Tűzvonal

By Vaszilij Orehov

Hemul legutóbbi, tragikusan végződő „túravezetése” után klánját, barátait, munkáját és szerelmét is elvesztette, ezért végleg hátat fordított a Zónának. Vagy legalábbis így gondolta. Most azonban ismét a Zónában van, a hangulata pedig nem valami rózsás, mert egy régi barátja pisztolya mered rá negyven lépés távolságról.
A cél persze nem ő, hanem egy körülötte keringő, életveszélyes relikvia, egy úgynevezett Boszorkánytojás, melynek már a puszta érintése is halálos. Hemul és barátja abban bíznak, hogy egy jól irányzott lövés kitérítheti szédítő pályájáról, és ezzel alkalom nyílik a menekülésre.
A találat nyomán a relikvia szétrobban, és szilánkjai beterítik a stalkert… ám ő mégis életben marad, sőt látomása támad: egy tüzes vonalat pillant meg maga előtt.
És ez még csak a fantasztikus kaland kezdete Vaszilij Orehov új regényében, a Katasztrófa sújtotta terület folytatásában. Anomáliák, árulások, szörnyek, tűzharcok, zombik és a Szarkofág titka a trilógia második kötetében.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155628498

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Vaszilij Orehov

Linyija ognya

Ekszmo, 2008

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Sándor Gábor

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Némedi-Varga Réka

Vadas Máté terve alapján

ISBN 978 615 5628 49 8

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2008 by Vaszilij Orehov

© Hungarian translation 2017, Sándor Gábor

© Hungarian edition 2017, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

1. FEJEZET

A Boszorkánytojás

ŐSZINTÉN meg kell hogy valljam, srácok, amikor negyven lépésről rád céloz a legjobb barátod pisztolya, azé a barátodé, akinek nem is egyszer, nem is kétszer megmentetted az életét a Zónában, akivel vállvetve több alkalommal is tűzharcot vívtál a katonai stalkerekkel vagy a banditákkal, akivel mindig megosztottad az utolsó húskonzervedet is, akivel már számtalanszor sikerült alaposan felönteni a garatra a Styiben – nos, a hangulat ilyenkor meglehetősen átlag alatti tud lenni.

Kifejezetten szar érzés, ha valaki nem tudná.

Ahogy a kanári mondaná a rajzfilmből: Milyen hülye egy helyzet, pedig nem is vagyok Kanadában!

– Ne mocorogj, Hemul! – mordult rám Patogenics ingerülten, mindkét kezével a pisztolyt szorongatva. A feszültségtől remegett a hangja, és ez nem igazán volt ínyemre. – Maradj nyugton! Ne fészkelődj, te kutya, különben kilyukasztom a fejed. Aztán sétálgathatsz lyukas fejjel, mint valami idióta.

Idegesen megnyaltam a szám szélét. Újra és újra felmértem a köztünk lévő távolságot. A francba! A francba!

– Jól van, testvér – mondtam, és igyekeztem, hogy a hangom száraz és kimért legyen. Nem biztos, hogy sikerült, de legalább megpróbáltam. – Ha lőni, akarsz, hát lőj, és ne dumálj annyit! Nem a parlamentben vagy.

– Hemul, ne nézz már gyereknek! – kuncogott sötéten Patogenics.

A pisztolycső feketén ásító szája szinte hipnotizált, nem engedte, hogy másfelé nézzek. Valószínűleg úgy bámultam rá, mint egy nyúl az óriáskígyóra. Azon kaptam magam, hogy megpróbálom elfordítani róla a szemem, és elnézni a düledező istálló ajtajában álló Patogenics mellett. A szemem sarkából sikerült felfedeznem egy rést a falon, azon át láttam a távoli erdőt, egy düledező vaskaput, egy ősöreg, lerobbant ZIL rozsdásodó maradványait – ez valamikor rég beparkolt a gépállomás udvarára, és örök időkre ott is ragadt –, meg egy spirálba rendeződött, örvénylő habként pörgő bizarr felhőt a ragyogó kék égen. A tudatalattim felkészült rá, hogy bármely pillanatban eldördülhet a lövés, és bambán bámultam a helyiség szürke falaira. Odabenn minden fekete volt, vagy szürke és pókhálóval borított. Általános lepusztulás, utálatos megsemmisülés. Ebbe az átkozott istállóba befelé jövet, még a bejáratnál kiböktem a falon a húsevő láthatatlan gomba ocsmány, duzzadt csomóját egy nyirkos folt közepén, de azóta történt ez-az, és már nem emlékszem, hol lapul: az a förtelmes húsevő növény tökéletesen beolvadt a környező szürke-fekete pókhálók közé. De mit is érdekel ez most engem, amikor az utolsó szemek peregnek le életem homokóráján, nem jobb lenne inkább a szép pillanatokat számba venni? Még akkor is ilyen apróságokkal zsúfolom tele az agyamat, amikor bármelyik másodperc meghozhatja a halált…

