Hajdani Őrség

By Vitalij Kaplan

A 18.századi Oroszországban járunk. A nemrég Setétté szentelt, szolgálaton kívüli főhadnagynak, Andrej Polinszkijnak meggyűlt a baja a pétervári feladataival, így áthelyezik az álmatag Tverbe. Azt hihetnénk, csendes, eseménytelen provincia, ám az állóvíz sok meglepetést tartogat. Az ifjúnak eltart egy ideig, amíg ráébred, hogy bácsikája gyalogként használja őt csupán egy kifinomult játszmában, ráadásul olyan gyalogként, amely bármikor vezérré válhat…
A világhírű Őrség-sorozat különleges kötete most a régmúltba repít. Lukjanyenko világa fordulatos, kalandos történetben elevenedik meg, ahol a Másfélék, hihetetlen módon, még színt is válthatnak.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 7, 2020
• ISBN: 9786155859885

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Vitalij Kaplan

Maszty

ASZT, 2016

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Dr. Mund Katalin

Műfordító:

Egri Zsuzsa

Olvasószerkesztő:

Cs. Fehér Katalin

Borító:

Nagy Gábor

ISBN 978 615 5859 88 5

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2016 by Vitalij Kaplan

© Hungarian translation 2019, Egri Zsuzsa

© Hungarian edition 2019, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

ELSŐ TÖRTÉNET

A FEKETE FUTÓ

Prológus

NEM TÖBB ez egy hálószobánál. Lent: pehelypaplan, fentről egy takaró nehezedik rám: durva tapintású, teveszőrből készült, ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen, mint a számtani szabályok. A levegő mindig fülledt, a szag viszont mindig más és más: hol kátrány, amivel a csizmát kenik, hol rozsdás vas, a ló verítéke, odaégett köleskása, rózsa, nedves fa, folyó posványa. A közeli neszek mindig egyformák: halkan megreccsen a padlódeszka, motoszkálnak az ágy alatt az egerek, alig hallhatóan mászik a falon a csótány. A távoli hangok viszont sokfélék. Néha varjak veszekednek az ablak alatt, máskor a farkasok vonyítása hallatszik, olykor meg a fülemüle cifrázza énekét... vagy csak a tücskök ciripelnek unottan... De az is megesik, hogy a zárt spalettán vihar dübörög, a tetőre zápor zúdul, vagy kétkezes fűrész visít... vajon kinek támadt kedve fát fűrészelni éjnek évadján?

De a hangok még csak hagyján, ami sokkal rosszabb, az a gyertya. A gyertya mindig ugyanolyan: olvadt csonk a viasszal becsepegtetett gyertyatartóban, és egy kis láng ég. Nem remeg, nem is moccan – megdermedt, mintha egy festő örökítette volna meg a vásznán. A festő minden bizonnyal őrült – hát ki fest meg egy olyan gyertyát, amely egyáltalán nem űzi el a homályt? Semmit sem világít meg a gyertyatartón kívül. A lángja magas és fehér, de fénye tompa. És van még valami, ami változik a lángban – úgy tűnik, lassan, nagyon lassan kialszik, de sosem alszik el teljesen.

Ki gyújtotta meg ezt a gyertyát? Miért nem tudom levenni róla a szemem, és miért vagyok képtelen felkelni és elfújni? Miért nem titokzatosság lengi körül ezt a gyertyát, hanem inkább unalom, amely az aprón és állhatatosan szemerkélő esőt kíséri? Ilyen esők márciusban vannak, amikor az ég hetekig felhőtakaróba burkolózik. Miért vagyok tisztában azzal, hogy ez a gyertya egy jel számomra, de fogalmam nincs, ki és miért hagyta itt. És főleg – mit jelent?

Kérdések, kérdések... egyre csak tolonganak az agyban, mint az ebihalak a tócsában, és legalább annyira értelmetlenek is. Mindig ugyanazok a kérdések, és soha nincs rájuk válasz. De mi az, ami van? Csak a félhomályba burkolózó szoba, a teveszőr takaró és a fénytelenül világító gyertya.

Aztán felébredsz, forgatod a fejed, és pislogsz... nincs semmiféle gyertya, és nem is lehet, mert ez egy álom. Semmiképp sem jelenthet jót.

De rosszat sem.

1.

FENTRŐL esett valami – vagy korai eső, vagy késői hó... mindenesetre a március komoran ért véget. Meg amúgy az egész kép, ha emberi szemmel nézzük, meglehetősen bánatosra sikeredett. A kiásott gödörtől három lépésre tömeg gyülekezett, a koporsót már felállították: pácolt tölgy, aranyozott fogantyúk, elegáns faragás. Mennyi szépség – és mindez kinek? A gilisztáknak! Száz év sem kell hozzá, hogy a nyirkosság diadalt arasson a fa felett.

A tömeg nyilvánvalóan gyászolt, néhányan, az arcuk színéből ítélve, teljesen őszintén. Főleg a nagybácsi házvezetőnője kínlódott nagyon, egészen belesárgult. Ha megengedték volna neki, hát nekiállt volna jajveszékelve zokogni, ahogy a falvakban bevett szokás. De természetesen ezt senki nem engedte: úgy tűnt, okos emberek a fülébe súgták, hogy egy állami személy temetése komoly dolog, asszonyok jajveszékelését nem tűri. Nem egy cipészt temetünk, nem is a lakatosbódé eladóját, sőt még csak másodrangú kereskedőt sem. Mondhatjuk, hogy ő itt egy állami halott, mindennek illően és nemesen kell történnie.

Nemes lelkű tömegből volt bőven. Igaz, Nyikolaj Petrovics kormányzó nem tette tiszteletét, de maga helyett egy hatalmas koszorút küldött, amelyet széles gyászszalag font körbe, rajta a felirat: „az állam hűséges szolgájának". Viszont a város feje, Pugovkin itt volt, és a nemesség vezető alakja, Konyajev is, meg a négyosztályos iskola igazgatója, Poluektov... a kisebb halakról már nem is beszélve. És hát a hölgyek, magától értetődő módon. Hát kihagyhatnak-e rendes hölgyek egy ilyen eseményt? Hiszen utána egy hónapig azt fogják boncolgatni, ki mit viselt, kire ki hogy nézett, meg hogy Georgij atya, a főesperes hogyan búcsúztatta a halottat... Érthető, hiszen Tver városában unalmas az élet. Tver, a közmondás szerint, Moszkva kapuja (Péterváré meg még inkább), csak hát a kapuban nem időzik sokáig az ember, ki erre, ki arra dobbant onnan.

