Hátizsákkal Brazíliában

By Soltész Béla

A riói karnevál őrülete? A lélegzetelállító kilátás a Cukorsüveg és a Corcovado tetejéről? A szurkolók tízezreinek lelkesedése a Maracana Stadionban? Amazónia dzsungele? A pompás tengerpartok?

Igen, ez mind Brazília. De a favelák nyomora és az óriási metropolisok betonrengetege is. A végtelen országutak, a többnapos amazonasi hajózások, az éjszakai buszozások unalma. Meg a rengeteg különös hely és pillanat, a vad házibulitól az afrikai vallási rituáléig, a magyar származású brazilok banános rétesétől az őserdő lakóinak cölöpökön álló házáig…

Bepakoltam a hátizsákomba, és útnak indultam, hogy felfedezzem magamnak Brazíliát, a 2016-os olimpia országát. Bejártam az ország leghíresebb helyeit, de olyan világvégi falvakba is elkeveredtem, amelyek talán még a térképen sincsenek rajta. Ámuldoztam Brazíliaváros és Sao Paulo modernségén, és gyönyörködtem Minas Gerais barokk aranyvárosainak szépségében. Híres brazilok nyomába eredtem – mint Pelé, Ayrton Senna vagy épp Paulo Coelho –, és híres brazíliai magyarok nyomára is bukkantam, mint például Molnár Gábor vagy Lénárd Sándor.

És persze megismerkedtem egy csomó hétköznapi, nagyszerű brazil emberrel, akiktől nagyon sokat tudtam meg arról, hogy milyen az igazi Brazília. Erről szól ez a könyv.

Soltész Béla 1981-ben született Budapesten. Az ELTE spanyol-portugál szakán és a BCE nemzetközi tanulmányok szakán végzett. Ösztöndíjasként Spanyolországban, Chilében és Mexikóban tanult, doktori tanulmányait a BCE-n folytatta. Kutatási témája a latin-amerikai és a kelet-közép-európai migráció.

– És akkor hol élnek indiánok? – kérdeztem.

– Fent, a Tapajós felső folyásánál – mondta. – Két-három napnyi hajóútra innen.

– És itt?

– Itt nem.

– Régen sem éltek itt indiánok?

– De. A nagyszüleim még azok voltak. De aztán beköltöztek a faluba.

Ezt nem értettem. Hogyhogy „aztán”? Mit változtat valakinek az indiánságán az, hogy hol lakik?

– És most akkor kik laknak Jamaraquában? – kérdeztem.

– Emberek.

– Milyen emberek?

– Egyszerű, dolgos emberek. Caboclo-k.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Dec 20, 2016
• ISBN: 9789634054931

Book preview

Zsannának,

aki útnak indított, drukkolt, aggódott,

és nagyon várt haza.

https://www.facebook.com/soltesz.bela.szovegei

Kövess a Facebookon is Brazíliába!

Olvasd be a kódot vagy kattints linkre!

Bevezetés

Három kép van előttem, és egyiken sincs tengerpart, se foci, se szamba. Ismeretlen brazilok vannak mindegyiken, széles a mosolyuk, a háttérben pedig autóbuszok, amelyekre nélkülük nem szállhattam volna fel. Három brazil ember, akik őszinte segítőkészséggel néztek rám, a hátizsákos turistára, ahogy próbáltam megtalálni a helyes utat, végestelen-végig ezen a hatalmas országon.

Az első ember mankóval közlekedett, és aprópénzt koldult Rio de Janeiro-ban. Egy olyan közlekedési lámpánál bicegett fel-le, ahol minden gyalogosnak meg kellett állnia, mert percekig nem lett zöld, csak hömpölygött a végtelen autóáradat a kétszer háromsávos úton. Most le leszek húzva legalább öt reálra, gondoltam. De a koldus csak végigmért, aztán vigyorra húzta fogatlan száját, és azt mondta:

– Isten hozott Brazíliában.

Aztán, mint aki őszintén aggódik értem, megkérdezte:

– Tetszik az ország, ugye?