Sosem hittem azoknak a romantikus könyveknek, amik azt állították, a halál előtti utolsó pillanatokban lepereg az ember előtt az egész élete. Képtelenség, mondják az ilyen ügyekben szakértő hivatalosságok. Ebben a pillanatban az ember feje kiürül, csak néhány kósza gondolat kering benne, például a láthatatlan gombáról meg a leégett válladról, meg átfut rajta egy értelmetlen sajnálkozás azon, hogy mekkora halom pénzt érhet az a relikvia, amivel szinte biztos, hogy a másik, miután te már itt heversz egy golyóval a koponyádban, kényelmesen el fog sétálni melletted. Meg hisztérikusan ott villog a tudatod peremén, mint a kis zöld emberke a közlekedési lámpán: „Ez nem igazság! Disznóság! Az észlény zöldfülűek naivan úgy hiszik, egy átlagos stalker mindig férfimód, becsülettel teszi a dolgát, különösen a kritikus helyzetekben, és a „tisztességtelenség kifejezést csak az óvodából meg az ifjúsági regényekből ismeri; na, el lehet tolni a biciklit, ti ostobák! Oka van annak, hogy a környék a ti csontjaitokkal van teleszórva, és nem az enyémmel!

Bár, végtére is, nem mindegy, ha úgyis mind ugyanúgy végezzük? Sokkal régebb óta járom a Zónát nálatok, okoskák, oszt mit érek vele?

Enerváltan lehunytam a szemem, nem akartam tovább bámulni a poros pókhálókat körös-körül. A lövés még mindig késlekedett. Nem túl felemelő, ha az utolsó, amit halálod előtt látsz, por és pókhálók. Igazából ez a legnagyobb disznóság az egészben.

Amint a látás befejezi az információk továbbítását az agy felé, és így nyolcvan százalékkal kevesebbet kell feldolgoznia, máris megsokszorozódik a többi érzékszerv hatékonysága. Alkalmanként élek ezzel a módszerrel, amikor képtelen vagyok felfogni, mi zavar menet közben, miért nem tudom megtenni az úton a következő lépést, pedig szemmel láthatóan a legkisebb veszély sem fenyeget. Ez általában beválik, és gyorsan kiszúrom riadalmam forrását.

A hallásom máris propellerek távoli zaját érzékelte: a békefenntartók helikoptere őrjáratozik a Szeméttelep fölött. Nem pont felénk tart, állapította meg a fejemben azonnal munkába lépő elemző egység: a Kutyák Falujánál repül a Határ felé. A szomszédos istállóbokszból megcsapott az oszladozó, döglött röfi átható, égett, kissé savanykás bűze. Az ujjaim között éreztem a csavarfej éleit. Mit akarok most azzal a csavarral? Na jó, legyen így! Csavarral a kézben meghalni, ez minden stalker álma! Dicső, hősies lózung, annyira fennkölt baromság, hogy érdemes lenne beilleszteni a kanári rajzfilmjei közé. Patogenics nehézkes lélegzetvételét még ilyen távolságból is kitűnően hallottam. Jó lenne felhagynia a bagóval, különben pár éven belül elviszi a tüdőrák. Úgy látszik, nem olyan egyszerű rálőni egy régi bajtársra. Lelombozó, igaz, tesó? Még mindig nem dörrent el a lövés. Érdekelne, hogy marad-e időm meghallani, vagy hamarabb végem lesz, mint hogy az előre száguldó lövedék robaja elérne hozzám…

Még egy vékony, hátborzongató hang is hallatszott az engem körülvevő sötétségben, közvetlenül előttem. Finoman, a hallhatóság határán, összemosódva a lusta szélfuvallatoktól hajlongó fűszálak zizegésével, de ettől még nem kevésbé baljós, kellemetlen: mintha valaki újra meg újra végighúzna egy vonót egy keresztvágó fűrész hátsó élén, és a meghajlított, vékony fűrészlap ettől rezgésbe jőve felsír, természetellenes hangon nyivákol, fulladozva zokog, mint valami nem e világi, négy lövedéktől átlyuggatott tüdejű lény.

Döntöttem: csukott szemmel várni a golyót nem vezet sehová, így inkább újra szembenéztem a Beretta csövével. Üdvözöllek, jó barát!