Georgij atya kitett magáért. Legnagyobb gyertyák, legjobb hangú diakónusok... és a szertartást is méltón vezette le. A búcsúztatás után az egybegyűltekhez intézett beszédet, megemlítette az elhunyt érdemeit, kifejezte reményét, hogy hozzá méltó égi lakhely várja őt odafent a Mennyben...

Érthető, hogy Georgij atya kitett magáért! Hát mennyit áldozott Januarij Apollonovics a templomra! Ráadásul példaértékű hívő volt, megbízhatóan böjtölt, az istentisztelet menetét úgy tudta, mint az egyszer egyet. Georgij atya szomorú szavait hallgatva sokan – főleg hölgyek – még könnyet is hullajtottak.

Nekem viszont komoly erőfeszítésembe került elrejteni a mosolyomat.

Janyik bácsi viszont nem fogta vissza magát. Nem hahotázott teli torokból – ez egyáltalán nem is volt rá jellemző, de gúnyosan heherészett, és eközben finoman remegett az orcája. És hát miért is szégyenkezett volna – amúgy sem veszi észre senki, akinek nem kell.

...Egy hideg és utálatos esőcsepp pont orron pöckölt. Mennyire elegem volt már ebből a márciusi sötétségből, ezekből az eget elfedő felhőkből, a csizmámat borító állandó sárból! Tyimoska majd persze kipucolja, de nem ez a lényeg! Jöhetne már az igazi tavasz! Füvekkel! Pitypanggal! Igen, én azok közül való vagyok, akiknek ilyen fura vágyaik vannak. Ha megtudnák ezt a mieink, a városiak, egészen biztos, hogy gúnyt űznének belőlem.

Időközben a szertartás gőzerővel folyt. A temetés szervezője, a sápadt mérges gombára hasonlító Ivan Szaveljics lehetőséget adott a jelentkezőknek, hogy szóljanak – a rangjuk szerinti sorrendben. Jelentkezők pedig akadtak szép számmal. Mi több, néhányan tiszta szívből beszéltek. Azt hihettük volna, bácsikám állása olyan, hogy némelyek inkább távol tartanák magukat tőle... erre kiderül, hogy tisztelik, és meggyászolják. És közben persze azon töprengenek, hogy kit fognak Pétervárról ideküldeni a megboldogult Sztrikin tanácsos helyére. Meg lehet őket érteni – hiszen nem mindegy, ki lesz hamarosan a Titkos Expedíció itteni irodájának a vezetője. Olyan a mi irodánk itt, hogy a jó szándékú közösség szeretne minél távolabb kerülni tőle... közben pedig az iroda egész közel van hozzájuk, az agyukban lakik... ezért aztán azok, akiknek több az esze, tartják a szájukat.

Szomorúan néztem a koporsóra. A lakkozott fedél alatt, a sötétkék bársonyon feküdt egy magas, szikár öreg. Gúnyolódó, szürke szeme zárva, két keze keresztbe téve nyugodott a mellkasán. A megboldogult becsületes ember volt.

Na mi van, unokaöcsém, kimerültél? – suttogta a bal fülembe Janyik bácsi. Nem fordultam meg, a Homályban amúgy is látszik minden. Úgysem a szemeddel nézel... pontosabban, nem a testi szemeddel. Apropó, sokáig tartott, amíg megtanultam úgy nézni a Homályba, hogy ne süllyedjek el benne. Első tanítóm, Alekszandr Kuzmics megszenvedett velem, az értetlennel.

Mit tegyek, bácsikám, mit tegyek? Hiszen nem szabad megszegni a illemet! –válaszoltam én anélkül, hogy kinyitottam volna a számat. Ki nem mondott szavaim anélkül is belefolytak a fülébe. A Csendes Kötelék varázslata az egyik legegyszerűbb, ugyanakkor a legfontosabb is.

Semmiképp sem szabad! – bólintott Janyik bácsi. Itt, a Homály első rétegében szinte semmit sem változott valódi önmagához képest. Nem az a szikár öregember volt, aminek mások látták... és végképp nem az a holttest, amely a koporsóban feküdt helyette. Egy erős, sovány férfi, aki alig múlt negyven, sötét hajában itt-ott ősz szálak jelentek meg, vékony ajka meggörbül a megszokott mosolyban, bal orcáján egy fehér sebhely cikcakkja látszik – réges-régen egy szablya sebesítette meg, még Erzsébet cárnő korában. Egy percig tartana eltüntetni, apró mágia kellene hozzá, ám bácsikám úgy véli, jól áll neki ez a sebhely.

Ilyennek csak mi, Másfélék látjuk Janyik bácsikát. Az emberek miatt muszáj álarcot ölteni, ráadásul időről időre meg is kell újítani azt. Elvégre nem nézhet ki egy nyolcvanéves negyvennek! Csak mindenféle szóbeszéd tárgya lenne.

Semmiképp sem szabad! – ismételte meg Janyik bácsi, kedvenc, fekete bársonnyal borított karosszékében ülve. Átcipelte valahogy a Homályba... vagy megteremtett ott valami hasonlót. – Ne feledd, több száz szempár figyel téged. Javarészt irigyek. Meghiszem azt, te vagy az egyetlen örökös! Biztos azt számolgatják, mennyit kapsz a végrendelet alapján, és mihez kezdesz majd azzal az őrült mennyiségű tőkével. Na, itt majd kapnak lehetőséget arra, hogy a nyelvüket köszörüljék. Remélem, nem felejtetted el, hogy kell a kártyát a kezedben tartani!

Hogy is lehetne ezt elfelejteni? Már vagy másfél éve látni sem bírom a kártyákat. Illetve ébren igyekszem nem meglátni őket, de az álmaim felett, mint kiderült, nincs hatalmam. Csak a felszentelés napján gondoltam azt, hogy a mágusok mindenre képesek. „Az emberek felett igen, szinte mindenre – rombolta le akkori álmaimat Alekszandr Kuzmics –, de saját magad felett... a sebeket begyógyítani, például, gyerekjáték, de az álmaink felett nincs hatalmunk. "

Bácsikám, mikor tervezed, hogy újra felbukkansz az emberek között? – érdeklődtem, holott enélkül is tisztában voltam azzal, hogy egy hét múlva érkezik majd Tverbe az iroda új vezetője. Pétervárról az a Sztyepan Ivanovics Seskovszkij nevezte őt ki, akitől egész Oroszország retteg.