Nem kért pénzt, én pedig annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem a zsebembe nyúlni, pedig már akár adtam is volna öt reált egy ilyen üdvözlés után. Ehelyett csak azt kérdeztem, hogy merre áll meg a busz, amivel eljutok Tijucába, mert eltévedtem. Mire ő: hát, igen, persze, az olimpia miatt fel van itt túrva minden, ő is mindig eltéved, de menjek át a zebrán, aztán jobbra, és vigyázzak, mert két megálló lesz egymás mellett, de csak az egyik jó nekem, a távolabbi, ahol nincs kiírva semmi.

A második ember a buszpályaudvaron dolgozott egy jegypénztárban, a barokk templomairól híres São João del Rei-ben. Húztam a számat, hogy milyen drága a buszjegy. Légkondis meg extra lábhelyes, magyarázta. Hátizsákos turista vagyok, válaszoltam. Csóválta a fejét. Széttártam a kezem. Farkasszemet néztünk néhány másodpercen át, aztán elvigyorodott. – Oké, te hátizsákos – mondta. – Gyere velem!

Kijött a jegypénztári fülkéből, és elvitt két sarokkal arrébb, egy másik busztársaság irodájához.

– Ezek feleannyiért elvisznek – mondta. – De ezt nem tőlem tudod.

A harmadik ember Caruaruban árult csavarokat és tipliket a piacon. Fogalmam sem volt, hol vagyok, elvesztem Északkelet-Brazília legnagyobb zsibvásárában. Csak annyit kérdeztem tőle, hogy merre kell menni a buszmegállóhoz. Már azzal is kiegyeztem volna, ha a fejével bök valamerre. Ehelyett felállt, otthagyta a bódét, be se zárta, és elindult kifelé az egyik soron. Legalább öt percig loholt előttem, alig bírtam követni. Végre kiértünk a főútra, és bár kétszer is mondtam neki, hogy innen már tudom az utat, mégsem tágított. Megvárta velem a buszt, mert azt mondta, hogy nem mindegyik busz jó nekem, látni akarja, hogy arra szállok-e fel, amelyikre kell. Remélem, közben nem vitte el senki a csavarjait és a tiplijeit.

Három kép van előttem, ugyanaz az élethelyzet három változatban. Egyikről sem készítettem fotót, az emlékezetembe viszont örökké beleégtek. És a rajtuk szereplő emberek közül egyiknek sem tudom a nevét, mégis ismerem őket: ők Brazília.

Nem vagyok különösebben vakmerő, kalandor meg aztán semmiképp, úgyhogy soha nem indultam volna útnak egyedül egy idegen országban, ha nem számítottam volna arra, hogy a lakói segítőkészek lesznek velem. És a brazilok tényleg jó fejek voltak, sőt, minden várakozásomat felülmúlták!

Köszönöm nekik ezt a könyvet. Most pedig irány a tengerpart, a foci és a szamba!

http://bit.ly/1Si9ULs

Olvasd be a kódot vagy kattints linkre!

Rio de Janeiro

KARNEVÁL!

Aznap érkeztem Rio de Janeiro-ba, amikor Rei Momo, a bolondok királya megkapta a város kulcsait, hogy öt napon át a totális őrület nevében uralkodjon a világ legszebb városa fölött. A kulcsátadást – ami a karnevál hagyományos nyitóceremóniája – egy sarki kiskocsmában néztem végig a tévén, egy tál sült csirke, sok sör és sok vidám brazil társaságában. A csirke és a sör egyre gyorsabban fogyott, a brazilok meg egyre többen lettek, és egyre vidámabban óbégattak. Egy ideig próbáltam megjegyezni, hogy kit hogy hívnak, és mivel foglalkozik – Diogo például költő, Gaby pedig bioetikával foglalkozó aktivista, bármit jelentsen is ez –, de aztán feladtam a harcot, körülbelül akkor, amikor elhagytuk a kiskocsmát, és felszálltunk a metróra, hogy belevessük magunkat a karnevál első éjszakájába Lapa szambával, sörrel, cachaçával és rózsaszín jelmezes férfiakkal teli utcáin.

Az, hogy a Rióval való ismerkedésem ilyen repülőrajttal indult, egy brazil lánynak, Annának köszönhettem. Két évvel korábban nálam couchsurfölt{1} Pesten, végigpálinkáztuk a Kazinczy utcát, ahogy ilyenkor szokás, és amikor már nagyon jól tudta mondani magyarul azt, hogy „egészségedre", meghívott, hogy látogassam meg Brazíliában. – Azon belül hol? – kérdeztem. – Ribeirão Preto-ban – mondta. – És ott mi van? – Hát, nem sok minden. De azért, ha arra jársz, ugorj be!

