Menő csajok klubja

By Sarah Strohmeyer

A stréberségnek ára van: ritkán vagy tőle népszerű. Ám Gigi, Bea és Neerja el akarja érni, hogy ne ködös emlék legyen a nevük a gimis évkönyvben. Gigi utál szerepelni, mégis elindul a diákképviselő-választáson, hogy kiköszörülje a hírnevén esett csorbát. Bea minden félelme ellenére jelentkezik a sícsapatba, Neerja pedig színészi babérokra tör. Gigit elbűvöli az új fiú, az izmos, ám kissé bájgúnár kaliforniai Will. Ám kiderül, ő szintén indul a választáson, ráadásul barátnője van. Giginek ellenfelével, félelmeivel és lámpalázával is meg kell küzdenie, miközben igyekszik bebizonyítani, hogy nem működött együtt a kémiadolgozatnál azzal az izomagyú (de azért nagyon helyes) Mike-kal…

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Feb 24, 2021
• ISBN: 9789634159933

Book preview

cover.jpg

Sarah Strohmeyer

Menő csajok klubja

Móra Könyvkiadó

Tartalom

Előhang

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

22.

23.

24.

A szerzőről

Impresszum

Annának

Előhang

Mielőtt Bea, Neerja és én mindent megkaptunk a gimiben, amire csak vágytunk – az elismerést, a bulit, a hírnevet meg a szuperhelyes srácokat –, másból sem állt az életünk, mint örökös tanulásból. Megállás nélkül forgott a mókuskerék: jegyzeteltünk, magoltunk, feszültünk a dolgozatok miatt, leckét írtunk, hétfőnként pedig kezdődött az egész elölről.

Ez amúgy tizedikes korunkig annyira nem is zavart minket. De akkor hirtelen ránk tört, hogy van-e így értelme ennek az egésznek. Három évünk volt hátra az érettségiig – no meg a felvételiig –, és úgy éreztük, soha az életben nem fogunk tudni kitörni ebből a taposómalomból. Hirtelen elegünk lett a sok hülyeségből, a tesiórákból, a kötelező iskolagyűlésekből meg abból, hogy a többiek másról sem beszélnek, csak arról, milyen király volt a buli – amiből persze mi folyton kimaradtunk. Lehet, hogy naivak voltunk, de azt reméltük, ha felvesznek bennünket valamelyik jó nevű, patinás egyetemre, már elértük a célunkat. Ódon könyvtárakról, borostyánnal befuttatott falakról, kandallós kollégiumi szobákról álmodoztunk, meg srácokról, akik nemcsak helyesek, de okosak, kedvesek, és lehetőleg britek is. Hittünk abban, hogy az egyetemen végre megtaláljuk majd a magunk társaságát.

Mindig együtt ebédeltünk. Beával és Neerjával óvodáskorunk óta a legjobb barátnők voltunk, azóta, hogy megszegve a szabályokat, bevittem az egyik babámat. Akkoriban annyira imádtam az Óz, a nagy varázslót, hogy ovi után mindennap a kék-fehér kötényruhácskámban, kis kosárral a kezemben, plüsskutyával a hónom alatt rohangáltam a házban, menekülve a képzeletbeli boszorkány elől. A nagyi kiszúrta a Newbury Street játékboltjának kirakatában Dorka babát, és meg is vette nekem odaadó rajongásom jutalmául, ő úgy mondta, ez egy cadeau d’amour: a szeretetének záloga.

Odavoltam Dorkáért. Imádtam a kék masnis copfját, az apró műanyag Totó kutyát, és főleg a levehető, rubinpiros, csillogó cipőt. Annyira menő volt! Alig vártam, hogy megmutathassam az oviban a többieknek, bár tudtam, hogy nem szabad otthonról játékot bevinni. De biztos voltam benne, hogy az óvó néni nem fog megharagudni érte, elvégre ez csak egy baba, ráadásul egy Dorka baba.

