A dilemma

By B A Paris

A Zárt ajtók mögött egymilliós eladott példányszámmal büszkélkedő sikerszerzője új, lélegzetelállítóan izgalmas regénnyel tér vissza.
Livia a 40-ik születésnapját ünnepli élete legnagyobb partijával, hogy kárpótolja magát az esküvői felhajtásért és a lakodalomért, amikben sosem lehetett része. Ott lesz mindenki, akit szeret, a lányát, Marnie-t kivéve, aki külföldön tanul. Bár Livia nagyon szereti a lányát, titokban örül, hogy nem lesz jelen. El kell mondania valamit a lányukról Adamnek, a férjének, de meg akarja várni vele a parti végét, hogy még egyszer felhőtlenül boldogok legyenek együtt.
Adam szeretné, ha minden tökéletes lenne Livia számára, ezért titokban megszervezte, hogy Marnie hazajöjjön, és meglepje az anyját a születésnapján. Napközben rettenetes hír jut a fülébe. El kell mondania Liviának, mert hogy folytatódhatna így a buli? De Livia olyan boldog, olyan izgatott, és különben is kezdenek szállingózni már a vendégek.
A dilemma - meddig mennénk el, hogy még néhány utolsó órányi boldogságot adjunk annak, akit szeretünk?
Egy nap, ami örökre megváltoztat egy családot. A Dilemma egy lélegzetelállító, szívet tépő regény BA Paris, az egymillió példányszámot elérő, New York Times bestseller szerző tollából.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Aug 5, 2020
• ISBN: 9786156022394

B A Paris

B.A. PARIS is the New York Times and internationally bestselling author of Behind Closed Doors, The Breakdown, Bring Me Back, The Dilemma, and The Therapist. Having lived in France for many years, she and her husband now live in the UK. She has worked both in finance and as a teacher, and she has five daughters.

Book preview

cover.jpg

B. A. PARIS

A DILEMMA

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Dilemma

Fordította: Gálvölgyi Judit

Copyright © 2020 B.A Paris

Hungarian Translation © Gálvölgyi Judit, 2020

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2020

ISBN 9786156022394

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

M.-nek, e regényem ihletőjének.

Talán nem ismertelek, de sosem felejtelek

VASÁRNAP, JÚNIUS 9.

HAJNALI FÉL NÉGY

Livia

A kihűlő fürdővíz ébreszt fel. Azt sem tudom, hol vagyok, gyorsan felülök, szétfröcskölve a szappanhabot, eltűnődve, hogy meddig alhattam. Kihúzom a dugót, a lefolyó szörcsög, túlságosan hangos ez a zaj a néma házban.

Megborzongok törülközés közben. Emlék hasít a tudatomba. Egy hang ébresztett fel, egy motorbicikli bőgése odakinn, az utcán. A hátam törlése közben megdermedek. Nem lehetett Adam, ugye? Nem mehetett motorozni ilyenkor, éjjel.

Magamra tekerem a törülközőt, besietek a hálószobába, kinézek az ablakon. A szívem bűntudatos dobogása csillapodik, amikor a sátor mögött megpillantom a pajtájában égő, sárgás fényt. Ott van, nem ment el, hogy kiegyenlítse a számlát. Az egyik részem szeretne lemenni, ellenőrizni, hogy jól van, de valami, talán egy hatodik érzék azt súgja, ne tegyem, hogy ő jön majd hozzám, amikor készen áll rá. Egy pillanatig félek, mintha mélységbe tekintenék. De csak sötét van, és az elhagyott kert látványától érzek így.

Elfordulok az ablaktól, lefekszem az ágyra. Adok Adamnek még tíz percet, és ha addig nem jön vissza, megyek, és megkeresem.

Adam

Kihalt utcákon száguldok, megriasztok egy macskát, szűken veszek be egy kanyart, motorom bőgésével felverem az éjszaka halálos csöndjét. Előttem az M4 felhajtója. Gázt adok, gyorsan végigrobogok rajta, sivítva hajtok fel az autópályára, megelőzök egy csigatempóban döcögő autót. Táncol alattam a motor.

