Emma asszony levelei

By Ignotus

A magyar irodalom számolatlanul tartogat meglepetéseket. Elfeledett vagy föl sem fedezett csemegéket. A régmúltról ezt bizonnyal tudjuk, a közelmúltról nem hittük. A Hét 1893-as számában bukkant föl először egy érdekes levélíró egyéniség, Emma a

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633744185

Book preview

IGNOTUS

EMMA ASSZONY

LEVELEI

Egy nőimitátor

a nőemancipációért

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-418-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

MIT ÉR A NŐ, HA FÉRFI?

„Mint ahogy a női ruhákat, a nőemancipációt is a férfiak sokkal jobban, nettebben, pontosabban, lelkiismeretesebben, gyökeresebben, a szálakat jobban elvarrva, a kapcsokat jobban felvarrva, a bélést jobban bevarrva s a gomblyukat jobban kivarrva tudnák megcsinálni, mint mi, asszonyok. De mi haszna? Csak az a szabadság szabadság, amit az ember maga szerzett magának…"

Emma (Ignotus)

A nőimitátor szerepjátéka a kirívót hangsúlyozza, erre épül. Lázasan suttogó-búgó hang, finom visszafogottság és kacéran megvonagló vállak. A szem ártatlan nyíltsággal kitágul, majd dévajul kiszámítottan lecsukódik. A csípő hol kecsesen mozdul, hol csábosan rándul. A nőimitátor egyszerre szende és végzetes. Nincs nála nőiesebb.

Vállalkozhatik-e a nőimitátor a banális hangsúlyozására? Arra, hogy a közönség érdeklődő figyelmének középpontjában elmosogat? Beereszti a padlót? Beteg gyermeke ágyánál virraszt? Megcsináltatja romló fogsorát? Vagy nyűgös beletörődéssel viseli el férje harsány, unt önzését, akit már nem tud, de nem is nagyon akar felvillanyozni? Vállalkozhatik-e a nőimitátor ilyen szerepkörre? Aligha.

Márpedig ha mégis így dönt, valami mást akar. A választás nem pusztán a nőimitátor valóságérzékét és realizmusát dicséri, hanem arra is utal, hogy szerepét valami egyébre szeretné felhasználni. Terve, programja van, nem pusztán játékösztönére hagyatkozik. Céltudatos és intuitív egyidejűleg. Enged a játék csábításainak, de szűknek is érzi a kereteit, szét akarja feszíteni őket.

A nőimitátor: Ignotus, polgári nevén Veigelsberg Hugó, a modern magyar irodalom zseniális kritikusa, bábája, szervezője, korának egyik legjobb publicistája, aki mint alkotó – lírikus és novellista – is számot tarthat mind a mai napig érdeklődésünkre. 1893-ban írja először egy könnyed, traccsoló, kis írása alá az Emma nevet, s jelenteti meg A Hét hasábjain. Ebben nincs semmi meglepő. Ignotus A Hét munkatársa, sőt nélkülözhetetlen, oszlopos tagja. Egy-egy számban gyakran két-három írás is megjelenik tőle. Foglalkozik a képviselőház üléseivel, diplomáciai bonyodalmakkal, közgazdasági kérdésekkel, véleményt nyilvánít a „társaság" híreivel kapcsolatban, színházi premierekről tudósít, új könyvekre hívja fel a figyelmet, ügybuzgóan, fáradhatatlanul dicsér, ironikus hangvétellel, finom megkülönböztetésekkel érezteti fenntartásait, olykor határozottan fullánkos. Színházi kritikáit gyakran írja alá Pató Pálként. Azokat az irodalmi cikkeit, amelyekben a parlagivá süllyedő, epigon nép-nemzeti irányzat ellen kel ki, s a magyar irodalom modernné válását sürgeti, nemegyszer Tar Lőrincként jegyzi. A Hét vezércikkeit, az úgynevezett „króniká"-kat igen sokszor Ignotus néven jelenteti meg (lassanként ez az álnév ragad rá, miként A Hét másik állandó munkatársához, Bermann Adolfhoz is hozzánő egyik álneve: Kóbor Tamás). De gyakran ír Koraxként, Ebréusként, Kádárként, nemegyszer szeszélyből a Yorick vagy Manfréd nevet választva, útirajzai, amerikai kirándulásának beszámolói Globetrotter néven látnak napvilágot. De nevezi magát Tannhäusernak, Homunculusnak, Dixinek, Fakírnak, Piktornak, Anch’iónak vagy Bullnak is. Még a ritkán használt Véghelyi Imre álnév mögött is ő rejlik. Később öccse, Veigelsberg Viktor, aki jó darab ideig A Hét grafikusa, végleg a Véghelyi Viktor név mellett köt ki.

