S beszélt a halott

By E. F. Benson

E. F. Benson igazi késő-viktoriánus figura: sportoló, régész, esztéta, sőt polgármester, de elsősorban népszerű és rendkívül termékeny író volt. Az életmű nagy részét szépirodalmi írásai, regényei és elbeszélései adják, de biográfiák és téli sportokról sz

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633443842

E. F. Benson

Edward Frederic Benson (1867–1940) was an English novelist, biographer, memoirist, archaeologist, and short story writer. Benson was the son of the Archbishop of Canterbury and member of a distinguished and eccentric family. After attending Marlborough and King’s College, Cambridge, where he studied classics and archaeology, he worked at the British School of Archaeology in Athens. A great humorist, he achieved success at an early age with his first novel, Dodo(1893). Benson was a prolific author, writing over one hundred books including serious novels, ghost stories, plays, and biographies. But he is best remembered for his Lucia and Mapp comedies written between 1920 and 1939 and other comic novels such as Paying Guests and Mrs Ames. Benson served as mayor of Rye, the Sussex town that provided the model for his fictional Tilling, from 1934 to 1937.  

Book preview

E. F. BENSON

S BESZÉLT A HALOTT

Válogatott rémhistóriák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-384-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kiss Bernadett, Ortutay Péter, Ujhelyi Bálint

HOGYAN SZŰNT MEG

A RETTEGÉS A HOSSZÚ FOLYOSÓN

A Church-Peveril házat a szellemek úgy megszállták és oly gyakorta látogatják, láthatók és hallhatók is, hogy már nem veszi komolyan a pszichikai jelenségeket senki a családból – amely a saját földjén egy félig zöld réztető alatt lelt menedékre. A Peverilek számára egy szellem megjelenésének alig van nagyobb jelentősége, mint a postás megjelenésének azoknál, akik hétköznapi házban élnek. Jönnek, mondhatni, minden nap, kopogtatnak (vagy egyéb zajt csapnak), megfigyelhetők, amint közelednek a folyosón (vagy egyéb helyeken). Én magam láttam, amikor ott voltam, hogy mialatt a vacsora utáni kávénkat fogyasztottuk a teraszon, a jelenlegi Mrs. Peveril, aki eléggé rövidlátó, a szürkületet kémlelve odaszólt a lányának:

– Kedvesem, nem a Kék asszony ment az imént a bokrok közé? Remélem, nem ijesztette meg Flót. Fütyülj Flónak, kedves!

(Meg kell jegyeznem, hogy Flo a legfiatalabb és a legédesebb a tacskók közül.)

Blanche Peveril füttyentett egyet, majd vakítóan fehér fogai között a kávéscsészéje alján maradt feloldatlan cukrot ropogtatta.

– Oh, édesem, Flo nem annyira ostoba, mint gondolnánk! – mondta. – Szegény Kék Barbara nagynéni olyan bosszantó!

– Akármikor találkozom vele, mindig úgy néz, mintha mondani akarna valamit, ám amikor kérdezem, hogy „Mi az, Barbara nagynéni?", csak hallgat, és tétován a ház irányába mutat. Azt hiszem, történt valami kétszáz évvel ezelőtt, amit meg akar gyónni, de elfelejtette, hogy mi az.

Itt Flo kétszer-háromszor elégedetten elvakkantotta magát, farkcsóválva előjött a bokrok közül, körös-körül ugrabugrált, amellyel láthatóvá tette számomra, hogy van egy teljesen üres tér a pázsiton.

– Ott! Flo összebarátkozott vele – mondta Mrs. Peveril. – Azon töprengek, hogy miért öltözik a kéknek abba a nagyon buta árnyalatába.