Gróf Szuhorukov Ivan Szavvics, ahogy ezzel te magad is tökéletesen tisztában vagy, méltóztatik eljönni Tverbe Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére – görbült el a nagybácsi vékony szája. – Így aztán van egy heted, hogy kirúgj a hámból... ésszerű kereteken belül, persze. Mégiscsak gyászolsz, nem illik tivornyázni.

És nem sajnálsz megválni a névtől, amelyet a keresztségben kaptál? – Nem álltam meg, hogy megkérdezzem.

Ami az embereké, az csak az embereké, öcsém... – hümmögött bácsikám. – Meglátod, úgy húsz év múlva te is kénytelen leszel ezt végigcsinálni. Az én helyzetem még jobb is, negyvenévesen estem át a felszentelésen, negyvenévesnek meg sokáig kinézhet az ember, ez valóban az élet közepe. Neked viszont, a húszévesnek még érned kell... tíz év múlva az emberek felfigyelnek arra, milyen fiatalos ez a negyvenes éveinek közepén járó tiszt... tizenöt év múlva gondolkodóba esnek, húsz év múlva meg rosszindulatú pletykák ütik fel a fejüket. Muszáj lesz a személyiségedet megváltoztatni, de hát ezt sem lehet a végtelenségig. Ahogy a Szentírásban áll: „Az ember életkora hetven esztendő, ha erőben van, nyolcvan. " Ezért aztán időről időre muszáj meghalni. Olyan ez, mint a fürdőbe járás, csak ritkább.

Semmi újat nem mondott, ezeket már mind megbeszéltük töviről hegyire. De az életkor életkor marad, még egy Másfélénél is – bácsikám (akinek ugyan én csak a harmadunokaöccse vagyok) mindig is szeretett beszélni, és megesett, hogy ismételte magát.

Vagy színlelt... Tőle kitelik.

2.

AZT, HOGY bekerültem a Nappali Őrségbe, nagybácsikám felügyelete alatt, a sors ajándékának is nevezhetjük. Persze nem kellene feltétlenül hinni a sorsban, ugyanakkor nem is érdemes félvállról venni az ajándékait. Főleg akkor nem, amikor nem túl bőkezű.

Péterváron már karácsony óta nem jöttek össze a dolgok. Elmondhatjuk, hogy egy semmiséggel kezdődött minden.

Az az este néma volt, havazott. Az arcomba csapott a száraz hó, valahol a távolban kutyák ugattak, a házak ablakain tompa fény szűrődött ki. A jó szándékú városlakók behúzódtak a házukba (ezek szerint csak a gonoszok maradtak az utcán – ezt diktálja a logika, amelyet a kadétiskolában oktattak nekünk). Hogy szórakoztassan magam, a színeiket nézegettem – és a logika szégyent vallott. Az egyik felett sárga aggodalom fénylett, mások kék örömöt sugároztak, a harmadik pedig zöld szerelmet... volt persze bordó harag és lila félelem is... de javarészt az alacsonyan lógó éghez hasonló szürkésbarna színű nyugalom volt jellemző. Most legszívesebben a saját lakásomban a kanapén heverésztem volna, forró puncsot szürcsölgetve, semmin sem töprengve. De sajna, úgy tartják, ha a Nappali Őrség tagjai vagyunk, akkor dolgoznunk is nappal kell. Hát persze! Harald ügyelete óránként be van osztva a nap huszonnégy órájára.

–  Idehallgass – rántotta meg Vikentyij a ruhám ujját –, lehetne, hogy egyedül elmész? A munka semmiség, elég ide a negyedik szint is, te meg már a harmadikig is eljutottál. Nahát, hogy elrepült ez az egy év! Emlékszel, milyen voltál közvetlenül a felszentelés után? Egy taknyos kölyök, a hatodik szinten... és lám csak, hogy nekiiramodtál! Senki nem gondolta volna közülünk... Nem kell sok, és te leszel Harald jobbkeze... nem úgy, mint én, aki a harmadiknál aligha viszem többre. A lényeg az, hogy kiválóan boldogulsz nélkülem... cserébe majd valamikor beugrom helyetted.

–  És ha Harald most is figyel minket? – A leheletem páracsíkja egészen Vikentyij sebhelyes arcáig ért. – Hátha egy különös almácskát görget egy különös tányéron, és kacarászik közben?

–  Ő Hatalmas – váltótársam nem hallotta ki hangomból az iróniát –, nincs szüksége varázstárgyakra, a tiszta erő felhasználásával dolgozik... Gondolod, hogy nincs jobb dolga neki, a hatalmas mágusnak, mint minket, az apró jószágokat figyelni? Na, és ha felbukkant egy újabb vad Fénypárti... Péterváron évente félszáz ilyen eset fordul elő. Ha Setétről lenne szó, akkor az már megint más, akkor rá kellene tenni a kezünket, megvizsgálni, milyen haszna lehet... Egy vad Setétre ő maga is előjönne, vagy egy első szintűt küldene, mondjuk, Marta Szemjonovát. Hogy megelőzze a Fénypártiakat. De itt most apróságról van szó. Az a legfontosabb, hogy ráhagyással számold ki a mágiát, hogy később Harald a Fénypártiaknak benyújthassa a számlát...

–  És mi az, ami miatt mellőzni szándékozod az őrségedet? – érdeklődtem bizalmatlanul. Nem mintha annyira vágytam volna a vézna és sebhelyes Vikentyij társaságára, aki fecsegett, ha kell, ha nem, és mindemelett unalmas is volt. Igaza van, nekem ez nem megerőltető feladat, de valami megmoccant legbelül... valami előérzet talán? Még a saját valószínűségvonalamra is vetettem egy pillantást, de a következő órákban minden rendben volt, hosszabb távra előrelátni pedig még nem volt meg a képességem.

–  Van itt egy asszonyka – vallotta be Vikentyij –, egy kupec özvegye, harminckét éves... olyan jó teltkarcsú, élénk teremtés, pont az ínyemre való. Meghívott ma palacsintázni... érted, előbb palacsinta, aztán meg románc... aztán meg megint palacsinta...

Erre megnyugodtam. Vikentyij köztudottan nagy nőcsábász, és mi tagadás, nem csak ő egyedül. Ha már a Sötétek közé tartozol, elveszel az élettől mindent... ésszerű kereteken belül, ahogy ezt a bölcs Alekszander Kuzmics mondaná.

–  Hát legyen, menj palacsintázni – derítettem jobb kedvre Vikentyijt –, de ne feledd: jössz nekem eggyel. Mindenképp behajtom rajtad.