Ez nem pusztán különcködés, öntetszelgő álnevek mögött bujkálás. Bevett gyakorlatról van szó, amely ugyanúgy jellemzi A Hét többi munkatársát, akárcsak Ignotust. Ambrus Zoltán úgyszintén csaknem mindig álnéven ír, legtöbbször Idemként és Tiborcként, Bermann Adolf is Simplex, Semper vagy Reveur, leginkább pedig Kóbor Tamás, Tóth Béla szinte mindig Ják (Jaák, Jaákh), Heltai Jenő többek közt Ichor vagy Incubus, Papp Dániel pedig Monachus (Kóbor Tamással együtt), Suhintó vagy Tetétlen. Áll ez a megállapítás a korabeli sajtó egészére is, Herczeg Ferenc Ráspoly álnéven publikál, Ágai Adolf Porzóként, Rákosi Viktort szinte jobban ismerik Sipuluszként, mint saját nevén, a fiatal Osvát Ernő a Garabonciás nevet használja, Molnár Ferenc pedig a Vesszőt.

Nincs abban tehát semmi meglepő, hogy Ignotus (Veigelsberg Hugó) 1893-ban elkezd Emma néven publikálni. Ámbár nem érdektelen figyelmeztetnünk két összefüggésre. Nincs A Hét munkatársai között még egy, aki annyi és olyan változatos álnevek mögé bújt volna, mint éppen ő. Másodszor pedig: rajta kívül senki nem használt női álnevet. Mindenesetre Ignotus fellépése Emma színében eleinte nem egyéb a szokásos bújócskánál, maszkos játéknál. Legföljebb pikánsabb, váratlanabb, meghökkentőbb, de egy a sok közül.

Talán maga az ötlet sem Ignotustól származik, hanem A Hét főszerkesztőjétől és kiadójától, Kiss Józseftől, aki nagyon is tudta, hogy bármekkora legyen is a verselgető idealisták, hevülő diákok, minden új után kapó lelkes fiatalemberek száma, a lap egyetlen biztos, rendíthetetlen olvasóközönségre számíthat minden körülmények között: a hölgytársadalomra. Serdülő, szép káprázatok iránt fogékony fiatal lányoknak az apjuk fizet elő A Hétre, férjük mellett unatkozó, vágyakozó, ideges asszonyoknak maga a férj. Kell hát hogy legyen a lapnak olyan munkatársa, aki a törzsközönséget képviseli. „Ma chère, ó, majd mondtam valamit! Képzeld ezt a szerencsétlenséget! Az uramtól, ettől a fukar zsarnoktól, nagy kínnal hogy egy ruhára és egy kabátra valót ki tudtam préselni" – jelenik meg A Hétben 1893. november végén Emma első levele a Szezon rovatban, amelyet aztán csaknem ki is sajátít a maga mind súlyosabb mondandójának. 1893-ban azonban még így folytatja: „és találd ki, mi történt?! Hát az, hogy a ruha – egy szövetből való kosztüm, színházba is jó – fényesen sikerült; hasonlóképpen a kabát is; mind a kettő hochmodern, hihetetlen széles ujjakkal – de jaj… egyik nem fér bele a másikba."

Ez a szerep legföljebb karakteralakításra ad alkalmat. A bújócskát kedvelő publicista mindössze egyetlen, még nem próbált álarcot ölthet. 1893. november végén még aligha sejlik föl benne az a nagy lehetőség, amelynek sokszínű, gazdag megvalósulásáról Dersi Tamás azt írja: „Ignotus éveken át rendszeresen írja Emma asszony leveleit. Sok álneve között – vallotta be később – Emmát szerette leginkább. A csípős nyelvű, szellemes, minden újdonságra fogékony, politikát, közéletet, kultúrát kedvelő polgárasszony szemével nézett századvégi magyar világ különösen szórakoztatta. S mi mindenről fejthette ki véleményét Emma rovatában. Írt az unalomról, a jó modorról, a fürdőhelyek eleganciájáról, a vendéglátás tudományáról, színházi és irodalmi élményeiről, színek, hangok iránti vonzalmairól, titkos hangulatairól, a női emancipációról, a férfiak kegyetlenségéről, a leánygimnáziumról, az öregedés kínjairól."