Ebből következik, már ami a pszichikai jelenségeket illeti, hogy van valami igazság a közmondásban, amely a megszokásról szól. A Peverilek nem tekintettek a szellemeikre megvetéssel, minthogy az elbűvölő család legnagyobb része soha nem vetett meg senkit, kivéve az olyan embereket, akiket bevallottan nem érdekelt a vadászat, a lövészet, a golf vagy a korcsolyázás. És minthogy az összes szellemük a családjukból származik, megalapozottnak tűnik azt feltételezni, hogy mindannyian, még szegény Kék asszony is, jeleskedtek egykoron a terepsportokban. Ez idáig, s azután is együttérzésből adnak szállást és nem valamiféle kegyetlenségből vagy megvetésből. Egyik Peveril a nyakát törte, amikor a hátsó kertben valami szörnyű és erőszakos bűntett után megpróbált fellovagolni egy telivér kancával a díszlépcsőn, tényleg nagyon naivak, majd Blanche lement reggel a földszintre szokatlanul csillogó szemekkel és képes volt azt közölni, hogy Anthony mester „nagyon hangos volt az éjszaka. Attól a körülménytől eltekintve, hogy egy becstelen útonálló, nagyszerű cimbora volt jóban-rosszban, akit a kiapadhatatlan életereje miatt kedvelnek. Ami azt illeti, feltehetően megtiszteltetés, ha a Church-Peverilben szállsz meg, és olyan hálószobát kapsz, amelyet látogatnak a család elhunyt tagjai. Ez azt jelenti, hogy méltó vagy rá, hogy végignézd a fenséges és gonosz halált. Ott találod magad kiállítva egy boltíves, kárpitozott teremben, elektromos világítás nélkül, és elmondják, hogy a Bridget ükmamának időnként homályos ügyletei vannak a kandallóval, de jobb nem szólni hozzá, és hogy Anthony mestert „szörnyen jól fogod hallani, ha az elülső lépcsőházban kísért, mielőtt eljön a reggel.

Búcsút vehetsz az éjszakai pihenéstől, reszketve levetkőzöl, és félve kirakod a gyertyáidat. Azokban a nagy termekben huzat van, himbálózik, morajlik, majd lecsendesedik a tekintélyes faliszőnyeg, a tűz fénye táncol a vadászok, a harcosok és a könyörtelen üldözések alakjain. Aztán bemászol az ágyadba, az ágy olyan hatalmas, hogy úgy érzed, mintha a Szahara szippantott volna be, és imádkozol, hogy legyen napvilág, mint azok a tengerészek, akik együtt hajóztak Szent Pállal. És tisztában vagy vele, hogy ez idő alatt Freddy, Harry, Blanche és esetleg Mrs. Peveril képesek nyugtalanító dolgokat kívül az ajtódra szerelni, s amikor kinyitod, sejthetően valami szörnyűséggel szembesülsz. A magam részéről, mivel bizonytalan eredetű szívbillentyű-elégtelenségem van, ragaszkodom a zavartalan alváshoz az épület új oldalszárnyában, ahova Barbara nagynéni, Bridget ükmama és Anthony mester soha nem hatolhatnak be. Nem emlékszem Bridget ükmama történetének részleteire, de az biztos, hogy mielőtt kizsigerelte magát, elvágta több távoli rokona torkát egy bárddal, amelyet az agincourt-i ütközetnél használtak. Előtte nagyon pikáns, elképesztő incidensekkel zsúfolt életet élt.

Van azonban Church-Peverilben egy szellem, akin a család soha nem nevet, akit nem gondolnak barátságosnak és szórakoztatóan érdekesnek, és akiről éppen csak annyit beszélnek, amennyit a vendégek biztonsága miatt szükséges. Pontosabban két szellemként kéne leírni, mivel a szóban forgó „kísértő" két fiatal gyermek, akik ikrek voltak. Őket – nem minden ok nélkül – valóban nagyon komolyan veszi a család. Az ő történetük, ahogy nekem Mrs. Peveril elmesélte, a következő:

1602-ben, Erzsébet királynő uralkodásának utolsó évében, egy bizonyos Dick Peveril igen nagy kegyet élvezett az udvarnál. Joseph Peveril mester testvére volt, a családi ház és a birtok akkori tulajdonosáé, aki két évvel korábban, a tiszteletre méltó 74. életévében, elsőszülött utódai, ikerfiúk apja lett. Közismert, hogy a király és az egykori szűz azt mondta jóképű Dicknek, aki közel 40 évvel volt fiatalabb a bátyjánál: „Be kár, hogy nem te vagy Church-Peveril ura", amely szavak Dicknek egy vészjósló tervet sugalltak. Akárhogy is áll a dolog, jóképű Dick, aki a gonoszságban kellőképpen életben tartotta a család hírnevét, útnak indult lóháton Yorkshire-be, és azt találta, hogy Joseph bátyját – a legjobbkor – épp szélütés érte, amelyet a hosszan tartó kánikula és a szomja csillapításának kényszere egy nagyobb mennyiségű zsákmánnyal együttesen okozott, és akkor halt meg, amikor jóképű Dick, isten tudja, milyen gondolatokkal a fejében, észak felé utazott. Így történt, hogy épp a bátyja temetésekor érkezett meg Church-Peverilbe. Nagy illendőségről árulkodott, hogy részt vett a gyászszertartáson, és visszatért egy-két együttérző, gyászoló napot eltölteni a megözvegyült sógornőjével, aki, bár félénk hölgy volt, néha kalandorokkal is összeállt. Ott tartózkodása második éjszakáján Dick megtette azt, amit a Peverilek a mai napig sajnálnak. Belépett a szobába, amelyben az ikrek aludtak a dajkával, és az utóbbit csendben megfojtotta álmában. Aztán fogta az ikreket, és bedobta őket a tűzbe, amely melegítette a hosszú folyosót. Az időjárás, amely Joseph halálának napjáig oly meleg volt, hirtelen zord hidegbe fordult. A tűz magasan volt rakva égő fahasábokkal és diadalittasan lángolt. A tűzvész magjában kialakított egy hamvasztó üreget, és abba dobta bele a két gyereket, ledöngölve őket a lovaglócsizmájával. Kisétálhattak volna, de nem tudták elhagyni az égő helyet. Azt mondják, Dick Peveril nevetett, miközben még több fahasábot dobott a tűzre. Így lett ő Church-Peveril ura.

