Tündöklő lányok

By Lauren Beukes

Harper Curtis a gyilkos, aki a múltból lépett elő. Kirby Mazrachi a lány, akinek nem szántak jövőt. Kirby az utolsó a tündöklő lányok sorából, akikben ég a szenvedély, akiknek életét Harper egymás után akarja kioltani, miután a gazdasági világválság idején Chicagóban rábukkant a Házra, amelynek ajtaja más időkre nyílik.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Kiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789636899974

Lauren Beukes

Lauren Beukes is a writer, TV scriptwriter and journalist. She has an MA in Creative Writing, but she got her real education in ten years of freelance journalism, learning really useful skills like how to pole-dance and make traditional sorghum beer. For the sake of a story, she's jumped out of planes and into shark-infested waters and got to hang out with teen vampires, township vigilantes, AIDS activists and homeless sex workers among other interesting folk.

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Lauren Beukes: The Shinning Girl

Mulholland Books, London, 2013

Fordította: Körmendi Ágnes

Borítóterv © Szabó Vince

The Shinning Girls © Lauren Beukes, 2013

Hungarian translation © Körmendi Ágnes, 2014

Hungarian edition ©Ad Astra Kiadó, GABO Kiadó, 2014

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-689-997-4

Kiadja GABO Kiadó és Nébali kft (Ad Astra Kiadó)

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla

Matthew-nak

Harper

¹⁹⁷⁴. július ¹⁷.

Rámarkol a sportkabát zsebében rejtőző narancssárga műanyag pónira. Izzadtan csúszik a tenyerébe. Itt épp nyár dereka van, és túl van öltözve ehhez a hőséghez. De már megtanulta, hogy erre a célra mindig egyenruhát öltsön, leginkább farmert. Hosszú léptekkel halad, olyan ember határozott lépteivel, akinek valahova oda kell érnie, hiába sánta. Harper Curtis nem totojázik. És az idő nem vár. Kivéve, ha épp mégis.

A kislány törökülésben kuporog a fűben, csupasz térde madárkoponya-mód fehér és csontos, zöld fűfoltok sötétlenek rajta. Felnéz, amint meghallja a férfi léptei alatt csikorogni a kavicsot, és a fickó csak annyit lát, hogy a koszos, kusza tincsek alatt barnán csillan a szeme, aztán a gyermek már nem is törődik a jövevénnyel, lehajtja a fejét, teszi tovább a dolgát.

Harper csalódott. A lány felé menet úgy képzelte, kék lesz a szeme, kék, mint a tó messze kinn, ahol már mély, ahonnan nem látni a partot sem, ahol már úgy érzi magát, mintha az óceán közepén lebegne. A barna olyan rákhalászós szín, mint a sekélyesben felkavart iszap, amiben szart sem lát az ember.

– Mit csinálsz? – kérdezi, és vidámságot csempész a hangjába. Lekuporodik a lány mellé a kikopott fűbe. Komolyan, még sosem látott ilyen őrült hajkoronát egy gyereken sem! Mintha külön bejáratú portölcsér pörgette volna meg, az, amelyik a körülötte heverő összevissza szemetet is ideszórta. Egy halom rozsdás konzervdoboz, egy oldalra billent, törött biciklikerék, elálló küllőkkel. A kislány minden figyelmét a fejjel lefelé fordított, csorba teáscsésze köti le; a peremén végigfutó, ezüst virágok belevesznek a fűbe. A füle rég letört, csak két kurta kis bütyök van a helyén.

– Teadélutánt rendeztél, szívecském? – próbálkozik újra Harper.

– Nem teadélután – motyogja a lány kockás blúzának virágszirom alakú gallérjába. A szeplős kölyköknek nem volna szabad ilyen komolynak lenniük, gondolja Harper. Nem áll jól nekik.

– Ha nem, hát nem – válaszolja könnyedén. – Amúgy is jobban szeretem a kávét. Kérhetnék egy csészével, hölgyem? Feketén, három cukorral? – A csorba porcelán után nyúl, de a lány felkiált, és ellöki a kezét. A felfordított csésze alól mély, haragos döngés hallatszik.

– Jesszusom. Mi van odabenn?

– Nem teadélután! Cirkusz!

– Igen? – Harper bekapcsolja a mosolyát, azt a bolondosat, amin látszik, hogy nem veszi magát komolyan, és másnak sem kéne őt komolyan vennie. De a kézfeje ég, ahol a lány rácsapott.