Az arcomba csapó szél kábító, és le kell küzdenem az egyre erősebb vágyat, hogy elengedjem a kormányt, és belezuhanjak a halálba. Hát nem szörnyű, hogy Livia és Josh nem elegendő ahhoz, hogy élni akarjak? Bűntudat telepszik rá az utóbbi tizennégy óra kínjára, és fehéren izzó düh tombolása a motorom zajára, amint az autópályán száguldok pusztító szándékkal.

Aztán a tükörben, a szememből patakzó könnyön át azt látom, hogy egy gépkocsi közeledik mögöttem az autópályán, kék lámpája villog, és a gyászom tombolása tehetetlen dühvé változik. Százhatvanra gyorsítok, tudván, hogy szükség esetén tudok még gyorsítani, mert most semmi nem állíthat meg. Ám a rendőrautó gyorsan utolér, és amint a külső sávban mellém ér, a periferikus látásommal észlelem, hogy az anyósülésen ülő rendőr hevesen integet.

Gyorsítok, de a kocsi lehagy, az én sávomba kanyarodik, elállja az utam. Gázt akarok adni, hogy megelőzzem, kihozva motoromból a legtöbbet, de valami megakadályoz, ő pedig fokozatosan lassít, és megáll előttem. Nem tudom, miért engedem. Talán azt nem szeretném, hogy Liviának még többet kelljen a vállára vennie. Vagy Marnie hangja könyörgött, hogy „Ne, apu, ne!". Esküszöm, hogy éreztem, ahogy a karja erősebben szorítja a derekam, és a fejét a tarkómhoz szorítja.

Remegek egész testemben, amint megállok a rendőrautó mögött, és leállítom a motort. Két rendőr száll ki, egy férfi és egy nő. A férfi felém tart.

– Meg akar halni, vagy mi? – kiáltja, a fejére csapva sapkáját.

A másik – aki az autót vezette – közeledik.

– Uram, lépjen távolabb a motortól – ugatja. – Uram, nem hallotta? Lépjen el a motortól.

Próbálom elengedni a kormányt, levenni a lábam a gépről- De mintha egybe lennénk öntve.

– Uram, ha nem engedelmeskedik, őrizetbe kell vennem.

– Mindenképpen őrizetbe kell vennünk – mondja az első. Tesz felém egy lépést, és a derekán lógó bilincs látványa beszélni kényszerít.

Felütöm a sisakom.

– Várjon!

Lehet valami a hangomban, vagy látnak valamit az arcomon, mert mindketten megállnak.

– Folytassa.

– Marnie-ról van szó.

– Marnie-ról?

– Igen.

– Ki az a Marnie?

– A lányom. – Kínkeservesen nyelek. – Marnie a lányom.

Összenéznek.

– Hol van a lánya, uram?

JÚNIUS 8., SZOMBAT

REGGEL NYOLCTÓL KILENCIG

Adam

Livia még alszik, én azonban felkelek, halkan nyújtózkodom a nyitott ablakon beáradó, meleg levegőben. Elnyomok egy ásítást, felnézek az égre; nem látok egyetlen makacs esőfelhőt se. Liv örülni fog. Az időjárás nagyjából az egyetlen, amire nincs hatása a mai partija kapcsán. Minden egyebet kifogástalanul intéz hónapok óta, tökéletességre törekszik. Ám az utóbbi néhány hét szakadatlan esőzésétől kezdett elkeseredni.

Nézem egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát, ahogy alszik, pilláinak parányi rezdüléseit. Annyira békésnek látszik, hogy úgy határozok, nem ébresztem fel, amíg meg nem főzöm a kávét. Megtalálom a tegnapi ruhám, felveszem a farmerom, lesimítom a hajam, amikor belebújok a pólómba.