A bűntényt soha nem hozták fel neki otthon, azonban kevesebb, mint egy évig élvezhette csak a vérfoltos örökségét. A halálos ágyán meggyónt a papnak, aki ápolta, de mielőtt bűnbocsánatot nyert volna, a lelke küzdött a test nyomorával. Éppen azon az éjszakán kezdődött Church-Peverilben a szellemjárás, amely a mai napig tart, de a család csak ritkán beszél róla, akkor is csak halkan és komoly arccal. Egy-két órával jóképű Dick halála után az egyik szolga a hosszú folyosó ajtajánál elhaladva bentről hangos nevetést hallott, olyan kedélyes és egyben olyan vészjósló nevetést, amelyről azt gondolta, soha nem fogja újra hallani a házban. Abban a lélekpróbáló pillanatban, amely már-már halálos rettegés volt, kinyitotta az ajtót és belépett, azt várva, hogy annak a manifesztációját látja, akinek a holtteste a szoba alatt fekszik. Helyette kézen fogva két kicsi, fehér köpenyes alak lépkedett felé a holdvilágos padlón.

A zuhanó test robajára ijedten rohantak fel a virrasztók az alsó szobából, és a földön fekve találtak rá a rémülettől rángatózva. Hajnalban nyerte vissza az eszméletét, majd elmesélte a történteket. Aztán reszkető, hamuszürke ujjakkal az ajtó irányába mutatott, felsikoltott, és holtan zuhant vissza.

A következő ötven év folyamán az ikerbabák különös és szörnyű legendája rögzült és megszilárdult. A lakók szerencséjére igen ritkán jelennek meg, az elmúlt évek alatt négyszer-ötször látták őket. Minden alkalommal éjjel jelentek meg, napnyugta és napkelte között, mindig ugyanazon a hosszú folyosón, és mindig két tipegő gyermekként, akik alig tudnak járni. És a szerencsétlen személy, aki látta őket, minden alkalommal gyors vagy szörnyű halált halt, vagy szörnyethalt, miután az elátkozott látomás megjelent neki. Volt, aki élt még néhány hónapig: szerencsés volt, aki meghalt pár órán belül, mint az a szolga, aki először látta őket. Félelmetesen szörnyű volt a halála egy bizonyos Mrs. Canningnak, akinek az volt a balszerencséje, hogy a következő század közepén lássa meg őket, vagyis legyünk kicsit pontosabbak, az 1760-as esztendőben. Akkorra már jól ismerték a megjelenésük idejét és helyét, és figyelmeztették a látogatókat, hogy ne menjenek napnyugta és napkelte között a hosszú folyósra.

Ám Mrs. Canning, a ragyogó elméjű és gyönyörű nő, a hírhedten szkeptikus M. Voltaire csodálója és barátja, szándékosan ment a kísértés helyére, és ült ott egyik éjjel a másik után – minden tiltakozás ellenére. Négy estén nem látott semmit, ám az ötödiken teljesült a kívánsága, nyílt az ajtó a folyosó közepén, és a vészjósló, ártatlan kicsi pár tipegett felé. Még ekkor sem ijedt meg, hanem jónak gondolta a szerencsétlen, hogy gúnyolódjon velük, s azt mondta nekik, itt az ideje, hogy visszamenjenek a tűzbe. Egy szót sem szóltak, csak sírva-zokogva elfordultak tőle. Rögtön, miután eltűnt a látomása, lerobogott a földszintre, ahol már várt rá a család és a ház vendégei, és diadalmasan közölte, hogy látta mindkettőt, és beszélt a testet öltött lelkekhez, és muszáj írnia M. Voltaire-nek. Megnevetteti. De amikor néhány hónappal később eljutott hozzá az egész történet, már egyáltalán nem nevetett.

