Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

A vadon leánya
A vadon leánya
A vadon leánya
Ebook222 pages3 hours

A vadon leánya

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Virginiában, az Ohio folyótól nyugatra él a Zane család, s mint az első pionírok egyike, örökös harcban áll az indiánokkal. Az öt Zane fiút gyerekkorukban elrabolták az indiánok, 3 fiút váltságdíjért elengedték, egyiküket azonban menekülés közben lelőtték
LanguageMagyar
Release dateMar 9, 2016
ISBN9789633741566
A vadon leánya
Author

Zane Grey

Zane Grey (1872–1939) was an American writer best known for western literature. Born and raised in Ohio, Grey was one of five children from an English Quaker family. As a youth, he developed an interest in sports, history and eventually writing. He attended University of Pennsylvania where he studied dentistry, while balancing his creative endeavors. One of his first published pieces was the article “A Day on the Delaware" (1902), followed by the novels Betty Zane (1903) and The Spirit of the Border (1906). His career spanned several decades and was often inspired by real-life settings and events.

Related authors

Related to A vadon leánya

Related ebooks

Related categories

Reviews for A vadon leánya

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    A vadon leánya - Zane Grey

    ZANE GREY

    A VADON LEÁNYA

    Regény

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-374-156-6

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    I. FEJEZET

    Kora tavaszi zordon éjszaka volt, mikor Zane ezredes hazaérkezett rendes vadászkirándulásainak egyikéről, s a paripák toporzékolása egybevegyült a néger szolgák hangos szóváltásával. Felesége és húga szerető örvendezéssel fogadták az ezredest, mihelyt a szobába lépett. A húga, miután a nagynénje meghalt Philadelphiában, szintén nyugatra költözött az ezredeshez, és már a múlt év ősze óta itt lakott.

    Most, hogy az ezredes megjött, valósággal örömben úszott az egész ház és az ujjongó fogadtatás végtelenül jólesett a kemény vadásznak. Feleségének gyöngéd csókja, a gyermekek örvendező sikongása és a kandalló pattogó tüze átmelegítette szívét-lelkét, úgyhogy boldog büszkeséggel érezte a családi fészek örömét – háromnapi fárasztó csatangolás után az erdőben. Puskáját a sarokba támasztva, ledobta magáról átázott köpönyegét, s háttal a tűz felé, mosolyogva melengette elgémberedett tagjait. Férfikora delelőjén járt már az ezredes, de mintha még ifjú lett volna, nem látszottak meg rajta az évek. Magas, szikár férfi volt, szinte duzzadt az erőtől és egészségtől; az arca sima, bozontos szemöldökei egyenes vonalban árnyékolták be sötét szemét, amelyben most az öröm és boldogság fénye csillogott; az álla széles és négyszögletes, szájának metszése szinte egyenes – mindkettő jellegzetes bizonysága az elszántságnak és erős akaratnak –, szóval: tetőtől talpig férfi volt. Hatalmas farkaskutya cammogott utána, és fáradtan a kirándulástól, végignyújtózott a kandalló előtt, két első lábára fektetve gyönyörű fejét.

    – Well, well! Alig állok a lábamon az éhségtől, és igazán örülök, hogy már itthon vagyok – mondta az ezredes, és elégedetten mosolyogva nézte a gőzölgő tálat, amelyet a néger szolga éppen akkor hozott be a konyhából.

    – A vadászat nem sikerült – folytatta az ezredes, teleszedve tányérját vadpulykapecsenyével. – A medvék csak nemrég bújtak elő szállásukról és még nagyon vadak. Láttuk garázdálkodásuknak nyomát az összevissza hasogatott fákon, amint vadmézet és kukacokat kerestek. Mindössze Wetzel lőtt egy őzet, ezt kitettük csalinak egy tisztásra, ahol sok medvenyomot láttunk. Egész éjjel ott álltunk lesben a zúzmarás esőben, remélve, hogy puskavégre kaphatjuk a mackókat. De a bestiák, mintha megsejtették volna, hogy ott vagyunk, felénk se néztek. Bőrig áztunk és halálra fáradtunk, én is meg a Tigris is. Csak Wetzel nem törődött a hideggel meg az esővel, s amikor rézbőrűek nyomára bukkantunk hazafelé jövet, rögtön faképnél hagyott és az indiánok után eredt, úgyhogy én aztán egyedül jöttem haza.

    – Féktelen ember ez a Wetzel! – csóválta a fejét Mrs. Zane.

