülő szájjal. –  Meddig várjak még te lókötő?

–  Na! –  hallatszott a válasz az ajtón belépő, alacsony, vézna, púpos emberke szájából.

–  Hozz egynéhány üveggel a tavalyiból, de tüstént! Úgy igyekezz vele, mintha kutyák űznének, eredj! –  válaszolta Marion anyó ordítva, sírásra görbülő szájjal.

A negyven évesnek látszó, ötvenhét éves emberke már el is tűnt, és mintha varázslat történt volna, a következő pillanatban nyolc tele üveggel az ölében szedte lábait Marion anyó szobájába, és pakolta terhét a puha vetetlen ágyra, ami még meleg volt az öregasszony édes, vagy keserű álmaitól.

–  Na, te gyerek! Eljött az idő, hogy megmutasd, mi végre vagy a világon! Annyi hasznom sem volt eddig belőled, mint egy marék hamuból. A sors úgy hozta, hogy azonnal el kell utaznom, és nem jövök haza egyhamar. Ne vigyorogj, te átokverte! Ha azt hiszed, hogy most megtaláltad a számításodat, akkor tévedsz! Azt ajánlom, olyan buzgó jótét lélek legyél, mint egy kis angyalka, mert visszajövök ám, és ha nem lesz ínyemre, amit... –  de, ahogy ezt kimondta, olyan erővel hasított belé a fájdalom, hogy még a könnye is kicsordult. –  Jaj! –  visított fel fájdalmában.

–  Ne sírjon jó anyám! –  tárta szét karjait a púpos. –  Jöjjön, boruljon ide a vállamra, úgy könnyebb lesz!

–  Még mit nem! Minek nézel te engem? Nem vagyok én olyan kő, ami piskóta! –  Aztán köpött egy jó zsírosat a padlóra, de olyat, hogy az önnön erejéből tovacsusszant a deszkán. –  Öltözzél tisztába, nyissad a boltot, de aztán a füzetbe olyan gyöngyös bütüket véss, hogy a pfu...sz...k elszégyelljék magukat! Jáj! –  hasított belé a fájdalom újra, de ez nem akadályozta meg abban, hogy befejezze a mondandóját. –  Én meg elindulok, de ha kérdik mi végre, csak annyit mondjál, hogy a rokonokhoz menek, mert ha kitudódik a szégyenem, téged az Isten se fogad kegyelmébe, arra mérget vehetsz! Na, eredj! –  Marion még be sem fejezte, de a férfi már csörtetett a kocsmába. Ő pedig elővett egy zsákot, takaróval kibélelte azt, és beletette az üvegeket. Majd felhasította az ágyat, belemarkolt a szalmába és azt az üvegek közé tömködte. Kezeit megint visszatúrta az ágy hasítékába és a felső vég felé tapogatódzott. Mivel a szalma már igencsak ki volt feküdve, így könnyedén megtalálta a kis bőrerszényt, amit keresett. Fogta az öklömnyi csomagot, feltűrte szoknyáját, és a batyut a bugyogójára kötözte. Szépen eligazgatta ruházatát, hátára vette a zsákot, és elindult kifelé. A kocsma még zárva volt, a púpos épp az italkészletet töltötte fel a pult mögött.

–  Na, te szerencsétlen, ha lustálkodol, pimaszkodol, azt az Isten látja, és elmondja nekem, úgy vigyázzál magadra! –  Azzal, Marion anyó kifordult az ajtón, és elindult a felkelő nap irányába.

[1] Főispán jelentése a történetben: a megye helytartója, aki a királyéhoz hasonlatos előjogokkal bír az egyszerű, pórnéppel szemben. Például, bíráskodik, adókat szed, és ünnepelteti magát a néppel. [vissza]

[2] Guillotine jelentése a történetben: emberölésre tervezett szerkezet, ami gyorsabb és hatékonyabb módszernek bizonyult a kivégzések végrehajtásánál, mintha egy hóhér csapta volna le az áldozat fejét, de a nép szórakoztatását figyelembe véve, egyik sem járt olyan nagy sikerrel, mint az akasztás módszere. [vissza]

