Egy tökéletes lord

By Loretta Chase

Benedict Carsington, Rathbourne vikomtja, Hargate gróf örököse tökéletes arisztokrata. Magas, sötét hajú és jóképû. Kifogástalan modoráról és jólneveltségérõl híres. Ismer minden szabályt, és betartásuk sem okoz neki gondot, egészen addig, míg a nõ be nem lép az életébe

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789636898649

Book preview

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Loretta Chase

Lord Perfect

Berkley Publishing Group, New York, 2006

Borítóterv: Malum Stúdió / Szabó Vince

Fordította: Tóth Gizella

Copyright © 2006  by Loretta Chekani

Hungarian translation © Tóth Gizella, 2013

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2013

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-689-864-9   

A sorozat többi kötete:

Loretta Chase: Egy különleges hölgy (Carsington fivérek 1.)

Loretta Chase: Egy lehetetlen úr (Carsington fivérek 2.)

Loretta Chase: Egy tökéletes lord (Carsington fivérek 3.)

Kiadja Gabo Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Irodalmi vezető: Solymosi Éva

Az EPUB konverziót Kühne Andrea készítette

Első fejezet

London, Piccadilly, Egyptian Hall

1821. szeptember

A férfi a kiállítóterem ablakkeretének dőlt. Hátulról magas, jó felépítésű, előkelően öltözött úrnak látszott. Úgy tűnt, karját összefonja maga előtt, és minden figyelmét a kinti világnak szenteli, bár a vastag üvegen át csak homályos képet kaphatott a Piccadilly nyüzsgéséről.

Az mindenesetre egyértelmű volt, hogy a benti kiállítás – Giovanni Belzoni Egyiptomban felfedezett csodálatos kincsei – hidegen hagyják.

A nő, aki gyanakodva méregette, arra gondolt, a férfiról megfaraghatnák az unatkozó arisztokrata szobrát.

Páratlanul magabiztos. Tökéletesen higgadt. Kifogástalanul öltözött. Magas. Sötét hajú.

A férfi ekkor oldalra fordította a fejét, megmutatva nemes arcélét.

Nem olyan volt, amilyenre a nő számított.

Elakadt a lélegzete.

Benedict Carsington, Rathbourne vikomtja elfordult a vastag ablaküvegtől, és a Piccadilly kínálta látványtól: lovak, kocsik és gyalogosok nyüzsgő tömegétől. Magában felsóhajtva végignézett a termen, ahol a Halál volt kiállítva.

„A Belzoni-sír" elnevezésű kiállítás a nagy utazó Egyiptomban felfedezett leleteit mutatta be, és a május elsejei megnyitása óta rendkívüli siker övezte. Benedict legjobb meggyőződése ellenére egyike volt a megnyitó napon megjelent ezerkilencszáz látogatónak. Azóta harmadszor járt már itt, s most is, mint az előző alkalmakkor, jobb szeretett volna valahol máshol lenni.

Az ősi Egyiptom rá nem gyakorolt olyan hatást, mint családja oly sok tagjára. Még fajankó öccse, Rupert is a varázsa alá került, talán azért, mert manapság a hely bőven kínált alkalmat a verekedésre és izgalmas hajszákra, ahol az embernek néha csak egy hajszálon múlik az élete. De mégsem Rupert volt az oka, hogy Lord Rathbourne egy újabb hosszú délutánt töltött az Egyptian Hallban.

Az ok a terem túlsó végében ült: Benedict tizenhárom éves unokaöccse és keresztfia, Peregrine Dalmay, Lisle grófja Benedict sógorának, Atherton márkinak egyetlen fia. A fiú szorgalmasan próbálta lerajzolni a híres második piramis belsejének modelljét. A piramis bejáratát Belzoni három évvel korábban fedezte fel.

A szorgalom nem tartozott Lisle grófjának szembetűnő jellemvonásai közé, mint tanárai gyakran mondogatták mindenkinek, s ezt az apjának is többször megemlítették.

Amikor azonban Egyiptomról volt szó, Peregrine túlzottan is kitartónak bizonyult. Két órával azelőtt érkeztek, s a fiún egyáltalán nem látszott, hogy lelkesedése lankadni kezdene. Bármely más fiú már egy és háromnegyed órával azelőtt égett volna a vágytól, hogy kiszabaduljon a kiállítóterem falai közül, és valami fizikai tevékenységgel foglalja el magát.