A lépcső nyikorog, ahogy lemegyek a konyhába, és Mur­phy, vörös ausztrál pásztorkutyánk felemeli a fejét a kosarában, a fatüzelésű tűzhely mellett. Egy percre leguggolok hozzá, megkérdem, hogy van, jól aludt-e, és elmondom, hogy nekem rémálmom volt. Együttérzőn megnyalja a kezem, aztán újra leteszi a fejét, készen az egész nap átalvására. Tizenöt éves, már nem olyan energikus, mint volt, amivel nincs semmi gond, így vagyok ezzel én is. Szereti a napi sétát, ám a hosszú, közös futás napjai immár elmúltak.

Mimi, Marnie vöröstarka macskája, ami úgy viselkedik, mintha fajtatiszta előkelőség volna, pedig minden, csak nem az, odajön, és a lábamhoz dörgölődzik, emlékeztetve, hogy ő is létezik. Megtöltöm a vizes tálkáikat, aztán a vízforralót. Amint bekapcsolom, a melegedő víz megzavarja a csöndet. Kinézek az ablakon, és látom a hatalmas, fehér sátrat, úgy fekszik a pázsiton, mint valami rosszindulatú vadállat, amely kész ráugrani a teraszra, és felfalni a házat. Most eszembe jut a rémálom, amely felébresztett. Előveszem az emlékezetemből – ez az, a pázsiton álltam Joshsal és Marnie-val, amikor feltámadt a szél, és a fák susogása fenyegető sziszegéssé változott, majd fülsiketítő tombolássá, amely letépte a leveleket az ágakról, és a levegőbe röpítette őket, a lampionokkal együtt örvénylettek.

– A sátor! – kiáltotta Josh, amikor a szél haragja lecsapott. És mielőtt megállíthattam volna, Marnie szaladt a sátor felé, és megragadta az egyik csapkodó szárnyát.

– Marnie, engedd el! – kiáltottam. De a szél elfújta a szavaimat, így nem hallhatta, a sátor pedig magasra röpítette az égbe, ahol már nem láttuk.

Liv nevetni fog, amikor elmesélem. Ki fog derülni, hogy nem csak ő érzi a buli okozta nyomást. Nyugtalanul ellépek az ablaktól, ismét nyújtózom egyet, ujjhegyeim érintik vén házunk mennyezetét, amint a fejem fölé emelem a karomat. Nem emlékszem pontosan, Josh mikor nőtt magasabbra nálam, de már jó ideje a plafonra tudja tenni a tenyerét.

A hátizsákja ott van, ahol hagyta, ledobva az asztal végén, mellette két nejlonszatyor. Leteszem őket a földre, kritikus szemmel pillantok végig az asztalon. Az egyik legrégebbi darabom, lakkozott fenyőfából készült, egyszerű szerkezet, amelyet úgy próbáltam egyedivé tenni, hogy a lábakat hídszerű szerkezettel erősítettem meg, főhajtásként egykori álmom előtt, hogy egyszer majd építőmérnök leszek. Kezdetben Livia nem szerette, hogy alul nincs hely. Mostanában imád a párnázott padon ülni, lábát az egyik rúdon pihentetve, háttal a falnak támaszkodva.

A vízforraló kikapcsol. A kávégépbe töltöm, hagyom lefőni, kinyitom a kertre nyíló ajtót. A nesz megzavar egy hím fekete rigót a közeli bokron. Rémülten csapdos a szárnyával, és amint nézem, hogyan száll el, eszembe jut, hogy Marnie úton van hazafelé.

Elmosolyodom a gondolatra, hogy újra láthatom, mert kilenc hónap hosszú idő, átvágok a teraszon, fel a csorba öt lépcsőfokon, élvezem a sarkam alatt a durva követ, majd a harmatos füvet, amint a pázsitra érek. A reggelnek ned­vestalajtakaró-szaga van, nem tudom pontosan hová tenni, valami köze lehet Livia rózsáihoz. Hatalmas ágyás a kert jobb oldalán, a fakerítés előtt, és ahogy elhaladok mellette, megérzem a Sweet Juliet hihetetlen illatát. Vagy a Lady Emma Hamiltonét. Sosem tudom, melyik melyik, bár Livia meglehetősen gyakran mutatja.