A Hét húsz év múltán, 1913. december végén ünnepelte negyedszázados jubileumát. Kóbor Tamás, aki réges-régen a lap főmunkatársa, ez idő tájt már arra kényszerül, hogy bizonygassa A Hét erényeit, újdonságait. „A Hét még mindig harcias. A Hét még mindig forradalmi – írja, s nem véletlenül kezdi a lap szerzett érdemeinek felsorolását ilyenformán: „Feminizmus? Mi csináltuk, míg mozgalom nem lett belőle. S ebben kétségtelenül oroszlánrésze volt annak az Ignotusnak, aki utolsó Emma-levelét 1906 szeptemberében jelentette meg a lapban. 1893-tól 1906-ig a publicisztikai ötletből kedvelt, dédelgetett vállalás lett, olyan inkognitó, amely minden egyébnél jobban kifejezte a mögé rejlő, benne menedéket lelő személyiséget.

„Az Emma-leveleket Ignotus kollégánk szokta irkálni – közli A Hét szerkesztője egy 1896. évi üzenetében Melinda nevű olvasónőjével –, de ő most szabadságon van. Ha hazajön, megkérjük, hogy vessen megint olyan Emmához illő szálkás betűket. Egyelőre kívánságát nem teljesíthetjük. Talán ez volt az egyetlen olyan alkalom, hogy a lap leleplezte olvasói előtt, kit rejt a közkedvelt inkognitó. Az amerikai útjáról hazatért Ignotus legközelebbi Emma-levelében sértetten és azonnal reagált a szerkesztői közleményre. „Kedves barátom – írja a szokásos, familiáris „Kedves Kiss" megszólítást némileg csípősebbre fogva –, „földkörüli utamból hazatérve mély megdöbbenéssel olvasom azt a szerkesztői üzenetet, amelyikben engem valami fiatalúrral identifikál, akit maga fedezett föl, s akit meg is tarthat magának. Nem látom át, mi az értelme ennek a játéknak, s mért akarja A Hét olvasónőinek megrontani azt a szatiszfakcióját, hogy az ő újságuknak még némiképpen olvasható dolgait asszony írja. Korábban is volt rá eset, hogy a lap olvasói (főként olvasónői) sorra-rendre találgatták, a munkatársak közül kinek köszönhetik a népszerű leveleket. A belőlük kiolvasható tanácstalanság kimondottan hízelgett Ignotusnak. Élvezte, hogy nem jönnek rá kilétére, s Emma nevében – férfi mivoltát fennen tagadva – asszonyos ravaszsággal igyekezett a gyanút a lap valamennyi más munkatársára terelni. Később felhagy ezekkel a praktikákkal. Minél határozottabban körvonalazódik feminista elkötelezettsége, annál „tisztábban, „elvszerűbben ragaszkodik „női mivoltá-hoz, s ha az olvasók szemére lobbantják fejtegetéseinek férfias logikáját, igen meggyőzően azzal védekezik, hogy a „nőiesség eszményét ostorozza. Feltárja, milyen végzetes megalkuvásokkal jár, ha egy nő „nőies-nek igyekszik bizonyulni az általános kívánalmak szerint.