De ha Peregrine olyan lett volna, mint a többi fiú, Benedict nem vette volna rá magát, hogy elkísérje. Az egyik szolgát küldte volna vele, hogy dadát játsszon.

De unokaöccse nem volt olyan, mint a többi fiú.

Angyalhoz hasonlított. Világos bőrű arca nyílt volt. Haja lenszőke. Szürke szeme tiszta, őszinte tekintettel nézett a világba.

Júliusban egy csapat Jackson úr iskolájából való bokszolót fogadtak fel, hogy Karolina királynét és híveit távol tartsák a király koronázásától. Talán ezeknek a fickóknak, ha összefognak, sikerülne fenntartaniuk a békét olyankor, amikor Lord Atherton örököse is a közelben van.

Rajtuk, vagy egy nagyobb katonai egységen kívül az egyetlen élő ember, aki az ifjú Lord Lisle-ra valamiféle befolyással bírt, Benedict volt… kivéve persze Benedict apját, Hargate grófot. De Lord Hargate bárkit képes volt megfélemlíteni – a feleségén kívül –, s különben is, méltóságán alulinak tartaná, hogy rakoncátlan kölyköket pesztráljon.

Hoznom kellett volna magammal egy könyvet, gondolta Benedict. Miközben elnyomott egy ásítást, tekintete a piramis egyik lapos domborművének reprodukciójára esett, és megpróbálta kitalálni, hogy Peregrine, és még annyi más ember, mit talál benne oly vonzónak.

Benedict három sor primitíven megrajzolt alakot látott. Egy sor felfelé kunkorodó szakállú férfit, akik karjukat összetéve előrehajoltak. Az alakok közt magányos hieroglifák álltak. A fejük felett is hieroglifák voltak több oszlopban.

A középső sorban négy férfi vontatott egy három alakot szállító hajót. Néhány nagyon hosszú kígyó is szerepelt ebben a jelenetben. Az ő fejük felett is többoszlopnyi hieroglifa volt látható. Talán beszélgetnek ezek az alakok? Talán ez lenne a mai szatirikus karikatúrák fejei felett látható buborékok ősi egyiptomi változata?

Legalul újabb sor alak masírozott a hieroglifaoszlopok alatt. Az ő hajviseletük más volt, mint a többieké. Biztosan idegen országbeliek. A sort egy isten zárta, az íbisz fejű Thot, a tudás istene. Őt még Rupert is felismerte volna, pedig a drága iskolák az ő esetében igazi pénzkidobásnak bizonyultak. Ha Lord Hargate a kecskékre költi a pénz, az eredmény akkor sem lehetett volna siralmasabb.

Az már a képzeletre tartozott, hogy mit jelenthet a többi ábra, és Benedict szigorú ellenőrzés alatt tartotta a képzeletét, sok egyéb más dologgal együtt.

A terem túlsó vége felé nézett. Semmi sem állt a tekintete útjába. Az előkelő társaság szemében a kiállítás újdonságának varázsa mostanra megkopott. Még az alkalmazottaik is inkább a szabadban töltötték ezt a szép délutánt, mint az ősi sírokban talált maradványok közt.

Benedict tisztán látta a nőt.

Túl tisztán.

Egy pillanatra el is vakította a világosság, mint amikor az ember a sötét barlangból kilép a ragyogó napfénybe.

A nő oldalt állt, mint a falon levő alakok mögötte. Egy szobrot tanulmányozott.

Benedict fekete fürtöket látott egy halványkék főkötő karimája alól kikandikálni. Hosszú, fekete szempillákat a gyöngyházfényű bőrön. Érett, telt ajkat.

Tekintete lejjebb vándorolt.

Mellkasa elszorult, alig kapott levegőt.

Szabály: bárdolatlan, közönséges és rossz neveltségre vall másokat megbámulni.

Benedict kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen.

