Emila bolygóközi kalandjai: Science-fiction meseregény

By Rettig Attila

Emila, a kék bőrű szorizoni kislány egy űrhajóval elrepül a szülőbolygójáról, és izgalmas kalandokba keveredik.

Találkozik szörnyekkel, apró állatkákkal, boszorkányokkal, egy varázslóval, és rengeteg érdekes dolgot tud meg az univerzumról, valamint sokat tanul saját magáról is. Ezen kívül még egy óriási meglepetésben is része lesz.

Mi az a végtelen? Hogyan néz ki belülről egy űrhajó? Miért álmodunk rosszat néha? Hogyan keletkezett a világegyetem? Miért fontos, hogy odafigyeljünk másokra? Hogyan beszélgetnek egymással a fák? Mit keresnek bálnák az űrben?

Többek között ezekre az izgalmas kérdésekre is választ kapsz a könyv olvasása során.

Irány az űr!

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Sep 2, 2021
• ISBN: 9786156283788

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Nagy-Kemendy Júlia

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Rettig Attila, 2021

© Nagy Bettina, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6283

1. fejezet: Az indulás

Az üstökösök porból és jégből álló égitestek, amelyek leginkább egy „piszkos hógolyóhoz" hasonlíthatók. Átmérőjük néhány kilométer.

Amikor Emila magához tért, a hideg fémpadlón feküdt, és teljes sötétség vette körül. Kis rázkódást érzett és apró neszeket hallott, mintha műszerek zizegnének. A neszeken kívül semmi mást nem érzékelt. Lassan összeszedte magát, megdörzsölte a szemét, és feltápászkodott. Kábán körbenézett, nagyokat pislogott, mire derengeni kezdtek a körvonalak. Egyenes vonalakat látott és azok legömbölyített végeit.

Azután lassan előjöttek a színek is: fémes-szürke és tejfehér volt minden.

– Nahát, ez remek – mondta hangosan –, ezek szerint elaludtam. Vagy elájultam?

Ásított egyet, azután megnyomta a zöld gombot az ajtó mellett, mire az szisszenve kinyílt. Óvatosan kidugta a fejét, körbenézett, majd kilépett a folyosóra. Elindult az irányítóterem felé. Az űrhajó belsejének részletei lassan kibontakoztak a szeme előtt.

Emila egy XT–10-esben volt, amely 1,2 millió kilométer per óra sebességgel, azaz B1-es űrsebességgel* száguldott.

Mikor belépett az irányítóterembe, tátott szájjal bámult ki a hatalmas, padlótól plafonig érő ablakokon át az űrre. Áthatolhatatlan feketeség fogadta, mintha egy óriási, fekete festékkel teli medencében úszna. Pár kékes-szürkés árnyalatú ködfoszlányt, távolban ragyogó csillagokat és halványan derengő bolygókat látott csupán.

Odament a vezérlőpulthoz, és immár tágra nyílt szemekkel nézte a monitorokat, kékesfehér fény tükröződött az arcán. A fedélzeti számítógép szerint öt órával ezelőtt hagyta el a Szorizont. Ez azt jelentette, hogy minimum 6 millió kilométernyi távolságra van a szülőbolygójától.

***

Élénken élt még benne a szokásos reggeli veszekedés apával. Már megint az iskola volt a téma.

– Jól van, jövőre javítok – mondta szemtelenül Emila. – Nem kell ezen ennyire kattogni!

Apa erre a szokásosnál is mérgesebb lett, és felküldte a lányát a szobájába.

Emila dúlva-fúlva engedelmeskedett, becsapva maga után az ajtót. Filó csak megszeppenve ült az asztalnál, és csendben majszolta a reggelijét.

– Már évek óta ez megy, nem bírom tovább! – dühöngött Emila a szobájában. – Mindig ez van, iszonyú rosszkedv mindig, amióta… – Nem folytatta, elhessegette magától a rossz gondolatokat.

„Elegem van, elmegyek. Tök mindegy, hová, úgysem érdekli" – gondolta egyszerre szomorúan és bosszúsan.

Andrielára gondolt, a legjobb barátnőjére.

„Na, azért náluk sem minden szuper" – gondolta, és eszébe jutott, hogy Andriela szegény mamája mindig milyen rosszkedvű. Egyszer még azon is versenyeztek, hogy kinél rosszabb a hangulat otthon.

***

„Tehát repülök. Repülök az űrben, egyedül" – zökkent vissza a jelenbe Emila.

Még mindig haragudott apára. Azután hirtelen kétségbeesés lett rajta úrrá:

„Miért kellett nekem beülni ebbe az űrhajóba?"

Nem tudta, mitévő legyen, mert ilyen helyzetben még sohasem volt. Visszaült a földre, és azt mondta magának:

– Csak nyugi. Ne izgulj, nem lesz semmi baj.