Ettől fogva csupán a lap egyetlen munkatársát nem kíméli. Önmagát. „Mondja lelkem, ki az a szegény ember, aki maguknál az irodalmi kritikákat írja? Azt hiszem, valami nyugalomba vonult osztrák tábornok lehet, annyira ragaszkodik a törvényekhez s a szabályokhoz, s ő sem ismeri el Napóleont nagy hadvezérnek, mert minden rend és hagyomány ellen cselekedve vakmerősködött őtet helybenhagyni – támadja meg 1896 novemberében nem sokkal korábban megjelent bírálatát Kóbor Tamás elbeszéléseiről. „Apropó, melyikük az a Globetrotter, aki öreg napjaira olyan buzgalommal pótolja ki, amit ifjú korában a geográfia körül elmulasztott – írja 1898 áprilisában, ugyanabban az évben, a decemberi Emma-levélben pedig azt olvashatjuk: „Ezzel az állításommal persze kihívom magam ellen M. Paul Pateaud-t, a maguk színházi emberét, akinek most az a mániája, hogy mindent ledicsér a sárga földig. „Retournons à la nature, térjünk vissza a főzőkanálhoz – írja egy 1900. áprilisi levelében –, én nem bánom, annál kevésbé, mert a főztöm ellen még sohasem támadt reakció, s nevezetesen az én strassburgi pástétomom után még a maguk házi mizoginja, Tar Lőrinc úr is megnyalná a száját. Végül egy idézet 1906. januárból: „Ignotusnak, az én állandó ellenfelemnek is osztom kivételképpen azt az egy kicsit talmudi okoskodású tételét, hogy a nők előtt azért kell megnyitni a társadalmi és politikai befolyás zsilipjeit, mert ma is van ilyen befolyásuk, csakhogy titkos, szabályozatlan, felelőtlen, ellenőrizetlen, kimíveletlen, tehát ártalmas…" Globetrotter, M. Paul Pateaud (Pató Pál), Tar Lőrinc stb. a csípős megjegyzések címzettje, vagyis maga Ignotus. A példákat bőven szaporíthatnánk. (Sőt, mindez egy apró filológiai rejtély nyitja is lehet, Emma ugyanis egy alkalommal hasonló fullánkos megjegyzést tesz A Hét Duncan álnevű munkatársáról, akinek kilétét ez idáig nem sikerült kideríteni. Az előzmények ismeretében föltehetőleg az ő soraiban is Ignotus keze nyomát kell keresnünk.) Emma asszony tehát kifogyhatatlan a szellemes, ironikus – önironikus – megjegyzésekből, ha saját magán – többi szerepváltozatán – köszörülheti a nyelvét. Ilyenkor fölényes. Nem asszonyosan fölényeskedő, „királykodó", hanem valóban s egyszerűen fölényben van. A jó másfél-két tucat álnév forgatagában – úgy tetszik – éppen Emma nyújtja Ignotusnak a fogózót. Ő a biztos pont, pedig ennél nagyobb képtelenséget szinte nem is gondolhatnánk. Amíg ugyanis a többi álnév csupán Ignotus tematikus sokrétűségét van hivatva álcázni, használatukat csupán a lapszerkesztés gyakorlati szempontjai szabják meg, addig Ignotus Emmában látszólag jóval többet felad önmagából. Kilép nemének keretei közül, elhagyja személyiségét.

Leveleiben megteremti Emma teljes társadalmi miliőjét. Egy harmincas éveiben járó, pesti, középosztálybeli polgárasszony portréját rajzolja magára, akit a szokásos, unt, kompromisszumos viszony fűz az urához; ő maga nem keres, kitartják; vállalja viszont a háztartás minden nyűgét, neveli két gyermekét, gimnazista leányát és kisfiát (e tekintetben Ignotus egyébként olykor következetlen, a két gyermek korát alkalmanként fölcseréli, a késői Emma-levelekben pedig a korábbi Laci nevű kisfiú átadja helyét a sokkal személyesebb, önéletrajzi ihletésű Palinak). Eltűri házánál a szakadatlan rokonlátogatást, vendégjárást, sőt még kedvét is leli benne, elvégre minden fáradsága ellenére a vendégeskedés, vendéglátás a közszereplés egyetlen lehetősége a polgárasszony számára. És el-eljár színházi premierekre, és olvas, olvas, olvas, majd mindenről szuverén véleményt nyilvánít. Elnagyoltan ez az a szerep, amelyben Ignotus olyannyira otthonosan érzi magát, amelyben annyira magára talált.

Tévednénk, ha azt hinnők, hogy Ignotus kalodának érezte összes többi szerepváltozatát, s kedvetlenül írt volna számtalan álnevén. Emma szerepe azonban más volt, nemhiába tartotta – visszatekintve – legkedvesebb álcájának. Bár egyéb álnevei is többé-kevésbé „beszélő nevek", elárulnak valamit a névválasztás szándékáról, fölfednek valamit a mögé rejlő személyiségből, Emma ennél sokkal többre ad alkalmat. Magára találást a teljes másságban. Erről tanúskodik az Emma köré épített, regényírói gondossággal részletezett társadalmi környezet. A parkettavikszelés miatt veszekvő, kedélytelen, fukar férj, a mirigyes nyelvű, élősködő vidéki rokonok, a lelki szépségekért rajongó, gimnazista unokahúg, a snájdig, gálánsán bókoló tiszti udvarló és még sokan mások. Erről tanúskodnak Emma életének epikusan megjelenített, szokásos ismétlődései: viszályok a cseléddel, szakácsnéval, az élményszámba menő bevásárlás a divatáru-kereskedésben, a nagy megkönnyebbülés a fűző levétele után vagy az aggodalmas virrasztás a skarlátos gyermek mellett. Bevezetőnkben már utaltunk rá, hogy mindez nem pusztán Ignotus valóságérzékét és realizmusát dicséri, hanem valami egyebet, többet is jelez. A szerep köré épülő világ és szokásrend az otthonosság érzetéből születik. Az önmagára lelés árulkodó jele.