Mrs. Canning igazi szépség volt, 1760-ban virágzása tetőpontján és teljében. A fő szépsége, ha lehetséges egy pontot kijelölni, ahol a legtökéletesebb, arcbőrének káprázatos színe és egyedülálló ragyogása. Épp akkor járt a harmincas éveiben, ám kicsapongó élete ellenére megőrizte kislányos hamvasságát és rózsáit, hódolt a ragyogó napfénynek, amelytől más nők tartózkodtak, az ő bőrének azonban előnyére vált. Következésképp meglehetősen megijedt egyik reggel, körülbelül két héttel a különös élménye után, amikor felfedezett az arca bal felén, egy-két hüvelykkel a türkizkék szemei alatt egy kis szürkés foltot, nagyjából akkorát, mint egy hárompennys.

Hiba volt, hogy a mosdáshoz a szokásos kenőcseit használta: hiábavaló volt a művészi tekercselés és a házi orvos. Elzárkózott egy hétre, gyötörte magát a magánnyal és a szokatlan fizikával, azonban a hét végére sem fordult jobbra az állapota: ellenben kétszer akkora lett az elszomorító szürke folt. Majd a névtelen betegség, bármi is volt, új és szörnyű formában jelentkezett. Az elszíntelenedett hely közepéből zöldesszürke indákhoz hasonló kis zuzmók nőttek ki, és egy másik folt is megjelent az alsó ajkán. Az is növekedett, és egy reggel, kinyitva a szemét a rémület egy új napjára, azt találta, hogy a látása furcsán elhomályosult. A tükörhöz ugrott, és rémülten sikított fel a látványtól. A felső szemhéja alól éjjel a gombához hasonló friss képződmény nőtt, amelynek a rostjai lefelé terjeszkedtek, elfedve a szembogarát. Utána hamarosan megtámadta a nyelvét és a torkát: akadályozta a lélegzetvételt, és a fulladás általi halál csak nagy szenvedés után volt irgalmas hozzá.

Még ennél is szörnyűbb egy bizonyos Blantyre ezredes esete, aki rálőtt a revolverével a gyerekekre. Amin ő keresztülment, az nem írható le ide.

Van tehát szellemjárás, és miután a Peverilek ezt ko­molyan vették, minden vendégnek elmondják, amikor megérkezik a házba, hogy alkony után bármilyen ürüggyel is, de tilos bemenni a hosszú folyosóra. Mindamellett nappal elbűvölő a szoba, így megérdemel egy leírást, függetlenül attól, hogy a szobák elrendezésének megértéséhez nélkülözhetetlen az itt következő beszámoló. Teljes nyolcvan láb hosszú és a ház mögötti kertre néző, hat láb magas ablakok miatt nagyon világos. Egy átjáró ajtó nyílik a lépcsőfordulóra a főlépcső tetején, és nagyjából a folyosó felénél, az ablakokkal szemközti falban van egy másik átjáró ajtó a hátsó lépcsőházba és a szolgák szálláshelyéhez, emiatt állandó átjáró hely, mivel ezen keresztül jutnak be a szobáikba. Azon az ajtón mentek be a gyerekalakok, amikor megjelentek Mrs. Canningnak, és más alkalmakkor is azon keresztül közlekedtek a hátsó lépcső tetején lévő szobáig, amelyből jóképű Dick magához ragadta őket. Továbbá van a folyosón egy kandalló, amelybe bedobta őket, és a túlsó végén pedig egy hatalmas bukóablak néz egyenesen a sugárútra. A kandalló felett jelentőségteljesen ott lóg a Holbeinnek tulajdonított portré jóképű Dick korai férfiassága szemtelen szépségével, és egy rakás másik nagy értékű portré néz szembe az ablakokkal. Napközben az a legforgalmasabb szalon a házban, emiatt aztán egyéb látogatók soha nem jelennek meg ott, meg amiatt sem, hogy jóképű Dick harsány nevetése visszhangzik, amelyet sötétedés után hallhatnak az arra járók. Blanche azonban a szemét kerekítette, amikor meghallotta, befogta a fülét, és sietett minél távolabb kerülni a kegyetlen öröm hangjától. Nappal azonban sok bérlő megfordul a hosszú folyosón, így a nevetés se visszhangzik vészjóslón vagy komoran. A nyári forróságban a bérlők lustán elnyúlnak az ablakmélyedések ülésein, és amikor a tél kiterjeszti jeges ujjait és a fagyott pálmák között süvít a szél, a legvégén összegyűlnek a kandalló körül, és vidám társaságokban fecsegnek megtelepedve a díványon, a fotelekben, a széktámlákon és a földön. Gyakran ültem ott hosszú augusztusi estéken lefekvésig, de soha nem fordult elő, hogy bárki hajlandó lett volna hosszabb ideig várni a figyelmeztetés után: „Ránk esteledett: mehetünk?. Később, a rövidebb őszi napokon gyakran ott teáztak, s olykor előfordult, hogy amikor a leglármásabb volt a mulatság, Mrs. Peveril hirtelen kinézett az ablakon és azt mondta: „Kedveseim, későre jár, fejezzük be ezt az oktalanságot a földszinti hallban. Azután egy pillanatra furcsa csend nehezedett a családra és a vendégekre szintúgy, és mintha épp akkor kaptunk volna rossz hírt, mindannyian csendben elhagytuk a helyet.

