Hadműveleti Zóna

By Vaszilij Orehov

Valami nagy dolog lehet készülőben, hiszen a házban a Zóna összes szelleme összegyűlt, mindazok, akik valaha is elérték a Kívánságteljesítőt, és túlélték ezt a találkozást. Mosómedvéék menekülésbe fognak a Mocsár széle felé, és közben hallják, hogy a házat valami ismeretlen erő semmisíti meg mögöttük, valószínűleg a szellemekkel együtt. A későbbiek során kiderül, hogy ez az erő kifejezetten őket üldözi. Honnan ered ez az ismeretlen erő? Miért üldözi őket? És vajon sikerülni fog elmenekülni előle?

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155628962

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Vaszilij Orehov

Szektor obsztrela

Aszt, 2011

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Sándor Gábor

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Burger István

Vadas Máté grafikájának felhasználásával

ISBN 978 615 5628 96 2

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2011 by Vaszilij Orehov

© Hungarian translation 2018, Sándor Gábor

© Hungarian edition 2017, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

1. FEJEZET

Éjszaka

A ZÓNÁBAN éjszakázni rendkívül kellemetlen.

Természetesen a Zónában egész nap szar, ezt nem vitatja senki. Az éjszaka viszont kifejezetten szívás. A világosban sem túlságosan feltűnő halálos csapdákat és anomáliákat teljesen elrejti a kátrányszerű, sűrű sötétség. A homály óceánjában mindenfelé éhes ragadozók úszkálnak, egyre közelebb lopódznak, és készek rá, hogy bármikor elnyeljenek, miközben te vaksin pásztázol magad előtt fegyvered csövével. A Négyes Reaktorblokk környékén még náluk is sokkal veszélyesebb ragadozók portyáznak… kétlábúak: éjjellátókkal felszerelkezett monolitosok és félmutáns kárhozottak, az utóbbiaknak tulajdonképpen segédeszközre sincs szükségük, mert éjszaka is tökéletesen látnak, ráadásul az anomáliákat is kilométerekről megérzik, akár a röfik.

A Zóna éjszakájában, a körülötted elterülő tintafekete sötétségben az a legocsmányabb, hogy mélyén ott lakozik a Rettegés. Az embertelen, logikátlan, irracionális Rettegés, amit elméd semmilyen logikus érvelése nem képes elnyomni. Nappal is jelen van, nem tűnik el teljesen, egyszerűen csak a háttérbe húzódik, elrejtőzik a romos házak üres ajtónyílásai mögött, kikukucskál a csatornaszemekből és a kutak mélyéről, ott lappang a Sötét-völgy katakombáiban. Nappal egész elviselhető. Napvilágnál könnyebb. Ám mikor a sötétség átláthatatlan, a Rémület úgy érzi, ő uralja a helyzetet. A közeledbe settenkedik, ahogy az alattomos éjszakai lények, beleszuszog a füledbe, csontos, hideg ujjaival végigsimít a hátadon, beléd fojtja a lélegzeted, idegesen nézelődő roncsot formál a férfiból, aki bármely ismeretlen hangtól összerezzen. És az még jó, ha a Fekete Stalkerrel, a Mocsári Doktorral, vagy Alakváltóval futsz össze a Zónát elfedő sötétségben, akkor nagy valószínűséggel életben maradsz. Viszont a Zóna éjszakájában jóval kisebb a választék barátságos szellemekből, mint olyanokból, amelyek biztos és fájdalmas halált hoznak rád.

Egyszóval, itt éjszakázni már önmagában is rendkívül pocsék érzés. Ha még ráadásul a képedet a töredezett téglák közé nyomva lapítasz, egész testedet nyirkos, rothadó levelekkel takargatod, fejed fölött meg egy katonai Sky Fox rotorjai kerepelnek, és nem áll módodban átkötni sérült lábad, hogy az élet ne szivárogjon el belőled a véreddel együtt cseppenként – nos, a hangulat ilyenkor meglehetősen átlag alatti tud lenni. Ezt tapasztalatból mondom.