Az idegen

Marion anyó apró, fürge léptekkel igyekezett az erdőn át, cipelve málháját és saját könyörtelen súlyát. Mellei és pocakja alatt úgy csordogált az izzadtság, mint egy hűs patak, de mivel az időjárás ebben az évszakban dérrel permetezte be a hajnalokat, és a nappalok sem voltak éppen melegnek mondhatók, így a testén képződő természeti jelenség kellemetlenül hidegnek hatott. Gondolatai ugyancsak kínozták, mintha összebeszéltek volna a faggyal és a fogfájással. Mióta otthagyta a Vérest, azóta csak az járt az eszében, hogy a púpos, aki most életében először egyedül maradt az üzletben, hogyan fog boldogulni annyi gonddal, amit egy kocsma irányítása megkövetel, főként, ha az illető olyan csenevész és hebehurgya, mint az ő egyetlen gyermeke.

–  Minek kellett nekem ez a nyomor? –  nyöszörögte Marion anyó, miközben előregörnyedve baktatott a fák között. –  Én istenverte, hogy azt a piszok fattyát megszültem! –  De ahogy egyre mormogott, sopánkodott, egyszer csak valami hozzáverődött a vállához. Egy kő volt az, ami az újabb fájdalommal megajándékozta, és azon nyomban jajveszékelésre késztette, ami pontosan így hangzott: ujujujujujj!

–  Nofene! Csak nem megütötte a kecses, kis vállát valami? –  kiáltott oda egy alak a fák közül.

–  Te disznó, majd adok én neked! Van elég bajom így is, nemhogy még veled is foglalkozzak! –  ordította Marion anyó, miközben felkapott egy ágat, és azzal fenyegetőzve megindult az útonálló felé, de akkor egy másik fa mögül még ketten ugrottak elébe.

–  Isten hozta öreganyám! –  villantotta meg bicskáját az egyikük. –  Jó is, hogy éppen erre téved, mert nagy szükségünk van ám magára!

–  Dobja csak le azt a málhát a földre, ne tessen tovább cipekedni, vagy tán megvárja-e, míg mi vesszük le a terhet a válláról? –  szólt a harmadik, aki olyan hatalmas megtermett ifjú volt, hogy bizony egyedül kitett egy tucat gazfickót.

–  Nincsen nékem semmim, olyan szegény vagyok, hogy még! De szép fiaim, ha lenne nálam bármi is, ami érték e földön, azt azon nyomban nektek adnám, hogy ezt az istenadta, nyomorúságos életemet mentsem! –  próbálkozott Marion anyó, mivel oly sokszor talált már menedéket a széptevés mögött, de az ágat úgy markolta, nem engedte, mintha hozzánőtt volna a kezéhez.

–  Nofene! Milyen kedvesnek tetszik lenni! No és mit hordoz a zsákjában néném, csaknem a levegő feszíti ennyire azt a vásznat? –  A három útonálló egyre közeledett Marion felé. –  Elég legyen mihasznák! Hát mit adhatnék én nektek? Engedjétek útjára ezt a szegény öregasszonyt, kerül nektek még jobb fogás is ebben az erdőben! –  De mire ezt kimondta, olyan közel volt hozzá mindhárom haramia, hogy már cibálták is le róla a málhát.

–  Naaa, neee! Engedjetek ti disznók! –  hadakozott Marion anyó, de már hiába, mert olyan könnyen leszedték róla a zsákot, hogy a hirtelen jött súlyveszteségtől egyszeriben a földre huppant, és bizony olyan kellemetlenül esett a porba, hogy szoknyája alól kiviláglott fehér bugyogója, amire erszényét kötötte. A rablók rögtön észrevették a nem várt meglepetést.

–  Tyűha! Miféle kincset rejteget a lába között öreganyám? –  Egyikük már nyúlt is a combok felé, hogy letépje a csomagot, de akkor hirtelen patadobogás hallatszott, és ahogy a rablók ijedtükben hátranéztek, látták, hogy egy akkora paripa vágtat feléjük az úton, mint egy elefánt.

–  Hát ez meg mi a csuda? –  néztek össze rémülten a gazfickók. –  Hagyd a cuccot, meneküljünk, mert agyontipor mindnyájunkat! –  Azzal, hanyatt-homlok menekültek befelé az erdőbe, otthagyva Marion anyót, a zsákját, és a féltve őrzött, kis csomagját.