    – Nem annyira féktelen, mint inkább vakmerő – felelte az ezredes. – Hideg nyugalma, rendíthetetlen idegrendszere és bátorsága túlsegíti sok olyan veszedelmen, ami a közönséges átlagembernek a fejébe kerülne… És te, Betty húgom, hogy vagy?

    – Ó, nagyon jól! – mosolygott a karcsú, fekete szemű lány, aki éppen most ült le az asztalhoz, szemben az ezredessel.

    Elisabeth Zane kisasszonyt elkényeztették a bátyjai, ami nem is csoda: ő volt az egyetlen lány, akit valósággal imádott mind az öt bátyja, úgyhogy egymással vetélkedve igyekeztek a kedvében járni. Büszkék voltak rá, és soha ki nem fogytak szépségének, műveltségének, kedvességének a dicséretéből. Ő is barna volt, mint a Zane-fiúk valamennyien, arcban is hasonlított hozzájuk, csak sokkal finomabbak voltak a vonásai, és volt valami naiv, lágy szelídség a tekintetében, ami egyenesen megvesztegető varázzsal hatott… de ez a kedves, bájos arckifejezés határozott, erős akaratot, szinte a dacossággal határos energiát takart, amely majdnem mindig teljes sikerrel érvényesült. Ráadásul huncutkodó, kacér természet volt, s ami még ennél is rosszabb: fölötte lobbanékony, úgyhogy néha semmiségek is éktelenül fölingerelték.

    Betty sok mindenhez értett. Énekelt vasárnaponként a templomban, és áhítatos, csengő hangjára megremegtek a szívek. Aztán vasárnapi iskolát szervezett, ahol ő maga oktatta a telep gyermekeit. Pompásan sakkozott és könnyedén verte meg Zane ezredest és McColloch őrnagyot, akik pedig zsenge gyermekkoruk óta szenvedélyes sakkozók voltak… és a kalácssütéstől a nyírfakéreg festéséig mindent egyformán jól csinált.

    Zane ezredes szemében azonban nem ezek voltak Bettynek legértékesebb erényei. És ha az ezredes valaha a dicsekvés, a túlzás hibájába esett, ez bizonyára akkor történt, amikor húgának éles szemét, gyors lábát, erős karját és bátor szívét magasztalta. Boldog-boldogtalannak mesélte a telepen, hogy Betty olyan pompásan lovagol, mint akármelyik indián, olyan biztosan lő, mint az angol vadászezredek legelső céllövője, a futásban méltó párja a gyors lábukról híres Zane-fiúknak, ha pedig kenuba ül a folyón, a legveszedelmesebb forgók és zuhatagok közt is erős kézzel, biztos szemmel vezeti a csónakot… Mindennek tetejébe, valahol csak megjelent, nyomban szétáradt ragyogó szépségének verőfénye, szellemes vidámságának varázsa – úgyhogy az öregek szerették, a gyermekek imádták, a széles vállú, tagbaszakadt ifjú pionírok pedig néma rajongással hallgatták minden szavát, és majd hogy el nem nyelték áhítatos pillantásaikkal.

    – Nem töltenéd meg a pipámat, Betty? – kérdezte az ezredes, amikor vége volt a vacsorának.

    Kényelmes karosszékét közelebb tolta a kandallóhoz és szeretettel megsimogatta kisfiát, a tömzsi, hatéves Noah-t, aki fölmászott a térdére, és ezer kérdéssel ostromolta.

    A beszélgetés megszakadt, mert kopogtak az ajtón. Betty félrehúzta a tolózárat és három vendég lépett be: Boggs kapitány és Lydia, a leánya meg Samuel McColloch őrnagy, Mrs. Zane bátyja.

    – Ó, ezredes! – köszönt Boggs kapitány, a daliás katona. – Igazán örülök, hogy már itthon van. Ez az idő nem való vadászatra. A szél már átcsapott északnyugatra, és alighanem hóvihart hoz a nyakunkra.

    – Isten hozta, kapitány – üdvözölte az ezredes kézfogással. – És téged mi jó szél hozott ide, Sam? Ezer éve már, hogy nem láttalak!

    – Ma jöttem át Short Creekből, és voltam a Pitt-erődben is – felelte az őrnagy.

    Ő volt a legidősebb McColloch-fiú. Mint az indiánok ellensége, hírnévre mindjárt a rettenthetetlen Wetzel után következett, azzal a különbséggel, hogy Wetzel inkább egyedül vadászott a rézbőrűekre, McColloch pedig expedíciókat szervezett és vezetett ellenük.

    Közben valami szokatlan dolog történhetett, mert a három férfi, alig néhány percnyi közömbös beszélgetés után bevonult a katonai raktárba, ahol fojtott, halk hangon tanácskoztak.