* * *

Ez a mocsadék nap nem is kezdődött olyan rosszul. A Stalker bárban töltött éjszaka után, Patogeniccsel kettesben, korán reggel indultunk a Katonai Raktárakhoz. A nap tikkasztóan tűzött, szinte hihetetlen, hogy már késő őszre jár. Igaz, a Zóna még kora tavasszal is olyan, mintha mélyen benne járnánk az őszben. Az utolsó kitörés már elég rég volt, így klánunk már többé-kevésbé felmérte a járható ösvényeket, igaz, nem tökéletes biztonsággal, de legalább a minimálisan szükséges jelzéseket elszórva a talajon. Az már más kérdés, hogy arrébb, északabbra, ahová valójában indultunk, az anomáliák már szinte falat alkotnak, ezért még a legtapasztaltabb veteránjaink is úgy határoztak, oda nem mennek magányosan, de még párban sem. A Katonai Raktáraknál gyakran keletkeztek értékes relikviák, de ekkora kockázatot még ez sem indokol. A túrához legalább öt-hat, minimálisan kiképzett bicska is kell, minden eshetőségre felkészülve. És a lelkiismeretük megnyugtatása végett. Meg egy tapaszalt vezetőhelyettesre. Így a fosztogatókat vagy a vaddisznókat is könnyebb legyűrni.

Viszont amikor a relikviakonténeredbe raksz egy mocskosul drága leletet, körülötted meg ott van öt vagy hat kiszámíthatatlan fegyvercső, a szituáció meglehetősen kényessé válik. Igen, a zsákmányt meg kell osztani mindenkivel, még ha egy fél tucat bicskát is vezetsz. Nem mondanám, hogy Patogenics és én fukarak lennénk, de amikor ledobta magát mellém a Styi magas bárszékére, és a pultra tette az elhagyott katonai bázison egy zónajáró holtteste mellett talált, majd feltört PDA-ból kinyomtatott fájlt, azonnal megértettem, hogy ezúttal bicskákról szó sem lehet.

Úgy tűnik, a Tiszta Égbolt stalkere is egyedül ment a Katonai Raktárakhoz. Másképp teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy társai otthagyják a holttestét – amit egy Zsugori tartott a betonpadlóhoz tapasztva – a Zónában, főleg minden felszerelésével, fegyverével és a sok értékes információval egyetemben. A PDA feltöréséért Patogenics minden bizonnyal tisztességes összeget leperkált a számítógépzseni Csenek, aki valószínűleg kétszer is profitált az ügyből, és eladta a Tiszta Égboltnak is, de az már nem a mi dolgunk. Viszont előtte a kollégám átnézte a halott PDA-ját, és lementett magához a háttértárból minden megmaradt értékes információt. Az egyik feltört fájlt a biztonság kedvéért még a kukából is kitörölte.

Miután alaposan áttanulmányoztam a kinyomtatott fájlt, felnéztem Patogenicsre:

– Ez az, amire gondolok?

– Tudja a kutya, hogy te mire gondolsz – válaszolta Patogenics, ahogy vártam, majd három ujjal felemelte a vodkáspoharat. Kiitta, elgondolkodva mormogott, letette a pultra, majd körmével megkocogtatta az előttem fekvő papírt: – De ez tényleg nagyon érdekes, tesó.

Erre magamtól is rájöttem. Csak a biztonság kedvéért kérdeztem vissza. A nyomaton egy terület képei és az anomáliadetektorok mért értékei voltak. Nagyon elmosódott képek és eléggé hozzávetőleges anomáliadetektor-értékek. Ahhoz viszont már elég jók, hogy érdemes legyen vállalni a kockázatot. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! A fickó a Tiszta Égbolttól elég gyakorlott volt ahhoz, hogy rájöjjön, hogy lehet feltérképezni egy ilyen anomáliamezőt, de ahhoz már nem, hogy ezt rendesen rögzíteni tudja a PDA-n. Talán nem is értette meg, hogy már csak azért is érdemes lenne pontosan elmenteni minden adatot, hogy később valamelyik veteránnak megmutathassa, és együtt kiderítsék, pontosan mit is ábrázol ez a bámulatos kép. Pedig ez igencsak egyszerű, ám fontos dolgot jelenthet: gazdagságot. Vagy azonnali halált, attól függően, hogy épp milyen a lapjárás…

– Egy tojás – mondtam, fürgén magamhoz szólítva saját vodkaadagomat.

– Pontosan – mordult fel Patogenics, és az előlem felkapott nyomtatott lapot gondosan elrejtette farmerdzsekije belső zsebében. – Vonyíts hangosabban, te kutya, hátha nem hallotta még mindenki.

– Veszélyes – mondtam udvarias visszafogottsággal, már szinte suttogva. – Egy puskaporos hordó.

– Egy halom pénz – vágta rá azonnal Patogenics. – Két halom pénz. Az utolsó tojást három éve találták. Ezért akár három halom pénzt is megér.

– Felezünk – jegyeztem meg mindenesetre, csak nehogy valami tragikus félreértés adódjon a társak között.