Valószínűleg Ribeirão Preto-ban is meglátogattam volna Annát, mert szeretek letérni a kitaposott turistaútvonalakról, de aztán mégsem így alakult. Anna ugyanis néhány hónappal később munkát kapott Rio de Janeiro-ban, ápolónő lett egy kórházban, és odaköltözött, ami a meghívást hirtelen egészen más megvilágításba helyezte. – A meghívás továbbra is él – írta. – Akár… karnevál idejére is? – kérdeztem óvatosan. – Persze! Csak készülj fel, hogy sokan lesznek a lakásban – válaszolt. – Valahogy minden haverom épp akkorra jelentkezett be, hogy meglátogatna.

A lakásban ennek megfelelően tizenegyen voltunk: Anna és három lakótársa, valamint az ő barátaik. Mindannyian São Paulo-ból és környékéről származtak, és bár az ottaniak számára az év többi háromszázhatvan napján egyértelmű, hogy az ő városuk sokkal jobb hely, mint Rio (erről még később lesz szó), azt azért kénytelenek elismerni, hogy a karnevál bizony Rióban az igazi. Úgyhogy amikor megérkeztem, már csak egy felfújható gumimatracon jutott nekem hely a nappaliban, ahol rajtam kívül még öten aludtak. Sebaj, gondoltam, ez így sokkal viccesebb, mintha egy hostelben ücsörögnék egyedül egy emeletes ágy aljában.

Lapa, Rio első számú bulinegyede csordultig megtelt karneválozókkal. Egy nemes egyszerűséggel „Casa da Cachaça" (cachaça-ház) névre keresztelt kocsma előtt, az utcára kipakolt műanyag székeken folytattuk a bulit. A cachaça{2} a cukornád levéből készült tömény szesz (majdnem rum, csak nem a melasz, hanem a nádlé az alapanyaga), minősége pedig olyan, mint a mi pálinkáinké: árfüggő. Brazíliai tartózkodásom során aztán sokszor futottam bele olcsó cachaçákba, aminek mindig rettenetes fejfájás lett a következménye, de a lapai Casa da Cachaça kínálata elég jó (és elég drága) volt ahhoz, hogy az első, Rióban töltött estém vihogós jókedvét ne árnyékolja be a másnap.

Ez azért is volt szerencsés, mert a másnap még több sört és cachaçát tartogatott. Egy bloco-ba mentünk, már kora délután. A bloco a riói karnevál lelke: afféle spontán vagy alig megszervezett utcabál, ahol zenél egy zenekar (csak úgy unplugged, vagy egy kisteherautó platóján, erősítőkkel), utcai árusok tömkelege árulja a piát meg a kaját, a közönség pedig odamegy, és csak úgy szimplán jól érzi magát. Rióban legalább száz bloco van a karnevál ideje alatt, és sokan négy-öt bloco-t is felkeresnek egy nap, mások viszont egyetlen bloco-ban töltik a karnevál mind az öt napját. Van, aki egészen minimalista jelmezt visel (én például úgy éreztem, elég lesz egy művirág koszorú a nyakamban), míg mások komolyan kitesznek magukért, és beöltöznek indiánnak, balerinának, rendőrnek, rúdtáncosnak, papnak, szelfibotnak vagy Tinder-profilnak (tényleg). Mivel a bloco-ban voltaképpen nem történik semmi, az emberek ráérősen dumálnak, táncolnak, isznak, és mindenki terveket szövöget, hogy „majd átmegyünk egy másik bloco-ba, mert ott van a nagy buli" – de ebből általában szintén nem lesz semmi.

Ez persze nem baj, és valószínűleg hajnalba nyúlóan csináltam volna a semmit a bloco-ban, ha nem lett volna komoly tervem másnapra. – Haza kell mennem – mondtam tíz óra tájban –, holnapra jegyem van a Sambódromo-ba, és ki akarom pihenni magam. – Nahát – mondták a brazilok –, mi még sosem voltunk a Sambódromo-ban! Honnan van neked ennyi pénzed?