Körüljárom a sátrat, ellenőrzöm, rendesen rögzítve van-e, arra az esetre, ha az álmom valamiféle figyelmeztetés lett volna, és azt látom, hogy annyira hátravitték, hogy gyakorlatilag a pajtámig ér, éppen csak át tudok furakodni a kis résen. Tudom, miért tették; hely kell az asztaloknak meg a székeknek, amelyeket a sátor előtt fognak felállítani. Ám ha lehet haragudni egy sátorra, most éppen azt teszem.

Leülök a pázsit másik oldalán, a kerítéssel szemben álló, alacsony falra, és próbálom elképzelni, hogy fest majd a kert este, amikor száz ember kavarog benne, lámpások világítanak az alma- meg a cseresznyefák ágain, és léggömbök lesznek mindenütt. Mindig tudtam, hogy Livia nagy bulit szeretne a negyvenedik születésnapjára, de nem fogtam fel, mekkorát, amíg pár hónappal ezelőtt el nem kezdett beszélni ellátásról gondoskodó cégekről meg sátrakról meg pezsgőről. És olyan túlzások hangzottak el, hogy nevettem.

– Komolyan beszélek, Adam! – háborodott fel. – Szeretném, ha igazán különleges lenne.

– Tudom, és az lesz. Csak kicsit költségesnek hangzik.

– Kérlek, ne tedd tönkre, amíg nincs lehetőségem tisztázni a dolgokat – kérte. – A pénz különben sem fontos.

– Liv, a pénz fontos – mondtam, bár szerettem volna nem említeni. – Josh nyáron elmegy, Marnie pedig Hongkongban van, egy darabig körültekintőnek kell lennünk. Hiszen tudod.

Rám nézett. Ismertem ezt a nézést. Bűntudat.

– Mi az? – kérdeztem.

– Spóroltam – vallotta be. – A partira. Éveken át tettem félre pénzt, nem nagy összegeket, havonta csak egy kicsikét. Sajnálom, el kellett volna mondanom neked.

– Rendben van – feleltem, azon tűnődve, vajon azért nem mondta-e el nekem, mert annak idején motorbiciklit vettem a spórolt pénzéből. Még most is szégyellem magam, pedig évekkel ezelőtt történt, még Marnie születése előtt.

Marnie gondolata emlékeztet. Visszamegyek a házba, átlépem Mimit, aminek mindig sikerül valahogy a lábam alá kerülnie, és ott találom a mobilomat, ahol este hagytam, a kenyérkosár melletti töltőn. Ahogy reméltem, üzenet érkezett Marnie-tól.

Apu, nem fogod elhinni, késett a járatom, ezért nem fogom elérni a csatlakozást Kairóban. Ami azt jelenti, hogy lekésem Amszterdamban a londoni csatlakozást. Szar helyzet, de ne aggódj, valahogy odajutok majd. Talán feltesznek egy közvetlen járatra, és előbb leszek ott, mint hittük! A Heathrow-ról majd írok. Szeretlek, puszi

A szentségit! Imádom Marnie optimizmusát, de kétlem, hogy felteszik egy Londonba tartó, közvetlen járatra. Valószínűleg Kairóban kell majd várnia a következő amszterdami gépre. Már nem először kérdezem magamtól, miért mentem bele, hogy ilyen bonyolult módon utazzon haza.

Amikor tervezni kezdte a buliját, az egyetlen, amire Livia nem gondolt, az volt, hogy Marnie nem lesz ott. A parti időpontját mindig is tudtuk, így amikor megtudta, hogy Marnie Hongkongba megy tanulni, az első volt, hogy tisztázza, mikor lesznek a vizsgái. De aztán az időpontok megváltoztak.

