Alsó határérték

By Janusz A. Zajdel

Hogy ​boldogulnál egy olyan világban, ahol a virágzó korrupció legfőbb eszköze az emberek IQ-szintje?
Argoland futurisztikus városállamának társadalma a polgárok intelligenciahányadosa szerint tagozódik szigorú kasztrendszerbe. Ez alapján kapják fizetésüket is, amit mindenki pontokban kap, és a Kulcsán tárol, ezen az elektronikus berendezésen, amely személyi adatait is hordozza, valamint egészségügyi állapotát is folyamatosan megfigyeli.
Adi Cherryson, gúnynevén Sneer minden eszközzel próbál beolvadni környezetébe. Kerüli a feltűnést, még az értelmi szintjét is alacsonyabbnak tetteti, csak hogy a hatóságok békén hagyják. Háborítatlansága azért is fontos, mert a gazdaság fekete ágazatában dolgozik, más emberek intelligenciatesztjét segít meghamisítani a kedvezőbb besorolás érdekében.
Amikor aztán elveszti a Kulcsát, egyszeriben megszűnik kiváltságos helyzete, meg kell járnia a társadalom legmélyebb bugyrait, és a hatóságok is érdeklődni kezdenek iránta. Egy titokzatos nő nyújt neki segítő kezet, és fölfedi előtte zárt társadalmuk rejtett arcát.
Janusz A. Zajdel a lengyel tudományos-fantasztikus irodalom Stanisław Lemhez hasonlóan ikonikus alakja, számos díjat nyert, sőt maga is egynek a névadója. Művének megjelentetésével jelentős adósságot törleszt a magyar könyvkiadás.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 6, 2020
• ISBN: 9786155628931

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Janusz A. Zajdel

Limes inferior

SuperNOWA, 1997

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Nemere István

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Nagy Gábor

Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez. Ez a kiadvány a szerző nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehető felelőssé az abban foglaltak bárminemű felhasználásért.

ISBN 978-615-5628-93-1

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 1982, 2018, Janusz A. Zajdel jogutódjai

(Jadwiga Zajdel és Joanna Zajdel-Przybył)

© Hungarian translation 2018, Nemere István

© Hungarian edition 2018, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

„Még nem túl késő keresni egy jobb világot."

(Alfred Tennyson)

A víz fölött finom pára keletkezett – vonala lágyított a város kemény körvonalain. A panoráma innen nézve szürke sáv benyomását keltette, felül fantáziadús cakkokkal, valahol a víz és az ég határán. A hajó könnyedén himbálózott, a kicsiny hullámok szabályos időközökben csapódtak a palánknak. A hullámzás és a víz csobogása lustává tette a férfit.

„Az emberek túl sokat követelnek az élettől – meditált Sneer a csónak orrán fekve. – Majdnem mindenki azt hajszolja, általában sikertelenül, amit egyszerűbben és könnyebben is elérhetnének. Boldogok és elégedettek szeretnének lenni, de előbb nem járnak utána, mit is jelentenek ezek a szavak. Nekem, például, a boldogság egészen jó megvalósítása az a pillanat, amikor a hátamon fekszem, a hullámok ringatnak, és felmelegítenek a napsugarak… Ilyenkor érzem, hogyan folyik az idő. A hullámok ritmusa, hogy az egyetlen folyamat körülöttem az idő múlása; a semmi mással ki nem töltött, elvont idő, amit egyedül a palánkot döngető kis hullámok töltenek meg. Ha megengedheted magadnak, hogy ne számold a hullámokat és a múló perceket, ha az idő múlása nem kelt benned pánikot – akkor vagy igazán boldog."

Kinyitotta a szemét, és a fejét fel sem emelve végignézett a tavon. Úgy tűnt, hogy Argoland több millió lakosa közül csak kevesen osztották Sneer nézeteit a boldogságról. A látókörében csupán néhány vitorla és két motorcsónak volt, ezek is lustán sodródtak kikapcsolt motorral. A többi boldogság-vadász ott nyüzsgött abban a szürke szalagban, ami elválasztotta a Tibigan-tó mélykék vizét a felhőtlen égbolttól a nyugati látóhatáron.