    Lydia Boggs tizennyolc éves, kék szemű, szőke leány volt. Ő is nagyon jó nevelést kapott, mint Betty, s ebben a tekintetben kivált a többi pionírlány közül, akik bizony nemigen értettek máshoz, mint a háztartáshoz meg a fonás-szövéshez. Amikor kitört a háború az indiánokkal, Clark tábornok a Henry-erődbe rendelte parancsnoknak Boggs kapitányt, és Lydia is ott lakott az apjával két év óta, és Betty megérkezése után – aminek Lydia végtelenül megörült – csakhamar nagyon összebarátkozott a két fiatal lány.

    Lydia szeretettel átölelte Betty nyakát, és gyöngéd szemrehányással kérdezte:

    – Miért nem jöttél át ma egész nap az erődbe?

    – Tudod, kérlek, ez a csúf idő úgy lehangolt, hogy semmi kedvem se volt kimozdulni a házból.

    – Pedig sokat mulasztottál – mondta Lydia, jelentősen hunyorgatva.

    – Hogy érted ezt?… Ugyan mit mulasztottam?

    – Lehet, hogy tévedek – vonogatta Lydia a vállát. – Talán nem is érdekelne téged.

    – Ejnye, hogy fölizgatod a kíváncsiságomat! – türelmetlenkedett Betty. – Hát hogyne érdekelne! Hiszen jól tudod, hogy minden érdekel, ami itt történik… Mondd hát hamar!

    – Nem olyan nagy dolog – vélte Lydia. – Annyi az egész, hogy McColloch őrnaggyal egy fiatal katona is jött az erődbe.

    – Katona?… A Pitt-erődből?… Ismerem talán?… Majdnem minden tiszttel találkoztam ott.

    – Nem, nem – rázta fejét Lydia –, ezt nem ismerheted. Mert egészen új ember és mindnyájunknak idegen.

    – Na, ez az újság nem túlságosan érdekes – jegyezte meg Betty ajkbiggyesztve. – Igaz, hogy az idegenek ritkák erre mifelénk, de, ha visszagondolok azokra, akik megfordultak nálunk, nem sokat remélek ettől a mostanitól sem.

    – Függeszd föl az ítéletedet, amíg megismered – tiltakozott Lydia. – Mert ez nem olyan, mint a többi!

    – Nos, mondd el hát, hogy milyen? – kérte Betty most már érdeklődve.

    – McColloch őrnagy behozta a papához, és bemutatta nekem is. Délvidékről való és régi, jó családból származik. Ez meglátszik úrias modorán, bátor és közvetlen, szinte elbizakodott föllépésén is. Szép, szálas fiú, szőke és az arca nyílt, becsületes. A modora is kifogástalan. Udvariasan bókolt és olyan szépen beszélt, hogy zavaromban és meglepetésemben alig bírtam felelni a kérdéseire. Te is ismered az itteni fiatalembereket… derék fickók, igaz, de ha kezet fogsz velük, úgy megszorítják a kezedet, hogy szeretnél fölsikoltani kínodban. Nos, ez a fiatalember egészen más! Lovagias, a szó szoros értelmében. És a lányok odaát már mind fülig szerelmesek bele. És te is bele fogsz szeretni.

    – Én?… No, azt aligha éri meg! – rázta a fejét Betty kacagva. – De téged alighanem meghódított már, hiszen amióta itt vagy, másról se beszélsz, csak róla… Nagyon jól megnézhetted, hogy ilyen pontosan be tudsz számolni.

    – Tudod, Betty, azért emlékszem rá ilyen pontosan, mert ez a fiatalember szakasztott olyan, aminőnek te képzelted jövendő lovagodat, mikor legutóbb légvárakat építettünk séta közben.

    Zane ezredes és társai ezalatt komolyan tárgyalták a mai nap folyamán érkezett és némileg aggasztó híreket. Egyik megbízható indián futár tegnap érkezett meg Short Creekbe – ez a telep az Ohio partján volt, a Henry- és a Pitt-erőd között –, s azt a rémhírt hozta, hogy az indiánok meg akarják támadni az Ohio-völgy telepeit. McColloch őrnagyot már Wetzel is figyelmeztette, hogy a szomszédos indián törzsek közt nagy a forrongás, ami különben minden tavasszal megismétlődött, de az idén sokkal komolyabbnak és fenyegetőbbnek látszott, mint rendesen. Az őrnagy tehát átment a Pitt-erődbe, remélve, hogy kap néhány katonát, de csak egyetlenegyet kapott – azt, akiről Lydia beszámolt Bettynek –, s így dolgavégezetlenül sietett a Henry-erődbe, hogy mindenről értesítse Zane ezredest.