– Most június harmadikán, negyedikén és ötödikén lesznek vizsgáim, aztán tizenharmadikán és tizennegyedikén – mondta a tehetetlen haragtól kipirultan Marnie, amikor még januárban beszéltünk FaceTime-on. – Nem tudom elhinni, hogy lemaradok a partiról.

– És ha áttenném tizenötödikére? – kérdezte Liv.

– Akkor sem érnék oda idejében, az időeltolódás miatt.

– Vagy huszonkettedike?

– Nem jó, mert Josh nem lesz ott. Aznap utazik New Yorkba, nem emlékszel? Azért választotta azt a napot, hogy ne ütközzön a partiddal. Már megvette a jegyét, szóval nem tudja cserélni. Igazán sajnálom, anyu, bárcsak tehetnék valamit. De nem tudok.

Órákon át próbáltunk kieszelni valamit, végül tudomásul kellett vennünk, hogy Marnie nem lesz ott a partin. Nagy csapás volt ez Liv számára. Le akarta mondani a bulit, a pénzből repülőjegyet váltani Hongkongba, és ott ünnepelni. De Marnie nem engedte.

– Nem szeretném, hogy lemondd az álombulidat, anyu. Josh nem tudna jönni, mert akkor lesznek a záróvizsgái. Nekem tanulnom kell majd, tehát nem tölthetnék veled sok időt. És tudod, hogy apunak annyi a dolga, hogy nem hagyhat ki egy hétnél többet. És tíz napnál kevesebbre jönni nem lenne semmi értelme, amikor olyan drágák a repülőjegyek.

Aztán, három héttel ezelőtt, sms-t küldött nekem.

Apu, mit veszel anyu szülinapjára?

Egy gyűrűt, válaszoltam. Gyémántokkal. De el ne áruld neki, meglepetés.

Szeretnél neki még egy meglepetést?

Például?

Hívhatlak videótelefonon? Anyu ott van?

Nincs itthon, ruhát keres a partira.

Remek, remélem, talál. Ha már a partinál tartunk…

Ekkor megszólalt a telefonom, és Marnie ekkor beszélt az olcsó repülőútról Hongkongból Kairóba, Kairóból Amszterdamba és Amszterdamból Londonba.

– Végiggondoltam, és ha csütörtökön a vizsga után elindulok, szombat este érkezem Londonba, és kilencre otthon lehetek. Mit gondolsz, apu? Meglepetés lenne anyunak.

Fehér széken ült az íróasztalnál a diákszobában, amelyen román szobatársnőjével, Nadiával osztozott, és láttam mögötte az otthonról vitt ágytakarót, amely a padlón hevert. Az egyik régi pólómat viselte, mahagóni vörösesbarna haja feltűzve, a szokásos ceruzával, gondoltam. Mindig csodáltam, hogy tudja úgy feltűzni.

– Szerintem anyu boldog lenne – markoltam fel Mimit, és a térdemre ültettem, hogy lássák egymást. – Mikor kell visszamenned?

Marnie a képernyőhöz hajolt, duruzsolva küldött puszit Miminek.

– Csak a következő csütörtökön, így majdnem négy napot tölthetnék veletek. Visszafelé nem kell Amszterdamon át utaznom, így aztán a csütörtöki vizsgára visszaérnék Hongkongba.

– Rengeteg utazgatás pár itthon töltött napért – vontam össze a szemöldököm.

– Az üzletemberek állandóan ezt teszik – ellenkezett. Időről időre lenézett, nyilván a kezében tartott mobilra, az üzeneteket fürkészte, miközben velem beszélt. Nála késő este volt, és hirtelen furának éreztem, hogy Marnie-nak van egy külön élete Hongkongban, amelyről Liv meg én alig tudunk valamit.

– A közvetlen járatokat is nézted? – kérdeztem.

– Igen, de sok száz fonttal drágábbak. Ez az út, Kairón és Amszterdamon keresztül hatszázötven. A felét fizetem a spórolt pénzemből, a másik felét te adnád kölcsön, majd megfizetem, amikor tudom.