– Az csak természetes. Négyszeres pénz, felezünk. Zöldfülűeket nem küldhetsz be érte, már az első lépéseknél odavesznének, ha meg nem mehetnek be, minek vinnéd magaddal őket? Csak hogy fogyjon a pénz? Veteránra meg semmi szükség, csak kolonc lenne.

– Meg kell tárgyalnunk Tamburinnal – figyelmeztettem kissé aggódva. – Még az is lehet, hogy egyszerűen nem lesz nála elég bankó, amikor elhozzuk neki azt a cuccot. Szólni kell neki, hogy készítse össze a szükséges summát időben.

– Azt is gyorsan át kell gondolni, hogy megyünk ki a bárból egy ekkora összeggel – tette hozzá Patogenics. – Bármilyen meglepetés érhet. Meg azt is, hogy hová tesszük. Mert ennyi pénzt gyorsan biztonságba kell helyezni, azonnal pletykálni kezdenek róla…

Ebben a pillanatban véget is ért az előzetes megbeszélésünk, mert a szomszédos székre lehuppant Fázis. Jó arc, de miért kellene tudomást szereznie a tojásról? Akarom mondani: semmi okunk rá, hogy akár egy Fázishoz hasonlóan jó haver is tudjon arról a kicseszett tojásról.

Úgy mentünk át a Határon Patogeniccsel, mint kés a vajon. Tiszta sor. Mivel az emlékezetes Nagy Kirohanás óta a seregnek még mindig nem sikerült teljes mértékben helyreállítania az első védvonal integritását, nem merült fel semmilyen probléma. Akkurátusan kivágtuk a szögesdrót kerítést, majd gondosan eltüntettük a lyukat, és az aknamezőn gyors ütemben átkelve sikerült felszívódnunk az erdőben, közvetlenül azelőtt, hogy Csernobil–4 irányából felhangzott a helikopterrotorok kereplése; nem tudni, hogy miattunk szálltak-e fel, vagy csak tervszerű berepülést hajtottak végre a terület fölött.

Egymást fedezve, hamar átvágtunk a Szeméttelepen átlósan, sikeresen átjutottunk Agropromon, incidensek nélkül végigmentünk a Jantar-tó partján a szektor szélén, és eljutottunk a Stalker bárba. Mivel röviddel a Styiben megtartott haditanács után sietősen összekapva magunkat, este léptünk be a Zónába, itt töltöttük az éjszakát. Bemenni az anomáliák labirintusába, éjszaka, sötétben… nos, köszönöm, de nem, elegánsabb módját is el tudom képzelni az öngyilkosságnak. Idefelé jövet csak ritkán találkoztunk állatokkal: a Nagy Áttörés során túl sok biomassza megsemmisült, felperzselte a Kijev peremén védekező hadsereg, és most a lényeket valahol odabenn a Négyes Reaktorblokknál szaporítja a Zóna, hogy megpróbálja visszanyerni korábbi erejét. Egész idő alatt csak néhány röfit, vaddisznót, három vak kutyát láttunk a Kutyák Falujánál, meg három fosztogatót. Nyugodtan állíthatom, szinte alig fogyott néhány lőszer, egészen a Katonai Raktárakig. Vicces.

A fosztogatók megtámadtak minket a Szeméttelep szélén, pedig nyilvánvaló volt, hogy befelé tartunk a Zónába, üres kézzel, és nem visszafelé a zsákmánnyal. Igaz, még így is érdemes volt nekik tüzet nyitni ránk: szemmel láthatóan tapasztalt, jól felfegyverzett, minden szükségessel felszerelt emberek tartottak feléjük. Már a mi két PDA-nk elég lenne hozzá, hogy szerényen elüldögéljenek a Styiben. Plusz az anomáliadetektorok, a fegyverek és a kényelmes, a Zóna sarában mászkáláshoz kiváló bakancsaink. Ám már azt is elsőre egyértelműen látniuk kellett volna, hogy ezekkel a nehézfiúkkal elég körülményes lesz elbánni. Őszintén szólva, nem lennék nagyon meglepve, ha kiderülne, hogy pár pillanattal előbb vettük észre a banditákat, mint ők minket. Hiszen mi Patogeniccsel elég jól ismertünk minden sikeres rajtaütéssel kecsegtető helyet a Szeméttelepen. Röviden: amint megkezdődött az összecsapás, gyorsan eleresztettünk két kurta sorozatot a fák felé, amik mögé behúzódtak. A harmadik megpróbált elmenekülni, de „Reményteli"-m célkövetője ezúttal sem okozott csalódást. Nem véletlenül szereztem meg ezt a játékszert He-Hétől, mielőtt elhagyta a Zónát. Az automata az M–16-osok szabvány negyvenötös lőszerét használta, ezért egyáltalán nem voltak lőszerutánpótlási problémáim.