A Peverilek szelleme azonban (az élőké) az elképzelhető legtalálékonyabb, és a rontás, amelyet jóképű Dick és cselekedete hozott rájuk bámulatos gyorsasággal semmivé lett.

A múlt évben, karácsony után nem sokkal rendeztek Church-Peverilben egy óriási, fiatalos és rendkívül vidám összejövetelt, majd december 31-én, mint mindig, Mrs. Peveril újévi estélyt adott. A ház teljesen tele volt, és a Peveril hadsereg nagy részének a szállását is ő vezényelte le a teltház miatt. Pár napig fekete és szélcsendes fagy akadályozta a vadászatot, de minden szélcsendben van valami jó (bocsánat a zavaros metaforáért), és a ház alatti tavat az utolsó egy-két nap megfelelő és csodálatos jégréteg fedte be. A házban mindenki azzal volt elfoglalva reggelente, hogy gyors és heves manővereket mutasson be a bizonytalan felszínen, és amint megebédeltünk, egy kivétellel mindannyian siettünk ki újra. A kivétel Madge Dalrymple volt, akinek nem volt szerencséje, és napközben meglehetősen rosszul esett, de azt remélte, ha pihenteti a sérült térdét, ahelyett, hogy újra csatlakozna a korcsolyázókhoz, este már képes lesz táncolni. Igaz, a remény a legbiztosabb módszer, azonban csak sántikálva tudott visszamenni a házba, bár könnyed optimizmussal megjegyezte – amely jellemző a Peverilekre (Blanche első unokatestvére) –, hogy bár csekély öröm lenne, de ha jelen helyzetéből adódóan messzebb korcsolyázna, akkor kis áldozattal sokat nyert.

Tehát, miután megittunk egy gyors kávét a hosszú folyosón, otthagytuk Madge-et kényelmesen hátradőlve egy nagy kanapén a kandallónál, hogy egy szórakoztató könyvvel űzze el az unalmat a teázásig. Családtagként mindent tudott jóképű Dickről és a babákról, valamint Mrs. Canning és Blantyre ezredes sorsáról, de amikor mentünk ki, hallottam, amint Blanche azt mondja neki: „Ne rohanj vele, kedvesem! – amire Madge azt válaszolta: „Messzire jutok napnyugta előtt!. Aztán magára hagytuk a hosszú folyosón.

Madge néhány percig olvasta a szórakoztató könyvet, de gyenge volt ahhoz, hogy elmerüljön benne, letette, és az ablakhoz bicegett. Jóllehet, alig múlt kettő, csak homályos és gyenge fény volt, a reggeli kristályos ragyogás átadta a helyét a fátyolos homályból létrejött vastag felhőseregnek, amelyek lomhán jöttek északkeletről. Már a teljes égbolt elsötétült, és időnként hópelyhek csapódtak tétován a hosszú ablakokhoz. A sötétségtől és a délutáni hideg miatti elkeseredettségtől azt gondolta, hogy hamarosan erős hóesés lesz, és a tompa álmossága az agyában a külső jelek belső visszajelzése, amely előre jelzi a vihart azoknak, akik érzékenyek az időjárás változásra. Madge különösen szenvedett a külső hatásoktól: neki egy friss reggel kimondhatatlan ragyogást és szellemi frissességet adott, és ennek megfelelően a viharos időjárástól álmos lett, és mindkettő aluszékonnyá és levertté tette.