– Ne fizess semmit az útiköltségből. Ez is az én ajándékom egyik része lesz anyunak.

Rám villantotta a legszélesebb mosolyát, és babrált egy arany nyaklánccal, amelyet még nem láttam.

– Kösz, apu, csodás pasas vagy! Szóval foglaljam le a jegyet, mielőtt feljebb megy az ára?

Küzdenem kellett magammal, tényleg. A legszívesebben azt mondtam volna neki, foglaljon jegyet egy közvetlen gépre, hogy ne kelljen kétszer átszállnia. De csupán néhány napja vettem rá Josht, hogy Amszterdamon át repüljön New Yorkba, nemcsak azért, mert úgy olcsóbb, hanem azért is, hogy ne legyen annyira kényelmes. Nem tudtam volna igazolni, miért költök több száz fonttal többet Marnie-ra, amikor nem adtam százötvennel többet Josh utazására. No és van-e értelme egyáltalán, hogy hazajöjjön a partira, amikor négy nap múlva vissza kell utaznia? Néztem szép arcocskáját az íróasztali lámpa fényében, amely a számítógépe mellett állt, és elolvadt minden fenntartásom. Először is, annyira hasonlított az édesanyjára, másodszor pedig tudtam, mennyire boldog lesz Liv, ha Marnie váratlanul megjelenik.

– Egy feltétellel – mondtam, magamon érezve Mimi rezzenéstelen, zöld tekintetét. – Nem árulod el senkinek – se Joshnak, se Cleónak, egyetlen barátodnak sem, kivált Izzy néninek nem –, hogy hazautazol. Azt szeretném, ha meglepetés lenne mindenkinek.

– Egy szót sem szólok, ígérem. Kösz, apu, mondtam már, hogy csodás pasas vagy?

Liviára ma jó néhány meglepetés vár, de Marnie megjelenése a partin lesz a legjobb köztük.

Livia

A lépcső csikordulására ébredek. Kinyújtom a karom, de üres mellettem az ágy.

– Adam? – szólítom halkan, mert hátha a fürdőszobában van. Nincs válasz, és a helyéből áradó meleg hatására átfordulok oda, ahol ő feküdt, fejem a párnáján. Kezem gépiesen a hasamra csúszik, hogy eléggé feszes-e, és örömmel állapítom meg, hogy nemhiába étkeztem óvatosan a múlt héten. De komolyan? Fél éve diétázom. És tornázom. És igen drága szemránckrémet használok. Mindezt a mai parti miatt.

Fekszem egy percig, fülelek, hogy dobol-e az eső az ablakon, ahogyan a múlt szombaton meg az az előtt lévő három szombaton. De csak madarak csiripelése és csicsergése hallatszik az almafáról, hát megnyugszom. Itt van. A nap, amelyre olyan régen vártam, végre eljött. És hihetetlen, de nem esik.

Jobban megnyomom a hasam, a vékony zsírréteget bele az izomba. Annyi különféle érzés kavarog bennem. Szeretném kibogozni belőlük az izgatottságot és a boldogságot, de mindennél erősebb a bűntudat – bűntudat, amiért olyan sokba kerül ez a parti és bűntudat, amiért csak rólam van szó, pedig ha vártam volna még néhány évet, kettőnkről is szólhatna, a huszonötödik évfordulónkról. Javasoltam is Adamnek – legalábbis remélem. Valójában tudom, hogy javasoltam, mert titokban megkönnyebbültem, amikor nem volt hajlandó fontolóra venni.

Nyugtalanul a hátamra fordulok, bámulom a mennyezetet. Tényleg olyan csúnya dolog, hogy szeretném, ha ez a parti csak az enyém lenne? Azt hiszem, az utóbbi időben egyszerre gyűlölöm és imádom ezt a dolgot. Lehet, hogy vágytam rá, tervezgettem, spórolgattam, de boldog leszek, ha túlleszek rajta. Túlságosan sokat foglalkoztatott nemcsak az utóbbi fél, hanem az utóbbi húsz évben. Amit a legjobban utálok, hogy a szüleim miatt kell nekem ez a parti. Ha lett volna olyan esküvőm, amilyet ígértek, nem vált volna mániámmá, hogy legyen egy különleges napom.