Így alakult hát, hogy a Fénypárti gyógyítót egyedül voltam kénytelen lerendezni.

...Az ember természtesen eltévedt volna ezekben az üres kis utcácskákban, ahol már a lámpások is kialudtak – itt a Nyevszkij sugárútnak se híre, se hamva, ez itt vad környék, egyszerű emberek lakják. Tiszta szerencse, hogy tél van, megfagyott a lábam alatt a szenny, a hó meg beborította... Hogy találja meg az ember a keresett házat félhomályban, hóviharban, kihalt utcákban?

De mi Másfélék vagyunk, a járókelők tanácsaival nem tudunk mit kezdeni, belső látással fel tudjuk magunkban idézni a térképet, amelyen zöld fénnyel világít a cél. Ehhez tényleg csak egy csepp erő kell. Az pedig, hogy megérezz egy viszonylag közel található Másfélét... főleg, ha gyenge... főleg, ha fogalma sincs, hogyan rejtőzzön el... olyan, mint átsétálni az utca túloldalára.

...A vad Másféléről kiderült, hogy nő. Micsoda alávaló gazfickó ez a Harald, szólhatott volna! Illetve, minek is? Elvégre nem egy tüzes hölggyel küldött randevúzni engem és Vikentyijt. Férfi vagy nő – egyre megy. Mozdulatlanná kell tenni a „Kobra csípésével, elvarázsolni a „Sóbálvánnyal, gyorsan kifaggatni, aztán hívni az Éjjeli Őrség ügyeletesét, megírni a jegyzőkönyvet... Nem első alkalommal történik.

A nő Ivaska Metyolkin cipész házában lakott, nem is egy szobát bérelt, hanem csak egy sarkot, amelyet egy lepedő-függönnyel választottak le. Ugyanebben a szobában lakott Metyolkinék három apró gyereke, Ivaska és a felesége, Avdotya pedig egy fal mögött, egy kisebb szobában. Köztudott dolog, hogy a cipészek nem élnek nagy lábon, főleg ha olyan megrögzött iszákosok, mint Ivaska. A bérlőtől származó garas nélkül szűkösen boldogult volna a család.

Mindezt csak később tudtam meg, de addig beléptem a Homályba Metyolkinék kerítése mellett. Hű, de belepett itt mindent a kék moha! Nyilvánvaló volt, hogy tombolnak a szenvedélyek, patakban folynak a könnyek.

Anélkül, hogy kiléptem volna a Homályból, végignéztem a szobán. Itt, az első rétegben az élet nem is annyira tér el a megszokottól, talán csak a színek és hangok hiányoznak, és persze a moha is nő. A szoba hat lépés hosszú, négy lépés széles. A három csöppség az ágyon alszik... pontosabban egy szakadt kabáton, amely a festetlen padlót borította. A szoba egy részét egy meglepően tiszta lepedővel választották le. És fénylik ott valami, ott az ósdi lepedő mögött. Először is – a lélek virága, ahogy ezt Alekszader Kuzmics mondta volna. Nem szívelte az „aura szót, amely nemrég vált a Másfélék mindennapi életének részévé. „Kevesebbet kellene a franciáktól átvenni – morogta. – Elvégre orosz Másfélék vagyunk, van saját nyelvünk, amely egy cseppet sem rosszabb! Elkezdődött valami hóbort, hajbókolás Európa előtt! Nem lesz ennek jó vége!

Felszentelése előtt Alekszander Kuzmics szakács volt Beklimisev grófnál, a francia konyha szerelmesénél.

Kiléptem a Homályból, kivetettem, ahogy ilyenkor illik, a „Figyelmetlenség körét", elhúztam a lepedőt, és beléptem a nyugalmat felbolygató nőhöz.

Nem, nem volt tüzes, fekete fürtös, nagy szemű szépség. Nem volt szőke, pirospozsgás sem. Legfeljebb néhány évtizeddel ezelőtt.

De egy szépség nem is lepett volna meg igazán. Láttam belőlük eleget, főleg az elmúlt év során, kihasználva a Másfélék minden előnyét. De ez... Kővé váltam, és őszintén szólva, néhány másodpercig levegőt sem vettem.

Mert a riadtan megforduló nő a megszólalásig hasonlított az én boldogtalan sorsú édesanyámra, Pelageja Alekszejevnára. Ugyanazok az arcvonások, ugyanaz az orr, arccsontok... de ami a legfontosabb, ugyanazok a szemek: kékesszürkék, beesettek, és ugyanúgy apró szarkalábak övezték. Először azt gondoltam, hogy a vad Másféle nő bűbájt bocsátott rám, de aztán jobban megnéztem a Homályon keresztül, és elvetettem ezt a gondolatot. Nem, nem éreztem varázslatot, és az ereje is legfeljebb a hatodik fokozatra futotta... Nem képes egy ilyen elvarázsolni engem, a harmadik fokozatú Setét mágust!

–  Hát szervusz, Marja Glebovna! – Végre sikerült úrrá lennem a döbbenetemen, és leolvastam a virágról a nő nevét. – Nem kell visongani, nem vagyok gyilkos, nem foglak lemészárolni, és a rongyaidat sem veszem el – biccentettem a kezében tartott varrásra. – Csak beszélgetni jöttem.

–  Ki vagy? – A hangja annyira hasonlított anyuskám hangjára, mint az arca, csak kicsit mélyebb volt. – Mit akarsz tőlem?

És azonnal keresztet vetett.

–  Nem segít – mondtam együttérzőn. – Nem fogok elolvadni, mint viasz a tűz lángjától. Nem vagyok én semmiféle szörny... meg hát nem is ildomos: a Másfélék közé tartozol, és mégis hiszel a mesékben. Na mindegy, hadd mutatkozzam be: Andrej Galaktyionovics Polinszkij, harmadik fokozatú Setét Másféle, Szentpétervár Nappali Őrsége. Mi nem világos?

Minden jel arra utalt, hogy a nőnek semmi sem volt világos.

–  Úgy tűnik, hosszú beszélgetésnek nézünk elébe – ültem le a nő ágyára. – Mindent szépen sorban, a maga idejében... Ami őket illeti – böktem állammal a lepedő felé –, ne aggódj! Mélyen fognak aludni. A cipész és a felesége is. Szóval, Marja Glebovna, létezik egy világ. Vannak benne emberek... és vannak Másfélék... Én Másféle vagyok. És te is.