A támadók hulláinál semmi érdekeset nem találtunk, és csak lőszert, fél üveg vodkát meg egy bontott csomag cigit rekviráltunk tőlük. Azok a filléres relikviák, amiket a konténereikben találtunk, nem érték volna meg az erőfeszítést, hogy magunkkal cipeljük őket, főleg nem egy olyan napon, amikor egy tojásért indultunk. A penészes, félbevágott füstölt kolbászt, félig kiürült elsősegély-csomagot, átázott, szétmálló kenyeret természetesen szintén lefitymáltuk.

A Raktárak szektora mellesleg közel sem volt tele. Az utolsó három nap alatt a múlt héten még szinte összefüggő anomáliamező gyakorlatilag majdnem a felére zsugorodott, és felhúzódott északkeletre. Az Ikerhalmok fele teljesen lemerült. Ez most a kezünkre dolgozott, de annak is fennállt a veszélye, hogy a különféle anomáliák ilyen esetekben kialakuló, számunkra fontos, ritka kombinációja is feloszlott már. Ezért aztán csak úgy kódorogtunk erre-arra, és már nem igazán bíztunk benne, hogy valami váratlan fordulat mégiscsak létrehozta azt az értékes relikviát, ezek a változások nem adtak okot az optimizmusra.

Egy kiürített szarvasmarha-tenyésztő kombinát terült el előttünk. Az Első Robbanás idején ezeknek valami fura neve volt, de nem a kibuc vagy a kolhoz. Egyszerűen valami héber szó. U alakban három istálló. A betonkerítéssel körülvett udvaron magukra hagyott, alaktalan kupacokká omlott, teljesen elrozsdásodott teherautók, a sarokban egy oldalára dőlt Belorusz traktor. Közvetlenül mellette meg egy, a napfényben újként csillogó Niva, mintha csak tegnap gördült volna le a futószalagról. Ráadásul ez a modell nem a múlt századból származott.

Lehasaltunk a domb mögé, és Patogenics katonai látcsövén át alaposan szemügyre vettük az istállókat. Igen, ez az a hely. Ezt a betonból készült U alakot rögzítette a halott stalker, ráadásul majdnem pontosan ugyaninnen. Ez biztos. Ott van a transzformátorház, a korábbi irodaépület, ott a patak, ott meg az a hatalmas, megcsavarodott fa, mintha kitárná gigászi karjait. És az anomáliamező. A detektor vadul csipogott: a jelzései szerint a marhatenyésztő kombinát területén Madárkörhintákba kapaszkodó Húsdarálók, Tölcsérekkel szembefeszülő Trambulinok sorjáztak, mindezek fölött meg szégyentelenül ott lebegett néhány Perzselő is. Ez tulajdonképpen lehetetlen, a különböző fajtájú anomáliák sosem érnek össze egymással, mindig van közöttük egy keskeny átjáró. Szilárd, áthatolhatatlan sávvá csak azonos típusok állnak össze, azok se túl sokáig. Most már csak azt kell kitapogatnunk, milyen szélesek ezek az anomáliák közötti folyosók, átszuszakolódhatnak-e rajtuk az átlagnál valamivel testesebb stalkerek.

Míg ideértünk, általában én jöttem elöl. Egyértelmű stalker-törvény: ha megosztják veled a portya gazdag zsákmányát, tessék szépen megdolgozni érte. Ez nem kérdés. De amint elérjük a célt, a feladatodnak vége. Viszont ezúttal ez volt az akció nehezebbik része, ráadásul partnerek voltunk Patogeniccsel. Különben úgy osztottuk volna be a dolgot, hogy ő játssza el az én bicskám szerepét, ő kaparja ki a gesztenyét a tűzből; ám most ezt én tudnám a legkevésbé kockázatos módon megtenni. Habár én általában kész vagyok a legdurvább kockázatot is vállalni, de csak amikor magamnak dolgozom, és nem egy idegen bátyuskának. Akkor is, ha ez a bátyuska Patogenics.

– Mi legyen? – kérdezte halkan a kollégám, a szemét a rozoga istállókról le sem véve. – Kő, papír, olló?

– Mehet.

Mindenki ismeri ezt a gyerekjátékot: az ellenfelek egyszerre előrenyújtják a jobb kezüket. A kéz vagy ökölbe van szorítva, ez a „kő; vagy a tenyér kitárva: „papír; vagy a mutató- és középsőujj kinyújtva: „olló". Az olló elvágja a papírt, a papír beborítja a követ, a kő kicsorbítja az ollót. Az egész nagyon egyszerű.