A riói karnevál leghíresebb része ugyanis fizetős, és a színpompás kocsik és táncosok felvonulására a belépő valóban nem az átlag brazilok pénztárcájához van árazva. A legolcsóbb állójegy, amit fél évvel előre meg kell venni az interneten, mert gyorsan elfogy, olyan kétszázötven reálba{3} kerül. Amikor elkezdtem megszervezni a brazíliai utazásomat, a repülőjegy után a Sambódromo-belépő volt a második dolog, amit megvettem. Fogcsikorgatva persze, mert ki szeret ennyi pénzt kifizetni egyetlen belépőjegyért, de ez sajnos ilyen műfaj, aki a riói karnevál „híres" részére kíváncsi, annak nincs más választása.

De mi is az a Sambódromo? Nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy stadiont, csak a lelátókat nem egy focipálya, hanem egy hosszú felvonulási tér köré építették. Minden nagyobb brazil városnak van sambódromo-ja, a riói a Marquês de Sapucaí nevet viseli, és a legendás Oscar Niemeyer építette 1984-ben. Kilencvenezer nézőt tud befogadni, és a karnevál öt napját kivéve nem használják semmire, úgyhogy meg is nyitják két oldalról, hogy az autók és a buszok át tudjanak haladni rajta, mintha csak egy kihalt utca lenne egy amúgy nem túl jó hírű városrészben.

Amikor viszont karnevál van, akkor a Sambódromo a világ közepe. Megközelíteni persze nem egyszerű, sötét utcákon kell átvágni, a brazilos szervezés pedig inkább árt, mint használ a turistának. Egyre rosszkedvűbben kerülgettem a fémkordonokat, közben az eső is eleredt, és kezdtem félni, hogy elmossa az eső a bulit, és hiába költöttem el egy csomó pénzt, lemaradok a látványosságról. Miért pont most kell esnie? Pesszimista magyarként – és kelet-európaiként – elképzeltem egy Menzel-filmre emlékeztető jelenetet, a színfalak mögött elázott jelmezben síró táncoslányokkal és kudarcba fúlt álmokkal. Közben nagy nehezen átjutottam a beléptetőkapukon, és megtaláltam a helyem egy csuromvizes lelátón.

A pesszimista magyart azonban pillanatok alatt hatalmába kerítette a hely szelleme. Ez itt a riói karnevál, a rohadt életbe! Szinte érezni lehetett, ahogy tízezrek lelkesedése együtt melegíti fel a Sambódromo-t. Nem is tudom, mikor állt el az eső, csak az eufóriára emlékszem. Amikor az első szambaiskola elindult, még zuhogott. 21.52-t mutatott az óra, huszonkét percet vártak a hivatalos fél tízes kezdés után, hogy hátha eláll az eső, de nem állt el, úgyhogy elkezdődött a felvonulás. Az óra akkor 0.00-ra ugrott. Megszűnt az idő, már csak azt mérte az óra, hogy mennyi ideje vonul a szambaiskola. Fotóztam, mint az őrült, aztán csak néztem minden irányba, hogy hátha végre felfogom, hogy itt vagyok a világ legnagyobb bulijában.

Aztán egy lány, aki mellettem állt, a piros, vízhatlan poncsómra mutatott. – Piroskának öltöztél? – kérdezte. Körbenéztem, az eső már rég elállt, a többi néző levette az esőkabátját. Az óra megint 0.00-t mutatott, de ez már a harmadik szambaiskola indulását jelezte. A látvány annyira pazar volt, hogy csak valami gőzölgő mentális ködön át értettem meg, hogy itt „témák vannak, és minden szambaiskola bemutat valamit. „Afrika, „A brazil nő, „Ha ez lenne az utolsó napod, ilyen témák voltak, de ez mintha csak ürügy lett volna arra, hogy a lehető legszínesebb és leghibbantabb jelmezekbe öltözzön több ezer ember, és végigparádézzák a Sambódromo-t. A felvonulási tér végén van egy hatalmas boltív, az alatta levő részt Praça da Apoteose-nak, a „megdicsőülés terének" hívják – és valóban, aki ide eljut, színes jelmezekben, többezredmagával, az talán tényleg átlényegül valami transzcendenssé, és a Karnevál szelleme ölt benne testet.