Akkor is olyan hangulatban volt, így hát visszabicegett a kanapéra a tűz mellé. A házat kellemesen felmelegítették a vízvezetékcsövek, és bár hagyta leégni a farönkök és a tőzeg fantasztikus keverékének tüzét, nagyon meleg volt a szoba. Lustán nézte a hamvadó lángokat, a könyvét nem nyitotta már ki újra, a kanapén heverészett, arccal a kandalló felé, és álmatagon azt tervezgette, hogy lassan átmegy a saját szobájába, és egy-két elmulasztott levél megírásával tölti ki az időt, amíg vissza nem térnek a házba a korcsolyázók újra mulatozni. Még mindig álmosan azon gondolkodott, hogy miről számoljon be: néhány napja esedékes egy levél az anyjának, akit módfelett érdekelnek a család pszichikai esetei. Elmesélhetné neki Anthony mester egy-két éjjel korábbi bámulatos mutatványát a lépcsőházban, és hogy Mrs. Peveril látta reggel a Kék asszonyt, aki fel s alá sétálgatott, fittyet hányva a zord időjárásra. Ami még érdekesebb: a Kék asszony végigment a babérsétányon, és látták bemenni az istállóba, ahol épp Freddy Peveril vizsgálta a teljesen átfagyott vadászkopókat. Nyomban riadalom támadt az istállóban, a lovak nyerítettek, rúgkapáltak, verejtékeztek. Évek teltek el anélkül, hogy látták volna a végzetes ikreket, de a Peverilek – az anyja tudomása szerint – sötétedés után soha nem használták a hosszú folyosót.

Akkor egy pillanatra felült, s eszébe jutott, hogy most is a hosszú folyosón van. De még mindig csak fél három körül járt az idő, és ha fél órán belül átmegy a szobájába, még bőségesen marad ideje ezt mind megírni s még egy levelet a teázás előtt. S akkor még a könyvét is olvashatja. Azonban az ablakpárkányom hagyta… Rendkívül álmosnak érezte magát.

A kanapét, amelyen feküdt, nemrég húzták át enyhén a zuzmóra emlékeztető, szürkészöld árnyalatú bársonnyal. Az anyaga vastag volt és puha. Kéjesen kinyújtotta a karját a teste mellett, és belenyomta az ujjait a bolyhos szövetbe. Milyen szörnyű Mrs. Canning története: a zuzmószínű kinövés az arcán! Majd minden további átmenet vagy zavaros gondolatok nélkül Madge elaludt.

Álmodott. Azt álmodta, hogy felébredt, és ott találta magát, ahol elaludt, pontosan ugyanabban a pózban. A fahasábok újra lángra lobbantak, felszöktek a falra meg-megvilágítva jóképű Dick képét a kandalló felett. Pontosan tudta az álmában, hogy mit csinált aznap, és hogy miért feküdt ott, ahelyett, hogy kint lett volna a többi korcsolyázóval. Arra is emlékezett (még álmában), hogy a teázás előtt írt egy-két levelet, és arra készült, hogy átmegy a szobájába. S minthogy az ő bőre rózsaszínes árnyalatú, kitűnt a bársonykanapé szürkeségéből a saját karját a teste mellett.

Azt azonban nem tudta kivenni, hogy hol végződik a keze és hol kezdődik a szürke bársony: úgy tűnt, hogy az ujjai beleolvadtak az anyagba. A csuklóját elég tisztán látta, a kék vénát a kézfején, és itt-ott az ujjízületeket. Aztán eszébe jutott, álmában, hogy min járt az esze, mielőtt elaludt, nevezetesen a zuzmószínű kinövésen Mrs. Canning arcán, szemén és a torkán. Ennél a gondolatnál kezdődött az igazán fojtogató rémálom: tudta, hogy átalakult a szürke anyaggá, és képtelen volt megmozdulni. A szürkeség hamarosan szétterjedt a karján és a lábán; amikor megérkeztek a korcsolyázók, nem találtak mást, csak egy hatalmas, eltorzult, zuzmószínű bársonypárnát, mely nem más volt, mint ő. A rémület egyre nőtt benne, majd egy határozott erőfeszítéssel megpróbálta kiszabadítani magát a nagyon gonosz álom karmaiból, és felébredt.

Pár percig csak feküdt hatalmas megkönnyebbüléssel, hogy ébren találta magát. Újra érezte a bársony kellemes érintését az ujjaival, oda-vissza húzogatta rajta őket, biztosítva magát, hogy nem oldódott fel a szürkeségben és a lágyságban. Bár a heves ébredése ellenére is még mindig álmos volt, addig feküdt ott le-lenézegetve, amíg egyáltalán nem látta a kezeit. Már majdnem sötétedett.

Abban a pillanatban az elalvó tűz hirtelen lángra kapott, elöntötte a szobát az égő tőzeg illata. Jóképű Dick portréja gonoszan nézett le rá, és újra láthatóvá váltak a kezei. Aztán még inkább, mint álmában, úrrá lett rajta a pánik.

A nappali világosság teljesen elhalványult, és tudta, hogy egyedül van a sötétben a hosszú folyosón.