„A boldogok nem számolják az órákat – jutott eszébe a régi mondás. – Ebben lehet valami, ha már régóta mondogatják. De én ezt másképpen fogalmaznám meg: boldogok azok, akiknek nem kell törődniük a múló idővel."

Ebben a helyzetben, amikor mindenkinek jut élelem, ruha, lakás, sőt szórakozás is, az idő önmagában érték lesz, és többé már nem csak az élet mozgó háttere, ami menthetetlenül elúszik a sebesen robogó vonat ablakai előtt. Az idő a valóság legfőbb eleme, nélkülözhetetlen része a létezésnek… de az emberek mintha ezt nem vennék észre, nem értékelik az idő jelentőségét és értékét. Még mindig azt az ókori szöveget hajtogatják, hogy „az idő pénz. Miközben a „pénz szó kiüresedett, elhalt a társadalmi változások közben. De lám, az általános szemléletben még mindig ott tengődik ez az ostoba, primitív megközelítése az időnek.

„De miért? Nyilván azért – adott választ Sneer a saját kérdésére –, mert az emberek túlnyomó többsége buta és primitív alak. Mert hát tényleg olyan nehéz lenne belátni azt az igazságot, amihez ő, Sneer már régen, még diákkorában eljutott: az idő egyszerűen maga az élet. Az élet egy korlátozott idő-darab, amit úgy kaptál, mint egy tiszta lapot, teleírhatod, vagy összegyűrheted, és kidobhatod a szemétkosárba. Az idő: élet. Minden ember élete olyan egyedi és drága, hogy ostobaság lenne azt átszámítani bármilyen más anyagiakra.

Mivel pedig a két fogalom: idő és élet oly elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyetlen emberi lét vonatkozásában ugyanazt jelentik, hát a »szabadidő« fogalma azonos a »szabad élet« fogalmával.

A szabadidő pedig az, amivel saját belátásunk szerint rendelkezünk. Az ember legnagyobb vagyona az idő, ami még marad számára, miután teljesítette a kötelességeit a társadalom iránt, és megszerzett magának minden anyagi feltételt a további létezéshez."

Az ideális szabadságot tehát az a helyzet jelentené, amikor az ember rendelkezik a teljes ideje felett. Sneer következetesen közeledett ehhez az állapothoz: az argolandi törvények szerint a társadalom számára már nem kellett időt áldoznia. Az osztály, amelynek tagja volt, tagjait nem kötelezte foglalkozásokra. Viszont személyes találékonysága és tehetsége révén a minimálisra korlátozhatta az időt, amit fel kellett áldoznia arra, hogy megszerezze az alapokat a szabadidő eltöltésére. Amit nevezhetünk szabad életnek is.

Azt a tényt, hogy sokkal jobban és kényelmesebben élhet, mint ugyanazon osztály más tagjai, Sneer nem tartotta bűnös dolognak. Abban a társadalomban, amelybe beleszületett és élt, a „maximális kényelem és szabadság minimális erőfeszítéssel és kötelességgel" elv egyenesen cél volt, amelyet a társadalom minden osztály tagjainak kijelölt.

Sneer úgy vélte, csak egy… na, talán két lépéssel jár a társadalmi helyzete előtt, kicsit megelőzve a statisztikai átlag negyedosztályúakat, akik arra mennek, amerre ő is, csak amazok kicsit lassabban. Márpedig tudjuk, hogy a történelem tiszteli azokat, akik megelőzik a korukat, bár a kortársak nem ismerték el őket.

Egy oldalszél erősebben meghimbálta a hajót. A hátán fekvő férfi ösztönösen kitárta két karját, nehogy a hűvös vízbe csússzon. A tenyere egy lány naptól meleg combjára talált – róla csaknem elfelejtkezett a nagy filozofálgatás közepette.

Amúgy az a lány csak egy fölösleges kellék volt a jachton. Sneer senkit sem akart elvinni a mai kirándulásra. A boldog idők múlását általában magányosan szereti élvezni. Az emberek – különösen a lányok – társaságából elege volt Argoland színes-zajos dzsungelében, a zsúfolt lokálokban, az utcákon, a szállodai szobákban… Csak megszokásból intett annak a lánynak, aki mohón figyelte a férfi mozdulatait, amikor ma délben elkötötte a hajót a jachtkikötőben. Már egy perccel később megbánta a hívó mozdulatot, de késő volt: a lány máris a poggyásztartóba lökte a strandtáskáját, beugrott a vízbe, és odaúszott, egy pillanat, és elkapta a jacht palánkját.