„Sólyom-egy, itt Sólyom-három – hallatszott alig kivehetően a katonai stalkerek hullámhosszára hangolt PDA-ból. – Megdolgoztam a szabálysértőket a géppuskákkal, de gyanítom, még mindig élnek. A mutánsok elrejtőztek a romok alatt, mint a patkányok. Eltemessem őket egy közös tömegsírba, vagy ne pazaroljam rájuk a rakétát?"

„A vak kutyák közé velük, rakétát nekik! – A zaj és a torzítás miatt alig lehetett kivenni. – Ne fukarkodj a rakétákkal! A NATO-sok estére egy újabb, humanitárius lőszerszállítmányt ígértek. Értetted, Sólyom-három?"

„Értettem, Sólyom-egy. Szóval a szokásos ügymenet…"

Kissé megemeltem a fejem, próbáltam nem felhívni magamra a figyelmet valami hirtelen mozdulattal. Viszont rejtőzhettem bárhogy, a monitoron így is tisztán láthattak. A helikopter előttem lebegett, hatalmas vibráló foltként állt a homályban, hasa alatt pedig ott függött a stabilizátorszárnyakkal felszerelt, cafatokra szaggató halál. A sötétben olyannak tűnt, mint egy vadászkutya, aki már megpillantotta a rókát, de még nem kapta meg a parancsot: „Fogd meg!"

Szarul kezdődik a napod, ahogy a rajzfilmbeli kanári ilyen esetekben mondani szokta.

* * *

Habár ez a nap még egész normálisan indult. A Zónában szinte alig akad olyan nap, ami ilyen tisztességesen kezdődne. Előző este Kalbaszik elkapott a Styi bárban egy pohárka tisztával, és melót ajánlott; meg kell vallanom, nagyon is időben, mert a pénzem már egy ilyen pohár, erős tisztára se lett volna elég. Jó srác ez a Kalbasz, lenyűgöző alkat, nagyobb nálam, pedig én sem panaszkodhatom különösebben a termetemre, amúgy meg egy jó természetű, néha gyermekien naiv bunkó ez a kopaszra borotvált koponyájú, szögletes állú és szögletes öklű, tartalékos szpecnazos őrmester. Néhány pohár után nagyon szereti elmesélni a régi történetet a Bulgáriában, egy GAZ rakterének tartóelemében talált, damilra kötött anyacsavarról{1}. Megtanított rá, hogyan kell elkészíteni egy igazi texasi sztéket. Tűzön, vízen, de még a csatornákon is átjutottunk egymás oldalán. Kiváló ember, nem feledkezik meg a barátairól. Azok közül, akikkel a Zónába jöttem, a negyedik hónap végére, mialatt ezt a fertőzött területet jártuk, már csak ő maradt életben… Addigra én már rég rájöttem, hogy a stalkerkedés biztos jövedelemforrás helyett inkább az öngyilkosságnak egy meglehetősen túlbonyolított módja. Miután az a gyönyörűséges Ljuszka kisemmizett, különösebb vesztenivalóm nem maradt, és ha életem utolsó napjait a friss levegőn tölthetem, kellemes társaságban, nem is lehet semmi kifogásom.

Röviden, Kalbaszkin tett nekem egy visszautasíthatatlan ajánlatot: csatlakozzam Iván Tajga csapatához, amit azért toborzott, hogy meglátogassák a Katonai Raktárak régi tárolóit. Friss levegő, testmozgás, meg egy jó tipp Tamburintól, a kereskedőtől valami gyümölcsöző helyszínre. Tajga, csak hogy tudd, legendás figura, egy alkalommal magánál Fománál is szolgált segítőként, majd amikor ő nyomtalanul eltűnt, egyedül behatolt a Sötét-völgybe az Aranygömbökért, és még egy kimérával is elbánt egy szál magában úgy, hogy csak egy tár lőszer meg két gránát volt nála. És ami még ennél is fontosabb, Ivánnak sokéves tapasztalata mellett kimeríthetetlen mennyiségű szerencséje is volt. Azt mesélik, még olyan reménytelen helyzetekből is képes volt kivágni magát, amilyenekről Gyima Suhov, a Fekete Stalker sem álmodhatott. Szóval bármelyik régi zónajáró szíves-örömest tartana vele helyettesként, és még fizetnének is ezért az örömért. Hát még egy olyan zöldfülű, aki még fél éve se tapodja a Zónát! Én már az elejétől fogva nyitva tartottam a szemem és a fülem, felismertem, kiket tisztelnek errefelé, és kik azok, akiket nem tartanak semmire. A megfelelő operatív információ, oktattak minket annak idején parancsnokaink, az okos harcosnak megkönnyíti az életét, és számtalan másodlagos lehetőséget is megnyit előtte.