A megdicsőültek sorban levonultak, hogy helyet adjanak az utánuk következőknek. Hajnali fél ötig bírtam ezt a hömpölygést, akkor már annyira álmos voltam, hogy hazaindultam, pedig még hátravolt jó másfél óra. Az utcán tömeg, a metrómegállóban fáradt emberek ácsorogtak, felismertem az első szambaiskola jelmezeit a szatyrokba hajtogatva. A felvonulók visszaváltoztak hétköznapi emberekké, a telefonjaikkal babráltak, és a karneválon készült fényképeiket nézegették. A megdicsőülés után két dolguk maradt: várni az eredményhirdetést, hogy melyik szambaiskola nyert. És várni a jövő évet, hogy újra kezdetét vegye a karnevál.

A megdicsőüléshez vezető út

A szambaiskolák egész éven át készülnek a nagy pillanatra. Tagjaik általában szerény körülmények között élő, hétköznapi emberek, akiknek a karneváli készülődés a közösséghez tartozás élményét és a hírnév reményét adja. A jelmezek kitalálása és elkészítése, a táncok elpróbálása és végül a jelmezes főpróbák egy egész éven át lekötik őket, és a nyertes iskola tagjának lenni olyan dicsőség, ami máskülönben aligha adatna meg nekik.

Nem csoda, hogy a szambaiskolák időt, energiát és pénzt nem sajnálva mindent megtesznek, hogy övék legyen a győzelem. A bemutatójuk „témája" (enredo), a jelmezek (fantasia), a táncok koreográfiája és kivitelezése mind-mind szigorú pontozás tárgya. Tánc- és hangszeres tudás függvényében különböző csoportokba rendeződnek a résztvevők, elöl a zászlóvivővel és a szólótáncosokkal, utána a dobosokkal, a kocsikkal és a tánccsoportokkal. Ezeket külön-külön és az egymáshoz való viszonyuk harmonikussága alapján is pontozza a zsűri.

A verseny annyira szoros, hogy 2015-ben az első hat szambaiskolát egyetlen pont törtrészei választották el egymástól: a győztes 269,9, míg a hatodik helyezett 268,9 pontot szerzett. Ez pedig azt jelenti, hogy minden apró részlet, minden táncmozdulat, minden színes toll és minden dobütés számít.

Szóval a szambaiskolák számára a karnevál minden, csak nem tréfadolog.

A CSODÁLATOS VÁROS

Rio de Janeiro a világ legszebb fekvésű városa. Ezzel az állítással nagyon nehéz lenne vitatkozni: az öblök, a homokos tengerpartok, a szürreális formájú gránitsziklák és a háttérben zöldellő trópusi növényzet együtt olyan mesebeli keretet adnak Riónak, amivel a világ egyetlen városa sem tud versenyezni.

A szépségnek azonban megvan az ára. Mint egy szépségkirálynő, aki amúgy rémes természetű és rengeteg macera van vele, Rio sem egyszerű eset. A lehetetlen helyeken felbukkanó sziklákat kerülgető utak, a sokszor szűknek bizonyuló és kilométeres dugókat okozó alagutak az autósoknak, míg a belvárost a tengerparttól sok helyen elválasztó, autópályaszerű utak a gyalogosoknak okoznak kellemetlen perceket (rosszabb esetben órákat). A problémák gyökere a legtöbb esetben ugyanaz: sok az autó, és kevés a hely.

Nem hiszem azonban, hogy lenne olyan riói, aki a Csodálatos Város (Cidade Maravilhosa) bármelyik erdősapkás hegyét vagy szikláját elcserélné egy szélesebb út vagy egy tágas parkoló kedvéért. Rióban az a legnagyszerűbb, hogy mindenhol beköszön a természet, a karneváli őrületből vagy a hétköznapi csúcsforgalomból felfelé vagy oldalra nézve valamerre biztosan meglátunk egy hegyet (vagy a tengert). Arról nem is beszélve, hogy a várost járva a legváratlanabb irányokból és szögekből bukkan elő a Corcovado, a csúcsán a széttárt karú Krisztus-szoborral.