Meglehetősen jó külsejű példány volt: fiatal, maximum húszéves, telt formákkal, a bőre szépen barnára sülve. De Sneer már sok hozzá hasonlót látott ahhoz, hogy különösebben lázba jöjjön. Szerencsére a lány nem volt fárasztó útitárs. A férfinak semmit sem kellett tennie azért, hogy, amint kiértek a hullámtörők közül, rögtön lekapja a bikini felsőrészét – bizonyára úgy gondolta, ez a minimum fizetség azért, hogy Sneer felvette őt a hajóra. Ám később, amikor a lány a jacht orrában napozott, semmivel sem zavarta meg a férfi gondolatait. Igaz, méretes keblei a hajó ide-oda dőlésénél belógtak a férfi látóterébe, de csak ennyi volt.

Bár kevés mondatot váltottak a lusta himbálózás órái alatt, Sneer megtudta, hogy a lány neve Gracia, történettudományt tanul, specialitása a modern kor etikai gondolkodása.

Aligha volt ideje annak, hogy Sneer a feleannyi idős diáklánynak bemutassa saját, meglehetősen eredeti és botor etikai elveit. Más témák pedig nem jöttek elő, Sneer hát hamarosan visszasüllyedt töprengéseibe. Az idő múlásától nem fertőzött elmélkedése annyira magával ragadta, hogy csak a lány véletlen érintése értette meg vele: nincs egyedül a hajón.

A lány az érintést mint a következő tettek előjelét értelmezte, megszorította a férfi ujjait, ám Sneer nem folytatta a játékot.

– Visszamegyünk – mondta hűvösen. – Megéheztem.

Már a következő pillanatban megbánta ezt a vallomást, mert a lány sokat várva megkérdezte, hová mennek vacsorázni. Sneer nem volt zsugori, olykor szeretett is nagy számlákat fizetni egy jó étteremben egy-egy szép lánnyal elköltött vacsoráért. Ez kiemelte őt a kollégák soraiból, és voltaképpen reklámköltség volt. De már tudta, hogyan végződik a dolog: a lány nyilván viszonozni akarja majd valamivel a vacsorát, és ismerve az egyetemisták sovány pénztárcáját, a viszonzás csak egy jól meghatározható módon történne. De Sneernek ma nem volt kedve nőt vinni a szállodai szobába.

– Nos… – mormolta, és a kezében forgatta a Kulcsot, mintha véletlen lenne, de úgy tartotta, hogy a lány észrevegye rajta a számot. – Talán elmegyünk a bulvárra…

Graciát nem zavarta, hogy Sneer csak Négyes. Éppen ellenkezőleg:

– Azt hittem, legalább Kettes vagy. Még sohasem láttam olyan Négyest, aki egy jachtot bérel legalább hat órára – mosolygott, és Sneer csak most vette észre, hogy a lánynak csodaszép szürkészöld szeme van. – Nagyon ügyes Négyes lehetsz, ha telik neked ilyesmire!

Láthatóan készen állt az ismeretség folytatásának bármelyik változatára a véletlenül megismert férfival, mert amikor a parton kihúzta a strandtáskájából a kopott farmert és a gyéren méretezett blúzt, kiesett belőle egy fogkefe.

– Számomra az osztályba sorolásnak nincs jelentősége – mondta, miközben öltözött a mólón. – Azzal, ami nekem van, lehetnék tanítónő… esetleg tévés újságíró. Szóval legszívesebben Négyest szeretnék kapni, és sok szabadidőt.

– Ühüm – mormolta Sneer gúnyosan. – Ha az ember lánya fiatal és szép, elég a Négyes és egy kis pimaszság.

– Soha nem voltak nagy vágyaim – vont vállat a lány, miközben figyelmesen nézte a férfi arcát, aztán hozzátette: – Azt hiszem, nem nagyon tetszem neked. Nyilván jobban szereted az értelmiségieket.