Sokáig magyaráztam neki, egy fél éjszakán át. Erőtlen kísérleteit, hogy meglepődést vagy felháborodást színleljen, még csírájában elfojtottam. És amikor végre befejeztem, kimerülve dőltem neki a falnak. Ha három napon át nem száll le a lóról egy hadjáratban, akkor sem fárad el az ember ennyire... jól a nyakamba varrta Harald ennek a ostoba nőnek az okítását!

–  És mi van Istennel? – kérdezte a nő halkan, amint szóhoz jutott. – Hagyná Ő ezt? A szent könyvekben vajon az áll, hogy Ő teremtette a Másféléket?

Ó, sokat beszélgettünk erről Alekszander Kuzmiccsal annak idején.

–  Erről nem tudok – vágtam rá. – Nem számol be nekem a terveiről és a gondolatairól. És az, hogy létezik-e ott fent – és államat az alacsony plafon felé emeltem, amelyen épp egy csótány futott végig –, vagy nem, nem a mi dolgunk. Ne tátsd már a szádat, sem mi, Setétek, sem a Fénypártiak nem támadjuk az Egyházat egyetlen szóval sem, keresztet is hordunk. – És itt megmutattam a saját kis ezüstkeresztemet. – És senki sem tilthatja meg, hogy higgy benne. De te Másféle vagy, ezt a sorsot kaptad. Az eseted pedig kivételes, hiszen ritkán fordul elő, hogy egy Másféle adottságaival megáldott ember külső segítség nélkül merül el a Homályban. A Homályból pedig már Másféleként lép ki, Setét vagy Fénypártiként, annak megfelelően, mi uralkodott abban a pillanatban a szívében. Te Fénypárti lettél, de vad. A Nagy Megállapodásról fogalmad sincs, az Őrségről pláne... hát meg is kavartad a dolgokat. Most viszont felelned kell a tetteidért!

–  De hát mi a vétkem? – kérdezte keserű szemrehányással Marja Glebovna. – Hogy egy beteg gyereket talpra állítottam? Hát bűn ez? Mityuska négyéves csupán, előtte még az élet, erre hóbuckákon ugrálni támadt kedve. Ágynak is dőlt utána, a torka is megfájdult... Megsajnáltam nagyon... az enyém is ilyen volt, már huszadik éve, hogy meghalt... ha akkor tudtam volna... most meg elvesztettem az önuralmamat, ránéztem az árnyékomra, az meg mintha csak húzott volna magához, úgyhogy beleléptem, ki tudja, hova...

Micsoda ostoba teremtés! Hát nem elmagyaráztam neki?

–  Hatodik szintű meg nem szentesített mágikus beavatkozás – szorítottam össze az ajkamat –, emberre irányítva. Amúgy feljogosít minket, Setéteket, hogy egyforma mértékű varázslatot alkalmazzunk. Betegséget küldeni emberre vagy jószágra, megbabonázni, megfélemlíteni.

Egyébként, ha jobban belegondolunk, ez már nem is hatodik fokozat! Akárhogy is nézzük, a halál torkából mentett ki egy gyereket. Már csak az a kérdés, Mityuska láza valóban gyógyíthatatlan volt-e. Lehet, hogy magától kigyógyult volna, ha itattak volna vele valami gyógynövényfőzetet... a hétköznapi emberek között vannak igazán kiváló füvesasszonyok, olyanok, hogy a tudásukkal még néhány boszorkányt is megszégyenítenek. Ebben az esetben meg minden egy hajszálon múlott, és Marja Glebovna könnyed mágiája lett a mindent eldöntő utolsó csepp, amely legyőzte a halált.

Az ügy érdekében harmadik fokozatba kellene besorolni... vagy inkább másodikba... A Fénypártiak nem tudnak majd mit mondani: hogy is lehetne leellenőrizni, mi történt a gyerekkel valójában? Már eltelt két hét is azóta.

–  És mi lesz most? – A nő összezavarodott. – Lehet, hogy Mityuskára újra lázat küldenek?

–  Aligha – csitítottam. – Kicsi a valószínűsége. Valaki másra sokkal inkább. Vagy nem lázat... A lényeg, hogy itt most nagyon melléfogtál. Gondolkozz előre, mielőtt valami ostobaságot csinálsz! Azzal kapcsolatban meg, hogy mi lesz veled... Különböző módon cselekedhetünk. Például, most azonnal kihívhatjuk az Éjjeli Őrségből a srácokat, elmeséljük neki a tetteidet... Amúgy meg ők is hibásak, nem vettek észre téged, a fel nem szentelt Másfélét. Vigyenek csak el, vegyenek nyilvántartásba, tanítsanak! És persze megírjuk a papírokat a bűnösségedről. Mágikus beavatkozás.. és nem hatodik szintű, hanem inkább első! Hiszen útját álltad a halálnak, nem csip-csup dolog ez... Akkor mi, Setétek is ugyanilyen jogokat kapunk. Te megmentetted egy ember életét, akkor mi meg elvesszük. Elvégre a vámpírokat is jól kell lakatni. Bármennyire alávaló anyaszomorítók, csak a mieink...

Szusszantam egyet. Ránéztem az elszomorodott Marja Glebovnára. És újra belém hasított: mennyire hasonlít anyuskámra! Nemcsak az arca, hanem az egész viselkedése. Anyuskám persze nemesi származású volt, ő meg – egy egyszerű kispolgár, de mit számít nekünk, Másféléknek, milyen rendekbe osztják magukat az emberek? Meg mit számítanak nekünk, Másféléknek az emberi érzések? Főleg a Setéteknek? A Fénypártiak csak hadd gabalyodjanak bele az erkölcsiség hálójába, hadd szenvedjenek a bűntudattól, hogy a világ ideális... mi viszont okosabbak vagyunk, mi tisztán látjuk, hogy az életet úgy kell elfogadni, ahogy van. Rózsaszín köd nélkül.

A csendben jól hallatszott a csótányok lábainak halk kaparászása.