    Megelőzőleg már mindent elmondott Boggs kapitánynak, a Henry-erőd parancsnokának, akit nagyon megdöbbentett a rézbőrűek tervezett rajtaütésének híre, mert az erőd legénységének egy része kint volt az erdőben fáért. Azzal mentek el, hogy az őserdő mélyén, ahol a legszálasabb fák nőnek, tutajokat ácsolnak össze és leúsztatják a folyón az erődig. Körülbelül két hét múlva várták csak haza az expedíciót.

    Jonathan Zane, akiért elküldtek, rövidesen megérkezett, és neki is mindjárt elmondtak mindent. A Zane-testvéreket mindig meghívták azokra a tanácskozásokra, amelyeken a rézbőrűeknek valamilyen dolgáról, tervéről volt szó, mert senki sem ismerte náluk jobban az indiánok furfangjait, hadviselésük módját és általában az észjárásukat. Jonathan Zane magában a tanácskozásban nem sokat jelentett; ő csak mint „cserkész" számított, mert pompásan értette a módját, hogyan kell kilesni, kikémlelni a rézbőrűek táborozását és támadásuk célját. Zane ezredes ellenben jó viszonyt tartott fönn néhány indián törzzsel, amelyek tagjai megbecsülhetetlen szövetségesek voltak, mert pontos híreket szállítottak az ellenséges törzsekről.

    Az ezredes, miután elmondta, amit Wetzeltől hallott a rézbőrűek harci forrongásáról, megtoldotta ezt azzal, hogy amikor most visszatérőben volt a vadászatról, alig tízmérföldnyire az erődtől, gyanús indiánnyomokra akadt, amelyeknek láttára Wetzel azonnal faképnél hagyta őt, és a rézbőrűek után eredt.

    – Az én meggyőződésem az – folytatta aztán –, s ezt ti is elhihetitek, hogy a wyandot törzs kiásta a harci bárdot, és erősen készülődik ellenünk. Wetzel azt tanácsolta, hogy vonuljunk be mindnyájan az erődbe. A Kopasz-hegy lábánál fekvő mocsaras cserjésben búcsúztunk el és Wetzel onnan rögtön nyugatnak fordult.

    – Én is hiszem, hogy Lew Wetzel csakhamar itt lesz – bólintott az őrnagy. – És bizonyára pontos és megbízható híreket is hoz. Egy héttel előbb, amint te vadászni mentél vele, én is beszéltem Wetzellel, de csak futólag. Éppen a Pitt-erődbe mentem, hogy erősítést kérjek, de sajnos ott is olyan kevés az őrség, hogy egyetlenegy katonát se adhattak. De pár nappal előbb érkezett oda valami Clarke nevezetű fiatalember, aki önként csatlakozott hozzám, és ezt magammal is hoztam. Derék fiúnak látszik, és ég a kalandvágytól, noha még sohase harcolt a rézbőrűekkel. De jól megtermett, elszánt fickó és hiszem, hogy megállja a sarat. Boggs kapitány bizonyára ad neki helyet a gerendaházban, ha neked nincs kifogásod ellene, Zane?

    – Sőt ellenkezőleg: örülök, ha itt marad – felelte az ezredes készségesen.

    – Nemigen aggasztana a dolog – szólt most Boggs kapitány –, ha nem küldtem volna fáért az embereimet… Mit gondoltok: nem támadták meg őket a rézbőrűek?

    – Lehet, hogy megtámadták, bár ez nem valószínű – vélte az ezredes. – Az bizonyos, hogy az indiánok még az Ohio túlsó partján vannak.

    – Mondd csak, Ebenezer – kérdezte most Mrs. Zane szorongva –, mi volt ez a titokzatos tanácskozás köztetek? Talán rossz híreket hozott a bátyám?

    – Csak annyit mondott, hogy a wyandot és shawnee törzs, úgy látszik, mozgolódik. De nemigen hiszem, hogy ez a forrongás komoly. Mert olyan jól védve vagyunk itten, hogy százszor is meggondolják, hogy megtámadjanak-e bennünket.

    Bármily könnyedén és odavetőleg mondta is ezt az ezredes, Mrs. Zane-t nem vezethette félre, se meg nem nyugtathatta. Az asszony ugyanis jól ismerte a bátyját is meg az urát is, és tudta, hogy holmi csekélység vagy kósza mendemondák miatt nem ülnek össze sugdolózva tanácskozni… Erre a gondolatra elborult az arca, és mivel jól ismerte a rézbőrűek féktelen szilajságát és kegyetlenkedéseit, megborzongott rémületében. Csak Betty volt nyugodt és gondtalan. Leült a padlóra, a kutya mellé és megsimogatta a hatalmas állat fejét.