Sneer érezte a hangjában a csalódást, és mert lágyszívű volt, hát félkarral magához ölelte a lányt, és elindultak a centrum felé. Tudta előre, hogy ez lesz a vége. Mint Négyes, nem is hazudhatná, hogy holnap reggel korán kell munkába mennie… A lány tulajdonképpen nem volt rossz, és talán tényleg nem volt elég pontja, hogy vacsorázzon. Sneer jól emlékezett a saját anyagi problémáira az egyetemi évek alatt, no, és mindig szerette a fiatalokat – különösen azok nőnemű felét.

* * *

Filip a szokásosnál jóval később ébredt, gépiesen az órájára pillantott, és máris elöntötte a hideg verejték. Mindig ez történt, amikor megállapította, hogy megint elkésik a munkából. Már hányingere volt attól, hogy ismét magyarázkodjon a személyzeti főnök előtt. A helyzete nem volt a legjobb: egy ideje már rebesgették, hogy sokakat ki fognak rúgni, és az is világos volt, hogy a hozzá hasonlók nehezen kapnak munkát. Amikor befejezte az egyetemet, nem volt ezzel semmi gond; még néhány Négyesnek is jutott állás. Most meg már a Hármas sem adott erre garanciát.

A belső időérzéke megsúgta neki, hogy ez bizony nem egy munkaszüneti nap. Az agya valahogy lelassult, mintha csökkentett fordulatszámmal dolgozna, gyanúsan nehéz is volt a feje. Gondolatban már látta előre, ahogyan ijedten és megalázva kúszik a személyzetis ajtaja felé, a fejében már megjelentek a különféle ötletek arra, mivel magyarázza majd a késést… Hirtelen eszébe jutott, hogy mi a helyzet. Nyugodtan befordulhat a fal felé, még alhat pár percet – ez a pár perc a legjobb az egész alvásban –, és még az is eszébe juthat, mit is álmodott az előbb…

Hiszen ő már napok óta szabadságon van! Igaz, itt maradt Argolandben, mert nem volt elég pontja ahhoz, hogy elutazzon bárhová. De így is kellemes volt. Jól kialhatta magát, aztán egész nap csavaroghatott az agglomerációban, felkeresett olyan városnegyedeket, ahol évek óta nem járt, délben sétálhatott a Tibigan-tó partján, és vágyakozva nézhette azokat, akik remek vitorlásokat és motorcsónakokat béreltek ki, és napbarnított, csinos lányok társaságában hajóztak.

Az a tudat, hogy ma nem kell találkoznia a főnökével, visszaengedte őt a félig éber, félig alvó állapotba, álmodozhatott kedvére. A rossz fizikai érzések eltűntek, a gyomrában is megszűnt az a szorítás, és csak a halántékán érzett könnyed fájdalom rontotta el a pillanat kellemességét.

Vajon mit jelent ez a könnyed fejfájás? Filip próbálta felidézni a tegnap este eseményeit, de megint rátámadt az álom, és az emlékezet lyukait gyönyörű, fantasztikus víziókkal töltötte ki.

„Sok sört ihattam" – gondolta, még mielőtt ismét elaludt.

Kilenc körül ébredt fel végleg, de akkor az álomból olyan hirtelen tért magához, mint ahogyan a víz alá szorított labda ugrik fel. Még szerette volna elkapni az álom végét, tovább gombolyítani, de az álom határozottan és visszafordíthatatlanul kilökte őt magából.

Magához tért, de bánatot és csalódást érzett, hogy nem élvezhette végig azt a szép történetet, amit rendkívüli realista módon élt át, persze, mint annak főszereplője. „Mindig ez van! – panaszkodott a sorsára, de még csukott szemmel feküdt. – Az álom a legérdekesebb ponton szakad félbe, és az ember, bár tudja, hogy ez csak álom, és hiába próbálja meghosszabbítani: még egy percet, csak egyet… ez sohasem sikerül. Később meg, még ha el is alszik, már valami mást álmodik."

Filip álma tényleg gyönyörű volt. Most felidézte, megrészegült a tartalmától, és most nem érezte a fejfájást.