A lány Peregrine vállánál állt. A fiú próbált nem tudomást venni róla, de a lány eltakarta a fényt. Peregrine felnézett, majd gyorsan visszakapta a tekintetét a vázlatfüzetére, de ez a kis idő is elég volt, hogy lássa, a lány karba tett kézzel, lebiggyedt szájjal nézi a rajzát. Ismerte már ezt a pillantást. A tanítómesterei is így szoktak ránézni.

A lány nyilván bátorításnak értelmezte Peregrine felnézését, mert azonnal beszélni kezdett.

– Csodálkoztam, miért a piramist választotta modellnek. Csupa szög meg vonal. Unalmas. A szarkofágban fekvő múmia sokkal érdekesebb téma lenne. De már értem, mi a gond. A rajztudása nem valami jó.

Peregrine nagyon lassan és megfontoltan emelte fel a fejét, és a lányra nézett. Először meglepődött, amikor jobban megnézte magának. A lány szeme olyan kék volt, hogy inkább egy baba szemére emlékeztette, nem igazira.

– Elnézést, hogy mondta? – szólalt meg azon a jegesen udvarias hangon, amelyet a nagybátyjától tanult el. Az apja márki volt, a birodalom főrendje, bácsikája pedig egyelőre csak a szerény Rathbourne vikomt címmel dicsekedhetett, Benedict bácsi mégis sokkal kíméletlenebbül tudta közölni a véleményét. Erről volt híres. Azt beszélték, akár ötven lépésről is képes volt megfagyasztani a forró olajat jeges udvariasságával.

Peregrine-nél azonban még nem igazán működött a hűvös modor.

– Signor Belzoni könyvében van egy tökéletes keresztmetszeti rajz a piramisról – folytatta a lány, mintha Peregrine arra kérte volna, hogy tovább fecsegjen. – Nem szeretné inkább az egyik múmiát emlékbe? Vagy az oroszlánfejű istennőt? Az anyám tökéletes másolatot tud neked készíteni. Ő ragyogóan rajzol.

– Nem akarok emléket – közölte Peregrine. – Felfedező leszek, és egy napon egy csomó ilyen leletet hozok haza.

A lány abbahagyta az ajakbiggyesztést, és a kritikus kifejezés is eltűnt az arcáról.

– Úgy érti, olyan felfedező, mint Signor Bel­zo­ni? – kérdezte izgatottan. – Ó, az igazán nagyszerű lenne!

Peregrine bármennyire is igyekezett, nem tudta Lord Rathbourne-hoz hasonló módon elnyomni a lelkesedését.

– Semmi sem lehet annál nagyszerűbb – helyeselt. – Több mint ezermérföldnyi terület vár felfedezésre a Nílus mentén, és azok, akik már jártak ott, azt mondják, hogy amit lát az ember, az csak a jéghegy csúcsa, mert a legcsodálatosabb dolgok el vannak temetve a homok alá. Ha pedig egyszer megfejtjük a hieroglifákat, azt is megtudjuk majd, ki építtette a piramisokat, és mikor. Jelenleg az ókori Egyiptom olyan, mint a sötét középkor: egy nagy rejtély. De én egyike leszek azoknak, akik feltárják a titkait. Olyan lesz, mintha egy egészen új világot fedeznénk fel.

A lány babakék szeme még tágabbra nyílt.

– Ó, akkor ez nemes küldetés! Fényt gyújt majd Egyiptom sötét korszakában. Én is küldetésre megyek, ha megnövök. Lovag leszek.

Peregrine majdnem beletúrt a fülébe, hogy jól hallott-e, de eszébe jutott, hogy a nagybátyja ott van a közelben, és ahogy elképzelte, milyen lesújtó pillantást vetne rá, ellenállt a kísértésnek.

– Bocsánat, megismételné? – mondta inkább helyette. – Mintha azt hallottam volna, hogy lovag lesz… olyan fényes páncélú meg ilyesmi.

– Pontosan ezt mondtam. Mint a Kerekasztal lovagjai. A bátor Sir Olivia, aki veszélyes kalandokra indul, nemes tetteket hajt végre, érvényt szerez az igazságnak…

– Ez nevetséges! – szakította félbe Peregrine.

– Egyáltalán nem az! – vágott vissza Olivia.