Ám alig mutattam meg Dorkát pár kislánynak, az óvó néni máris kiparancsolta a babát a csoportszobából, és érces hangján süvölteni kezdett:

– NEM hozunk be otthonról játékot, igaz, gyerekek?

A gyerekek hangosan és vidáman ismételték el, hogy nem, NEM hozunk be otthonról játékot.

Teljesen ledöbbentem. Kigúnyoltak. Haza akartam menni; majdnem elsírtam magam, amikor a többiek tekintetétől kísérve áthaladtam a csoportszobán, hogy a polcomra tegyem Dorka babát. Ekkor valaki megérintette a karomat. Megfordultam, és megláttam Neerja huncut arcát, pici orrát, hatalmas, barna, mosolygós szemét. Melegség és kedvesség áradt a tekintetéből, és azonnal tudtam, hogy igaz barátra leltem.

Be is értem volna ennyivel. De aztán még ennél is csodálatosabb dolog történt. Hazafelé készülődve levettem Dorkát a polcomról, és észrevettem, hogy hiányzik a cipője! Ki vehette el a mesés, rubinpiros cipőket? Neerja szólt az óvónőnek, aki természetesen igazolva látta a szabályait, és csípőre tett kézzel jelentette ki:

– Nagyon sajnálom, Gigi, de látod, pont ezért nem lehet otthonról játékot behozni.

Éles emlék, milyen elismerően mosolygott le ekkor kedvencére, Bea Honeycuttra, aki hosszú, vörös haját giccses rózsaszín szalaggal átkötve hordta, és olyan okos volt, hogy délutánonként csatlakozhatott az iskolásokhoz az olvasásórán. Utáltam Beát. Utáltam, amiért annyira tökéletes, amiért soha semmi rosszat nem tesz.

Pont ezért lepődtem meg, amikor Bea kérdőn az óvónőre nézett, mintha az teljesen idióta lenne, majd szó nélkül Tina Gregoranis hátizsákjához masírozott.

– Nála van – mutatott rá vádlón, ami azóta is az egyik kedvenc mozdulata, és amit később annyira megkedveltem. – Láttam, amikor eltette!

Tina kamuzni kezdett, hogy ő soha nem venné el Dorka cipőjét, de Bea nem vette be a hazugságot. Az óvónő hiába tiltakozott, sopánkodott, hogy nem szabad más holmijához nyúlni, Bea kinyitotta Tina hátizsákját, kivette a cipőt, és a kezembe nyomta.

– Tessék! – biccentett. – Mondtam.

Egymásra néztünk. Bea szeme élénkzöld volt. Vagány. Abban a pillanatban rájöttem, hogy Bea korántsem az a jó kislány, akinek látszik. Legfeljebb jó nyomozó.

– Köszi – hálálkodtam a cipőt szorongatva. – Holnap homokozunk?

– Persze. Ha enyém lehet a dömper.

A fadömper volt a kedvencem, általában sikerült is lestoppolnom, úgyhogy nagy áldozatot hoztam, amikor azt feleltem:

– Jó. És Neerja is jöhet.

Ez utóbbi nem volt nagy áldozat, Neerja nem szerette a dömpert, őt a vízikerék nyűgözte le.

Ettől a pillanattól elválaszthatatlanok lettünk, összekötött bennünket az undokok elleni küzdelem, valamint az egymás és minden jó iránti szeretetünk. Néha arra gondolok, azért tanultam olyan sokat, hogy bebizonyítsam az egykori óvónőnknek, hogy azok a lányok is lehetnek jó tanulók, akik időnként megszegik a szabályokat, akik nem tudnak vonalon belül színezni, és akik a foglalkozás közben pukkadoznak a visszafojtott röhögéstől.

Ilyen Parad is. A példaképünk.