Mind a Corcovado, mind pedig a másik ikonikus hegycsúcs, a Cukorsüveg (Pão de Açúcar) könnyen és kényelmesen megközelíthető – előbbi egy fogaskerekű kisvasúttal, az utóbbi lanovkával. A kilátás pazar, de a belépőjegyek elég borsosak, a tömeg pedig megnehezíti a nyugodt szemlélődést. Természetesen mindkét hely kötelező tétel a Rióba látogatók listáján, nincs rá mentség, ha valaki megtehetné, de nem megy fel ezekre a helyekre. Van viszont még egy hasonlóan látványos hegycsúcs (na jó, igazából rengeteg hegycsúcs van még, csak azokat kicsit nehezebb megmászni), ahonnan parnasszusi magányból lehet megcsodálni a riói panorámát. A Dois Irmãos-szikla, a híres „kétcsúcsú" hegy, amely az Ipanema hátterében emelkedik, viszonylag könnyen megközelíthető – csak épp át kell vágni egy favelán, vagyis nyomornegyeden.

Ahogy a favelákról szóló fejezetből hamarosan kiderül, ez nem jelenti azt, hogy a vakmerő turistát azonnal kirabolják vagy szitává lövik. Én mindenesetre nem rettentem vissza. Pláne hogy a szóban forgó favela, a Vidigal már annyira „dzsentrifikálódott", hogy a főutcája tele van hostelekkel és szuvenírboltokkal. A Vidigal alsó bejáratánál (az Ocean Inn szállóval szemközt) felültem egy mototaxira, vagyis egy srác mögé egy kismotorra, aztán elindultunk felfelé. Mototaxizni azért jó a favelában, mert az ember nem azon parázik, hogy esetleg kirabolják, hanem azon, hogy le ne essen a motorról. Kapaszkodtam a srácba, aki ment, mint az őrült, alig lassítva a kanyarokban, és arra gondoltam, hogy a favela lakói ezt a menetet napjában akár többször is megteszik, bevásárlószatyorral vagy kisgyerekkel is, úgyhogy én is túl fogom élni. Azért amikor leszálltam, eléggé megkönnyebbültem: a három helyett öt reált adtam a motorosnak, aki vidáman integetett a fák felé, hogy arra induljak.

Annyit tudtam, hogy a felső focipályához kell menni, ott kezdődik az ösvény. Némi téblábolás után megtaláltam, aztán pedig már csak gyalogolni kellett felfelé. Nemsokára olyan érzésem volt, mintha tényleg egy erdőben lennék, nem egy nagyváros közepén. A kúp formájú hegy oldalát két favela, egy luxusnegyed és az óceán vette körül. Aztán kiértem a csúcsra, és kitárulkozott előttem egész Rio, de ezt csak én láttam, egyedül, mert nem volt a hegytetőn senki más. Balra a Corcovado, jobbra az óceán, előttem az Ipanema fehér sávja, kicsit távolabb a Copacabana, utána a Cukorsüveg, mögötte pedig a Guanabara-öböl, aminek a bejáratát folyónak nézték a portugálok, amikor 1502-ben újév napján odaértek, és elnevezték a helyet Január folyónak, vagyis Rio de Janeiro-nak. Persze fentről egyből látszik, hogy tévedtek, de lentről valószínűleg nem látták át a sziklakúpok káoszát. Mint ahogy eleinte én sem.

Azt hiszem, minél többször mászik fel valaki egy hegycsúcsra Rióban, annál jobban megérti a várost. És minél többször megy ki valamelyik strandra, annál jobban élvezi.

 Mert az mégis megfizethetetlen élmény, hogy az ember felszáll a 301-es buszra, és hipp-hopp, ott van az óceán partján. A karnevál fáradalmait kipihenendő, Annával és barátaival az egyik délután elhatároztuk, hogy kimegyünk a strandra. Mivel Annáék a Maracanã Stadionhoz közel, a strandoktól messze laknak, az út egy bő órán át tartott, de nem bántam, mert olyan volt, mint egy városnéző túra: Tijucából indulva átbuszoztunk a Floresta da Tijuca erdővel borított hegygerincén, és megérkeztünk Barra da Tijuca strandjára.

Tijuca itt, Tijuca ott? A három hasonló helynév valójában három teljesen eltérő helyet jelöl: Tijuca egy középosztálybeli lakónegyed, a Floresta da Tijuca egy hatalmas természetvédelmi terület, Rio zöld szíve, melyet keresztül-kasul átszőnek a turistaösvények, a Barra da Tijuca meg az a tengerparti városrész, amelynek szélén az olimpiai falu található. A strandja pedig nem szokott annyira megtelni, mint a Copacabana és az Ipanema.