– Dehogynem – erősködött a fiú, bár igyekezett türelmes maradni, hiszen Olivia mégiscsak lány volt, s mint ilyen, nyilván nélkülözött minden logikát. – Először is az egész Arthur király meg a Kerekasztal lovagjai maszlag csak egy mítosz. Körülbelül annyi történelmi alapja van, mint az egyiptomiak szfinxeinek meg íbisz fejű isteneinek.

– Még hogy mítosz? – nyílt még kerekebbre a lány szeme. – És mi van a keresztes hadjáratokkal?

– Nem azt mondtam, hogy nem léteztek lovagok – magyarázta Peregrine. – Léteztek és most is léteznek. De a varázslat, a szörnyek és a csodák nem többek mítosznál. Szent Béda meg sem említi Arthurt.

Peregrine történelmi utalásokat idézett arról az egyszerű harcosról, aki alapul szolgálhatott a legendás Arthur alakjának megszületéséhez. Elmagyarázta, hogy a romantikus mese hogyan fejlődött tovább a századok során a mitológiai teremtményekkel, csodákkal és más vallási képzetekkel együtt, amelyek aztán egyre szorosabban összefonódtak a mesével, mert az egyház komoly hatalommal bírt, és a vallást társította mindenhez.

Peregrine ezek után kifejtette a vallási nézeteit, ugyanazokat a nézeteket, amelyek ahhoz vezettek, hogy egymás után csapják ki a különböző iskolákból. A gyengébb és kevésbé művelt női észre tekintettel azonban csak az egyszerűbb és rövidebb változattal állt elő.

Amikor elhallgatott, hogy levegőt vegyen, Olivia nyomban kihasználta az alkalmat.

– Ez csak az ön véleménye – közölte megvetőn –, de igazából nem tudja. Lehetséges, hogy létezik a Szent Grál. Lehetséges, hogy Camelot is létezik.

– Azt viszont tudom, hogy sárkányok nincsenek, szóval nem döfhet le egyet sem. De ha lennének, sem tudná megtenni.

– Léteztek lovagok! – visította Olivia. – És igenis lehet belőlem lovag!

– Nem lehet – szögezte Peregrine, ha lehet, még türelmesebben, mert a lány olyan szánalmasan össze volt zavarodva. – Ön csak egy lány, márpedig a lányok nem lehetnek lovagok.

Olivia kikapta Peregrine kezéből a vázlatfüzetet, és jól fejbe vágta.

A katasztrófa nem következett volna be, ha Bathsheba Wingate odafigyel a lányára. De nem figyelt.

Minden igyekezetével azon volt, hogy ne bámulja folyton az unatkozó arisztokratát… a hosszú, izmos lábát, amelynek formája tökéletesen kirajzolódott a drága gyapjúnadrágban… a csizmát, melynek sötét csillogása illett a szeméhez… az ablakkeretnek támaszkodó mérföldnyi széles vállat… a gőgös állat és pimasz orrot… a sötét, veszélyesen unott szempárt.

Bathsheba úgy viselkedett, mintha szédült tizenhat éves bakfis lenne, amikor valójában kétszer annyi idős, józan matróna volt, s mintha életében sohasem látott volna jóképű uraságot, holott számossal találkozott már, s egyhez hozzá is ment feleségül. Nem volt önmaga, s nem tudta, de nem is érdekelte, ki ő.

Hosszú ideig csak állt, és próbált az egyiptomiakra összpontosítani, megfeledkezve a múló időről, amely éppen elegendő volt ahhoz, hogy Olivia életre hívhassa a Jelenések könyvének néhány jelenetét a pusztítóbbak közül.

Bathsheba még azt is elfelejtette, hogy van egy lánya. Csak állt, mint aki csapdába esett, s szíve oly hevesen vert, hogy szinte levegőt sem kapott.

Ez volt az oka, hogy nem vette észre a figyelmeztető jeleket, csak amikor már késő volt.

Csattanást, haragos sikolyt, majd egy nagyon ismerős hangot hallott, amint azt kiáltja: te ostoba fajankó! Ez nyomban elárulta, hogy elkésett, s egyben megtörte az őt fogva tartó varázst is. A hang irányába sietett, és kikapta a vázlatfüzetet Olivia kezéből, mielőtt a kislány áthajíthatta volna a termen… és kétségtelenül összetört volna valami rendkívül értékes tárgyat.