De vajon egy férfi miért mint nő talál magára? Miért lesz önmaga a teljes másságban? Miért érezheti azt, hogy tulajdonmagát akkor teljesíti ki, ha elveszíti, ha átfordítja saját ellentétébe? Mindez sok szálon összefügg azzal a jelenséggel, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia kutatói fin de siècle azonosságzavarnak szoktak nevezni: a liberális személyiség identitásválságának. Túlságosan is kézenfekvő – bizonyos szempontból: leegyszerűsítő – volna itt arra a maszkos bújócskára emlékeztetnünk, amelyet a kor sajtójának csaknem valamennyi ismert munkatársa űzött. Hiszen még a kimondottan sok álnevet használó Ignotus gyakorlatát is megmagyarázhatjuk egyéb szempontokkal: az álnév nyújtotta relatív védettséggel, az álnevek váltogatása folytán lehetővé vált tematikus sokszínűséggel, az olvasói érdeklődést csigázó rejtőzködéssel stb. Persze azért így is tünetszerű az álnevek túlzó, ideges hajszolása, láthatjuk benne az azonosságát kereső s nem lelő személyiség megnyilatkozását is.

Ignotus versei is tisztán tükrözik, fogalmilag pontosan megragadják ezt a válságállapotot. „Kezdettől fogva én nem én vagyok, / Kezdettől fogva én csak hazajárok" – írja például a Tavaszi bor című költeményében. És a férfi–nő viszony nyersen ösztönvezéreltté válása zavarja az Évnapra című versében: „Mert én is okos vagyok – / Okos a kanja, nevet a nősténye / S a föld tovább forog… A női nemhez fűződő viszonyának problematikussá válása Ignotus költeményeinek állandó témája és motívuma. Legkivált az ejti kétségbe, hogy a szerelmet maga alá gyűri a nemi gerjedelem, az ösztönök kiviharzása, az érzelmek játéka pedig csupán olyan társadalmi konvencióvá süllyed, amely csak a látszat megőrzését szolgálja. Érdekes, hogy őt nem kísérti meg a századvég véres-végzetes Salomé-kultusza, nála nem bukkan fel a femme fatale mitologikus ősképe: a Holofernészt tőrbe csaló Judit. Férfi és nő viszonya ugyan aszimmetrikussá vált az ő szemében is, de ennek csupán egyetlen kárvallottja, egyetlen vesztese van: a nő. „Életem adnám boldogságodért, / Nem tudom, mégis mért taposlak el. (Májusi fagy) „Elébed állok kézzel-mellel, / Hogy megvédjelek magam ellen, / S a vége az, hogy idehúzlak, / A vége az, hogy összezúzlak." (Várnod egy jelre…) „Ne nézz rám hittel, / Mert megfulladok, / Nem a megváltód: / A rosszad vagyok. / Vesztedre jöttem / Te drága, te jó: / Szép vagy, szelíd vagy, / Letörni való." (Hajnali álom).

Ignotus költészete csaknem kizárólag szerelmi versekből áll. S ennek a lírának vezérmotívuma, hogy a szerelem a nő megtörésének, érzelmi kifosztásának lehetőségévé vált. Ezért a költőt szüntelen önvád kínozza, kétségbeesett, könnyes szánalmat érez a másik nem iránt, a nőkben látja az emberélet megalázottjait, megszomorítottjait. Ez a korán kirajzolódó lírai és emberi alaphelyzet eleve magában rejti az esélyt, hogy Ignotus Emmasága, másik nemre hangolt szerepjátéka ne maradjon meg sokáig szűkös keretei között. Hiszen a nő pozíciója a férfi–nő viszony túloldalán minden érzelmi kizsákmányoltsága ellenére tisztán megőrzi emberségét. A zsákmányra éhes, uralkodni vágyó férfival ellentétben a nő marad meg embernek. Persze nem a férfi előtt nőiesen megalázkodó, vetélytársnői ellen fullánkosan intrikáló konkrét mivoltában, hanem elvontan. Elvégre konkrét élethelyzete magában rejti a humánus emberlét elvont lehetőségét. A feladat tehát kézenfekvőnek tetszik, fel kell szabadítani a nőt konkrét élethelyzete alól. A fiatal Ignotus érzelmi szocializmusa nyilvánul meg az Emma-levelek hamarosan kibontakozó feminizmusában, így lesz a nőimitátorból a női emancipáció híve s harcosa.