Hirtelen kinyitotta a szemét, és körülnézett a szobában. A ruháját szokatlanul pedánsan helyezte a székre, a cipők is elvágólag álltak… Hát, tényleg nagyon sok sört ihatott! Csak a részegség váltotta ki belőle a pedantériát. Ez még a diákévekből maradt, amikor az apja a szemére hányta, hogy sörözik a barátaival, és későn jár haza. A szépen elrendezett ruha lett volna a bizonyítéka, hogy Filip józanul tért haza előző este.

Az apja már nem figyelt erre, bár felnőtt fia, igaz, ritkán, de későn jött haza az éjszakai bárból. De a reflex megmaradt, és annál erősebb volt, minél több söröskorsót ürített ki.

Akkor hát ez tényleg megtörtént! Felkönyökölt, és a homlokát dörzsölgetve próbálta elválasztani az álmot a valóságtól.

– Volt az az ember, meg egy automata… – Most már beugrott neki minden. Ez sem sok, de milyen gyönyörű is volt az a jelenség, amelynek emlékei visszatértek álmában! Tegnap… hazatért hát, miután az egész napot a strandon töltötte, félig hunyt szeme pillái alól figyelve a jó alakú lányokat. Az egyetemen véget ért a félév, a strand tele volt diáklányokkal, mind vidám, ellazultak az utolsó vizsgaidőszak után, kitették mindenüket a napfénynek és a szélnek, amit nem is akartak eltakarni.

Filip fehér, szeplős karját, a naptól alig lekapott rózsaszín bőrét egy ing alá rejtette, és arról álmodott, hogy ő is olyan, mint azok a magas, napbarnított, barna hajú fiúk, akik jachtokkal száguldoztak az öbölben, vagy, hogy ő is kibérelhet egy motorcsónakot, naponta egy vagy két órára…

Tudta, hogy ez teljesen irreális. Amennyit az ő szerény állásában keres… Képzeletében kitalált módszereket, hogyan lehetne jobb munkát és magasabb fizetést elérni, valamilyen rendkívüli módszerrel, ami hirtelen sok pontot hozna neki.

Persze jól tudta, hogy ilyesmi nem fog történni. Először is azért, mert úgy még senki sem jutott vagyonhoz, hogy feküdt a strandon, és jövőjének legőrültebb változatairól álmodozott. Másodszor – ezzel is tisztában volt –, mindig  inába szállt a bátorsága, hogy bármelyik ötletét megvalósítsa.

Filip mindentől félt, még a mindennapok valóságától is. Ebben a voltaképpen biztonságos világban is félt hangosabban szólni, nehogy valaki meghallja a hangját, a közösség közepes zajának része volt, nem több. Félt a személyzetistől, ez volt az oka a reggeli hányingerének, amikor már eltervezte, milyen hihető hazugsággal áll majd elő, hogy megmagyarázza pár perces késését a munkából; méghozzá olyan sztorit találjon ki, ami különbözik az előzőektől. Ezekért Filip gyakran utálta önmagát. Többször eldöntötte már, hogy egy napon bátran beismeri: elaludt… De az erős elhatározás ellenére továbbra is félt.

Kint a strandon is fájón érezte a gyávaságát. Nem volt képes csatlakozni a labdázó diákokhoz, vagy megszólítani valamelyik lányt. Kicsinek érezte magát, aki nem fontos, és senkinek az érdeklődésére nem számíthat. „Ha Egyes lehetnék… vagy legalább Kettes!" – gondolta, és máris egy motorcsónak kormánya mögött látta magát. A Kulcsot hanyagul a fürdőnadrágja övére akasztja, hogy mindenki lássa, kivel van dolga… Hitte, hogy még a Kettes is olyan hatást gyakorolna a környezetére, amit a mostani Hármassal sem képes előidézni.

Amikor a nap lement a tengeröböl ívelő partvonalát övező dombokon, a magas házak mögött, felöltözött, és céltalanul csavargott az utcákon, remélve, hogy végre megtörténik egyike azoknak a csodálatos eseményeknek, amiket kitalált, és amelyek rögtön megváltoztatnák élete folyását.