– Olivia Wingate – kezdte halk hangon, remélve, hogy csak kevesen veszik észre a történteket –, meg vagyok döbbenve, mélységesen meg vagyok döbbenve. – Ez szemenszedett hazugság volt. Bathsheba akkor lett volna igazán megdöbbenve, ha Olivia képes lett volna akár csak egy fél órát eltölteni civilizált emberek között anélkül, hogy valami zűrt csináljon.

Lánya legújabb áldozata, a lenszőke hajú fiú felé fordult. A gyerek már felült a padlón, a felborított szék mellett, de tovább nem merészkedett. Szürke szeme gyanakvón figyelte anyát és lányát.

– Elmondtam neki, hogy lovag leszek, ha megnövök, de ő azt mondta, hogy a lányok nem lehetnek lovagok. – Olivia hangja remegett a felháborodástól.

– Lisle, meg vagyok döbbenve, hogy ilyen botrányos módon figyelmen kívül hagyod a túlélés alapve­tő szabályát – hallatszott egy lehetetlenül mély hang a közelből, Bathsheba jobb oldala felől. A hang végig­cikázott a gerincén, előbb le, aztán fel, majd meg­bi­zsergette a tarkójának egy különösen érzékeny pontját. – Bizonyos vagyok benne, hogy többször említettem már – folytatta a mély hang –, egy úriember sohasem mond ellent egy hölgynek.

Bathsheba a hang irányába fordította a fejét.

Ó, hát persze!

A világ összes fiúja közül Olivia képes volt annak az egynek nekitámadni, aki hozzá tartozik.

A nő az a fajta volt, aki csupán azzal balesetet okoz, hogy átmegy az utcán.

Az a fajta, akit figyelmeztető táblákkal kellene körbebástyázni.

Távolról lélegzetelállító volt.

Most kartávolságnyira állt, és…

Egyszer, még ifjúkori csínytevései idején Benedict leesett a tetőről, és rövid időre elvesztette az eszméletét.

Most, miközben lezuhant valahonnan, egyenesen bele a nő szemének indigókék tengerébe, újfent elvesztette az eszméletét. A világ eltűnt körülötte, józan esze tovaszaladt, s csak a látvány maradt: a gyöngyházfényű bőr, az érett, telt ajkak, a feneketlen indigókék mélység, amelyben elmerült… és aztán, mint a hajnalpír, valami rózsás szín kúszott fel a nő csodásan faragott arccsontján.

Valóban hajnalpír. A nő elpirult.

Benedict esze lassan visszatántorgott.

– Bocsánatáért esedezem, hölgyem – hajolt meg. – Sajnálattal kell beismernem, hogy ez az ifjú vadember még nagyon messze jár attól, hogy civilizált legyen. Kelj fel a padlóról, Lisle, és kérj bocsánatot a hölgyektől, amiért megbántottad őket.

Peregrine méltatlankodó arccal állt talpra.

– De…

– Szó sem lehet róla, hogy ilyet tegyen – tiltakozott a szépség. – Százszor megmondtam már Oliviának, hogy a verekedés nem megfelelő módja a véleménykülönbség elintézésének, kivéve, ha az ember élete veszélyben forog. – A szeplős, vörös hajú lányhoz fordult, aki a legcsekélyebb hasonlóságot sem mutatta az anyjával, már ha a nő az anyja volt, kivéve talán a szeme környékét. – Veszélyben volt az életed, Olivia?

– Nem, mama – válaszolta a lány villogó szemmel –, de azt mondta…

– Megfenyegetett ez a fiatalember bármilyen módon? – vágott a szavába az anyja.

– Nem, mama – ismételte a lány –, de…

– Csupán a véleményetek különbözött?

– Igen, mama, de…

– Dühbe gurultál. Mit mondtam neked, mi a teendő, ha haragra gerjedsz?

– El kell számolnom tízig, és ha még akkor is indulatos vagyok, még egyszer tízig.

– Megtetted?

A lány felsóhajtott.

– Nem, mama.

– Kérj bocsánatot, Olivia!