–  De lehet másképp is – törtem meg a hallgatást. – Elvégre is ki a hibás? A Fénypártiak. Nem vettek észre egy embert, akinek Fénypárti Másféle adottságai vannak. Egy Fénypárti Másféle magától lett felszentelve. A Nagy Megállapodást senkinek nem állt szándékában megszegni. A mágikus beavatkozás saját erejéből nem haladhatta meg a jelenlegi fokozatot. Nos, hatodik fokozat, mondhatjuk azt is, hogy apróság. Ha ilyen apróság miatt acsarkodunk az Éjszakai Őrséggel, azzal magunkat alázzuk meg. Ismertem egyszer egy őrülten fukar földbirtokost. Ha hiszed, ha nem, a földről felszedegette a zsinegdarabokat, és egy zsákba gyűjtötte, a zsákra meg azt hímeztette: „Semmire sem jó zsinegecskék". Minden szomszédja rajta szórakozott! Ezért aztán a következőt fogjuk tenni. Én, a Szentpétervári Nappali Őrség munkatársa, információt kaptam egy nem regisztrált Másféléről, aki anélkül hajtott végre apróbb mágikus beavatkozást, hogy ezzel a Megállapodást meg akarta volna szegni. Miután a helyszínen meggyőződtem arról, hogy valóban ez a helyzet, az Őrség munkatársának hatalmával iktatójegyet helyezek el a Másfélén, és felszólítom, hogy a holnapi nap folyamán jelenjen meg a Szentpétervári Éjszakai Őrségnél, hogy felvehessék belső nyilvántartásba. Nos, melyiket választod?

Természetesen itt egy kicsit túlzásba estem. Elvégre nem alakváltó ő, meg nem is vámpír, meglehettünk volna iktatójegy nélkül is, és elég lett volna egy regisztrációs bejegyzés a virágába... de nagyon szerettem volna megmutatni neki, mennyire komolyan veszem a dolgot.

Hogy melyiket választotta, a legostobább is kitalálja.

–  Csak el ne feledd, az iktatójegy kicsit fájdalmas dolog – figyelmeztettem. – Ilyen ez a mágia.

–  Na, engem ugyan meg nem ijesztesz... – morogta a nő, és szemmel láthatóan megnyugodott. – Megboldogult férjem korbáccsal meg vesszővel tanított. De tűrtem. Az iktatójegyet is kibírom valahogy. Csak nehogy valami nyavalyát küldjenek a kisgyerekre...

...Hát ezt meg minek csináltam? Szánalomból? Mi vagyok én, Fénypárti? Teszek rá, hogy hasonlít az arca anyuskámra! Különben is, az egész, Másféle létezés előtti életemet el kellene felejtenem.

És akkor még fel sem merült bennem, milyen következményei lehetnek ennek az egyébként jelentéktelen esetnek.

3.

WEHENMACHER ezredesnél játszottunk. A legválogatottabb társaság gyűlt itt össze – Jegor Fomics, a tölgyfa hordóra hasonlító rendőrfőnök, Nyikolaj Gavrilovics, az öregecske gróf, aki már majd fél évszázada él Tverben anélkül, hogy kitette volna innen a lábát, aztán még két ideérkező földesúr, akiknek a birtokai vagy harminc versztára helyezkedtek el a várostól – Szorokin és Gutnyikov, mindketten szikár, hegyes arcú férfiak, akik némiképp orosz agárra emlékeztettek. Egyébként ki nem állhatták egymást, és régóta pereskednek valami ártéri telek miatt.

És mindenki mérhetetlenül fecsegős. Ahogy kell.

A hetedik, magától értetődő módon, az iroda új főnöke, Ivan Szavvics Szuhorukov gróf volt, aki tegnapelőtt méltóztatott megérkezni a fővárosból. Kicsit magasabb volt az átlagosnál, fővárosi divat szerint öltözködött, de azt azért nem lehetett mondani, hogy piperkőc módjára, parókája bebodorított fürtjei valamivel a lapockája alatt végződtek egy kis fonattal. Hosszú és vékony ujjaival finoman dobolt a vörösfából készült asztallapon. Ajka könnyed mosolyra görbült, szürke szeméből fáradt jó szándék áradt, bal orcáján pedig, egy porosz szablyának emléket állítva, fehér, cikcakkos sebhely kígyózott.

–  Nos, uraim, kezdhetjük? – javasolta Johann Karlovics ezredes. – A malváziának később is hódolhatunk.

Teljesen igaza volt. A játék komoly dolog, a borral nem összeegyeztethető, főleg ha nem filléres tétekről van szó. Mindig is tisztában voltam ezzel, de aztán tavalyelőtt nyáron... Nem akarózott emlékeim ezen ajtaját kitárni. Természetesen könnyedén kivethettem volna valami bűbájt, és akkor az ajtó el is tűnik. Kivethettem volna, de nem akartam. Hogy ostoba makacsságból vagy büszkeségből – nehéz lenne eldönteni.

Az ezredes udvari szolgája, a fiatal lakáj, Filka, gazdájának biccentésére behozott egy bontatlan paklit, feltépte a csomagolást, és ügyesen megkeverte a kártyákat. Csak nem hamiskártyást nevelt belőle Johann Karlovics? Nem nehéz a végére járni. Kicsit hunyorogtam, a Homályon át néztem Filkát. Nem, a lelke virágából semmi ilyesmit nem lehetett kiolvasni. Persze zavaros kis virág ez – a lakáj meg-meglopja gazdáját, a konyhalányt is állandóan fogdossa... és persze nekünk, az Irodának is jelentést tesz az uraságról... de hogy a kártyákkal csalna, arról szó sincs!

Elkezdtünk játszani. Nem kellett sietni, mert ki pipázott, ki ezüst tartóból szippantotta fel a jó öreg török dohányt, más meg magas falú pohárból iszogatta a meggyszínű malváziát. És persze fecsegtek. Még szép, a fővárosból érkezik az álmos Tverbe valaki, ráadásul nem is vendégségbe, hanem az is megeshet, hogy örökre, és egy ilyen kemény beosztásba... Érthető, hogy az egybegyűltek le nem vették a szemüket Szuhorukov grófról, az államtanácsosról. Szívesen, de óvatosan beszélgettek. Elmesélték a helyi pletykákat, panaszkodtak az időjárásra – nem csak nekem mentek az agyamra ezek az állandó esőzések –, de a fővárosi hírekről csak óvatosan kérdezgettek.

Egyébként Ivan Szavvics hamar a társaság lelkévé vált. Akkor nevetett, amikor kellett, ahol meg úgy kívánta a helyzet, megrendülten ingatta a fejét, máskor meg zsémbelődve biggyesztette le vékony ajkát... de a legfontosabb az, hogy jó szándékot sugárzott.

Ami a leginkább szórakoztató – bácsikám ehhez nem használt mágiát. A hétköznapi emberi viselkedés művészete... mindenki elsajátítja hetvenévnyi szolgálat során, ha nem teljesen ostoba.

Kezdd el! – susogta nekem a Csendes Kapcsolaton keresztül. – És több ifjonti, pimasz magabiztosságot kérek!

Emlékeztetni sem kellett volna erre, elvégre minden meg van írva előre.