Ő Neerja nővére: magas, karcsú, fekete hajú istennő; színjeles bizonyítvánnyal és érettségivel végzett a Dentoni Gimiben. Egész gyerekkoromban azt hallgattam tőle, hogy tanuljunk sokat, hogy elérhessük mindazt, amit szeretnénk. Neki a tanulás menő dolog volt. Paradnak elhittük, hogy aki csak ötösöket kap, királynő lesz a suliban.

De egészen addig nem értettük, mi az a minden, amit megkaphatunk, amíg el nem érkezett március 31-e, a nap, amikor az egyetemek délután ötkor értesítik a jelentkezőket, hogy felvételt nyertek-e. Ezen a bizonyos hűvös tavaszi délutánon ott kuporogtunk Padwamiék fehér szőnyegpadlóján Parad csukott ajtaja előtt, míg ő odabent másodpercenként frissítette a levelezését. Vártuk a hírt. Neerja és Parad szülei az alsó szinten sürgölődtek, vacsorát készítettek, de tapintani lehetett a feszültséget.

17.11-kor kivágódott a szoba ajtaja, Parad jelent meg vörös szemmel. Visszafojtott lélegzettel néztük. A konyhában abbamaradt a csörömpölés.

– Brown, Harvard, Yale: elutasítva – közölte velünk Parad. Az ajkába harapott, mint kiderült, azért, nehogy elmosolyodjon. Mert aztán így folytatta: – De a Princetonra felvettek, teljes ösztöndíjjal!

Az anyukája felsikoltott, még a tányért is leejtette. Lerohantunk, és láttuk, ahogy örömtáncot lejtenek a szülők – az öregek már csak ilyenek. Neerja és Parad összeölelkezve visongott, ahogy én is Beával.

Én is olyan akartam lenni, mint Parad. Azt akartam, hogy március 31-én a Princeton tanulmányi osztályáról érkezett e-mailre kattintva én is azt olvassam, hogy IGEN! Azt akartam, hogy engem válasszanak ki harmincezer felvételiző közül, hogy én is a zseniális hallgatók közé tartozzam, és magam mögött tudjam az összes fejfájdító dolgozatot, felelést, vizsgát és jelentkezést. A világ legjobb egyetemére, könyvtáraira és oktatására vágytam. És, naná, helyes, okos srácokra.

De leginkább arra, hogy elérjem, amit akarok. Mint Parad.

Hónapokkal később Neerja segített a nővérének összecsomagolni az egyetemre. Ekkor olyasmi történt, amiből megértettük: vannak dolgok, amikről nem tudhatunk, és irigylünk másokat, pedig…

Mert egy tökéletes embernek is lehetnek titkai. Erre jött rá Neerja, amikor megtalálta Parad ágya alatt azt, amit a nővére mindenki előtt titkolni igyekezett.

Az igazságot.

1.

Iszonyúan sajnáltam Neerját, mert a Parad elutazása előtti napon neki kellett összecsomagolnia, miközben a nővére az üzleteket járta, hogy megvegye a kollégiumi lét elengedhetetlen kellékeit: minifrigót, szuper rózsaszín, műanyag piperekosarat, ágyneműt – többek közt az egyetemi kollégiumi ágyakra való fura, extrahosszú lepedőt –, lámpát, kényelmes párnákat és menő dekorációt. Mindezt az érettségire kapott, csilivili új MacBook Pro és iPhone mellé.

A szülei bármit megadtak volna, annyira örültek, hogy ilyen jó egyetemre sikerült bekerülnie. Parad még az új családi kocsit is vezethette, a krémfehér bőrüléses, hangvezérléses hifivel felszerelt Mercedest, és soha többé nem kellett vigyáznia a nyolcéves ikrekre, Shivára és Sharira, akiket mi titokban csak Egyeskének és Ketteskének hívtunk. Az ikreket ettől fogva Neerjára bízták, ami miatt kénytelenek voltunk lefújni a hétvégi összeröffenéseinket, mert a szülőknek programjuk volt, Parad meg a Mercedesben feszített a legjobb barátnőjével, Karlával. Így aztán Neerjának kellett soha véget nem érő hercegnősdit játszania az ikrekkel.