Egy ostoba az első körben minden bizonnyal „követ mutat. Naivan azt gondolja, mivel a „kő maradandó, szilárd, ez a legerősebb a játékban, és mindenképp felülmúlja a törékeny „ollót és a vékony, könnyen elszakadó „papírt. Ám ez csak egy illúzió, ebben a játékban minden jel kikap az egyik társától, és legyőzi a másikat. Egyiknek sincs semmiféle előnye, de még ha ezt tudja is az oktondi, az elme tudatalatti szintjén a „kő akkor is az erőt és állandóságot szimbolizálja. Ezért egy okos, ám nem túl tapasztalt egyén a „papírt veti be elsőként. Ez egy egyszerű, intuitív logikai hiba… és matt, egyetlen lépésben.

Ezt tudva egy okos és a játékban gyakorlott ember egy balgával vagy gyerekkel játszva „papírt mutat, ám egy jó eszű, de tapasztalatlan ellenfélnek „ollót. Matt két lépésben.

A mesteri játékos több lépésnyire előre megtervezi a kombinációkat, nagyon finoman elemzi és pontosan felméri az ellenfél észbeli képességeit, tapasztaltságát. Egy okos és tapasztalt játékostárs ellen biztos, hogy a „követ" veti be először, de csak akkor, ha megbizonyosodott róla, hogy a másik legfeljebb ha kétlépésnyire tud előre tervezni. A legtöbb ember számára ez az ismerős környezetben kiszámítható lépéskombinációk felső határa, ezen túl már kezdenek szétesni, összezavarodni, így a mesterre nézve nem sok veszélyt jelentenek. Neki sokkal magasabbak a nyerési esélyei, mint ellenfelének.

Egy mester egy másik mester elleni játékban nem akar az első lépésben nyerni. Természetes, hogy az első mozdulatát mindenki a vak véletlenre bízza. Azt viszont figyelembe veszik, hogy a „kőnek valamivel kisebb az esélye egy ilyen szituációban, mint a másik két szimbólumnak: pont azért, amiért egy ostoba vagy egy gyermek valószínűleg a „kővel nyit, egy mester épp hogy megpróbálja elkerülni ezt a primitív hibát. Ám ez ugyanolyan melléfogás, mert a másik mesternek ez az akciója kiszámítható és kihasználható. Mesterként ebben a játékban talán az a legfontosabb feladat, hogy ne mutass magadról olyan viselkedésmintákat a másiknak, amivel előnyhöz juttatnád.

A játék mesterei érzékeny pszichológusok, és néha akár kilencven százalékban is képesek megjósolni, mit fog mutatni egy tapasztalatlan ellenfél. Egy erre irányuló tudományos kutatás nagy valószínűséggel ezt kísérletekkel is igazolni tudná.

Egyszóval: Patogeniccsel együtt mindketten „ollóval" nyitottunk.

Azaz, jöhet a második kísérlet. Az első lépés, sakknyelven szólva „E2-E4" stratégiát nem lehet rá alapozni, de utána számtalan kombinációra nyílik lehetőség. Viszont a sakkal ellentétben itt nincs idő hosszas megnyitásra, közép- és végjátékra: bármelyik következő lépés egyben az utolsó is lehet. Ez egy villámsakk-parti, nem az fog nyerni, aki képes gondosan felépíteni néhány ötletes és bonyolult csapdát, hanem az, aki a leggyorsabban ki tudja számítani az ellenfél gondolatmenetét. És ésszerűen kockáztatva fel is használja számításai eredményét.

A következő körben újra „ollót mutattam, Patogenics pedig „követ.

Egy-null.

Na szóval. Harmadik körben is egy „olló eléggé valószínűtlen, az már egy világos viselkedésminta lenne; viszont mégis van rá némi esély, mert Patogenics dönthet úgy is, hogy megpróbál összezavarni, és emiatt ezt fogja bedobni. Rezzenéstelenül figyeltem ellenfelemet. Nem, nem hinném; nyilván tudja, hogy most felmérem. Az „ollóra elég kicsi az esély, ezért nem foglalkozom vele. Ez azt is jelenti, hogy „kő lesz, vagy „papír. „Kő vagy „papír? Ha úgy hiszi, hogy harmadjára is „ollóra számítok tőle, „papír kell hogy következzen, hogy becsomagolja a „kövemet. Ám ha arra, hogy én, az alattomos szemétláda, magam fogom bedobni az „ollót, hogy zavarba hozzam az ellenfelet, a „kő" a megfelelő.

Egyenesen ellenfelem kifejezéstelen képébe vágtam a „papírt. Patogenicsnek „köve volt. Na, te vén róka. Kit akarsz te rászedni?

A játék három győzelemig tart. Csikorogva forognak a kerekek mindkettőnk agyában, keményen számítgatjuk a lehetőségeket, igyekszünk maximálisan kiismerhetetlenek maradni, eközben kihasználni az ellenfél hibáit, de nem bedőlni a trükkjeinek. Kiváló feladat az agy elemző központja számára, mint amikor két makiwarával edzel: el kell találnod az egyiket, de közben ki kell térned a másik elől. Jól fejleszti az absztrakt gondolkodás képességét.