– Fantasztikus, hogy az ember a ház előtt felszáll egy buszra, átvág egy őserdőszerű parkon, aztán leszáll a homokos óceánparton! – lelkendeztem. Anna csak legyintett. – Ja, persze, király – mondta. – De a sok dugó miatt gyakran két óráig tart elvergődni oda. Ennyi idő alatt São Paulo-ból is leérnék a tengerpartra.

Persze elfelejtettem, hogy egy paulistával beszélek, nevettem magamban. Soha nem mondaná ki, hogy mennyire jó hely Rio, inkább talál valami okot, hogy panaszkodhasson. Bár persze a paulisták São Paulo-t is folyton szidják. Pedig szeretik. Pesti vagyok, ismerem az érzést.

Néztem a fölénk tornyosuló Pedra da Gávea óriási tömbjét. Azért ilyesmi nincs se Pesten, se São Paulo-ban: a nyolcszáz méter magas szikla szinte függőlegesen tör ki a tengerből. Annak a tetejére is fel lehet mászni, sőt siklóernyőzni is szoktak onnan. Meg egy csomó más pontról is. – Hát hol van még egy olyan sokmilliós nagyváros, ahol legalább tíz különböző helyen lehet siklóernyőzni? – mondtam volna, de Anna már bement a vízbe, Diogo pedig elővett egy verseskötetet.

– Na mindegy, szóval szerintem elég jól lehet itt élni – mondtam.

Diogo bólogatott, és Herberto Helder költészetébe merült.

Riológia

Akkor most hogy is van ez Rióval? Teljesen összevissza egymásra dobált hegyekből, tengerpartokból, erdőkből, luxuslakónegyedekből és favelákból áll a város, amiket alagutak és autópályák kötnek össze, vagy azért van az egészben valami rendszer?

Nos, elsőre valóban olyan, mintha teljes lenne a káosz, de azért van néhány koordináta, ami megkönnyíti a tájékozódást. Rio belvárosa (Centro), a történelmi városmag a Guanabara-öböl bejáratának nyugati oldalán fekszik. Az „északi zóna" (Zona Norte) – ami a központtól igazából északnyugatra van – a szegényebb, iparibb rész, ahol a Maracanã Stadionon és a nemzetközi repülőtéren kívül nem sok keresnivalója van a turistának. A központtól délre terül el a gazdagabb és turistásabb „déli zóna" (Zona Sul). Itt található szinte minden, amiről Rio híres (Corcovado, Cukorsüveg, Copacabana, Ipanema stb.). A déli zónához sorolódik a távolabb, délnyugatra fekvő Barra da Tijuca, az olimpiai falu helyszíne is. Észak és dél között alagutak és metróvonalak segítik a haladást, de azért a reptérről az olimpiai faluig így is elég hosszú az út.

Az észak–dél kérdést viszont árnyalja a domborzat, mert a meredek hegyoldalakon általában favelák, vagyis nyomornegyedek vannak. Ha tehát szállást keresel Rióban, és a Google Mapset nézve próbálsz rájönni, hogy jó helyen van-e a kinézett szálloda vagy hostel, három dolgot érdemes figyelembe venni:

1. Legyen a központtól (Centro) délre.

2. A környező utcák egyenesek és szélesek legyenek, ne girbegurbák és név nélküliek, mert az favelára utal.

3. Legyen a közelben metrómegálló, különben borzasztó macerás lesz a közlekedés.

Általános biztonsági, utazásszervezési és egyéb gyakorlati kérdésekről pedig a könyv végén található, Gyakorlati tudnivalók című részben lesz szó.