A lány gyanakodva, mérgesen néz fel rá. Nem amiatt, hogy ki lehet, vagy mit tehet vele. Hanem mert idegesíti, hogy Harper nem érti. A férfi figyelmesebben körbenéz, és most már felismeri a lány lomjaiban a szedett-vedett cirkuszt. A porondot az ujjával rajzolta a lány a porba, a kötéltáncos kötele a két kólásdoboz közé felfektetett, kilapított szívószál, a horpadt biciklikerék az óriáskerék, félig fel is van támasztva az egyik bokorra. Egy kő tartja a helyén, a kislány kitépett magazinlapokat tömködött a küllők közé.

Harper figyelmét nem kerüli el, hogy a kereket támasztó kő tökéletesen illene a kezébe. Vagy hogy a tűvékony küllők bármelyike milyen könnyedén siklana a lány szemébe, mintha csak zselébe mártaná. Erősen rámarkol a zsebében lévő műanyag pónira. A felfordított csésze alól jövő, mérges zümmögés végigborzong a gerincén, az ágyékában lüktet.

A csésze megbillen, és a lány két kézzel ráfog.

– Hoppá! – A nevetése megtöri a varázst.

– Hoppá bizony! Mi van alatta, egy oroszlán? – Harper a vállával löki meg a lányt, és a mogorva fintort mosoly töri meg, bár erőtlen, halvány. – Állatszelídítő vagy? Tüzes karikán fogod átugráltatni?

A lány elvigyorodik, és szeplőtől pettyes kis pofija harapni való almácskává gyűrődik, ahogy kivillan hófehér foga.

– Nem, Rachel azt mondta, nem játszhatok gyufával. A legutóbbi eset óta nem. – Az egyik szemfoga kicsit ferde, és rácsúszik a metszőfogára. A mosolya bőven kárpótol a mocsárbarna szempárért is, mert Harper már látja mögötte a szikrát. A mellkasában az a süllyedő érzés, mintha csak zuhanna. És már bánja, hogy kételkedett a Házban. Ez az a lány. Az egyik lány. Az egyik kis tündöklő. Az egyik kis csillag.

– Harper vagyok – mondja elfúló hangon, és kezet nyúlt a lánynak. Az kénytelen fogást váltani a csészén, hogy megrázza a kezét.

– Idegen vagy? – kérdezi.

– Most már nem, ugye?

– Kirby vagyok. Kirby Mazrachi. De amint elég idős leszek, Lori Starra változtatom a nevem!

– Amint Hollywoodba mész?

A lány maga felé húzza a földön a csészét, mire az alatta raboskodó bogár minden eddiginél mérgesebben dongani kezd, és Harper látja, hogy hibát követett el.

– Biztos vagy benne, hogy nem vagy idegen?

– Úgy értem, amikor a cirkuszba mész? És mit csinál majd Lori Star? Trapézon leng? Elefánthátra áll? Bohóc lesz? – Hullámvonalat rajzol a felső ajka fölé. – Ő lesz a szakállas hölgy?

Megkönnyebbülésére a lány felkuncog.

– Neeeem!

– Oroszlánszelídítő! Késdobáló! Tűznyelő!

– Kötéltáncos leszek. Már gyakorlom egy ideje. Megnézed? – Már mozdulna is, hogy felkeljen.

– Nem, várj csak – vág közbe Harper hirtelen kétségbeeséssel. – Megnézhetem az oroszlánod?

– Igazából nem is oroszlán.

– Az, aminek mondod – piszkálja a lányt.

– Rendben, de csak óvatosan! Nem akarom, hogy elrepüljön! – A lány épp csak egy kicsit billent a csészén. Harper a földre hajtja a fejét, és hunyorogva benéz a porcelán alá. A tépett fű és a nedves föld illata megnyugtató. Valami mozog a csésze alatt. Szőrös lábak, egy árnyalatnyi sárga és fekete. Csápok tapogatóznak a rész felé. Kirby levegő után kapkod, és sietve visszacsapja a csészét a földre.

– Ez aztán szép nagy dongó! – mondja Harper, és visszaül a sarkára.

– Tudom! – néz rá a lány roppant büszkén.

– Jól felbosszantottad, hallod-e!

– Azt hiszem, nem akar a cirkuszban lenni.

– Mutathatok valamit? De meg kell bíznod bennem.

– Mit?

– Kötéltáncost szeretnél?