Ezért voltunk hát mi is a Padwami-házban azon a sorsdöntő, fülledt augusztusi délelőttön. Neerja azt a feladatot kapta, hogy pakolja össze Parad könyveit, és hajtogassa össze a fehérneműjét; a legkevesebb volt, hogy vittünk neki jeges frapucsínót, és segítettünk cipekedni. Már többládányi kacatot lehordtunk a pincébe Parad cuccaiból, amikor Neerja benézett a nővére ágya alá, és egy sötétkék bőrkötéses könyvre bukkant. A gimnáziumi évkönyv volt, Parad aranybetűs nevével a borítón.

– Ez fura – ráncolta a homlokát Neerja. – Parad azt mondta, még nem érkezett meg az évkönyve, csak az utórendeléssel jön majd.

Azonnal megszólalt a vészcsengő a fejemben.

Minden végzős hetekkel az utolsó tanítási nap előtt megkapja az évkönyvet, hogy körbe tudják adni, és hogy mindenki beleírhasson valami fárasztó poént, például hogy „Azt tedd, amit mondtam, ne azt, amit én tettem", vagy olyan viccet, amit rajtuk kívül más nem ért („Hajolj meg, Bob, felséges urad előtt", vagy: „Van rajta gatya?"), vagy értelmetlen betűszavakat (IOKFTS!), meg olyanokat, hogy „Orrfing! Mi mást írhatnék?", meg nyálas idézeteket dalokból, sőt a szerelmesek ilyenkor versekkel fogadnak egymásnak sírig tartó hűséget.

Parad könyvében nem volt semmi. Jó, ez nem teljesen igaz. Néhányan írtak pár udvarias szót, például hogy „Kedves lánynak tűntél", meg „Kár, hogy nem ismertük egymást igazán". Valakinek volt pofája azt írni, hogy „Te meg ki vagy?". A többi bejegyzés olyasmi volt, hogy „Te voltál a legokosabb lány az osztályban". Öten is írták, hogy „Jussak eszedbe, amikor megkapod a Nobel-díjat".

Egyetlen személyes megjegyzés sem volt az évkönyvben, leszámítva Karla hosszú, terjengős írását, amely mintha cáfolni akarná Parad társasági életének totális hiányát, felsorolt minden hétköznapi dolgot, amelyet valaha együtt tettek: „Emlékszel a sok pizzázásra, a hatodikos Valentin-napra, a kukacos babszemekre, a Buffyra, a szombati lustálkodásra, a Ne bántsátok a feketerigót! könyvre, a hétfőnkénti tévézésre meg a vizsgák előtti éjszakázásra?"

Világossá vált, hogy hiába volt az elit egyetemre készülő Parad Devi Padwami a mi számunkra példakép, saját évfolyama gyakorlatilag nem ismerte. Egy senki volt.

És mivel az évkönyvet az ágy alatti porcicák között találtuk meg, arra jutottunk, hogy ez volt az ő piszkos kis titka.

Mintha gyomorszájon vágtak volna minket. Olyan pillanat volt ez, mint amikor rájöttünk, hogy a fogtündér nem létezik, és a szüleink teszik a párna alá a pénzt, amit ráadásul a saját perselyünkből csennek el. Rádöbbentünk, hogy Parad tökéletes élete csupán illúzió.

– Talán más is van benne – mondta Bea, ahogy Neerja átlapozta a könyvet. De nem. Nem volt semmi más.

Annyira lelombozódtunk, és úgy összezavart minket Parad titka, hogy észre sem vettük az ajtóban megjelenő árnyat, amíg fel nem csattant a sipító hangja:

– Ti meg mit műveltek?!

Parad átvágtatott a szobán, és kitépte az évkönyvet Neerja kezéből.

– Ehhez semmi közötök! Semmi! Ez az enyém!

Dühében a falhoz vágta az évkönyvet, el is találva vele a bekeretezett „Az év jó tanulója" oklevelet.