Persze egy kezdő sosem lesz Tajga helyettese. Túl nagy megbecsülés lenne, hisz ezért a pozícióért tapasztalt veteránok állnak sorban. Egyből rájöttem, hogy Kalbaszjannal együtt még a legjobb esetben is csak a bicska szerepére számíthatunk, ez általában nem ígér túl sok pénzt, kockázatot viszont annál inkább.

A gyakorlott stalkerek a magunkfajtát bicskáknak hívják. Egymás között, olyankor, amikor azt hiszik, mi nem halljuk, meg balféknek. A marhák. A különösen veszélyes helyeken minket használnak aknakeresőként. Ha a vezető utasításait követve átjutsz, jó neked, egyszer még igazi stalker is lehet belőled. De az is megtörténhet, hogy nem jutsz át. Számtalan ilyen szerencsétlen hever az erdővel fedett dombok között, de a bárokban már ott ücsörögnek az újabb ifjoncok, és várják a sorukat. Ki is bánkódna ezért a feláldozható bicskáért, hacsak idős édesanyja nem, szülővárosában, Harkovban?

De még ha nem is Tajga hívott volna melózni, egy ilyen ajánlaton akkor se tépelődne túl sokáig egyetlen életrevaló fazon se. Koccintottunk Kalbaszinnal, és rávágtam: „Megegyeztünk".

A magunkfajta bicskák közül hárman indultunk az útra. Nagyobb csapatokat nehezebb kezelni és kordában tartani. Tajga ezt nem szereti, és általában az embereit se pocsékolja el, ami a mi helyzetünkben kifejezetten előnyös. Kalbaszevics a harmadikkal már összeismerkedett a Zónában, én viszont közvetlenül indulás előtt találkoztam vele először, a bárban, amikor megkaptuk a végső utasításokat. Megperzselt – Tajga új helyettese, korábbi elítélt, aki már másfél éve járja a Zónát, egy sunyi tekintetű belarusz, vörös képpel, mint akit leégett a napon – Heringként mutatta be nekem, és én semmit sem tudtam erről a harmadikról, azonkívül, hogy a neve határozottan találó: girhes, összeaszott, halszerű hegyes orral és dülledt szemmel. Úgy tűnt, két ujjal ketté lehetne törni. Vékony karján a tetoválások arra utaltak, hogy neki is vaskos aktája lehet a bűnügyi nyilvántartóban, Megperzselt bizonyára már a börtönből ismerte, és régi haverságukra hivatkozva, ígéretekkel bőven ellátva magával csalta a Zónába. Tetoválásaiból ugyan rájöttem, hogy sittes, de Hering, viselkedése alapján, nem tartozott az elit rablók közé: csendes, alázatos, engedelmes, behízelgő képű alak. És így a jó; más se hiányzik, mint hogy a Határon innen mindenféle bűnözőkkel kelljen vesződnünk. Van elég bajunk a sereggel így is.

Már Agroprom határán elvesztettük. Megperzselt, aki előttünk ment egy enyhe, agyagos lejtőn, hirtelen megtorpant, körülnézett, úgy forgatta a fejét, akár egy bagoly. Mi is azonnal megmerevedtünk ott, ahol voltunk: az első, amit egy hatalmas pofon segítségével belénk vertek, az volt, hogy ha a vezető leblokkol, akkor azonnal pontosan azt kell tenni, amit ő, és semmi mást. A stalker-ösztön vezeti őket. Nem tudom, miféle ösztön, véleményem szerint az egész csak misztika; nem létezik semmiféle természetfeletti megérzés. Az más dolog, hogy a veteránok tudatalattijának feltűnik, hogy az ismerős terepen valami nem stimmel, és ez segít nekik, hogy ritkábban essenek bele az észrevehetetlen csapdákba.