Ismét két „olló következett, aztán Patogenics bedobott egy csomagolópapírt a „kövem ellen. Kettő-egy, nem az én javamra. Aztán két „követ mutattunk. Két „papír. Két „kő". Aztán Patogenics ollóját kicsorbítva kiegyenlítettem a pontszámot. Minden lépést meg kell jegyezni, a szimbólumok teljes addigi sorozatát, mert ez biztosíthatja a győzelemhez szükséges szabályosság felismerését az ellenfél viselkedésében.

A feszültség egyre nő, a nézők a lelátón áhítatos dermedtséggel figyelnek.

Két „olló".

Két „kő".

Két „olló".

Két „papír".

– Cigiszünet? – javaslom. Patogenics megrázza a szakállát, ferdén rám sandít. Kombinációkat pörget az agyában.

Az ajánlatom nem csak kibillenti a játék ritmusából, és elvonja analizáló figyelmét. A cigarettaszünet több másodlagos asszociációt is magában foglal. Cigarettapapír, karton cigidoboz, papír reklámplakátok, egy újságpapír a rágyújtáshoz. Megtörlöm izzadt homlokom, húzom az időt, Patogenicsre meredek. Néhány másodperc múlva az asszociáció határozottan gyökeret ver ellenfelem tudatalattijában. Mint amikor véletlenül meghallod egy népszerű együttes nevét vagy dalának címét, és pár másodperccel később azon kapod magad, hogy az ismerős dallamot dudorászod. De csak egy kicsivel később, már tudati szinten. Először a tudatalattid teszi a kötelességét, és előtúrja az emlékeid között porosodó dallamot, és felmutatja: hé, főnök! Erről van szó?

Ha minden jól megy, Patogenics maga sem tudja, miért, de „papírt" fog mutatni. És úgy hiszi, ez saját furfangos analízisének eredménye.

Magabiztosan bevetem az „ollót" – és ugyanazt kapom válaszul. Na, ez nem jött be, egy tapasztalt vén harcsát esélytelen csupasz horoggal elkapni. Hát igen, Patogenics nem Mosómedve, akit olyan könnyű manipulálni. Már persze, ha ismered a gyenge pontját.

És mégis, mindketten megpróbáltuk újra ugyanazt. Két „olló, harmadszorra is egyhuzamban, ez már szinte megkérdőjelezhetetlen logikai sor, pedig ebben a játékban a mesternek elsődlegesen arra kell figyelnie, hogy az egymást követő lépései között semmiféle logikai kapcsolatot ne lehessen felfedezni, így ellenfele képtelen lesz kiszámítani a soron következő akcióját. És e pillanatban Patogenics is minden bizonnyal épp ezzel próbálkozik. Viszont mostanra az a rákényszerített gondolattársítás már szilárdan befészkelte magát kollégám tudatalattijába, és az utolsó „ollók már annak köszönhetők, hogy ezek a tárgyak a valóságban is közeli kapcsolatban állnak a papírral.

Így habozás nélkül ismét bevetettem az „ollót, és szépen ki is csorbítottam Patogenics „kövén.

Ó, hogy az a… No, én aztán szépen csapdába csaltam saját magam.

– Nem érsz fel a papához, kutyuska – vetette oda flegmán a kollégám, kezét zsebre vágva.

– Csak szét ne csattanjon az a nagy képed! – morogtam.

Lassan lesétáltunk a dombról az istállókhoz, mint az a három bika a viccben, azzal a különbséggel, hogy mi csak ketten voltunk, de biztosan felértünk hárommal is. A legközelebbi épülettől ötven méterre megálltunk, és tüzetesen megvizsgáltuk durva, az időjárástól kikezdett vakolatú, bizarr lilás zuzmóval borított falait. Ilyesmit a Határon kívül nem lehet látni: lágy felületű, tökéletes körök, a szélükön éles fogak alkotta „glóriával". Olyannak látszottak, mint ami le akarja harapni a kezed.

– És most mi lesz? – érdeklődött Patogenics. – Bemész a cuccért?

– Van jobb ötleted? – morogtam fásultan.

Nem volt.

Leakasztottam a vállamról a „Reményteli"-met, és óvatosan letettem a fűre. Lecsúsztattam a hátizsák pántjait, és mellé tettem: minél kisebb lesz a méretem, annál jobb. Nem lehet tudni, milyen keskeny a rés az anomáliák között, amin átóvakodhatok. Odaadtam Patogenicsnek mindent, ami nálam volt, a detektorokat és a PDA-mat is: más se hiányzott, mint hogy magukhoz vonzzanak egy kisülést, ha túl közel kerülök egy Húsdarálóhoz. Fegyverként csak a bajonettet tartottam magamnál, jól szigetelt hüvelyében.