– Kifelé! – üvöltötte ajtót mutatva. – A gimnázium nem számít! Vicc az egész, és mindenki tök béna!

Kimenekültünk, és soha többé nem beszéltünk az évkönyvről.

De nem felejtettük el.

Parad üres évkönyvét látva egy csomó kérdés kavargott bennem sikerről és boldogságról. A suliban azok, akik iszonyú jól érezték magukat, távolról sem voltak olyan jó tanulók, mint Parad, Neerja, Bea vagy én, ami elég furának tűnt. Hát nem úgy lenne normális, hogy a legjobbak érzik magukat a legjobban?

Ekkor fogadtam meg, hogy Paraddal ellentétben én arra fogok törekedni, hogy a gimiben ne csak jó jegyek jussanak nekünk, hanem hírnév, srácok meg minden, hogy aztán olyan évkönyvünk legyen, amelyikben egyetlen oldal sem marad üresen. Azt hittem, ehhez elég lesz összedugni a fejünket. Elvégre, ha olyan okosak vagyunk, akkor simán kitaláljuk a megoldást, nem?

Ott hibáztam, hogy megfeledkeztem Mick Jagger halhatatlan dalszövegéről: „You can’t always get whatyou want. / But if you try sometimes, you might find/you get what you need" – „Nem mindig kaphatod meg, amit akarsz. / De ha néha próbálkozol, lehet, hogy megkapod, / amire szükséged van."

Sir Micknek (természetesen) igaza volt. Nem gondoltam volna, hogy arra van szükségem, hogy behívassanak az igazgatói irodába, kirúgással fenyegessenek, és megcsókoljon a leghelyesebb srác a suliban.

Mindez nem történt volna meg, ha nincs a kémia-nagydolgozat.

A nagydolgozat nem sima szintfelmérő volt. Mr. Bouchard (becenevén Bucsi) minden évben ezt a dolgozatot használta ürügyként arra, hogy a legjobban teljesítő diákokon kívül mindenkit kipateroljon az órájáról. Aki erre a dolgozatra egyest kapott, átkerült a normál kémiaórára. A többiek jegye meg harminc százalékban beleszámított a félévi jegybe. Jó, mi?

Horrortörténetek keringtek olyanokról, akik jeles átlaggal érkeztek, mégis csak hármast kaptak félévkor, mert ezt a nagydolgozatot elszúrták. Parad barátnője, Karla a mai napig állítja, hogy ha nincs Bucsi, akkor felvették volna a Brown Egyetemre (na persze!), de Parad maga is Élete Legkegyetlenebb Dolgozatának nevezte ezt a felmérőt, még az egyetemi felvételinél is nehezebbnek, mert a feleletválasztós tesztnek sokszor már a kérdését is alig lehetett megérteni.

Egyszóval őrülten készültünk, jegyzeteket cserélgettünk, és régebbi feladatlapokat oldottunk meg újra és újra. Átnéztük Parad egykori dolgozatát is, mert ő az a típus volt, aki tantárgyanként más-más színű mappába rendezve tárolta az összes felmérőt… (Imádom!) Neerját sikerült rávennünk, hogy tegye félre a büszkeségét, hívja fel a nővérét, és rimánkodjon ki belőle pár tippet a felkészüléshez – Parad a pluszpontos kérdés kivételével ugyanis minden feladatot hibátlanul oldott meg annak idején.

Mellesleg soha senki sem tudta a választ Bucsi szorgalmi kérdéseire. Még a Magolás Princetoni Védőszentje sem.

– Lapozzatok bele a következő fejezetekbe is! – tanácsolta Parad. – Bucsi azokat szereti, akik nemcsak visszaböfögik, amit leadott, hanem tudásra szomjazó, igazi kis tudósok.