– Nem, én akarok…

De Harper már fel is emelte a csészét, és a tenyerébe hengergette az ingerült dongót. A rovar szárnya éppolyan tompa cuppanással enged, mint a száráról letépett meggy, az a rengeteg meggy, amit egy egész szezonon át szedett Rapid Cityben. Bejárta az egész istenverte országot, úgy kergette a munkát, mint tüzelő szukát a kan. Míg rá nem lelt a Házra.

– Mit csinálsz? – kiált rá a lány.

– Most már csak egy kis légypapír kéne a két konzervdoboz teteje közé. Egy ilyen rusnya nagy bogár le-fel tudja róla emelni a lábát, de annyira azért fogja a ragacs, hogy ne essen le. Van légypapírod?

Leteszi a dongót a csésze peremére. Az állat kapaszkodik a perembe.

– Ezt meg miért csináltad? – A lány megüti a karját, nyitott tenyérrel csépeli.

Harper nem érti a reakcióját.

– Nem cirkuszosdit játszunk?

– De elrontottad! Menj innen! Menj innen, menj innen, menj innen, menj innen! – Kántálásba vált a tiltakozás, és minden szótag újabb ütés.

– Állj le! Állj csak le! – nevet Harper, de a lány tovább püföli. A férfi megragadja a kezét. – Komolyan mondtam! Kurvára állj le, kislány!

– Ne káromkodj! – kiabál rá a lány, és könnyekben tör ki. Harper nem így tervezte ezt az egészet… már amennyire bármit is meg tud tervezni az első találkozásokból. Belefáradt már a gyerekek megjósolhatatlanságába. Ezért nem szereti a kislányokat, ezért várja ki, hogy felnőjenek. Később már egész más lesz a történet.

– Jól van már, sajnálom! Csak ne sírj, rendben? Hoztam neked valamit. Na, ne sírj! Nézd csak! – Kétségbeesetten rángatja elő a narancssárga pónit, vagy inkább csak próbálja. Az állat feje beleakad a zsebébe, és szinte ki kell tépnie. – Tessék! – dugja a lány orra alá, és azt akarja, hogy vegye már el tőle. Ez az egyik mindent összekötő tárgy. Mi másért hozta volna magával? Egy pillanatra elbizonytalanodik.

– Ez meg mi?

– Egy póni. Nem látod? Nem jobb egy póni egy idétlen dongónál?

– Ez nem él!

– Jaj, tudom. A fenébe is! Csak már vedd el, rendben? Ajándék.

– Nem kell! – szipogja a lány.

– Jól van, akkor nem ajándék, hanem letét! Megőrzöd nekem, mint a bank csinálja a pénzeddel, amikor odaadod nekik! – Erősen süt a nap. Túlságosan meleg van a kabáthoz. Harper alig tud összpontosítani, csak arra gondol, bár végezne már ezzel az egésszel. A dongó leesik a csésze pereméről, hanyatt fekszik a fűben, a lábai tehetetlenül bicikliznek a levegőben.

– Jól van.

Harper máris nyugodtabb. Minden rendben megy.

– De vigyázz rá, jó? Nagyon fontos. Majd eljövök érte. Érted?

– De miért?

– Mert szükségem van rá. Hány éves vagy?

– Hat és háromnegyed. Majdnem hét.

– Az jó! Tök jó. Na, akkor megyek is. Körbe-körbe, mint az óriáskereked. Majd találkozunk, ha felnőttél. Ne feledkezz el rólam, rendben, szívem? Visszajövök még érted!

Felkel, leporolja a kezét a lábán. Megfordul, és sietősen átvág a telken, hátra sem néz, épp csak kissé húzza a lábát. A lány nézi, ahogy átmegy az úton, és felfelé tart, a vasúti sínek felé, míg el nem nyelik a fák. Lenéz a Harper tenyerétől még most is nedves, műanyag játékra, és a férfi után kiabál.

– Igen? Nem kell a hülye lovad!

Eldobja. A póni pattan egyet, mielőtt a biciklikerék-óriáskerék mellé esne. Festett szeme üresen mered a dongóra, amelynek sikerült végre hasra fordulnia, és lassan vonszolja magát a porban.

De később a lány visszamegy érte. Persze hogy visszamegy!

Harper

¹⁹³¹. november ²⁰.

A homok enged alatta, nem is homok, hanem büdös, jeges sár, belecuppog a cipőjébe, átáztatja a zokniját. Harper magában szitkozódik, nem akarja, hogy meghallják. Hangosan kiabálnak egymásnak a sötétben. „Látod? Megvan?" Ha nem lenne olyan istenverte hideg a víz, megkockáztatná, hogy úszva próbál elmenekülni. De már így is minden ízében reszket, s a tóról fújó szél csipkedi, marja az ingén át. A kabátját még az italmérésnél elhagyta, teljesen eláztatta annak a szarházinak a vére.