A rémálom természetéből adódóan mozgásképtelenné vált az ijedtségtől. Ám ez rosszabb volt a rémálomnál, hiszen tudta, hogy ébren van. Aztán kezdett derengeni neki a fagyos félelem igazi oka; teljes bizonyossággal tudta, hogy az ikerbabák miatt van.

Hirtelen nyirkos lett az arca, kiszáradt a szája és a torka, csikorgatta a fogait, és hozzájuk dörzsölgette a nyelvét. Minden erő kiszállt a végtagjaiból, élettelenül hagyva őket, és tágra nyílt szemekkel meredt a sötétségbe. A tőzegláng újra kihunyt, és körbezárta a sötétség.

Aztán bíborvörös fény derengett a vele szemközti falon, az ablakokkal szemben.

Egy pillanatig úgy gondolta, hogy a szörnyű látomás közeledtét jelzi, de aztán feltámadt benne a remény, mert eszébe jutott, hogy mielőtt elaludt, vastag felhők takarták el az eget, és azt hitte, hogy az még a lemenő nap fénye. A hirtelen támadt remény arra ösztökélte, hogy felpattanjon a kanapéról, amelyen feküdt. Kinézett az ablakon, vörösen izzott a horizont. Mielőtt azonban egy lépést is tehetett volna, újra besötétedett. Szikrányi fény jött csak a tűzhelyből, amely nem világította be a kandalló csempéit, miközben hópelyhek csapódtak erősen az ablaktáblákhoz. Más fény és hang nem volt ezen kívül.

A bátorsága azonban nem szállt el, erőt vett magán, és elindult lefelé a folyosón. Aztán azon kapta magát, hogy eltévedt. Megbotlott egy székben, talpra állt, és újra megbotlott. Aztán egy asztal zárta el az útját, gyorsan félrefordította, és újra a kanapé mögött találta magát.

Megfordult még egyszer, és a sápadtan felvillanó tűz fényét az ellenkező oldalon látta, mint amire számított. A vaksötétben kellett irányt váltania. De most merre menjen? Úgy tűnt, körbezárták a bútorok. És mindvégig ott volt a fenyegető tény, hogy közeleg a két ártatlan, szörnyű szellem megjelenése.

Imádkozni kezdett. „Adj világosságot, Uram! – mondta magának. De elfelejtette, hogyan folytatódik az imádság, amelyre égető szüksége lett volna. Valami veszedelem volt az éjszakában. Egész idő alatt kezek tapogatózását, csapkodását érezte maga körül. A pislákoló tűz, amelynek a bal oldalán kellett volna lennie, megint a jobb oldalán volt; így újra fordult egyet maga körül. „Adj világosságot! – suttogta, aztán fennhangon megismételte, „Adj világosságot!".

Megbotlott egy lámpaernyőben, de nem emlékezett rá, hogy lett volna bármilyen lámpaernyő.

Sietve vakon tapogatózott, hozzáért valami puha bársonyoshoz. Ez volna a kanapé, amelyen feküdt? Ha így van, hol a fejrésze? Ennek van feje, háta és lábai – olyan, mint egy szürke zuzmóval fedett ember. Akkor teljesen elvesztette a fejét. Csak az imádkozás maradt neki; eltévedt, eltévedt ezen a rettenetes helyen, ahol a síró babákon kívül senki nem jár a sötétben. Aztán a saját hangját hallotta, ahogy a suttogásból beszéddé, a beszédből sikítássá erősödött. Szent szavakat kiabált, úgy ordította őket, mintha káromkodna, miközben az asztalok, székek, a hétköznapi élet, amely oly rettenetessé vált, kellemes dolgai között tapogatott.

Aztán jött egy gyors és rettenetes válasz az imakiabálására. Az izzó fadarabok egyszer csak elérték a tőzegben lévő gyúlékony gázt a tűzhelyen, és kezdett világosodni a szoba. Látta jóképű Dick gonosz szemeit, és látta a kis kísérteties hópelyheket sűrűn esni odakint. És látta, hol van, pont szemben az ajtóval, amelyen a félelmetes ikrek szoktak belépni. Akkor a láng ismét kihunyt, és megint sötétben maradt. De lett egy kis haszna belőle, most már ismeri a szoba elrendezését. A szoba közepe üres volt. A felvillanáskor látta az ajtó ragyogó sárgaréz fogantyúját, amely úgy fénylett, mint egy csillag. Egyenesen oda kéne mennie; ez azonban most beletelik még néhány percbe.

Mély levegőt vett, amelytől részben megkönnyebbült, részint csendesítette szíve heves dobogását.