A lány foga megcsikordult. Aztán nagyot sóhajtott, és Peregrine-hez fordult.

– Uram, a legalázatosabb bocsánatáért esedezem – kezdte. – Szörnyű és kimondhatatlanul gyalázatos volt, amit tettem. Remélem, semmiféle maradandó ká­rosodást vagy torzulást nem okozott, hogy lezuhant a székről. Mélységesen szégyellem magam. Nem csupán megtámadtam és talán megnyomorítottam egy ártatlan embert, de szégyent hoztam az édesanyámra is. A kezelhetetlen indulatos természetem tehet róla, amely hibától már születésem óta szenvedek. – Olivia térdre hullott, és megragadta a fiú kezét. – Lenne olyan jó, nagylelkű és kedves, uram, hogy megbocsát?

Peregrine, aki egyre nagyobb zavarral hallgatta ezt a beszédet, alighanem életében először szóhoz sem jutott.

Az anya haragosan forgatta a szemét.

– Kelj fel, Olivia!

A lány fejét mélyen lehajtva Peregrine kezét szorongatta.

Peregrine riadt pillantást vetett Benedict felé.

– Talán most megérted, miért ostobaság ellentmondani a hölgyeknek – mondta nagybátyja. – Ne nézz rám, nem segíthetek. Remélem, ez jó lecke lesz neked.

A némaság idegen lévén Peregrine jellemétől, a fiú most is gyorsan szavára talált.

– Ó, álljon fel! – fakadt ki bosszúsan. – Csak egy vázlatfüzet volt. – A lány nem mozdult. Peregrine valamivel enyhébb hangon folytatta: – A bácsikámnak igaza van. Nekem is bocsánatot kell kérnem. Tudom, hogy valami okból úgy illik, ne ellenkezzek a hölgyekkel, sem az idősebb rokonaimmal. Nem tudom, mi lehet ez az ok, mert még soha senki sem magyarázta el ennek a szabálynak a logikáját. Akárhogy is, alig ért hozzám. Csak azért estem le a székről, mert elvesztettem az egyensúlyomat, amikor lebuktam az ütés elől. Nem mintha számítana. A lányok amúgy sem tudnak komoly sérülést okozni.

Olivia felkapta a fejét, szemében fenyegető szikrák villantak.

Peregrine szokás szerint észre sem vette, és gondtalanul folytatta.

– Ahhoz edzeni kell, a lányok meg sohasem edzenek. Pedig ha edzene, legalább a karja erősebb lenne. Ezért is annyira jók benne az iskolamesterek.

A lány arca ellágyult. Felállt. A téma láthatóan felkeltette az érdeklődését.

– A papám mesélt az angol iskolamesterekről – mondta. – Önt gyakran megverték?

– Hajaj, de még milyen gyakran!

Oliviát a részletek érdekelték. Peregrine készséggel felvilágosította.

Eddigre Benedict is összeszedte magát… vagy legalábbis azt hitte. Miközben a gyerekek békét kötöttek, ő megengedte magának, hogy figyelmét ismét a lélegzetelállító mamára fordítsa.

– A kislánynak nem kellett volna bocsánatot kérnie – mondta. – Mindazonáltal, nagyon… ööö… üdí­tő volt.

– Szörnyű gyerek – jelentette ki a hölgy. – Többször próbáltam már eladni a cigányoknak, de nem kellett nekik.

A válasz meglepte Benedictet. A szépség oly ritkán párosult elmésséggel. Más férfinak elállt volna a szava a döbbenettől, de Benedict csupán egy pillanatig töprengett, aztán azt mondta: – Akkor gondolom, arra sincs esély, hogy Peregrine-t megvegyék. Nem mintha az én gondom lenne. Az unokaöcsém, Atherton egyetlen ivadéka. Én Rathbourne vagyok.

Valami megváltozott. A nő arcára árnyék borult.

Talán túl messzire ment, vélte Benedict. Lehet a nő olyan szép, hogy az már bűn, lehet neki remek humorérzéke, de ez nem jelenti azt, hogy ne ragaszkodna bizonyos illemszabályokhoz.