Átgázol a partra, keresi, hova léphet a szemét és a rothadó uszadékfa között, a sár minden lépésnél lehúzza a lábát. Lekuporodik egy kalyiba mellé. A csomagolódobozokból összetákolt építményt kátránypapír tartja össze. Lámpafény szivárog ki a réseken az utólag rátoldott kartonfoltok mellett; mintha az egész kunyhó ragyogna. Harper nem érti, miért építenek bármit is ilyen közel a vízhez – azt hiszik, a legrosszabbon már túl vannak, és innen nem lehet még lejjebb csúszni? Mintha az emberek nem szarnának a sekély vízbe. Vagy a tó nem öntene ki a nagyobb esőzések után, és nem mosná el az egész nyamvadt Hooverville-t{1}. Az elfeledettek lakhelye, aki ide kényszerült, annak már a csontjába ivódott a balszerencse. Senkinek sem hiányoznak. Mintha az a faszfej Jimmy Grebe bárkinek hiányzott volna.

Nem számított rá, hogy Grebe így nekiesik. Ez az egész nem történt volna meg, ha az a seggfej tisztességesen küzd! De kövér volt, részeg és kétségbeesett. Nem tudta megütni Harpert, szóval a tökére ment. Harper érezte, ahogy a pöcsedék vaskos ujjai a nadrágjába kapnak. Ha valaki mocskosan küzd, annak még mocskosabban kell visszaütni. Az már igazán nem Harper hibája volt, hogy sikerült épp egy ütőeret eltalálnia a törött üveggel! Ő Grebe arcára célzott!

És persze ez az egész nem történt volna meg, ha az a tüdőbeteg mocsok nem köhög a kártyára. Grebe letörölte a véres köpetet az ing­ujjával, még szép, hogy letörölte, de mindenki tudta, hogy tüdő­beteg, és a ragályt köhögi bele a vérfoltos zsebkendőbe. Kórság, vég, szétzilált idegek. Amerika végnapjai.

De persze ezt magyarázhatná Klayton „polgármesternek meg a faszszopó kis igazságosztóinak. Úgy pöffeszkednek, mintha az övék lenne a város. Pedig itt nincs törvény. És nincs pénz sem. Vagy önbecsülés. Harper látta, amit látott – és nem csak az „árverés táblákat. De hát lássuk be, gondolja, Amerika épp ezt érdemelte.

Vékony fényszalag söpör végig a parton, egy pillanatra megáll a sárba karmolt nyomokon, Harper nyomain. De aztán a fénypászma átvillan máshová, másfelé kutat tovább, a kunyhó ajtaja kinyílik, és a kiömlő fény mindent bevilágít. Vézna, nyomorult kis nő lép ki. Az arca szürke és feszes a kerozinfényben – errefelé minden arc ilyen –, mintha csak a porviharok idelenn, vidéken elsöpörték volna az emberek személyiségének minden nyomát, és nem csak a terményt vitték volna el.

Csontos vállára nagykendő helyett a kelleténél három számmal nagyobb, sötét sportkabátot terít. Vastag gyapjú. Jó melegnek tűnik. Harper már azelőtt tudja, hogy el fogja venni tőle, mielőtt észrevenné, hogy a nő vak. A tekintete üres. A lehelete káposztától és az ínyében rothadó fogaktól bűzlik. Kinyúl, és megérinti Harpert.

– Mi az? – kérdezi. – Miért kiabálnak?

– Veszett kutya – mondja Harper. – Azt kergetik. Vissza kéne mennie bentre, hölgyem!

Egyszerűen lekaphatná a válláról a kabátot, és megléphetne. De talán sikoltana. Talán küzdene.

A nő az ingébe markol.

– Várjon csak – mondja –, maga az? Maga Bartek, nem?

– Nem, hölgyem, nem én vagyok! – Próbálja lefeszegetni magáról a nő ujjait. A némber hangja egyre hevesebb. Egyre figyelemfelkeltőbb.