Ez az, amitől visszavonhatatlanul megfosztott a Másfélévé válás – a játék élvezete. Milyen szenvedélyről vagy kurázsiról lehetne szó, amikor a „Bubi szem képessé tesz arra, hogy lásd az ellenfeleid lapjait, és legalább ennyire egyszerű a „Zöld sisak is, amely tájékoztat az összes szándékukról. Ha pedig a kicsit ravaszabb, ám még mindig egyszerű „Tanácsok hatalmát" használod, akkor az embereket a neked kedvező lépésekre ösztönözheted. A játék egy unalmas számtanfeladattá válik, amelyhez még csak ész sem kell, csak pontosság. Persze az is lehet, hogy nem használsz semmit, csak emberi módon játszol – de ha tudod, hogy bármely pillanatban, amint Fortuna elfordul tőled, mágiához folyamodhatsz, elvész az élvezet.

A Másfélék közötti játék megint más. Ilyenkor a partnerek bármilyen mágikus befolyást azonnal észrevesznek. És a gyertyatartó helyett „Sarlós kalapácsban" lesz részed. Igaz, alig másfél évig a felszentelésem után nem volt rá alkalmam, hogy lássam, ahogy a Másfélék szórakozásból játszanak egymással. Az emberekkel játszani már más, de az nem szórakozás, hanem munka.

Pont, mint most.

Ránéztem „Bubi szemmel", kinek milyen kártyái vannak. Nos, Jegor Fomicsnak azt sugalljuk, hogy dobja le a dámát, Gutnyikov úrnak azt, hogy inkább tartsa meg a pikk bubiját, nekem elő kell rukkolni a treffel.

Hogy mennyire irigyeltek! Fortuna nemhogy a kedvemben járt, egyenesen a tenyerén hordozott. Én pedig, kegyeltjéhez illően, elterpeszkedtem a karosszékben, félreérthető vicceket sütöttem el Nyikolaj Gavrilovics rovására, aki a költészet terén tett kísérleteket. De sajnos nem egy Gyerzsavin ő, nem Szumarokov, és még csak nem is Tregyiakovszkij. Különösen tetszett az alábbi próbálkozása:

Bolyongván álmaik homályában a költők,

Múzsát remélnek, de te légy, ki elkapja őt!

Szemtelen legyekként kacérkodnak a testetlenek,

Hogy a lélek a legkínzóbb büntetést kapja meg!

Igazából a rendőrkapitánynak is kijutott tőlem, meg a ház urának, Johann Karlovicsnak is, akinek a bíborvörös, kék erekkel átszőtt orra önálló életet élt az arcán, és úgy tűnt, hogy akár le is tudna válni a helyéről, hogy kirándulni menjen. És mindenki úgy kezelné, mint magát Johann Karlovicsot.

Ezeket a badarságokat úgy osztottam meg a társasággal, mintha csak mellékes dolog lenne, miközben a malváziát szürcsölgettem, és ujjaim csettintésével hívtam oda Filkát, hogy töltse megint tele a poharamat.

A lapjárásom kedvező volt, a nyereményem, amelyet egy fekete palatáblára krétával írtak fel, egyre csak növekedett, és az összeggel együtt nőtt a jelenlévők irigysége. De tényleg, hogy lehetséges ez? Egy minden lében kanál fiúcska, egy pétervári kis mitugrász, aki idő előtt hadnagyként vonult vissza... csak hadnagyként... erre tessék: meghal a gazdag nagybácsija, és a vagyonának egyetlen örököse, mint kiderült, ő. Minden az övé: három ház a városban, két földbirtok a Tveri kormányzóságban és egy a novgorodiban, ötszáz jobbágy, és azt beszélik, hogy nem kevés pénz is – részben bankjegyek formájában, részben pedig arany dukátban. Hát nem igazságtalanság? Jobb lett volna, ha a megboldogult Januarij Apollonovics valami kolostorra hagyta volna a vagyonát... könnyebb lenne elviselni! De nem! Ehelyett itt ez a húszéves taknyos, akinek fogalma sincs, hogy az idősebbeket tisztelni kell, és ő kapott meg mindent! Ámbár úgy tűnik, hogy hamar elherdálja, amit kap. Harmadik napja mulatozik Kuljebjakin fogadójában, elvert már nyolc arany dukátot, cigányt is felbérelt medvéstül... a medvét vodkával itatta... Lizavetát, a konyhalányt a falhoz állította, és késeket dobált köré, miközben azzal kérkedett, milyen pontos a keze! Kész csoda, hogy nem találta el! És ami a legszomorúbb, ezt a pimaszt még megszorongatni sem lehet, mert a megboldogult öreg Januarijnak volt annyi ideje, hogy felvegye unokaöccsét az Expedícióba. Teszel neki egy megjegyzést, ő meg beperel téged felségsértésért... és próbáld meg a kínpadon az ellenkezőjét bebizonyítani!

Mindezt úgy olvastam ki a lelkük virágaiból, mint egy nyitott könyvből, amelyet nagybetűkkel írtak. Leginkább Andrej Mihajlovics Szorokin háborgott. Egy régivágású férfi, a szigorú elvek embere. A vagyona másfél száz lélek volt, valójában viszont alig voltak százan... a földbirtok elzálogosítva, felesége egy aljas dög, a lányainak meg hozományt kellene összerakni... erre itt ez a pétervári, és csak nyer, egyre csak nyer! Érzései, csakúgy mint mindenkié ebben az agyonfüstölt ebédlőben, úgy hullámzottak, mint a Néva az éppen esedékes áradás idején. A Homály első rétegében ragadozóként mocorgott a kék moha, elszívta az emberekből áradó erőt. Ami azt illeti, én is felhasználtam belőle. Ne vesszen kárba a jóság. Főleg a Nappali Őrség érdekében...

Magától értetődő, hogy ez nem volt sokáig tartható. Fortuna – változékony kedélyű nőszemély, és amikor a nyeremény ezerre rúgott, lelassítottam a szerencsémet. Először a rendőrkapitánynak kedvezett a lapjárás, aztán Johann Karlovicsnak... az utálatos Szorokinnak nem segítettem, hadd veszítsen... negyven rubel elég, elvégre nem vagyok egy vadállat. Ivan Szavvics grófnak viszont, aki már ötszáz rubel veszteségnél tartott – de még csak csalódás sem látszott az arcán! –, egyre többet segítettem.