A hatalmas állat éppen Marion anyó előtt állt meg, pont ott, ahonnan egyetlen lépéssel a földbe döngölhette volna az öregnénét, de nem tette. Inkább elkezdett valami hatalmas fényességet árasztani magából, mégpedig olyat, hogy Marion anyó azonnal behunyta szemeit, nehogy megvakuljon, és nem sokkal később, mire a kíváncsisága nem hagyta nyugodni –  lassan, mint egy gyerek, amikor csalni próbál a bújócskában – , résnyire kinyitotta szemét, de addigra már a ló nem volt sehol, viszont egy férfi állt előtte. Fiatal, magas, szép arcú, hosszú, fehér, copfba kötött hajjal, mintha mesebeli herceg lett volna, paraszt gúnyában. Marion alig figyelt fel a különös idegenre, olyannyira elkápráztatták az események. –  Hát hol a ló? –  nézett körbe az öregasszony álmélkodva.

–  Miféle ló? –  kérdezte az idegen, miközben gyanakodva méregette a furcsa öregasszonyt. Úgy sejtette, hogy a néne félrebeszél, ezért igyekezett barátságos képet ölteni, nehogy még jobban összezavarja a szerencsétlen parasztasszonyt. Korábban is találkozott már furcsa, zavarodott emberekkel, ezért tudta, hogy a legjobb, ha kedves és higgadt marad.

–  Hát az a nagy ló..., ami elüldözte a haramiákat! –  szólalt meg újra Marion, még mindig csodálkozva. A férfi igyekezett hasznossá tenni magát, de mivel fogalma sem volt róla, hogy a másik milyen lovat emleget, inkább barátságosan nyújtotta a kezét a földön heverő öregasszonynak.

–  Néne, adja a kezét, hadd segítsek felkelni! –  Azzal, megfogta Marion karját és felhúzta a földről az anyót.

–  Egyszer csak itt termett..., vágtatott egyenesen felénk, és olyan hatalmas erővel, hogy azok a mocskos disznók mind elrohantak! –  folytatta Marion anyó, miközben kapkodva nyelte a levegőt.

–  Ne aggódjon asszonyom, láttam azokat a fickókat, amint erre bandukoltam. Épp onnan jöttem, a szemközti irányból –  mutatott az ujjával elfelé. –  Amikor észrevettek, azonnal futni kezdtek. Úgy tűnt, hogy nagyon sietős lett nekik, talán féltek, hogy felismerik őket, ezért szaladhattak el olyan hirtelen!

–  De hát a ló! –  Marion immár tágra nyílt pupillákkal, egészen elcsodálkozva nézte a fák között húzódó utat, nézte a segítőkész idegent, de nem talált magyarázatot a történtekre. Aztán szépen elfogadta, hogy vannak olyan dolgok az életben, amiket soha nem fog megérteni, és ezzel ösztönözve magát, hirtelen olyan határozott lett, mint azelőtt. –  Na, fiam! Ugyan fogalmam sincs, mi a csuda volt ez, de ne is bánkódjunk rajta tovább! Igen veszélyes ez az erdei út, de épségben megmenekültem, és most, hogy így ideszegődtél, hadd tudjam meg, hogyan neveznek tégedet!

–  Muck Shaw a nevem, mióta az eszemet tudom! –  felelte a jóképű férfi.

–  Az én nevem pedig Marion anyó, az AFVPTK, vagyis az Akácosban Fütyülő Véres Pinty Tetemének Kocsmája, vagy ahogyan csak maguk között hívnak a faluban, „a Véres" kocsmárosnéja vagyok.

–  Akkor maga igen becsületes és hasznos munkát végez Marion anyó! És ugyan mi vitte rá, hogy egymaga ilyen veszélyeknek nézzen elébe?

–  Jaj, ne is kérdezted volna fiam! –  Mivel a barátságos idegen olyan ártalmatlannak és együgyűnek látszott, mint saját neveltje, bátran folytatta tovább. –  De ha már így alakult, elmondom. Nagy az én bajom, de csak egy ember van, aki segíteni tud rajta. Látod-e milyen az arcom? –  Azzal a férfi felé fordította dagadt ábrázatát. –  Úgy fáj a fogam, hogy el nem akar múlani, de úgy mondják, hogy a Porszem megyében, a Jáde dombok völgyében, van egy híres gyógyító, aki minden bajt megold, ami az ember testében leledzik, különösképp a gyönge látást és a szuvas fogakat teszi jóvá, de úgy, hogy többé el nem romlanak azok!