– De, de igen! Csak az lehet! Mondta, hogy jönni fog! – Kis híján hisztérikus már. – Azt mondta, el fogja…

– Csitt, semmi baj! – mondja Harper. Nem kerül erőfeszítésbe, hogy a nő torkához emelje az alkarját, és teljes súlyával nekitolja a korlátnak. Csak hogy elhallgattassa, mondja magának. Nehéz bezúzott légcsővel sikítani. A nő szája lebiggyed, tátog. A szeme kidülled. A mellkasa tiltakozva hullámzik. Úgy tekergeti a keze közt Harper ingét, mintha a mosást csavarná ki, aztán csirkecsont-vékony ujjai elernyednek, a teste nekiroskad a falnak. Harper vele együtt hajol, gyengéden leengedi a földre, és közben lekapja a válláról a kabátot.

Egy kisfiú bámul rá a kunyhó belsejéből, a szeme akkora, hogy egészen elnyeli az embert.

– Mit nézel? – sziszeg rá Harper a kölyökre, és beledugja a karját a kabát ujjába. Nagy rá, de nem számít. Valami megcsörren a kabát­zsebben. Aprópénz, ha van egy kis szerencséje. De később kiderül, hogy ennél sokkal többről van szó.

– Menj be! Hozz anyádnak egy kis vizet! Rosszul érzi magát!

A fiú csak nézi, aztán anélkül, hogy az arckifejezése megváltozna, kinyitja a száját, és rekedten visítani kezd, odavonzza az istenverte zseblámpákat. Fénykévék siklanak végig a bejáraton és a földön heverő nőn, de Harper már rohan. Klayton egyik csatlósa, vagy talán az önjelölt polgármester maga, felkiált.

– Ott van!

És az emberek mind utánaszaladnak a parton.

Átszáguld a kunyhók és sátrak céltalanul, ütemtelenül egymásra hányt labirintusán. Néhány helyen alig van akkora rés, hogy egy taligát át lehessen tolni. A rovarok nagyobb önuralommal bírnak, gondolja magában, ahogy nagyjából a Randolph Street felé vágtat.

Arra nem számít, hogy néhány ember inkább a termeszekre emlékeztet.

Rálép egy ponyvára, és egyenesen átesik rajta a verembe. Akkora lehet, mint egy versenyzongora, bár jóval mélyebb. A földbe vájták, valaki odalenn rendezte be az otthonát, aztán egyszerűen csak felszögelt fölé egy vászontetőt keresztben.

Nagyot puffan, és bal sarka éles kattanással vágódik a keskeny faágy keretének. Olyan a hangja, mint az elpattanó gitárhúrnak. A becsapódás ereje oldalvást nekivágja egy házilag összeeszkábált tűzhelynek. A bordakosár alá kapja, kiszalad belőle a szusz. A bokája lángol, mintha csak átlőtték volna, de nem hallott lövést. Nem kap levegőt, nem tud sikoltani sem, kezd belefulladni a nyakába roskadó vászontetőbe.

Ott találják, kapálódzva próbál kikavarodni a ponyvából, és közben azt a kurafi emberi uszadékot szidja fennhangon, akinek arra sem volt anyaga vagy esze, hogy egy rendes kunyhót összetákoljon. Az emberek összegyűlnek a rejteklyuk peremén, rosszindulatú árnyalakok a kezükben villogó lámpások fényében.

– Az nem úgy van, hogy csak úgy idejössz, és azt csinálsz, amit kedved tartja – mondja Klayton, mintha a templomban prédikálna vasárnap. Harper végre megint kap levegőt. Minden lélegzetvétel szúr, mintha kést vágnának az oldalába. Egészen biztos, hogy megrepedt egy bordája, és a lábával valami még rosszabb történhetett.

– Tisztelned kell a szomszédodat, és a szomszédodnak is tisztelnie kell téged – folytatja Klayton. Harper ezt a szöveget hallotta már tőle valamelyik közösségi gyűlésen, miközben arról magyarázott, hogy igenis meg kell próbálni kijönni az út túloldalán lévő helyi üzletekkel is; igen, azokkal az üzletekkel, amelyek behívták a hatóságokat, és figyelmeztető cetlikkel szórtak meg minden sátrat és fészert, hogy hét napjuk van elhagyni a területet.

– Döglötten már elég nehéz tisztelni bárkit is – nevet fel Harper, bár inkább csak zihál, és a gyomra is görcsbe rándul a fájdalomtól. Úgy véli, nem kizárt, hogy a rohadékoknál lőfegyver legyen, bár nem is valószínű, de csak amikor az egyik lámpa fénykévéje lesiklik az arcáról, akkor látja, hogy csövekkel és kalapáccsal vannak felfegyverkezve. A gyomra ismét összerándul.

– Fel kéne adnotok a rendőrségen – jegyzi meg reménykedve.