Arról a… pofonról szólva… Ne értsetek félre, Tajgával valószínűleg egyenlő félként tudnánk megküzdeni, Megperzseltet meg pár ökölcsapással leteríteném. De eltűrtem a pofont, nem mintha tartanék a veteránoktól, hanem azért, mert arra a pofonra valóban szükség volt. Hogy okuljak. Bicskaként nem mész sokra, vagy villámgyorsan szerezned kell valami értékeset, aztán spuri ki a Zónából, ami gyakorlatilag lehetetlen, vagy fokozatosan veterán stalkerré formálódsz, és elkezdesz magad is jó pénzeket keresni. A második is elég nehéz, de akkor legalább nem valami csodára kell számítanod, hanem a saját erődre. Ehhez a bicskának elsősorban megfelelő oktatóra, mesterre van szüksége, épp olyanra, mint Tajga. A stalker-tapasztalatot semmiféle finom főiskolán nem oktatják. És a pofon elsőrangú eszköz arra, hogy megjegyezz valamit. Sokkal gyorsabban és könnyebben felidézed egy éles helyzetben, mintha mindent külön megmutogattak volna. Ez számtalanszor bebizonyosodott magamnál és másoknál egyaránt.

Megperzselt olyan mereven legyökerezett az út közepén, mint az emlékmű a Függetlenség terén Kijevben, se előre, se hátra, se félretolni, se megkerülni nem lehetett. Nem mozdult. Maga elé dobott egy csavart… semmi. Állva maradt, megmozgatta vörös orrát, eldobott egy másik csavart… semmi. Se kavarodás, se légmozgás. Egyszerűen semmi. De a parancsnokhelyettes képe továbbra is fancsali maradt, és rettentő bosszús, mint aki tehénszarba lépett.

Tajga tíz méterrel mögötte állt, és türelmesen várta, hogy Megperzselt befejezze a bűvölést. Helyettese végül halkan megszólalt:

– Egy…

Ez a tömör „Egy, egy olyan veterán stalker szájából, aki menet közben nem szereti a nyelvét forgatni, annyit tesz, hogy „Az egyik kölyök sebesen szedje a lábát, ide hozzám! Ekkor már nem én voltam a soros, hogy élő aknakeresőként szolgáljak. Eredetileg úgy határoztuk meg a menetrendet, hogy mindenki kétszer egymás után fog előremenni a bizonytalan helyeken, kétszer Kalbaszisvili, kétszer én, és kétszer Hering. Aztán újabb kör: Kalbaszisz, én, a sittes. Ám Tajga ezúttal elszámolta magát, és megint az én vállamra csapott: „Előre – utasított vele –, te radioaktív kutyatáp, ne várakoztasd meg az én drága helyettesemet!" És én engedelmesen megindultam előre: a vezető akarata a bicskáknak szentírás, ezt már alaposan megtanultam. Sosem lehet tudni, hogy egy veteránnak mik a szempontjai. Ha soron kívül pont téged küld előre, lehet, hogy mindannyiunk sorsa ezen áll vagy bukik. Hering viszont ijedten megrázta a fejét: parancsnok, most rajtam a sor, és Tajga nem ellenkezett. Én a helyemen maradtam, és Hering, lábait olyan óvatosan mozgatva, mintha mocsárban vagy vékony jégen lépkedne, odament Megperzselthez.

– Fürgébben! – vakkantott rá az dühösen.

Tajga odalépett a bicska mögé, és átnézett helyettese válla fölött. A veteránok pár percig fojtott hangon tárgyaltak valamiről, aztán előreküldték Heringet, és feszülten figyelték, ahogy a volt fegyenc lassan felóvakodik a dombra. Megperzseltnek valami nem tetszett, vörös képe úgy összegyűrődött a bizonytalanságtól, mint annak a Hondának az eleje, amivel, még mielőtt beálltam volna a seregbe, kicsúsztam egy kanyarban. Ám Tajga derűs és nyugodt maradt, és én egyébként hajlamos voltam vele egyetérteni. Személy szerint semmi olyat nem láttam a horizonton, ami aggodalomra adna okot.