Csak félig sikerült azonban kifújnia magát, amikor újra megrémítette az elűzhetetlen rémálom.

Rövid suttogás hallatszott, amely nem jöhetett máshonnan, csak az ajtó felől, amellyel szemben állt, és amelyen az ikerbabák szoktak közlekedni. Nem volt teljesen sötét odakint, így látta, hogy nyílik az ajtó. Ott állt a bejáratnál két kicsi fehér alak egymás mellett. Lassan csoszogtak felé. Nem látta tisztán az arcukat és az alakjukat, a két kicsi fehér alak pedig egyre csak közeledett. Felismerte, hogy ők a rettegett szellemek, a szörnyű végzet ártatlan előidézői, akik akkor is pusztulást hoznak, ha ártatlan. A gondolat elképesztő gyorsaságával kitalálta, hogy mitévő legyen. Nem fogja bántani vagy kinevetni őket, hisz még csak csecsemők voltak, amikor a gonosz és véres cselekedet a tűzhalálba küldte őket. A gyerekek szellemei biztos nem érzéketlenek annak a kérése iránt, akinek ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint nekik, aki nem követett el olyan bűnt, amelyért halálos büntetést érdemelne. Ha könyörög, talán megkegyelmeznek neki, talán megtörik az ősi átkot, talán épségben elhagyhatja a helyet, a halálos ítélet vagy még a halálnál is rosszabb dolgok árnya nélkül.

Csak egy pillanatig habozott, aztán térdre ereszkedett, és kinyújtotta feléjük a kezét.

– Oh, kedveseim – mondta –, csak elaludtam. Ezen kívül más rosszat nem csináltam.

Megállt egy pillanatra, és érző lányszíve már nem önmagáért dobogott, hanem csak értük, a kicsi, ártatlan lelkekért, akiken szörnyű átok ül, akik halált hoznak, míg más gyerekek nevetést, gyönyörködtetést a pusztulás helyett. Mindazok, aki korábban látták őket, megijedtek és féltek tőlük, vagy kigúnyolták őket.

Akkor, ahogy kezdett derengeni benne az együttérzés felvilágosító ereje, a félelem elszállt belőle, miként leszáll az összefonnyadt burok, amely a friss tavaszi rügyeket védte.

– Drágáim, úgy sajnállak benneteket – mondta. – Nem a ti hibátok, hogy előidézitek azt, aminek be kell következnie, de már nem félek tőletek. Csak nagyon sajnállak benneteket. Isten áldjon benneteket, szegény drágáim.

Felemelte a fejét és rájuk nézett. Bár nagyon sötét volt, most láthatta az arcukat, noha homályos és bizonytalan volt minden, minthogy a huzat remegtette a sápadt lángokat. Az arcuk nem volt boldogtalan vagy indulatos – mosolyogtak rá a kisbabák félénk mosolyával. És miközben nézte őket, egyre gyengültek és lassan elhalványultak, miként elpárolog a gőz a fagyos levegőben.

Madge nem mozdult meg azonnal, amikor eltűntek, a félelem helyett a béke csodálatos érzése öntötte el, olyan boldogság és nyugalom, hogy legszívesebben meg se moccant volna. Azonban nemsokára felkelt, s tapogatózva, de anélkül, hogy a rémálom nyomasztó vagy a félelem őrjítő érzése nehezedett volna rá, kiment a hosszú folyosóról, megkeresni Blanche-t, aki éppen ment fel az emeletre fütyörészve és a korcsolyáját lóbálva.

– Hogy van a lábad, drágám? – kérdezte. – Már nem is bicegsz.

Addig a pillanatig Madge-nek eszébe se jutott.

– Rendbe kell jönnie – mondta. – Valahogy el is felejtettem. Blanche, drágám, ugye nem fogsz megijedni tőlem, de… de láttam az ikreket.

Blanche arca egy pillanatra falfehér lett a rémülettől.

– Mi? – kérdezte suttogva.

– Igen, épp az imént láttam őket. De kedvesek voltak, rám mosolyogtak, és nagyon sajnáltam őket. És valahogy biztos vagyok benne, hogy nincs mitől félnem.

Úgy tűnik, Madge-nek igaza volt, mivel semmi nem történt vele. Azt kell feltételeznünk, hogy az, ahogy viselkedett velük, a sajnálata, az együttérzése megérintette őket, és így feloldotta és megsemmisítette az átkot.

Valóban, a múlt héten jártam Church-Peverilben, és csak sötétedés után érkeztem meg. Éppen, amikor elmentem a galériaajtó mellett, akkor jött ki Blanche.

– Ah, itt vagy – mondta. – Épp most láttam az ikreket. Nagyon