– Nem – válaszolja Klayton –, azoknak itt semmi dolga! – Int egyet az elemlámpával. – Kapjátok ki, fiúk, mielőtt még Kínai Ang visszajönne a lyukához, és látná, hogy ekkora egy trágya pottyant bele!

És újabb égi jel, éppolyan világos, mint a hajnal, ami kezd már meghasadni a látóhatáron, a híd túloldalán. Mielőtt Klayton fiacskái lekapaszkodhatnának a három méter mély lyuk aljára, hogy felrángassák, éles, hideg, keserű cseppekben esni kezd. Kiáltozás harsan a tábor túlsó végén.

– Rendőrség! Razzia!

Klayton odafordul az embereihez, összedugják a fejüket. Mint egy csapat majom, csivognak és a karjukat lengetik, aztán magas lángoszlop csap fel a szakadó esőben, beragyogja az eget, és véget vet minden társalgásnak.

– Hé, hagyják… – Kiáltozás hallatszik a Randolph Street felől. Aztán egy másik hang. – Kerozint hoztak! – visít fel valaki.

– Mire vártok? – kérdezi Harper halkan az eső kopogása, a robajló felfordulás közepette.

– Maradj csak itt! – bök le rá Klayton a kezében tartott csővel, aztán az árnyalakok szétfoszlanak. – Még nem végeztünk!

Harper igyekszik figyelmen kívül hagyni, hogy csikorog a bordája. Felkönyököl, aztán felül. Előrehajol, elkapja a ponyvát, amit az egyik oldalon még tartanak a fenn bevert szögek, és megrángatja. Rettegve várja, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen. De a ponyva tart.

A fentről leszűrődő hangok közül jól el tudja különíteni a derék polgármester zsarnoki ordítását; túlharsogja még a csetepatét is, a láthatatlanul közelgőket célozza.

– Van bírósági engedélyük? Azt hiszik, csak úgy idejöhetnek, és felégethetik az emberek otthonát, miután egyszer már mindent elvesztettünk?

Harper összemarkol egy vaskos kötegnyi ponyvát, a jó lábával megtámaszkodik a felfordult tűzhelyen, és felkapaszkodik. A bokája nekivágódik a földbe vájt falnak: a fájdalom olyan éles, mintha csak Isten makulátlan jelenléte vakította volna el. Öklendezni kezd, de csak nyálat és vöröses slejmet köhög fel. A ponyvába kapaszkodva lóg, pislog, míg a szeme elől el nem tűnnek a villódzó, fekete pöttyök, míg ki nem tisztul a látása.

A kiáltozást kezdi elnyomni az eső kopogása. Fogytán az ideje. Marokról marokra húzza fel magát a vizes, zsíros ponyván. Még egy éve sem lett volna rá képes. De elég volt három hétig szegecselnie a Triborót New Yorkban, hogy olyan erős legyen, mint az a loncsos orangután, amelyet az egyik vidéki népünnepélyen látott puszta kézzel kettétépni egy görögdinnyét.

A vászon tiltakozásul baljós, hasadó hangokat ad ki, azzal fenyegeti Harpert, hogy visszaejti az istenverte verem mélyére. De kitart, és a férfi hálásan áthúzódzkodhat a peremen, már az sem érdekli, hogy a ponyvát tartó egyik szög felhasítja a mellkasán a bőrt. Később, amikor már biztonságban van, és megnézi a sebeit, észreveszi, hogy épp olyan, mintha egy lelkes kurva karmolta volna szét.

Arccal a sárban hever, az eső végigsuhog rajta. A kiáltozás arrébb sodródott, bár a levegőt füst üli meg, és vagy féltucatnyi tűz fénye keveredik a hajnali szürkeségbe. Zenefoszlány száll át az éjszakán, talán egy lakás ablakából szűrődik ki, ahol az összecsődült lakók kihajolva élvezik a felfordulás látványát.

Harper hason csúszik a sárban, a fejében csak úgy szikráznak a fájdalom keltette kis villanások – vagy valóban fényeket lát. Valamiféle újjászületés ez az egész. A kúszásból bukdácsolásba vált, amint talál egy fadarabot, amely elég hosszú ahhoz, hogy rátámaszkodjon.

A bal lábát használhatatlanul húzza maga után. De nem áll meg, megy, megy, át az esőn, át a sötéten, minél messzebb a lángoló nyomorteleptől.