Oké. Elővettem egy diétás Mountain Dew-t (jó, tudom, hogy Parad nem ilyen szomjúságról beszélt), véletlenszerűen kiválasztottam egy nehéz, magolós részt – a mólt –, és nekiálltam tanulni. Ehhez viszont szükségem volt a) a „csini ruhámra" – egy kopott, rózsaszín pizsigatya és anyu festékfoltos, kutatóintézeti logós pulcsija –, valamint b) megfelelő táplálékra: gabonapehelyre. Meg több csomag cukormentes rágóra. A ceruzával hajcsavargatás nem kötelező, de erősen ajánlott.

Három órával később a hajam a sok pödörgetéstől szénaboglya lett; rágópapírok, üres üdítősdobozok és gabonapehely-morzsák borították a szőnyeget a székem körül.

Megbízható szárnysegédem, Petúnia, az ötéves, fehérbarna, étkezési zavaros basset hound annyira elszörnyedt ekkora slendriánság láttán, hogy lemászott az ágyamról, és undorodva a földre kuporodott.

Éjfélkor Marmie dugta be a fejét a szobámba.

– Te még ébren vagy? – kérdezte suttogva. – Mindjárt egy óra.

– Nemsokára lefekszem – hazudtam.

Marmie vállat vont, neki aztán mindegy volt.

– Dors bien! Fais de beaux rêves! – kívánt jó éjszakát és szép álmokat, aztán jóéjt-puszit küldött.

Marmie az én szuperelegáns francia nagymamám. Szép, ezüstösen ősz haját kontyban hordja, a lábát pedig – Catherine Deneuve francia színésznő példáját követve – 1964 óta nem tette keresztbe. Mondjuk, nekem halvány gőzöm sincs, ki az a Catherine Deneuve, de Marmie szerint, ha nem akarom, hogy a lábam undi visszeres legyen, akkor csak bokában szabad keresztbe tennem őket.

Marmie-val élek, mert anyám az év felét Európában tölti.

Svájcban, a Nagy Hadronütköztetőben fizikus, ahol – remélhetőleg! – nem hoz létre véletlenül fekete lyukat. Sosem lehet tudni. Olyan nőről beszélünk, aki az egyszerű víz + tojás + olaj utasítást sem tudja értelmezni az instant sütis doboz hátulján. Valamit mindig kifelejt a sütiből – vagy a tojást, vagy az olajat, vagy mindkettőt. Csak remélni merem, hogy a protonokkal jobban bánik.

Ne érts félre, felnézek anyámra. Elképesztően okos. De kocka. Kiskoromban úgy szaladgálhattam az MIT kutatólaborjában, mintha csak a McDonald’s játszóterén lennék. Még szerencse, hogy a kutatólabor alig veszélyesebb egy gyorsétteremi dühöngőnél – épp csak néhány lézer és nukleáris eszköz van ott…

Anyámhoz hasonlóan az anyja, a nagymamám is az úgynevezett „jó szándékú elhanyagolás" híve a gyermeknevelésben. Amíg megjelenek a reggelinél, és nem romlanak a jegyeim, addig Marmie-t nem érdekli, hogy hova megyek, és mit csinálok. Ez a fene nagy szabadság egész jó, de hogy egyik példaképemet, Eleanor Rooseveltet idézzem: a szabadság nagy felelősséggel jár.

Erről a felelősségről egyáltalán nem vettem tudomást a Bucsi nagydolgozata előtti estén.

Két órával azután, hogy Marmie jó éjszakát kívánt, üzenetet kaptam Neerjától: megkért, hogy ébresszem fel reggel, mert nincs az a vekker, amelynek a csörgésére felébred – ő még egy tűzjelző mellett is alszik, mint a bunda. Így hát küldtem egy üzenetet Beának, aki sosem alszik, és megkértem, hogy ébresszen fel reggel ötkor. Aztán bezuhantam az ágyba, és azt éreztem, alig pár perc telt csak el, amikor már csörgött is a telefonom. Bea volt, üvöltözött velem, hogy keljek már fel. Aztán felhívtam Neerját, aki olyan káromkodásáradatot zúdított rám, hogy a telefon is kiesett a kezemből.