A feminista Emma alaptétele, hogy a nő: ember. Elvontan és abszolút értelemben ember. „Ami a női lélek mélységeit illeti – írja 1896. november elején –, borzasztó szamárság, ha azt hiszik, hogy nekünk valami saját külön lelkünk van, speciális mélységekkel, amik kékek, mint a Capri-beli barlang. Valahányszor azt olvasom egy-egy súlyos eset ötletéből, hogy: hah! mily rejtély a nő!, világosan látom, hogy a teremtés urainak az előtt az álmélkodó exemplárja előtt sem a szóban forgó eset, sem általában a női lélek nem volna rejtélyes, ha ugyanavval a mértékkel mérné, ugyanavval a szemmel nézné, s ugyanazokkal az indulatokkal, érzésekkel, képességekkel s – last not least – hajlandóságokkal gondolná fölruházottnak, mint a saját teljes című lelkét. Ignotus azonban nem propagandista, Emmát nem elvont eszméi szócsövéül használja. Eleve szerepet játszik, ezért nem teheti semmissé a felvilágosult, eszes, csipkelődő pesti polgárasszony gesztusait, nem feledkezhet meg társadalmi környezetéről, nem hagyhatja figyelmen kívül szokásait, ismétlődő kötelességeit, vagyis nem mondhat le a konkrét Emmáról. Ezért valamivel később így folytatja imént idézett szavait: „De hisz én nem is erről akartam beszélni, hanem az esküvőkről, amik iránt Kóbor Tamás gyönyörűen eltalálta, hogy a nők mennyire érdeklődnek, s amely jelenség szintén nem rejtélyes, hanem nagyon egyszerű úton következik abból, hogy ez az egyetlen alkalom, melyben a mai társadalmi rend szerint a nő a nyilvánosság előtt hivatalosan szerepel, s hogy ez a betetőzése s a legnyilvánosabb formája azoknak a szerelmi dolgoknak, amiket a maguk kapzsisága, zsarnoksága és konkurenciától való félelme nekünk nőknek egyetlen tartományunkul hagyott. Ha majd a társadalomban megkaptuk a magunk emberi helyét s a javaiból a magunk emberi részét, akkor majd nem érdeklődünk pusztán a szerelem s a házasság iránt. Most azonban nagyon érdeklődünk, pláne ezen a héten, az orléans-i herceg házassága hetében – fejezi be jellegzetes „emmás" fordulattal.

A feminista Emma alapvető követelése, hogy a nő – ember lehessen. Persze Ignotus van annyira földhözragadt ember, hogy tudja, megfelelő anyagi körülmények híján a nő nem lehet ember. Ha a nő nem tud anyagilag függetlenedni a férfitól, álmában sem remélheti emancipálódását. Ahhoz pedig, hogy mindezt elérje, dolgoznia kell. De nem éhbérért, emberhez méltatlan munkát végezve, női mivoltából eredő elnyomatását gazdasági kizsákmányoltsággal tetézve. Éppen ezért Emma levelei csípős gúnnyal, dühös szenvedéllyel ostorozzák a nők gazdasági kiszipolyozását: „A nő azt kiáltja: ember akarok lenni, a férfinak társa az életben s társa a munkában! Jól van, fiam, felelnek neki, ha csak ez köll, ezt megkaphatod. S ezzel a nagyságos főnök úr elkergeti a levelezőjét, s odaültet helyébe egy kisasszonyt, akit kétszer annyi ideig dolgoztat, feleannyit fizet neki, s többnyire még kamatot is szed tőle – természetben… Ha az asszony ügyvéd vagy orvos vagy professzor akar lenni, akkor előállotok ti, poéták, és jajveszékelve siratjátok a pusztuló nőiességet, a mi puha kezünket, a mi mosolygó szemünket. De az írógép ugye nem bántja a mi fehér kezünket, a csipkeverés nem töri meg a szemünk fényét, s a gyári munka nem vonja el a nőt az ő magasztos anyai hivatásától!?… e bűneiben fuldokló burzsoá világnak legcsúfabb szélhámossága a nőknek az a részleges emancipálása, amivel a maguk nagyságos igazgató és kegyelmes országbojtár urai olyan nagyra vannak. A mi tízezer éves rabszolgaságunknak valóságos non