Mindennek megvan a maga oka. És mert innen kénytelen elmenekülni, rálel a Házra. Merthogy elvette a kabátot, amelyben ott lapult a kulcs.

Kirby

¹⁹⁷⁴. július ¹⁸.

Késő éjszaka van, nemsokára hajnal, de a sötétség még ránehezedik az emberre. Az éjszakai vonatok már elmentek, a forgalom leállt, de a madarak még nem énekelnek. Rettentő forróság van ma éjjel. Az a fajta ragacsos hőség, amely minden bogarat előcsalogat. Molylepkék, szárnyas hangyák ütemtelen dobverése pattog a verandalámpán. Egy szúnyog sivít valahol fenn, a plafon felé.

Kirby ágyban van, de nem alszik: a póni nejlonsörényét simogatja, és az üres ház neszeit hallgatja. Az épület korog, mint az éhes has. „Összehúzódik, ahogy Rachel mondja, de Rachel nincs ott. Késő van, vagy inkább már korán, és Kirby nem evett egy falatot sem a régmúlt ködébe vesző reggeli állott kukoricapelyhe óta, és olyasmit is hall, aminek nem lehet köze a ház „összehúzódásához.

Kirby odasúg a póninak.

– Régi ház. Talán csak a szél az!

Csakhogy a verandaajtót bereteszelte, szóval nem kéne csapkodnia. A parkettának sem kéne úgy nyikorognia, mintha a szobája felé tartó betörő súlya alatt gyötrődne, a betörő kezében fekete zsák, amelybe belegyömöszölheti, hogy elvigye. Vagy az élő baba az abból az ijesztő tévéműsorból, amit nem lett volna szabad megnéznie, talán az kattog felé parányi műanyag lábain…

Kirby ledobja a takarót.

– Kimegyek, megnézem, rendben? – mondja a póninak, mert elviselhetetlen számára a puszta gondolat, hogy fekve várja a közelgő szörnyet. Lábujjhegyen odaoson az ajtóhoz, amelyet az anyja egzotikus virágokkal és kanyargós indákkal festett tele, amikor négy hónappal ezelőtt ide költöztek, és kész bárkire (vagy bármire) rácsapni, aki feljön a lépcsőn.

Úgy áll az ajtó mögött, mintha pajzs lenne. Feszülten hallgatózik, a festék érdes felületét kapargatja. Egy tigrisliliomot már a kopár fáig visszafejtett. Az ujjbegye bizsereg. A csend zeng-bong a fejében.

– Rachel? – suttogja Kirby, olyan halkan, hogy a pónin kívül más nem hallhatja.

Puffanást hall, egészen közelről, aztán csattanást, végül csörömpölést. Valami eltört.

– A picsába!

– Rachel? – kérdezi Kirby hangosabban. A szíve hevesen ver.

Hosszú csend. Aztán az anyja megszólal.

– Menj vissza az ágyba, Kirby, minden rendben!

Kirby tudja, hogy az anyjával egyáltalán nincs minden rendben. De legalább nem Talky Tina az, a gyilkos élő baba.

Felhagy a festékkapargatással, és áttalpal a folyosón, kerülgeti a gyémántként csillogó üvegszilánkokat a büdös, állott vázavíz tócsájában heverő, felpöndörödött levelű, szivacsos fejű, döglött ró­zsák között. Rachel nyitva hagyta neki az ajtót.

Minden új ház öregebb és kopottabb az előzőnél, bár Rachel mindig lefesti az ajtót és a szekrényeket, és néha a parkettát is, hogy otthonosabb legyen. Együtt válogatják ki a képeket Rachel nagy, szürke művészeti albumából: tigrisek vagy egyszarvúk vagy szentek vagy barna bennszülött lányok, virággal a hajukban. Kirby a festett képek alapján tájékozódik, onnan tudja, hol vannak. Ebben a házban vannak azok az olvadófélben lévő órák a konyhaszekrényen a tűzhely fölött, szóval a hűtőszekrény balra van, és a mosdó a lépcső alatt. De hiába más minden ház alaprajza, hiába van néha udvaruk, vagy néha Kirby szobájába is jut szekrény, és olykor, ha nagyon szerencsés, még polcokat is kap, egyvalami változatlan. Rachel szobája.

Kirby számára ez a kalózok kincses partja. („Kincseshalma", javítja ki az anyja, de Kirby úgy képzeli, mint valami varázslatos, eldugott tengerpartot, ahová csak úgy odahajózhat az ember, már ha szerencsés, már ha pontos a térképe.)