Ezt a várt változást kicsiny részben helyettesítette a sör. Ha többet ivott belőle, akkor egy időre megfeledkezhetett a félelmeiről. Már pár korsó után úgy érezte magát, mint amikor diák volt. Meghatottan emlékezett egyetemista korának Kulcsára, amiben csak a szerény ösztöndíj jelent meg, azt is vörösökben fizették… Az az osztály-jelzés nélküli Kulcs mégis úgy tűnt, hogy ez lesz a kulcs a majdani határtalan lehetőségeihez. Az osztály-jelzés üres helyére elméletileg bármi kerülhet, akár a legmagasabb, a pontok még üres helyére pedig szép kerek, zöld és sárga összegek.

Egyetemista korában még nem becsülte a diák-kulcsnak ezt a csodálatos tulajdonságát. Arra vágyott, hogy mihamarabb befejezze az egyetemet, kapjon egy osztályt (naná, hogy magasat – akkor ehhez kétség sem fért), aztán legyen sok-sok pontja, lehetőleg zöld és sárga színben… Mit nem adna manapság az akkori áldott önbizalmáért!

A teszteken éppen hogy Hármas lett, és ez volt a fóbia kezdete. A többi aztán jött sorban, hiszen folyton az „állásban lévők és a „tartalékosok között lebegett. Manapság a Hármas már nem garantál semmilyen munkát, és a zöld pontokért is egyre kevesebbet lehet kapni. Az a kevés sárga, amit havonta kapott, villámgyorsan elolvadt.

„Megmondanám a személyzetisnek, mit gondolok róla – magyarázta magának, amint elment egy bár előtt. – De akkor ő kihasználná az első adandó alkalmat, hogy kirúgasson. Akkor aztán…" Tudta, ez mit jelent. A munkanélkülieknek nem járnak sárga pontok, a zöldekkel és pirosokkal nem sokra mehetne. Újabban már a jobb söröket kiadó automatákat is átállították sárga pontokra. Zöldért már csak valami utálatos, kesernyés folyadékot kapni, az biztosan szintetikus, műsör.

Nem is szólva az olyan luxusról, mint a sonkás szendvics, vagy a csodálatos jachtok a Tibigan-tavon, a sárga pontok híján az ember sok normális kellemességet is kénytelen megtagadni magától, amit Argoland biztosított a sárgákat kereső polgárainak. Ha nincsenek sárga pontjaid, hogyan hívj egy lányt a strandra vagy a bárba? Ha a nő enni meg inni akar, nem kínálhatod meg sajtos szendviccsel vagy mentateával – merthogy zöld pontokért a móló melletti bárokban csak ilyeneket lehet kapni. Az lenne az első és utolsó randi…

Hát igen, a Kettes osztály megadná Filipnek azt a biztonságérzetet, amihez szüksége lenne a jó közérzethez. A Kettes maga a stabilizáció, és nagyon sokára lesz az, hogy egy Kettesnek félnie kellene attól: nem talál jól fizetett munkát.

Efféle gondolatok közepette került Filip a bárba, éppen az importsörös automata elé. Kétségbeesett döntéssel odaállított egy korsót a csap alá, és a Kulcsot bedugta a résbe. „Az ördög vigye azt a pár sárgát! Hiszen száz év alatt sem gyűjtök össze annyit, hogy akár a legkisebb vágyam teljesülne" – mentegette magát, és nézte, ahogyan a borostyánszínű folyadék megtölti a korsót. Mohón ivott, nagy kortyokkal, aztán ismét töltött még egy korsóval, és leült a pultnál, a játékautomata mellett.

Egy kis termetű, kopaszodó, kerek arcú és nagyon zömök ember állt a játékautomata előtt, és nézte a játékra hívó fényorgiát. „Tedd próbára a szerencsédet, szaporítsd a pontjaidat!" – olvasta Filip a képernyőn. A zömök Filipre sandított, láthatóan szeretett volna vele szóba elegyedni.

– Harminc az egyhez! – mondta egyelőre önmagának. – Ha lenne pár sárgám… Ma már láttam itt egy pasast, tízet tett be, és háromszázat vitt el.

– Sárgákat? – érdeklődött Filip.

– Sárgával játszott, hát sárgát is nyert. Ez ritkán fordul elő, de ezt tenném én is, ha lenne.

– Játsszon zölddel! – tanácsolta Filip, és lassan itta a sörét.

– Ugyan már!