    – Tigris, jönnek az indiánok!… Az indiánok, Tigris! – mondta kötekedve.

    A kutya felhördült és vicsorgatta éles fogait. Már az indiánok nevének puszta emlegetése is fölingerelte.

    – Tigris is nyugtalan már vagy egy hét óta – szólt most az ezredes. – A kutya már korábban megszimatolta a rézbőrűek nyomát, mint Wetzel. Tudod, hogy mennyire érzékeny irántuk. Amióta négy évvel ezelőtt megjött Isaackel, nagy segítségükre volt a cserkészeknek, mert roppant okos és ügyes állat. Elkísérte Isaacet, mikor a fiú legutóbb megszökött a wyandotok fogságából. Hálából tette ezt, mert Isaac ápolta és etette, amikor a rézbőrűek félholtra verték szegényt… Nem hallottad még, mily rémesen vonít néha Tigris, a csöndes, holdvilágos éjszakában?

    – Hogyne hallottam volna – felelt Betty megborzongva. – Olyankor mindig rémülten fejemre húzom a takarót.

    – Isaacet hívja, siratja a kutya – mondta az ezredes.

    – Szegény Isaac! – sóhajtott Betty.

    – Emlékszel még rá? – kérdezte az ezredes. – Hiszen kilenc éve már, hogy láttad!

    – Hogy emlékszem-e Isaacre?… De mennyire! És soha nem is fogom elfelejteni… Sokszor eltűnődöm, hogy vajon él-e még, szegény?

    – Alig hiszem – rázta fejét szomorúan az ezredes. – Sok éve már, hogy elrabolták a rézbőrűek. Szinte lehetetlen, hogy Isaac meg ne szökött volna ezalatt… hacsak feleségül nem vette azt az indián lányt, aki halálosan szerelmes bele. Ha élne, már megszökött volna tőlük, mert Isaac agyafúrt, ügyes és bátor fiú, könnyen lóvá tehette és rászedhette őket, ha szökni akart. De az is lehet, hogy szökés közben megölték, mint szegény Andrew öcsémet…

    A két testvér – Betty és az ezredes – szomorúan nézték a kandallóban izzó zsarátnokot. Nyomasztó csönd nehezedett a szobára, amit csak a föl-fölsüvöltő vihar és a tetőt paskoló jégeső kopogása tört meg.

    II. FEJEZET

    A Henry-erőd a dombtető egyik kiszögellésén épült úgy, hogy uralkodott a körülfekvő vidéken. A hossza háromszázötvenhat láb, a szélessége pedig százötven láb volt. Két öl magas, vastag tölgygerendákból ácsolt palánk övezte, mindegyik sarkán magas bástya védte, amelyekben hat katona elfért, úgyhogy szinte bevehetetlennek látszott. A tölgyfa palánkon belül elég széles udvar volt s ennek közepén állt a kétemeletes gerendavár, amelynek falaiba lőréseket vágtak. A gerendavárban, természetesen, kényelmes szobák is voltak, az udvaron pedig kutak, hogy szárazság idején, ha a ciszternákból kifogy a víz, ne kelljen vízért a folyóhoz lemenni – ami, esetleges ostrom alatt, úgyis lehetetlen lett volna.

    Az ilyen gerendavárak teljes biztonságot nyújtottak az indiánok támadásai ellen. Mivel a rézbőrűeknek nem volt ágyújuk, nem lőhettek szét a vastag tölgygerendákból összerakott erődöt, amelynek falait a puskagolyó át se bírta ütni, úgyhogy a védők nyugodtan adhatták le a sortüzeket a támadókra. A nyugat-virginiai telepeket mindenfelé ilyen erődök oltalmazták, ahová a pionírok egész családjukkal bemenekültek, mihelyt a vörösbőrűek nyugtalankodni kezdtek a környéken.

    McColloch őrnagy, Jonathan és Silas Zane már kora hajnalban cserkészni mentek, más és más irányban kutatva át a folyam partjait, hogy nem mutatkozik-e valahol ellenség?… Zane ezredes elhatározta, hogy védeni fogja saját gerendaházát s ezért nem is vitte be az erődbe semmiféle jószágát, csak a lovait és marháit. Sam, az öreg néger, takarmányt hordott az erődbe, hogy legyen mivel etetni a lábasjószágot. Boggs

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1