–  És még miféle bajokat tud gyógyítani? –  csillant fel a szeme Muck Shawnak.

–  Azt beszélik, mindent!

–  Épp egy ilyen gyógyítót keresek! Ugyanis lenne nekem is egy kis problémám, de nemigen akadt eddig ember, aki segíteni tudott volna.

Marion anyó összeráncolta a szemöldökét, aztán jól szemügyre vette a férfit. –  Ugyan miféle gondja-baja lehet egy ilyen fiatal legénynek?! –  tette fel Marion anyó a költői kérdést, miközben nézte fürkészőn az idegent.

A fiatalember nagyot sóhajtott. –  Igazán semmiség, de mégis, engem felettébb zavar. Rossz álmok gyötörnek és nem hagynak nyugodni, mintha üldöznének! Olyan nyugtalanul alszom, hogy már igazán szeretném kipihenni magam! Bár tudna segíteni az én bajomon is valaki!

Marion végigmérte a legényt, és azt gondolta, hogy ha magával vinné a férfit, abból baja nem lehet. Talán még hasznát is veszi, ha újabb támadás éri az út során, elvégre ki merne szembeszállni egy ilyen szép szál legénnyel. Jobban megnézte a legényt és akkor látta, hogy a férfi egy szép, fényes kést is hord magánál az övébe tűzve –  ettől egy kicsit rokonszenvesebb lett Marionnak az idegen, de más neki tetsző vonást nem fedezett fel rajta.

–  Ó, hát biztosan tud neked is valami gyógyírt az a sámán! Gyere csak velem! Együtt mégiscsak biztonságosabb, és nem is olyan unalmas, mint egyedül! –  biztatta az öregasszony, mire a férfi egyetértően bólintott. Muck Shaw örömmel fogadta az öregasszony felajánlását. Remélte, hogy a sámán neki is tud segíteni, és mivel megesett a szíve a gyámoltalan öregasszonyon, nem bánta, hogy együtt folytatják útjukat. Így, kettesben mentek tovább az erdőn át, a megyehatár irányába, amíg rájuk nem esteledett.

Marion anyó és a férfi letáboroztak egy tisztáson, az erdő közepén. Az anyó gallyakat szedegetett, hogy tüzet rakhassanak, Muck Shaw pedig mindenféle növényeket gyűjtött, és a közeli patakban halat fogott egy kihegyezett bot segítségével, hogy legyen mit enniük. Olyan ügyesen és gyakorlottan fogta ki a halakat, hogy alig több mint néhány percig volt távol az öregasszonytól, pedig korábban még soha nem csinált ilyet. Amikor visszaért a tisztásra, látta, hogy Marion anyó milyen nagy gonddal küszködik, hogy két ág összedörzsölésével tüzet gyújtson.

–  Néne, hagyja csak rám az ilyen munkát, és inkább foglalkozzon a halak megtisztításával! –  Azzal, elővett egy kovakövet, és pillanatok alatt szikrát pattintott a gallyakra. Nemsokára már olyan fényesen lobogott a tűz, hogy az öregasszony nagyokat pislogott az ámulattól. Marion érezte, hogy már csak rajta múlik a vacsora ideje, ezért gyorsabbra fogta a dolgát, és csak úgy röpködtek a pikkelyek a keze nyomán, de valami nem hagyta nyugodni a férfival kapcsolatban, és amúgy is szeretett beszélgetni mindenféle jöttment alakkal –  nemhiába, hiszen kocsmárosné volt.

–  Aztán, hogyan van az gyermekem, hogy így, erre vetődtél egy szál magadba? –  kezdte Marion, miközben sunyi pillantásokkal fürkészte az idegent.

–  Paraszt vagyok, tanyákon szolgáltam, de mivel allergiás vagyok a lószőrre, előbb, vagy utóbb, minden helyről kitették a szűrömet, ahol állatok voltak. Ahol munka van, ott meg, vannak lovak is szép számmal. Ebben a megyében már nem akad munka számomra, ezért most egyedül járom az utamat, hátha kerül valami nekem való, másutt, más helyeken.