Lementem a konyhába, a szendvicssütőben kiolvasztottam egy fagyasztott áfonyás táskát, bekapcsoltam a vízforralót, és készítettem egy bögre teát. Nutellát kentem az áfonyás táska egyik felére (csak semmi kritikai megjegyzés!), és újra felhívtam Neerját.

– Mi van már megint? – szólt bele álmosan a telefonba.

Jól sejtettem: visszaaludt.

– Miért tesznek két áfonyás táskát egy dobozba, ha azt már nem lehet visszazárni, de a felirat szerint a javasolt adag csak egy áfonyás táska? A másik kiszárad, morzsálódik, de persze akkor is megeszi az ember, ha pontosan tudja, milyen vacak.

– Oké, felkeltem.

Kértem, vigye magával a telefont a zuhanyzóba, hogy halljam a víz csobogását, mert csak akkor hiszem el, hogy tényleg felkelt. Ha hiszed, ha nem, mi hárman hétköznap reggelente így kelünk fel. Nem véletlenül becéz bennünket a nagymamám az időpocsékolás királynőinek.

Miután bevágtam az áfonyás táskát, magammal vittem a mentateával teli, bugyirózsaszín, BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, GIGI! feliratú bögrémet a fürdőszobába, én is letusoltam, negyven percig fésülködtem és sminkeltem, és közben a tükör elé állítottam a kémiakönyvemet.

A zöld szemem mellett egészen biztosan a szőke hajam a legszebb rajtam. Úgyhogy a világtörténelem összes szöszije (Hamupipőke, Csipkerózsika és a számtalan Barbie, akit úgy imádtam és annyit kínoztam) iránti kötelességtudatból képes vagyok órákat tölteni a frizurám belövésével. Nehogy csalódást okozzak a szöszicsapatnak!

Mire végeztem, nemcsak a periódusos rendszert fújtam kívülről, hanem kétféle hőátadást is alkalmaztam: konvekciót a hajszárítás során, és kondukciót a hajsütés alatt.

Lehet, hogy ezt nevezik „alkalmazott kémiának"?

– No, lássuk azt a dolgozatot, Bucsi! – indultam a suliba túlzott önbizalommal, lila-szürke rakott miniszoknyában és a hozzá illő, lila balerinacipőben; a beszárított hajam a termodinamika törvényeinek megfelelően lobogott a gyenge szélben.

Csípős, késő októberi nap volt, rothadt avar és a kandallókból felszálló füst szaga terjengett a levegőben, amitől az ember legszívesebben vastag pulcsit húzna, és hazamenne karamellás sütit sütni.

Ahogy egyik szellemjárta házat a másik után hagytam el, örültem, hogy Boston külvárosában lakom, ahol a lakók azon versengenek, ki tudja a legtutibb dekorációt kitalálni halloweenre. Vajon hány száz órát ölnek bele a beteg lelkű szomszédok minden évben abba, hogy felülmúlják a másikat? Műpókhálókat aggatnak a házakra, temetővé változtatják az előkertet, avarral tömik ki a megunt kockás inget és farmernadrágot, hogy aztán a fejetlen figurát a napozóágyra fektessék. Igazán otthonos, barátságos környék ez a lefejezett műhullákkal teli kertváros.

Mire beléptem a gimi nagy üvegajtaján, már teljesen feldobott az őszi zsongás, még a nagydolgozat előtt szokásos tenyérizzadós, szívdobogós izgalom sem rontotta el a kedvemet. Ez a dolgozat a kisujjamban van, gondoltam, miután még egyszer, utoljára átfutottam a jegyzeteimet. Hiába sutyorgott mellettem Maddie Kildare és Sienna Martin arról, melyik fehér, fekete, arany vagy ezüst ruhát fogják viselni a Kristálybálon.

Maddie-nek és Siennának legjobb tudomásom szerint nem is volt más témája. Maddie minden reggel