– Jó felé mész, pajtás – jelezte Patogenics egy olyan pontról, ahonnan könnyen megfigyelhette a detektorral az istállók körüli anomáliamezőt. Ez a „követni a detektort" módszer: valaki egy különösen veszélyes területen, rendkívül óvatosan mozog, csak saját érzékeire támaszkodva, hogy meglássa, meghallja, megérezze a körülötte megbúvó veszélyeket. A detektort és a környezetet egyszerre figyelve haladni nem túl jó ötlet, úgy biztosan el fog valamit nézni, ami nem egészen ott van, ahol számít rá. Hogy ne keveredjen ilyen helyzetbe, kalauza gondosan nyomon követi a társa mozgását mutató jelet az anomáliadetektoron, és hangos utasításokkal irányítja, milyen irányba menjen, hol álljon meg, merre forduljon. Az irányított, aki így teljes figyelmét a Zónára tudja fordítani, a kapott utasításokat saját megérzései alapján korrigálva követheti. Ez egy átlagos zöldfülű bicska esetén természetesen nem működik, az ő tapasztalataik kutyaszart se érnek, még az ösztöneik se alakulhattak ki, pont ezért kell a csapatot vezető stalker minden utasításának szó szerint engedelmeskedniük. Ahhoz, hogy valaki magabiztosan és viszonylag biztonságosan tudja követni a detektort, legalább két évig kell a Zónát járnia előtte. Hogy a kalauzát már ne is említsem.

Apró, szinte észrevehetetlen léptekkel, lassan elindultam a romos épület felé. Lépés. Lépés. Lépés. Jobbra a fű megperzselt, elsárgult sávja, határozottan elüt az eső áztatta barnászöld háttértől. Tíz óránál apró Húsdaráló sistereg, pici, lilás villámok marnak a szélben imbolygó, harmatcseppekkel borított fűszálakba. Húsdaráló – meglehetősen furcsa megnevezés egy elektromos anomáliának; ráadásul azok a csapdák, amelyeket eredetileg így neveztek, mert valóban, lassan, de biztosan felőrölték az emberi testet, és csak csontszilánkok maradtak a helyükön, mára már teljesen eltűntek. Tudja az ördög, hogy ezek a villámszóró, félgömb alakú, csak később megjelent anomáliák miért kapták ugyanazt a nevet. A Tiszta Égbolt zónajárói Elektrának hívják őket, a szolgálatosok Konnektornak, a szabadságosok meg Elemnek. Ezt se tudni, miért pont így.

Lépés. Lépés. A széles ajtónyílásban hosszú, kócos, vöröses jégcsapok lengedeztek, mint egy vérszívó csápjai: ez azt jelenti, hogy a bejáratnál meg kell hajolnom a Zóna Gazdái előtt, hogy ne perzseljék le a fejem, és gondosan figyelnem kell a lábam alá, hogy rá ne lépjek egy, már lehullott vörös jégcsapra. A bakancsom vadonatúj, kár lenne érte. Estére teljesen átmarná a talpát. Lépés. Lépés. Lépés. Balra lenyűgöző méretű kör, befelé hajló, lelapuló fűszálakból, tőle karnyújtásnyira bőkezűen szétszórt Farkaskönnyek. Természetesen nem dőlök be nekik. A stalkerek egyik fontos törvénye: ha valami nagy dologban jársz, ne engedd, hogy apróságok megzavarjanak, ne pazarold rájuk az idődet, ne légy mohó, és sikeres leszel. A Fekete Stalker nem szereti a mohó embereket.

Lépés. Lépés. Szerintem már átértem a láthatatlan anomáliamezőn, viszont Patogenics még mindig nem szólt. Már majdnem ráförmedtem, hogy ne aludjon, amikor mégis meghallottam a hangját.

– Bal három. Körhinta.

Engedelmesen jobbra húzódtam, bár balra semmi jelét nem láttam Madárkörhintának. De nem valószínű, hogy Patogenics úgy határozott, ezzel teszteli, mennyire fogadok szót neki.

– Kettő-tizenkettő – jutott el hozzám Patogenics hangja. – Körök. Három-kilenc. Várunk.

A kalauz utasításainak engedelmeskedve elfordultam a pajta bejáratától, bár már csak három méter volt hátra a látszólag teljesen üres terepen.

– Forduló – adta a további parancsokat Patogenics, klánunk terminológiáját használva, hogy jelezze, a lehető legkisebb ívben kanyarodjak a veszélyes terepen. – Tizenegy. Várj! Jobb öt. Trambulin. Jobb kettő. Állj! Hova mész, te kutya! Nyolc, jobb kettő…

Ennek eredményeképp apró lépésekkel leírtam egy bonyolult ívet a bejárat előtt, a hajnali párában sziporkázó Húsdarálót