–  Allegra. Hmm. Én ugyan nem értem, mi végre küldtek el egy ilyen szép szál legényt? Azok a lovak igazán elkerülhettek volna tégedet. Csak megállod a helyed, ahogy így elnézlek. Erős vagy és egészséges, mi kell még egy parasztnak? –  biztatta Marion.

–  Azt mondják, nem árt, ha csak a munkát végzi el tisztességesen, és nem rombol le mindent maga körül.

Marion szemei elkerekedtek a válaszra, és önkéntelenül arrébb húzódott egy arasznyit, vagy tán kettőt is, mintha tartana a férfitól. „Jobb lesz vigyázni ezzel a fiúval" –  gondolta. Fejében pedig újabb rémisztő gondolatok jelentek meg, nevezetesen ezek: Marion anyó elvágott torokkal fekszik a földön, pénzes erszényke ártatlanul mosolyog Muck Shaw kezében.

–  Na, fiam, készen van a hal! –  Azzal, átnyújtotta azokat a férfinak, aki nyársra húzta mindet és megsütögette a tűz felett. Amikor elkészült a fenséges étek, mindketten jól belakmároztak. Marion a halnak esett neki, Muck Shaw pedig a zöldségeket ette, majd megvetették szegényes ágyukat a földön.

Marion anyó nem kedvelte a férfit, mert még soha nem kedvelt senkit a világon, csak saját magát. Még a gyermeke apját sem kedvelte, de igen erős indok vezérelte, hogy azon a borongós tavaszi napon, jó pár esztendővel ez előtt, együtt háljanak: a haszon. Ugyan mi más motiválhatja jobban a szegény leányt, ha a saját bőrén kívül nincs semmi vagyona a világon. Ezért hát, odaadta magát –  nem is egyszer – , annak a gazdag, de rettentően büdös vénembernek, aki nem volt kevesebb, mint Lankás megye helytartója. Ígért is neki mindent az úr, amit csak megkívánhat egy nincstelen fruska –  ruhákat, finom ételeket, meseszép otthont, csillogó ékszereket – , de a szó elszállt, olyan gyorsan és sebesen, hogy még az ágy sem hűlt ki utánuk. Marion pedig megtanulta, hogy előre kell elkérni mindennek az árát, és azután, így is tett minden egyes napon, minden egyes férfival, aki az útjába került, míg végre lett egy saját háza, lett egy saját kocsmája, és csupán az az átkozott fattyú emlékeztette ifjúkori botlására.

Ott az erdőben pedig megint csak előre gondolkodott: „Ha leitatom, nyugtom lesz, míg felkel a nap". Fogta hát a zsákot, és kivett belőle egy üveg szeszt, majd a férfi felé nyújtotta.

–  Ide figyelj te gyerek! Nem osztom ingyen az áldást, de téged úgy megkedveltelek, hogy adok neked ebből a drága és igen jó pálinkából, aminek az ára nem ér fel az értékével! Otthun, két petákért[3] mérem, de itt az erdőben, barátságunkra és közös ügyünkre, fogyassz belőle, amennyit csak megkívánsz! –  mondta Marion anyó a legnyájasabb hangon, ami kitellett tőle.

–  Tegye csak el jobb időkre néne, én bizony antialkoholista vagyok! –  felelte büszkén a férfi.

–  Ó! –  nyugtázta Marion anyó, de nem merte ennél jobban felfedni meglepődöttségét és tudatlanságát, bár nem értette, hogy amaz miféle betegségről beszélt. „Üsse kő, és a fene egye meg, majd éberen alszom, mint a macskák" –  mormogta magában, majd lehajtotta fejét a földre, és behunyta a szemeit. Nemsokára mindketten elszenderedtek, de a férfi újfent nyugtalanító álmot látott, ami a következőképpen bontakozott ki fejében:

Sötétség borított mindent, amerre a szem ellátott, amikor egy aprócska fénypont közeledett a távolból, zavaró, pislákoló fénnyel, épp úgy, ahogyan a tűz lobog, viszont ezt a jelenséget valami zúgó-búgó dallam kísérte, és nem hallatszott semmiféle pattogás, vagy ropogás, ami egy tűzrakást általában jellemezni szokott. Amint egyre közelebb ért, már látszott az alakja - egy olajlámpás volt. A hangja pedig egyre mélyebben és erősebb tónusban énekelve lebegte körül a lángot, egy ismerősnek tűnő, de számára meglehetősen bosszantó dalként

–  a The Doors[4] együttes „Light my Fire" című dala volt, de a férfi ezt nem tudta, ezért, mérhetetlen rettegés fogta el, és visítva ébredt fel a szörnyű álomból. A verejték úgy futott végig a ruhája alatt, hogy érezte, amint a vászonnadrág a testére tapad. Marion anyó a hátán fekve hortyogott, és olyan mélyen aludt, hogy mit sem vett észre a történtekből.

[3] Peták: a fent leírt történet fizetőeszköze, mely nem egyezik meg semmilyen, a valóságban használatos azonos, vagy hasonló nevű fizetőeszközzel. [vissza]

[4] The Doors: amerikai rock zenekar volt (1965-1973). [vissza]

A vasik

Másnap, korán reggel útnak indultak, és a következő estére elérték a szomszédos megye határát. A határon két katona ellenőrizte az átkelőket. Díszes páncélban, karddal az oldalukon, tegezzel és íjjal felszerelkezve meneteltek nyomvonalukon.

–  Álljanak meg! –  kiáltott az egyik őr, üveges tekintettel bámult előre, mintha nem látná, hogy épp csak egy lépésnyire áll előtte a két vándor. –  Ez itt Vas megye határa! –  folytatta kiabálva. –  Önök Vas Uraság földjére kívánnak lépni, vagy békésen továbbhaladnak? –  kérdezte, meredten bámulva előre.

–  Adjon Isten, jó katona! Szegény öreg néne vagyok, olyan bajjal, amit maga még hírből sem hallott, olyan fogfájással, ami megkeseríti életemet, és csak egy ember segíthet rajta, a sámán, aki túlnan lakik, Porszem megyében. Hát engedtessék már meg nekem, hogy átkeljek e szép vidéken! –  válaszolt Marion anyó nyájasan mosolyogva, ügyet sem vetve társára, mintha nem együtt érkeztek volna, de az őrnek gyanús volt a férfi, ahogy gyanús volt a néne is, és minden élőlény ezen a világon.

–  Van-e magánál valami papír, amivel igazolhatja szándékát? –  Mivel az őr úgy látta jónak, hogy előbb az öreggel foglalkozzék, ő sem fordított nagyobb figyelmet a hosszú hajú férfira, mint amennyit Marion.

–  Ó, a papír! No... hova is tettem? –  motyogta az öregasszony, miközben leemelte zsákját és már nyitotta is ki annak száját, majd kicsit kotorászott benne, és lesve felpillantott az őrre. –  A papírt nem találom. Tán, ott lesz... lejjebb, a zsák alján! –  mutatta a zsák száját az őrnek, és egyik kezét megtámasztotta a derekán, mintha nehezére esett volna lehajolni. –  De maga, szép vitézem, nem vizsgálná-e meg, és ha netán talál valamit, azt vegye csak ki bátran!

Muck Shaw nem szólt egy szót sem, hanem kíváncsian várta, hogy mi fog történni.

Az őr szigorúan végigmérte Mariont, de nem kérette magát, belenyúlt az öregasszony zsákjába. Ahogy ott keresett-kutatott, megérezte a sima üvegek oldalát, sebtében kitapogatta alakjukat, majd ahogy rátört a felismerés, halványan elmosolyodott, megragadta az egyik üveg nyakát és kirántotta azt a csomagból, aztán másik kezével is ugyanígy járt el, miközben lassan hátranézett és társára kacsintott. –  Úgy tűnik, itt minden rendben van! –  kiáltotta az őr a megszokott határozottsággal és hangerővel. – Áthaladhatnak! –  mondta, ezúttal mindkettőjükhöz szólva.

Marion anyó gyorsan felkapta hátára málháját, és sietve elindult, társa pedig követte őt.