A SZÖKEVÉNY KIRÁLYTÓL

AZ ÁTLŐTT ELNÖKI PIZSAMÁIG

Nem véletlen, hogy csak a karneváli őrület és a csodálatos természeti környezet után jutottam el odáig, hogy Rio történelmi emlékeiről írjak. Akárhogy nézzük is, Rióban a „rióság" a lényeg, a hangulat és a grandiózus természeti díszletek, nem a templomok vagy a múzeumok. Emiatt kicsit kevesebb figyelmet kapnak az építészeti szempontból jelentős alkotások, amelyek miatt pedig akkor is érdemes lenne Rióba látogatni, ha a város történetesen egy kopár síkság közepére épült volna. És nem is elsősorban az épületek és terek külalakja, hanem a hozzájuk kapcsolódó történetek miatt. Rio ugyanis csaknem két évszázadon át Brazília fővárosa volt, és szinte minden, ami az ország életében igazán számított, itt történt, a Centro néhány négyzetkilométerén.

Ráadásul ez a két évszázad sorsdöntő volt a brazil nemzet kialakulása szempontjából. Amikor 1763-ban Salvadorból ide helyezték át a portugál gyarmatbirodalomhoz tartozó Brazil Alkirályság székhelyét, „brazil nemzet" még nem létezett, csak gyarmatosító portugálok, afrikai rabszolgák és harcias indiánok éltek kicsi és elszigetelt településeken, amelyek számára a római pápa és a portugál király szava sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint a riói alkirályé. 1960-ra pedig, amikor Brazíliaváros (Brasília) lett a főváros, és a kormánytisztviselők és diplomaták zokogva hagyták el Riót, Brazília egy független, népes, többé-kevésbé modern országgá lett, amely óriási méretei miatt megkerülhetetlen szereplője a nemzetközi politikának.

A két esemény között pedig királyok, császárok, diktátorok, emigránsok, művészek, forradalmárok és utcagyerekek alakították ki azt a Riót (és azt a Brazíliát), amit ma ismerhetünk. Nehéz szelektálás után az alábbi hét helyet választottam ki, hogy kalandos történetükben, mint cseppben a tenger, felcsillanjon Rio de Janeiro zaklatott múltjának néhány kiemelkedő pillanata. Egy nap alatt, ha elég korán kelünk, végigjárhatjuk az első hatot. A hetedik kakukktojás, mert nem Rióban van, hanem egy kicsit arrébb, de megér egy egynapos kirándulást.

1. November 15. tér

(Praça XV de Novembro, röviden: Praça Quinze)

Tíz perc séta a Carioca metróállomástól a tenger felé

Brazília függetlensége, nos, egy kicsit furcsán alakult. Míg az amerikai kontinens többi országát véres háborúk során szabadították fel olyan hősies hadvezérek, mint George Washington vagy Simón Bolívar, addig Brazília azért lett független, mert a portugál trónörökös nem akart hazamenni Lisszabonba. A történet előzménye, hogy 1808-ban Napóleon csapatai elől az egész portugál királyi udvar Rióba menekült, így az a bizarr helyzet állt elő, hogy egy európai országnak Amerikába került a fővárosa. Miután Napóleont legyőzték, VI. János király és az udvar hazatért, de a trónörökös, Péter herceg Rióban maradt alkirálynak. Az lett volna a feladata, hogy visszanyesse az öntudatra ébredt brazilok autonómiáját, és egyszerű gyarmattá fokozza vissza az országot. Ezt nem tudta, és nem is akarta megcsinálni, úgyhogy inkább kiállt az alkirályi palota erkélyére, és azt mondta a népnek: „Maradok." Apa és fia ezután egy rövid háborút vívott egymással, amit a fiú megnyert, és I. Péter néven a független Brazília császárává koronázták a palota melletti templomban (Nossa Senhora do Carmo, más néven Antiga Sé). Az alkirályi palotát császári palotává nevezték át (Paço Imperial), ami mai szemmel nézve elég nevetséges, tekintve hogy a palota akkora, mint egy kisebb pesti bérház. A tér pedig 1889-ig a Palota tér (Terreiro do Paço) nevet viselte, abban az évben viszont egy felkelés november 15-én megdöntötte a császári uralmat, és kikiáltották a köztársaságot. II. Péter császár és családja szomorúan átballagott a tér túloldalára, a kikötőbe, és felszállt egy hajóra, a tér pedig azóta a November 15. (XV de Novembro) nevet viseli. A palotából postahivatal lett, jelenleg pedig modern művészeti kiállítóteremként üzemel.

2. Carioca tér (Largo da Carioca)

Carioca metróállomás

Rio másik emblematikus tere a Carioca tér, amely után Rio lakosait cariocá-nak nevezték el, és mind a mai