Jól tudta, hogyan kell egy űrhajót vezetni. Alig múlt tizenegy éves, de már több időt töltött űrhajókabinokban és fedélzeti számítógépek közelében, mint sok más ember a Szorizonon. A probléma csak az volt, hogy miután az űrhajó robotpilótával közlekedett, csak nyolc órával az indulás után lehetett megváltoztatni a koordinátákat.

***

– Most már csak azt kell kitalálnom, hogyan jutok minél hamarabb haza – gondolkodott hangosan.

Mint minden hónapban egyszer, most is tanulmányi kiránduláson vett részt az osztály az űrhajóállomás hangárjában, nem messze a tervezőirodától, ahol apa dolgozott.

Eleinte együtt ment az osztállyal, azután szép lassan lemaradozott. Kíváncsi kislány lévén be-bekukucskált a félkész és a kész űrhajókba, nézegette a hajtóműveket, a pilótafülkéket, a számtalan formát és tervezői megoldást. Ő is tervezőmérnök szeretett volna lenni, akárcsak apa. Tátott szájjal bámulta a legújabb siklókat, teherhajókat, felderítő űrhajókat.

De ezúttal igazából egy alkalmas űrhajót keresett, amivel minél messzebbre el lehetett menni. Vagy ahová legalábbis el lehetett bújni egy időre. Túl sok volt az állandó veszekedés, betelt a pohár. Kapóra jött a tanulmányi kirándulás a hangárban.

Emilának elege lett apa búskomorságából, elege lett abból, hogy alig figyel rá, nem tud a lányáról semmit, legalábbis ő így érezte. Elege lett abból, hogy alig van otthon zene vagy nevetés. Elege lett mindenből.

– Azután a tanárnő kivezényelt mindenkit a hangárból – idézte fel magában a történteket, mintha csak mesélne valakinek –, de én visszalopództam, és beültem ebbe az XT–10-esbe. Még mindig nagyon mérges voltam apára, és nem akartam hazamenni. Azután nem emlékszem semmire. Habár…

Derengeni kezdett valami, mintha hangos csattanást hallott volna, miután beült a hajóba, azután egy pillanatra vakító fényt látott, azután sötétség. Többre nem emlékezett.

Nagyot ásított, és a vezérlőpultot tanulmányozta. Négyzet alakú volt, lekerekített szélekkel, tejfehér színű műanyagból készült. Középen egy óriási érintőképernyő helyezkedett el, koordinátákkal, diagramokkal, folyton mozgó görbékkel, fel-le hullámzó függőleges csíkokkal és háromdimenziós bolygómodellekkel. A képernyő kékesfehéren derengett, és alig hallhatóan vibrált-zümmögött, akár egy nagy, négyszögletes dongó.

Emila gondolt rá, hogy megérint pár ábrát a képernyőn, de inkább letett róla. Ugyan jól ismerte az űrhajót, mindent azért nem tudott róla, és volt annyira okos, hogy nem játszott a műszerekkel.

Közvetlenül az érintőképernyő mellett fémből és műanyagból készült karok helyezkedtek el, amikkel a sebességet lehetett csökkenteni, illetve növelni. Ezek mellett világító gombok sorakoztak, mindegyiken egy-egy rövidítés, például STR (start), STP (stop), KI (kiold) vagy BE (bekapcsol).

Sokáig vizslatta a vezérlőpultot. Eddig mindig csak szimulátoron vagy filmfelvételen látott hasonlót, most először életében ült egy igazi űrhajó irányítóülésében, ráadásul kapitányként.

– Emila kapitány – mondta hangosan, kuncogva, és megjátszott komolysággal tisztelgett magának.

„Csak azt tudnám, miért indult el az űrhajó – gondolkodott tovább a helyzetén. – Miért nem figyelmeztetett senki? Biztosan valami műszaki hiba. Vagy tesztrepülés."

Mindig pilóta nélkül végezték a tesztrepüléseket, a Szorizon közvetlen közelében. Egy hétig reptették az űrhajót, feljegyezték a gyorsulást, a felületi anyagreakciót, a stabilitást. Valószínűleg most is ez történhetett, de akkor miért nem ellenőrizte senki, hogy üres-e az űrhajó? Emila nem tudhatta, hogy pont abba ült be, amelyiket aznap tesztelték először, és öt perccel azelőtt ellenőrizték, mielőtt Emila belopódzott volna.

Amikor a kirándulás után beszállt az űrhajóba, mászkált benne egy darabig, nézegette a műszereket. Emila úgy vélte, hogy sokáig itt marad, mert nem volt semmi kedve hazamenni. Hirtelen éles sivítás hallatszott a pilótafülke felől, mire Emila annyira megijedt, hogy hátrahőkölt, és beverte a fejét egy fémkonzolba. Az ütéstől azonnal elájult, és csak öt órával később tért magához.