Aztán Hering egy kissé félszegen előrelépett, pont oda, ahol háborítatlanul hevert egymás mellett Megperzselt két jelző csavarja, és a szó szoros értelmében elsüllyedt a föld alá. Kívülről nézve olyan volt, mintha a lába alatt, fülsiketítő, petárdáéra hasonlító robbanással beszakadt volna a jég, és a bicska fejhangon visítva eltűnt egy dermesztő, fekete örvényben. Vagy mintha valaki rendkívüli erővel lefelé rántotta volna a lábát. Heringnek csak egy mulatságos kalimpálásra futotta a karjával, aztán a következő pillanatban már nem volt sehol. A gyep ott, ahol elmerült, ismét érintetlennek látszott, csak a fűszálak hullámoztak körülötte kissé, tökéletes nemtörődömséggel. Meg pár pillanatig mintha finoman percegett volna valami utána, mint a statikus kisülések vagy a Geiger–Müller-számláló kattanásai. Vagy ez csak úgy tűnt?

Láthatóan nem csak minket ijesztett meg a dolog Kalbasziccsal, de a veteránokat is. Legalábbis egy darabig hang nélkül, feszülten emésztették a történteket. Az ösvényen megjelent egy újabb alattomos csapda, és most nagyon gyorsan ki kellene találni, hogyan lehet túlélni. Vagy legalább azt, hogyan tudnánk kijutni a Zónából. Ha a soron következő kataklizma ilyen szarokkal rakja tele az ismerős útvonalakat, lehet, hogy két bicska nem is lesz elég a Határig.

Később, a Styi bárból való bajtársakkal „Nyelőnek" neveztük el ezeket az izéket. Ocsmány egy szerzet, bár szerencsére elég ritkán találkozni velük. Viszont amikor beléjük futunk, mindig megszerzik a maguk áldozatát, ahogy a Tükörfoltok is.

Megperzselt balra dobott egy csavart, merőlegesen a korábbi útirányra, és kisebb kerülővel vezetett minket tovább:

– Gyerünk, kislányok!

E miatt a folytonos kislányozás miatt kedvem lett volna kinyírni. De szükségem volt egy tapasztalt mentorra, saját hibáimból okulva nem lehetek veterán, mert ezek bármelyike az utolsó is lehet. Bármikor megölhetem később is, ha addigra a Zóna meg nem teszi ezt helyettem.

Már lassacskán szürkült, mire a zsákmánnyal leterhelve, visszafelé elhagytuk a Katonai Raktárakat. Tajga egyre idegesebb pillantásokat vetett az égre, ahol a legőrületesebb módon kavarogtak a bizarr formájú felhők, ahogy a Zóna fölött szinte mindig. Az egyértelmű volt, hogy ebben a tempóban sötétedés előtt nem érünk el Agropromra, ám csak egy eszelős öngyilkosjelölt gyorsítana itt a tempón. Errefelé minden fa alatt Madárkörhinták, Húsdarálók és Trambulinok rejtőznek, olyan sűrűn, hogy tízszer is meggondolod, mielőtt megteszel egy lépést. Azt nem tudom, hogy veteránjaink mennyire eszelősek, de öngyilkosjelöltnek biztosan nem mondhatók.

Még sosem éjszakáztam a Zónában, és, őszintén szólva, nagyon nem is kívántam. A stalkerek sok rosszat meséltek a sötétség borította Zónáról. Azt mondják, a homályból olyasmik kúsznak elő üregeikből, amikre még csak rágondolni is rémítő, nemhogy meglátni őket. Hogy vinnék el őket a csuhások!

Ám az öregek nem tűntek túl ijedtnek a Határon belül töltendő éjszaka komor kilátásaitól. Tény, hogy nagyon lehangoltak voltak, de egyáltalán nem féltek. Ez némileg megnyugtatott. Lassan haladtunk Csernobil–4 felé úgy fél órán át, addig, míg bármit is ki lehetett venni szabad szemmel, majd behúzódtunk egy kiürített falu omladozó házai közé. Itt, a sűrű ukrán alkonyatban Tajga bejelentette, hogy ideje megállni, ez a legjobb hely és időpont.