– Talán akad itt egy közös ismerős, aki illendőn bemutat minket egymásnak – nézett körül Benedict a teremben. De a galériában rajtuk kívül csak hárman tartózkodtak, s Benedict egyiküket sem ismerte, és nem is igazán akart megismerkedni velük. Amikor feléjük pillantott, azok gyorsan másfelé néztek.

Aztán a józan ész egy szikrája felvillant, és Benedict azt kérdezte magától, ugyan mit számítana, ha rendesen bemutatnák őket egymásnak. A nő férjes asszony, neki pedig megvoltak a szabályai a férjes asszonyokkal kapcsolatban. Ha el akarná mélyíteni ezt az ismeretséget, azzal csak megsértené ezeket a szabályokat.

– Kétlem, hogy lennének közös ismerőseink – szólalt meg a nő. – Ön és én különböző körökben mozgunk, uram.

– Mindketten itt vagyunk – mutatott rá Benedict, szája fölé kerekedett a férjes asszonyokra vonatkozó szabályoknak.

– Ahogy Olivia is. Látom az arcán, hogy kilenc és fél percre van attól, hogy előálljon az egyik nagy ötletével, ami azt jelenti, hogy tizenegy perc választ el minket a következő katasztrófától. Jobb lesz, ha mielőbb elviszem innen.

Az asszony elfordult.

Az üzenet egyértelmű volt. Olyan egyértelmű, mintha egy vödör jeges vizet zúdított volna az arcába.

– Megértettem. El vagyok bocsátva – mondta Benedict. – Illő válasz az arcátlanságomra.

– Ennek semmi köze az arcátlansághoz. – A nő meg sem fordult, úgy válaszolt. – Csakis az önállóság megőrzéséhez.

A lányához ment, megfogta a kezét, és mindketten távoztak.

Benedict majdnem utánament.

Hihetetlen!

Ennek ellenére igaz.

Benedict szívdobogva még az első lépést is megtette, amikor Lady Ordway robbant be az ajtón, és szalagok, fodrok és tollak suhogása közepette felé sietett. Tekintve, hogy a hölgy áldott állapotban is volt, úgy festett, mint egy felborzolt tollú, izgatott kotlós.

– Mondja, hogy nem azt a hogyishívjákot láttam – kotkodácsolta. – Azt, amit az ember a sivatagban lát, de nem oázist, Rathbourne, hanem amikor oázist lát, és az még sincs ott.

Benedict kifejezéstelen tekintettel nézett a derűsen ostoba, csinos arcra.

– A szó, amit keres, minden bizonnyal a délibáb.

Az asszony bólintott, s a főkötő fodrai, szalagjai és tollai kerge táncot jártak a feje körül.

Úgy tűnt, mintha egész életében ismerte volna a nőt, aki hét évvel volt fiatalabb nála, s akit nyolc évvel ezelőtt majdnem feleségül vett Atherton húga, Ada helyett. Benedict nem tudta, a dolgok szerencsésebben alakultak volna-e, ha megteszi. Mindkét nő egyformán csinos volt, jó családból származott, és az intelligenciájuk is egy szinten volt. Minden más viszonylatban gazdagabban bánt velük az élet, mint ez utóbbi terén.

Igaz, rendkívül kevés asszony rendelkezett olyan intellektussal, hogy az kihívás legyen számára. Akárhogy is, Benedict volt az, aki cserbenhagyta egykori feleségét, és ezzel ő is tisztában volt.

– Azt hittem, délibábot látok – mondta Lady Ord­way. – Vagy valami álomképet. Annyi különös teremtmény van ebben a teremben – mutatott körbe –, hogy az ember könnyen azt hiheti, álomvilágba csöppent. De nem, tényleg Bathsheba DeLucey-t láttam. Nos, csak volt Bathsheba DeLucey, mert még előttem férjhez ment. Nem mintha a Wingate-ek valaha is elfogadták volna azt a házasságot. Számukra a nő nem is létezik.

– Milyen lehangoló – kommentálta Benedict, s közben agyában elraktározta a nem teljesen ismeretlen neveket. – Családok ellenségeskedése valami rég feledésbe merült csekélység miatt, ugyebár.