Ma aztán igazán nem akarok a szüleimre gondolni, de nem tehetek róla. Több mint húsz éve nem láttam őket. Sosem álltunk közel egymáshoz; nem emlékszem egyetlen jelentős beszélgetésre sem apámmal, anyámhoz pedig akkor jutottam a leginkább közel, amikor esküvői magazinokat lapozgattunk, és miközben ruhákat, tortákat és virágcsokrokat nézegettünk, anyám arról beszélt, milyen pompás lagzit fognak rendezni nekem. De amikor teherbe estem nem sokkal a tizenhetedik születésnapom után, többé hallani sem akartak rólam. És a pompás lagziból sietős, negyedórás kézfogó lett a helybeli anyakönyvi hivatalban, ahol csak Adam szülei és a legjobb barátaink, Jess és Nelson voltak jelen.

Akkor azt mondtam magamnak, nem számít, hogy nem volt nagy lakodalom. De számított, és haragudtam magamra, hogy annyira bánt. Néhány évvel később Josh egyik óvodástársának a mamája meghívott minket a harmincadik születésnapjára, és káprázatos volt. Adam meg én a húszas éveink elején jártunk, igen kevés pénzünk volt, és az a parti egy másik világ volt. Teljesen le voltam nyűgözve, és megígértem magamnak, hogy egyszer hatalmas ünnepséget tartok majd valamelyik születésnapomon.

Amikor várandós voltam Marnie-val, és alig tudtam aludni az állandó hányingertől, a pultnak támaszkodtam parányi teakonyhánkban, és számolgattam egy számla hátlapján, mennyit kell spórolnom havonta, hogy olyan partit rendezhessek, amilyen Chrissie-é volt. Már kigondoltam, hogy a negyvenedik születésnapomon lesz, mert az szombatra esik. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy valaha is negyvenéves leszek. És most tessék.

Az ablak felé fordítom a fejem, felkelti a figyelmem a szél, amely lesodorja az utolsó virágot a fáról. Negyven. Hogy lehetek negyven? A harmincadik úgy szaladt el, hogy két kicsi gyereket kellett gondoznom, ezért nem is jutott eszembe, hogy mérföldkő. Ezúttal mélyebben megérint, talán azért, mert életemnek annyira más szakaszában vagyok, mint a legtöbb barátom. Nekik még otthon vannak a gyerekeik, miközben Josh és Marnie, huszonkét, illetve tizenkilenc évesen, már önálló életet kezdtek. Ezért sokszor idősebbnek érzem magam a koromnál. Hála istennek Jessért; minthogy Cleo egyidős Marnie-val, együtt élhettük át a tizenéves korukat.

Hallom nyílni a hátsó ajtót, aztán Adam lépteit a teraszon. Olyan jól ismerem őt, hogy el tudom képzelni, milyen arcot vág, amikor észreveszi, milyen közel áll a sátor a pajtájához. Csodálatosan állt ehhez a bulihoz, ezért nyomaszt még jobban a titok, amelyet hat hosszú hete őrizgetek. Rám tör a bűntudat, a párnába fúrom az arcom, hogy elfojtsam. De nem múlik el.

El kell terelnem valamivel a figyelmem, ezért a telefonomért nyúlok. Bár a képernyő mutatja, hogy még csak 8.17 van, már jönnek a születésnapi üdvözletek. Marnie-é az első; az üzenete pár másodperccel éjfél után érkezett, és elképzelem, amint ül az ágyán Hongkongban, lesi az órát, hogy megnyomja a Küldés gombot, mert az üzenet már menetre kész.

A világ legjobb anyukájának, nagyon-nagyon-nagyon boldog születésnapot! Élvezd ki különleges napod minden percét. Alig várom, hogy