Ruhák és kendők lepik be az egész szobát, mintha csak egy kalóz cigányhercegnő hisztizett volna odabenn. Jókora bizsukészlet csüng az ovális tükör kacskaringós, aranyszín keretéről. Ez az első, amit Rachel feltesz, bárhová költöznek is, és kivétel nélkül mindig rácsap az ujjára a kalapáccsal, miközben beveri a falba a szöget. Néha beöltözőst játszanak, és Rachel felaggatja az összes nyakláncot és az összes karkötőt Kirbyre, és azt mondja rá, „az én kis karácsonyfa-lányom", bár történetesen zsidók, vagy félig azok.

Az ablakban színes üvegdísz lóg, a délutáni napfényben táncoló szivárványokat szór a szobába, a megdöntött rajzasztalra, és arra az illusztrációra, amin Rachel épp dolgozik.

Amikor Kirby kisbaba volt, és még a városban laktak, Rachel a saját asztalát vette körbe a gyerek-kerítéssel, hogy Kirby fel-alá csúszkálhasson a szobában anélkül, hogy zavarná a munkában. Akkoriban még női magazinokba rajzolt, de most már „kiment a divatból az én stílusom… ilyen forgandó ez a világ". Kirbynek tetszik a szó hangzása. Forgandó-morgandó-csorgandó-forgandó. És az is tetszik neki, amikor az anyja munkája, a kacsintó pincérnő néz ki rá, két alacsony, vajtól csöpögő palacsintahalommal a kezében, ahányszor csak elballagnak Doris Palacsintázója mellett a sarki boltba menet.

De az üvegdísz most hideg és halott, és az ágy melletti lámpát félig beteríti egy sárga kendő, megfesti a fényt, az egész szoba mintha beteg lenne. Rachel az ágyon hever, fején a párnájával. Teljesen fel van öltözve, a cipője is rajta van meg minden. A mellkasa úgy rázkódik a fekete csipkeruhában, mintha csak csuklana. Kirby megáll az ajtóban, minden idegszálával akarja, hogy az anyja észrevegye. A feje szinte szétrobban a szavaktól, amelyeket nem tud hogyan kimondani.

– Cipővel fekszel az ágyon! – Végül csak ennyire futja tőle.

Rachel felemeli a párnát az arcáról, és duzzadt szemével a lányára néz. Az elkenődött szemfesték fekete nyomot hagyott a párnán.

– Jaj, bocs, szívem – mondja, és a hangjából erőltetett vidámság csordul. („Csordul", erről Kirbynek egy kicsorbult fog jut az eszébe, mert Melanie Ottesen foga például kicsorbult, amikor leesett a kötélről. Vagy a csorba pohár, amiből nem ihat nyugodtan az ember.)

– Le kell venned a cipődet!

– Tudom, szívem – sóhajt fel Rachel. – Ne kiabálj! – A lábujjával lehámozza a fekete-nyersbőr színű, hátul pántos cipőcskét a lábáról, és hagyja, hogy a földre essen. Hasra gördül. – Megvakarod a hátam?

Kirby felmászik az ágyra, és törökülésben az anyja mellé kuporodik. Rachel hajának füstszaga van. A kislány az ujjával követi a csipkeruha kacskaringós mintáját.

– Miért sírsz?

– Nem is sírok igazán.

– De igen!

Az anyja nagyot sóhajt.

– Ez ilyen havi dolog.

– Mindig ezt mondod! – durcáskodik Kirby, aztán szinte csak úgy mellékesen hozzáteszi. – Van egy pónim!

– Nem engedhetünk meg magunknak egy pónit. – Rachel hangja álmos.

– Nem, már van egy pónim – magyarázza Kirby nekikeseredve. – Narancssárga. Lepkék vannak a fenekén, és barna a szeme, és aranyhaja van, és izé, egy kicsit bambának tűnik.

Az anyja hátranéz rá a válla fölött, teljesen felvillanyozta a dolog.

– Kirby! Csak nem loptál valamit?

– Nem! Ajándékba kaptam! És nem is akartam.

– Akkor minden rendben! – Az anyja megdörzsöli a szemét a kezével, és úgy szétkeni a szempillafestéket, mintha csak betörőnek akarná álcázni magát.

– Megtarthatom?

– Persze! Azt csinálsz, amit akarsz, majdnem mindenben! Különösen, ha ajándékokról van szó! Akár millió apró kis darabra is törheted őket!

Mint a vázát odakinn, a folyosón, gondolja Kirby.

– Rendben – mondja nagy komolyan. – Fura