Abban biztos volt, hogy egy iskolába járt egy Win­gate-tel. Talán Fosbury grófja volt? Arra viszont nem emlékezett, hogy akár egy DeLucey-val is találkozott volna. Azt tudta, hogy apja ismeri a család fejét, Man­de­ville grófját, de Lord Hargate mindenkit ismert, akit érdemes volt ismerni, mindent tudott is róluk, amit érdemes volt tudni.

– Egyáltalán nem valami csekélységről van szó – tiltakozott Lady Ordway. – És könyörgöm, ne mondja nekem, hogy keresztényietlen dolog az apák bűnét a gyerekeken számon kérni. Esetünkben, ha befogadják a gyerekeket, az idősebb rokonok is jönnek velük, márpedig ők igazán szörnyű népség, mint azt ön is bizonyára tudja.

– Soha életemben nem találkoztam még a hölggyel – világosította fel Benedict az asszonyt. – Semmit sem tudok róla. A két gyerek vitába keveredett, és be kellett avatkoznunk.

Peregrine-re nézett, aki visszatért a rajzához, és úgy tűnt, az iménti események semmilyen hatással sem voltak rá. Hiába, a fiatalság oly rugalmas!

Benedict pedig még mindig alig kapott levegőt.

Bathsheba. Bathshebának hívják.

Illik hozzá a név.

Lady Ordway is Benedict unokaöccsére nézett, és halkabbra fogta a hangját.

– Az asszony a DeLucey-k zakkant ágához tartozik.

– Mindannyiunk családfáján van ilyen – mondta Benedict megértőn. – A Carsingtonékén ott van például Rupert öcsém.

– Ó, az a semmirekellő! – mosolygott Lady Ordway ugyanazzal az elnéző mosollyal, amelyet a nők akkor használtak, ha Rupertről beszéltek. – A Drámai DeLucey-k egészen más tészta, nekem elhiheti. A legteljesebb mértékben gyalázatosak. Képzelheti, hogyan reagált Lord Fosbury, amikor Jack, a második fia bejelentette, hogy feleségül veszi az egyiküket. Olyan ez, mintha ön közölné Lord Hargate-tel, hogy elvesz egy cigánylányt. Ami azt illeti, Bathsheba tényleg az is volt, hiába követtek el mindent, hogy úrinőt faragjanak belőle.

Bárki is próbált úrinőt faragni Bathsheba Wingate-ből, sikerült neki. Benedict semmilyen közönségest nem fedezett fel a beszédében vagy a modorában, pedig neki jó füle volt a finom árnyalatokhoz, amelyek általában még a legjobban iskolázott gazembereket és csalókat is elárulták.

Úgy vélte, egy saját osztálybelijével beszélget. Egy igazi hölggyel.

– Kétségtelen, hogy így sikerült a házasság kelepcéjébe csalni szegény Jacket – folytatta Lady Ord­way. – De a házassággal sem jutottak a remélt vagyonhoz. Amikor Jack elvette azt a nőt, Lord Fosbury azonnal kitagadta, s egy pennyt sem adott neki. Jack és a felesége végül Dublinban kötött ki. Ott láttam őket utoljára, nem sokkal a férfi halála előtt. A kislány rá hasonlít.

Lady Ordway ennél a pontnál jónak látta levegőt venni, és sűrűn legyezgetni magát. Mivel ez sem segített, úgy döntött, hogy leül a legközelebbi padra. Amikor intett Benedictnek, hogy csatlakozzon hozzá, a férfi habozás nélkül engedelmeskedett.

A nő ostoba volt, túl sok cifraságot viselt, és csak ritkán mondott olyasmit, amit érdemes volt meghallgatni… és az ember kénytelen volt hallgatni, mert a hölgy egyike volt azoknak, akik azt hitték, a beszélgetés egyenlő a monológgal. Másrészt viszont régi ismerőse volt, az ő társasági köreiből származott, és az egyik politikai szövetségesükhöz ment feleségül.

Ami azonban ennél is fontosabb volt, Lady Ordway megakadályozta, hogy Benedict botor módon megszegje mind a józan ész, mind az illendőség szabályait.

Majdnem Bathsheba Wingate után ment, amikor az elhagyta az Egyptian Hallt.

Azután pedig…

Benedict