Egy kétszintes, romos épületben telepedtünk le, amit Megperzselt gondosan átvizsgált a doziméterrel. A fene se tudja, mi lehetett ez az Első Robbanás előtt, talán valamiféle falusi hivatal, esetleg iskola. De addigra már nem maradt ott semmi, csupán a lepergő vakolatú, üres falak, amik itt-ott még őrizték a meszelés nyomait. A romok háttérsugárzása ugyan kissé magas volt, de ennyi még egy békés városka lakóira se igazán ijesztett volna rá, a stalkerek meg fel se figyelnek már az ilyen apróságokra. Néha még a Krescsatikon{2} is magasabbat mérnek, Kijevben. Persze ha kitörésre számítunk, bizonyára valami biztosabb helyet keresünk, egy pincében vagy egy mélyebb alagsorban. Viszont most egyszerűen csak kellett egy hely, ahová behúzódhatunk éjszakára, ahol van valami minimális védelmünk a ragadozók ellen, meg ami elrejti a fényeinket a hadsereg elől, erre pedig ez a romos ház is pont megfelelt.

Iván Tajga gyorsan és ügyesen összerakott egy kisebb, alig füstölő tábortüzet a padlóra fektetett kormos bádoglemezen, amin alig kivehetően, de még látszottak a betűk: „…GÁRVESZÉ…" Vezetőnk, nem elég, hogy afféle helyi legenda, de korábbi szibériai vadász is egyben, és az ellenséges terepen megszerzett túlélési gyakorlata nagyon hasznos a Zónában. Negyedórával később már az egész szobát belengte a dobozában melegedő húskonzerv étvágygerjesztő illata, a ritkás füst a plafon egyik rongyos szélű nyílásán át kihúzott a szabadba, mi meg letelepedtünk a tűz köré néhány műanyag sörösrekeszre – ezeket talán egy házias stalker gyűjtötte ide valamikor, és Tajga valószínűleg egy korábbi itt éjszakázásakor lenyúlta magának –, halkan beszélgettünk, és türelmetlenül vártuk a korai vacsorát.

– Pedig így volt – bizonygatta Megperzselt, mi pedig Kalbaszjannal együtt figyelmesen hallgattuk, és elraktároztunk minden új információt –, a Csernobili Atomerőmű Első, ’86-os Robbanása után a hadsereg sokáig agyalt itt valamin… Valami titkos projekten mesterkedtek. A reaktor körüli harminc kilométeres zónából, a sugárszennyezésre hivatkozva, mindenkit evakuáltak, így könnyedén sikerült biztosítaniuk a teljes titoktartást. Katakombákat ástak, bunkereket, föld alatti csatornahálózatot… – Kanalával kivett egy falat húst a dobozból, megfújta, megkóstolta, és megrázta a fejét: még nincs kész. – Úgy átfurkálták a belső szektorokat, akár a vakondok! Az erőmű többi reaktorblokkja még egy jó darabig üzemelt a katasztrófa után. Az összes ilyen katonai objektumot el kellett látni energiával. Mint például a Csernobil–2 nevű, horizonton túli radarállomást, amit akkoriban Dugának{3} hívtak, mostanában meg egyszerűen Radarnak, és ott van még a többi objektum is, a laboratóriumok Agropromban, a föld alatti komplexum a Sötét-völgyben, a bunkerek a Négyes Reaktorblokk környékén… Abban reménykedtek, hogy összehoznak valami borzalmas fegyvert. Aztán a reaktorblokk újra felrobbant! – Dühösen belecsapott tenyerébe a kanállal. – Amikor a század elején ezek a katonai fejlesztések mind elszabadultak, kezdett pokollá válni a környék. Azóta ezeken a helyeken császkálni nemcsak egészségtelen, mint korábban, de kifejezetten életveszélyes…

Mintha csak a szavait akarnák megerősíteni, néhány háznyira tőlünk hátborzongató üvöltést hallatott valami: az éjszakai lények előjöttek vadászni. Ez nem egy vak kutya volt, de még az álkutyának se ennyire égzengető mély üvöltés a hangja. Kalbaszauszkasz észrevehető feszültséggel fordította arra a fejét.