Nagy sík terepen haladtak, ami csak abban különbözött a sivatagtól, hogy a homok hófehér színű volt, és lépten-nyomon sziklák és kövek borították. Ebben a megyében mindössze egyetlen város volt, pontosan a megye közepén, sehol másutt még egy falucska sem leledzett. A várost egy magas sziklába építették, és az emberek barlangházakban laktak. Minden megélhetési forrásuk a bányászat és a fegyverkovácsolás volt, viszont igazi, rátermett harcosból egy sem akadt köztük, de mivel egyik megye sem támadta meg még soha a földjüket[5], így nem is volt szükségük védelemre. Ennek oka az volt, hogy Vas megyében volt a legnagyobb az öngyilkosságok száma szerte a világon, és a környező megyék biztosak voltak benne, hogy az eltulajdonított kovácsokat és bányászokat nem kényszeríthetnék munkára, hiszen azok, azon nyomban megölnék magukat. Vas megye lakosai családról családra öröklődő hagyományként tanították a fiaikat és leányaikat a különböző módszerekre, melyekkel bármilyen helyzetben kiolthatják saját életük lángját –  sokan már a gyakorlás során elvéreztek – , de mindazonáltal, nagyon kedves és vidám nép voltak, hanem a legvidámabbak mindközül. Az itt élő népcsoportot közismerten vasiknak nevezték.

Marion anyó és Muck Shaw elérkeztek a hatalmas városhoz, melynek egyetlen kanyargós utcája volt, ami a szikla oldalán felfelé, egészen a tetőpontig vezetett, ahol Vas megye ispánjának vára állott, és ugyanez az út folytatódott lefelé a szikla túlsó oldalán. Elindultak felfelé a meredek hegyoldalban, amikor hirtelen egy futár lovagolt eléjük, aki hasonlóan díszes egyenruhát viselt, mint a határőrök. Muck Shaw azonnal hátrébb lépett, amikor meglátta az állatot –  azt, amelyiket lónak neveztek – , és hirtelen fújtatva prüszkölni kezdett, de úgy, hogy még a lábai is folyton ki-kisiklottak alóla, mintha kaparná a földet.

–  Anyó és Férfi! –  olvasta a lovas egy papírról, majd felpillantott. –  Stimmt! –  Aztán újra a lapot nézte. –  Anyó és Férfi! Tiszteletreméltó Tekintetes Nemes lelkű XLIII. Vas K. Roy Ispánúr elrendelteti, hogy járuljanak elébe a Vasvárba! Ez parancs! –  folytatta éneklő hangon, mosolyogva.

–  Ebben a ruhában? –  mormogott Marion anyó, miközben két kezével szoknyáját igazgatta.

–  Ha gondolja, cserélhetünk! –  vetette közbe a lovas, de amint kimondta, már el is fogta a röhögőgörcs.

A férfi és az öreganyó csodálkozva összenéztek. Egyikük sem tudta, honnan értesült az ispán ilyen hamar az érkezésükről és azt sem, hogy miért hívatja őket a várba.

–  Milyen hosszú az út, ami a várhoz vezet? –  kérdezte a lovastól Muck Shaw el-elcsukló hangon. A prüszköléstől annyira megfájdult a torka, hogy beszélni is nehezére esett.

–  Körülbelül tízezer-hatszáz macskaugrás[6], de aggodalomra semmi ok, nemsokára megérkezik a vasszekér! –  Amint ezt kimondta, már jött is csörögve-zörögve a kocsi.

A szekér nagy nyikorgással megfordult és megállt, majd kiszállt belőle egy fekete ruhás kisember, aki hatalmas, hosszanti, henger alakú, karimás kalapot viselt. A vasszekér úgy nézett ki, mint egy tojás, aminek négy kereke van. Az egyik oldalán két ajtó volt, de se előtte, se mögötte nem voltak lovak. A kisember kinyitotta az egyik ajtót, és betessékelte a két jövevényt. Belül hideg vaspadok voltak, ezekre ültek le az utasok. A kisember a szekér végéhez sétált, elővett a zsebéből egy derékszögben meghajlított vasdarabot, majd ezt bedugta a kocsiba és tekerni kezdte. Miután végzett, kivette a szerszámot, és ő is beszállt a vasszerkezetbe, de a másik ajtót használva, ami egy, az utasoktól elválasztott fülkébe nyílt. A szekér hamarosan