Egy óra múlva finoman kivezettem a játékból mindenkit, Szuhorukov gróf kivételével. A harc, amelyet sóváran figyelt a másik öt ember (Filka lakájt nem számítva), kettőnk között alakult ki. A kártyák gúnyolódtak rajtam, én meg a kártyákon, a fekete táblán az én részemen egyre csökkent az összeg, én meg, ahogy ez egy szenvedélyes törtetőtől elvárható, jóval többet kockáztattam, mint kellett volna.

Előbb a novgorodi tulajdonomtól váltam meg – azt kevésbé sajnáltam. Aztán a másik kettőtől is. A továbbiakban a tveri házakban szolgáló embereimre került a sor, aztán magukra a házakra... itt kellett volna megállnom nekem, az ostobának, de én nem adtam fel, és hangosan szólongattam a tovalibbenő szerencsémet. Lehet, hogy nem volt túl művészi alakítás, de ezeknek megteszi.

Majd eljött a bankók ideje, aztán meg az arany dukátoké is. A játék akkor ért véget, amikor nagybácsikám örökségéből csak két és fél ezer értékű papírpénzem maradt. Arra épp elég, hogy egy kisebb házra szert tegyek, meg vegyek még ezt-azt. Minden úgy alakult, ahogy megbeszéltük.

A publikum valószínűleg túlságosan meglepődött volna, ha – ésszerűség jeleit mutatva – abbahagyom a játékot. Ezért aztán Ivan Szavvics gróf sietett a segítségemre.

–  Hadnagy, talán elég lesz mára. Mert a végén még a nadrágját is el találja veszíteni, és akkor, már megbocsásson, hogy szándékozik majd nélküle állami szolgálatra jelentkezni? Úgyhogy fejezzük be, ne kísértse a sorsát! A sors nem szereti az efféle bánásmódot, és kegyetlen büntetéssel válaszol... amiről épp ön is megbizonyosodhatott az imént. Meg kell jegyeznem, kár, hogy ennyi bort ivott... ahogy az Írásban is áll, „Ne igyál annyi bort, hogy részeg legyél tőle!" A nyereményemet meg majd holnap intézzük el hivatalosan, ahogy kell, hívunk majd hivatalnokot is. Remélem, hadnagy, nem szükséges elmagyaráznom, hogy a becsületbeli tartozás felette áll a törvényes tartozásnak.

A látszat kedvéért grimaszolni kezdtem, de aztán némán bólintottam, és elhagytam az ezredes vendégszerető házát. Gyalog mentem, mivel a hintót, a lovakat és Vaszjatka kocsist is elveszítettem. Ezt csak úgy, záróakkordként.

De minden remekül alakul. Mi Másfélék vagyunk, hatalmunkban vannak a mágikus erők, ezeket az emberkéket mind hamuvá tudnánk varázsolni, vagy kővé változtatni, kényszeríthetnénk arra is őket, hogy a lábunk előtt csússzanak, és nyalogassák a csizmánk talpát. De nem szabad. „Nem szabad egy közösségben úgy élned, hogy közben független is légy tőle", magyarázta nekem előző nap Janyik bácsikám. A törvényt tisztelni kell... legalábbis amíg muszáj. Elvégre hogyan juthatott volna megint hozzá tisztességesen megszerzett vagyonához, amikor Szuhorukov gróf alakjában visszatért előző posztjára? Persze voltak különböző variánsok, de az emberek szemében a legmeggyőzőbb az, amit az imént előadtunk. Az ifjú unokaöcs végrendelet szerint megörökli nagybácsija teljes vagyonát – nagyon rövid időn belül elkártyázza. És ki nyeri el tőle? Nyilvánvalóan a tveri Titkos Expedíció feje, az új elöljáró, Ivan Szavvics gróf. Nem az utolsó garasig, a közösség értékelje csak a gróf jószándékúságát, aki nem szándékozott könnyen szerzett tulajdonából teljesen kiforgatni a hadnagyot. Akinek, a publikum nagy örömére, végre hátat fordított a szerencse. És akiről kiderült, hogy nem velejéig romlott – kártyaadósságát kifizeti, holott hivatkozhatott volna az uralkodónő egy régi rendeletére. Kópé ugyan, de mégiscsak jó szándékú ifjú, nemesi vér...

Egyébként néhány hónap múlva, amikor Tver és a környék egész tisztelt társasága töviről hegyire megvitatja ezen esetet, amikor minden fogadóban újra és újra elmesélik, mi hogyan történt, amikor minden feleség, anya, nagynéni és nagymama átrágja a hírt, mint a kutyák az eldobott csontot – még meg is fognak sajnálni. Ilyenek az emberek, lakik a szívükben valami, amit ők maguk nemeslelkűségnek hisznek, holott valójában ez felsőbbrendűség. Kellemes érzés lesz nekik sajnálni engem – engem, aki mindent elveszített, aki szinte koldusbotra jutott. Velük nem történhet hasonló, velük minden rendben... és miközben engem sajnálnak, el lehetnek ragadtatva maguktól.

Ezt egyébként szintén a nagybácsim magyarázta el nekem – nagy ismerője volt az emberi természetnek. Mintha nélküle aztán rá nem jöttem volna...

4.

JANYIK bácsi irodája szerényen, régi módi szerint berendezett helyiség volt. Nem láttam sem jegesmedve bőrt a padlón, sem háromfejű krokodilt, amelyet spirituszba zártak egy nagy üveggömbben, de még csak egy állóórát sem, amelynek számlapját tizenhárom részre osztják, a mutatók pedig ellenkező irányba mozognak. Szokványos, vörösfából készült bútorok, látszólag Nagy Péter idejéből, a padlón szokványos buharai szőnyeg, az ablakkal szemben a falon, aranyozott keretben egy általam nem ismert festő képe. A képen a mi uralkodónőnk a Téli Palota tróntermében ül egy magas széken, előtte pedig a földön elterülve Jemelka Pugacsov, a tolvaj és lázadó fekszik. Mindig, amikor ránézek erre a képre, gúnyos mosolyra húzódik a szám. Hiszen mindenki tudja, hogy az uralkodónő beszélgetett is a gonosztevővel, de nem Péterváron, hanem Moszkvában, röviddel a kivégzés előtt. De Janyik bácsi értetlenkedéseimre szárazon csak annyit felelt, hogy az alkotónak jogában áll elrugaszkodni az élet igazságaitól, és létrehozni a vásznon a saját világát. Amelyben még ennél is cifrább dolgok történhetnek. Főleg, ha az adott alkotó egy Setét Másféle.

A festő valóban létrehozta a saját világát a vásznon: a Homály első rétegében