– Ez meg mi? – kérdezte félénken.

– Tudja a fene – válaszolt egykedvűen Tajga. – Valami helyi, éjszakai csúfság. Ne aggódj, zöldfülű! A tűzhöz nem jönnek közel, kivéve az izlomot. Olyat meg jó pár éve, hogy utoljára láttak a Zónában.

– Mi a fene az az izlom? – fordultam felé azonnal, kíváncsi, kanáriszerű fejtartással.

Valójában ennek semmi köze nem volt a kíváncsisághoz, egyszerűen csak már rég ráébredtem, hogy a Zónában nem létezik felesleges információ. Minden meghallott stalker-fecsegés átkozottul hasznos lehet, főleg, ha ismeretlen dolgokról szól. Persze elég valószínű, hogy csak egy idióta helyi legendára akadsz, mint, teszem azt, a Fekete Stalkeré, de ugyanannyi esélyed van meghallani valami igazán fontosat. Ráadásul teljesen ingyen, pedig a Zónában, egyebek mellett, az információnak is megvan a maga ára.

– Ravasz teremtmény – vágta rá Megperzselt, gondosan kevergetve a konzervdoboz tartalmát. – És mindig éhes. Az izlommal nagyon vigyázz, kishaver! Mesélik, hogy a Zóna Gazdáit szolgálják.

– Kik azok a Gazdák? – tettem fel a következő, logikus kérdést.

Nem állt szándékomban addig faggatózni, míg az öregek feldühödnek, és el nem küldenek melegebb éghajlatra. Homályosan hallottam már ezt-azt a mitikus Gazdákról, de további információkra is szükségem volt, hogy átgondolhassam a dolgot.

– Ők azok, akik titokban irányítják ezt a helyet. Talán emberek, talán nem. Senki se látta még őket. – Megperzseltnek határozott fehérorosz akcentusa volt, úgy beszélt, mint aki közben fájdalmasan kapkod levegő után. – Azt tartják, semmi sem történik a Zónában a tudtuk nélkül.

– A Zónának nincsenek semmiféle Gazdái, ne ijesztgesd a zöldfülűeket! – szólt rá Tajga. – Ez mind csak stalker-mese.

– Nem, tévedsz – húzta fel orrát Megperzselt. – A Zónát egyértelműen irányítja valaki. Minden szögletét felügyelik. Érted? A főnököknek rajta kell tartaniuk a kezüket a pulzusán, különben a szögesdrótok mögött kitör a zűrzavar és az anarchia…

– Szerinted itt a szögesdrótok mögött törvény van, és rend? – vágott vissza Tajga. – Ha ezt annak tartod, nézz már körül! Teljes a káosz…

Helyettese ingerülten vitába akart szállni vele, már ki is nyitotta a száját, amikor a fal mögül váratlanul hangos zörgés hallatszott, de ezúttal egész közel hozzánk: valaki óvatosan, de esetlenül, a rengeteg törött téglán csúszkálva közeledett menedékhelyünk beszakadt ajtajához. A szibirják{4} gyorsan felemelte széles, kérges tenyerét: Pofa be, radioaktív kutyatápok!

– Hé, stalkerek! – hallatszott egy rekedt hang a sötétből. – Jó egészséget, zónajárók! Odaengedtek a tűzhöz?

– Jó egészséget, testvér! – felelte Tajga, de kezét nem engedte le. – Fegyvered van?

– Aha…

Kalbaszenko gyorsan megragadta a Vintorezt, de a parancsnok egy figyelmeztető mozdulattal megfékezte. Ha támadni akarna, nem kért volna engedélyt. Ami a katonai stalkereket illeti, nem ülnének le a zónajárókkal csevegni: már kintről tüzelnének, aztán berontanának, és mindenkit arccal a padlóra nyomnának.

Viszont saját automatáját Tajga továbbra is a térdére fektetve tartotta. Csak szükség esetére, ha jól értettem.

– Hányan