– Hát persze – csapott a homlokára, miután sikerült összeraknia a történetet. – Ezért nem talált meg senki! Egy tesztűrhajóba kerültem, pár perccel az indulás előtt – kiáltott fel.

Majd hozzátette, kevésbé lelkesen:

– Ez nem túl jó hír.

Mindig is kíváncsi természetű volt, meg akart ismerni új dolgokat, nyitott szemmel tekintett a világra. Most viszont egyáltalán nem örült annak, hogy kíváncsisága ilyen galibába sodorta.

Emila egyrészt megijedt, mert egyedül még soha nem repült, másrészt viszont megnyugtatta, hogy nemcsak az űrhajónak, hanem neki magának is volt egy személyi követője, amit bármikor ki és be lehetett kapcsolni. Ez attól függött, hogy az illető akarja-e, hogy megtalálják vagy sem. Tizenhat év alatti gyerekeknél ezt természetesen a szülők szabályozták.

Emila tovább merengett helyzetén, és az izgatottság helyét lassan átvette a bizonytalanság érzése.

– Most meg mit fogok csinálni? – kérdezte félhangosan, abban reménykedve, hogy hátha válaszol valaki. Természetesen nem felelt senki, csak a műszerek zizegtek halkan.

***

Még töprengett egy darabig a délelőtti eseményeken, majd, mivel jobb nem jutott eszébe, körbesétált az űrhajóban. Ismerte a modellt, ezért tudta, merre vezetnek a folyosók, hol van az élelmiszerraktár, hogyan nyílnak és záródnak a biztonsági ajtók.

Elindult a folyosón. A falon hosszú, ezüstszínű kígyóként szellőzőcsövek futottak, a padlón fénycsíkok segítették a tájékozódást. Tiszta űrhajó volt, a kékes-fehéres színű falakat néhol monitorok, máshol szellőzőnyílások tagolták. A padlót helyenként rácsok borították.

Először a szerelőműhelyre volt kíváncsi. Tudta, hogy az űrhajó legalsó részében van, úgyhogy egy körlépcsőn le is ment két szintet. A műhelyben ládákat, szerszámokat és egy kisméretű terepjárót talált. Emila csodálkozott, hogy még a tesztrepülésre is magukkal szokták vinni a járművet. Alaposan szemügyre vette a különböző műszereket és alkatrészeket, majd megpaskolta a terepjáró kerekét, és folytatta a felfedezőutat.

Az XT–10-es egy kisebb-közepes méretű űrhajó volt, összesen hat fős legénységre tervezve. Természetesen mindenkinek jutott saját hálófülke. Mind a hatba bekukkantott, de kissé csalódottan állapította meg, hogy teljesen egyformák. Ágy, szekrény, mosdófülke, asztal. Mindegyikben volt egy hatalmas érintőképernyős panel, amely az egész falat betöltötte, és amelyen tetszés szerint lehetett zenét hallgatni, filmeket nézni, videótelefonálni, vagy bármilyen háttérképet vagy háttérvideót elhelyezni.

A hálófülkék után megkereste a konyhával egybekötött étkezőt. Tágas terem volt, középen egy óriási, kerek, fehér asztallal, mögötte teljes funkciós konyhával. Itt lehetett főzni, sütni, grillezni, de akár ételt rendelni is: ötven különféle ételből lehetett választani, amit a robotgép percek alatt el tudott készíteni.

Az étkező után a melegház felé vette az irányt. Ebben a körülbelül tíz méter hosszú és ugyanilyen széles kamrában növénynevelő LED-ek fényével megvilágított palánták ezrei sorakoztak, hosszúkás, ovális alakú, fehér színű cserepekben. Gyümölcsök, zöldségek, fűszer- és egyéb haszonnövények fognak majd egyszer itt kikelni.

„De kár, hogy ez csak egy próbarepülés – gondolta Emila –, most szívesen ennék egy kis friss málnát és őszibarackot."

Csettintett egyet a nyelvével, és folytatta útját. A következő állomás a digitális könyvtár volt. Ebben a melegházzal megegyező méretű teremben majdnem a plafonig érő, vékony, fehér színű falak húzódtak, oldalukban számtalan apró, színes csíkkal. Mindegyik csík egy hordozható USB-csatlakozóval egybeépített flashmemóriát tartalmazott, amin a legkülönbözőbb témákról lehetett tájékozódni, mint például asztrofizika, pszichológia, exobiológia, történelem vagy művészetek.

Utoljára a raktárba kukkantott be, ahol élelmiszercsomagokat,