Az okos kutya: A kutyák sokkal többre képesek, mint gondolnád

By Brian Hare and Vanessa Woods

A kutyák sokkal többre képesek, mint gondolnád.
Brian Hare - kutyakutató, evolúciós antropológus, a Duke Kutyagondolkodási Központ alapítója, - és Vanessa Woods könyve a kutyák intelligenciájának, legokosabb háziállataink gondolatvilágának forradalmian új megközelítését mutatja be. Az utóbbi egy évtizedben többet tudtunk meg arról, hogyan is gondolkodnak a kutyák, mint azt megelőzően egy egész évszázad alatt. A kognitív tudományok területén elért áttörő eredmények, melyekben Hare is kulcsszerepet játszott, bizonyították, hogy a kutyák az állatok között egyedülálló, sajátos zsenialitással tartanak fenn jó viszonyt az emberekkel.
Brian Hare lenyűgöző felfedezést tett: amikor a kutyák valamikor 40 000 évvel ezelőtt önmagukat háziasították, sokkal hasonlóbbá váltak az embergyerekekhez, mint őseik, a farkasok.
A háziasulással egészen újfajta szociális intelligencia jelent meg a kutyákban. Ez a felfedezés megváltoztat mindent, amit a kutyákról, a kutyák idomításáról gondolunk ráadásul ez a forradalom már meg is kezdődött.
Hare kutatásai során számtalan fajta kutyával dolgozott menhelyen élő kölyökkutyáktól kezdve az egzotikus, új-guineai éneklő kutyákig; saját gyerekkori kutyájától, Oreótól a legdivatosabb schnauzer-pudli keverékekig. Az okos kutya korunk legfontosabb, kutyákról szóló könyve annak a tudósnak a tollából, aki a forradalmasította kutatásukat.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Apr 1, 2013
• ISBN: 9786155373299

Book preview

BRIAN HARE – VANESSA WOODS

AZ OKOS KUTYA

A KUTYÁK SOKKAL TÖBBRE KÉPESEK,

MINT GONDOLNÁD

Budapest, 2013

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Brian Hare and Vanessa Woods:

The Genius of Dogs : How Dogs Are Smarter than You Think

© 2013 by Brian Hare and Vanessa Woods.

All rights reserved.

Hungarian translation © Nagy Gergely, 2013

© XXI. Század Kiadó, 2013

ISBN 978-615-5373-29-9

Minden kutyának

ELŐSZÓ

Amikor hazahoztuk a kislányunkat a kórházból, a kutyánk, Tassie, nagy dilemmával került szembe. Tassie-nek azóta megvolt a kosárnyi plüssjátéka, amióta kölyökkorában elhoztuk a menhelyről. Ahogy nőtt, kedvenc időtöltésévé vált kiszaggatni belőlük a tömést, és széthagyni mindenütt a házban. Mi pedig időnként újabb játékokkal töltöttük fel a kosarát, amelyeket újra szétszaggathatott.

Most pedig a kislányunk, Malou is kapott egy kosárnyi plüssjátékot, majdnem ugyanolyanokat, mint a Tassie-éi. Amikor Malou kúszni kezdett, gyorsan rákapott, hogy kirángassa a játékait a kosárból, és széthagyja mindenütt a házban.

Ebből adódott a dilemma. Tassie-nek el kellett tudnia dönteni, hogy a tucatnyi játékszer közül melyek az övéi, amelyeket széttéphet, különben Malou csak egy kupac széthagyott törmeléket talál a játékai helyett, és abból nagy baj lesz.

Mint kiderült, Tassie-nek elég jól ment a dolog. Persze, reméltük is, hogy képes lesz erre, mert Juliane Kaminski, Brian kollégája a németországi Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézetben, egyszer dolgozott egy Rico nevű kutyával, akinek hasonló problémával kellett megbirkóznia.¹ Kaminskit egy nap felhívta egy nagyon kedves német hölgy, és elmondta neki, hogy az ő border collie-ja több mint kétszáz német szót ismer, főleg gyerekjátékok neveit. Figyelemre méltó, bár nem példa nélküli jelenség ez. Nyelvi kísérletekre betanított bonobók, palackorrú delfinek, vagy jákópapagájok² is megtanulhatják ennyi tárgy nevét. Ricóban az volt az érdekes, ahogyan elsajátította a tárgyak neveit.

Ha egy gyereknek mutatunk egy piros és egy szürke építőkockát, aztán azt mondjuk neki: „A krómszínű építőkockát add ide, ne a pirosat!, a legtöbb gyerek a szürkét fogja odaadni, holott nem tudja, hogy a „krómszínű szó a szürke egy árnyalatát jelöli. A gyerek kikövetkezteti a tárgy nevét.

Kaminski is ilyen vizsgálatot végzett Ricóval. Egy szobában elhelyezett egy olyan tárgyat, amelyet a kutya még sosem látott, és hét olyat, amelyet név szerint ismert. Aztán egy olyan szóval kérte meg, hogy hozza oda neki az egyik játékot, amelyet Rico még sosem hallott – mint például a „Siegfried". Több tucat új tárggyal és szóval ismételte meg a kísérletet.

Akárcsak a gyerekek, Rico is kikövetkeztette, hogy az új szó az új játékra vonatkozik.

Tassie mindenféle idomítás nélkül sem tépte szét soha Malou egyetlen játékát sem a sajátjai helyett. Amikor az ő meg a kislány játékai összevissza hevertek a földön, ő akkor is gondosan a sajátjait választotta ki és azokkal játszott, a Malou-éi felé pedig csak vágyakozva tekingetett, vagy gyorsan megszimatolta őket. Kutyánk gyorsabban alkalmazkodott új, kisgyerekes életünkhöz, mint mi magunk.

Az utóbbi tíz évben valami forradalomféle zajlott le a kutyák intelligenciájának kutatásában. Egyetlen évtized alatt többet tudtunk meg arról, hogyan gondolkodnak a kutyák, mint előtte egy évszázad alatt.

Ez a könyv arról szól, hogyan értette meg lassan a kognitív tudomány a kutyák sajátos zsenialitását játékos kísérletek segítségével – semmi fejlettebb technikát nem használva annál, mint a játékokat, edényeket, labdákat, csupa olyasmit, ami ott hever szerteszét egy garázsban. E szerény eszközökkel sikerült bepillantást nyernünk a kutyák bonyolult gondolatvilágába, és megtudtuk, hogyan vonnak le következtetéseket, hogyan oldanak meg rugalmas módon új problémákat.

Ha a kutyák zsenialitásával foglalkozunk, az nem csak abban lehet segítségünkre, hogy kedvenceink életét jobbá tegyük, hanem annak a horizontját is szélesítheti, ahogyan az emberi intelligenciára gondolunk. Számos, a kutyák intelligenciájának kutatásában használt fogalom alkalmazható az emberre is. És talán ez a kutyák legnagyobb ajándéka nekünk: hogy segítenek jobban megérteni saját magunkat.

Arról mindenkinek van véleménye, mitől lesz okos egy kutya. Most már gazdag tudományos szakirodalom foglalkozik a kutyák pszichológiájával, ez időnként alátámasztja, máskor cáfolja ezeket a véleményeket. Ez a könyv segít a kutyaszerető olvasóknak annak áttekintésében, mit is jelentenek ezek a tudományos eredmények: átfogó leírást ad a kutyák gondolkodásáról.

Több ezer tudományos cikket olvastunk el a kutyák gondolkodásáról, és könyvünkben hivatkozunk is a több mint hatszáz legfontosabb és legérdekesebb írásra. Az érdeklődő olvasó könnyedén elérheti a szövegeket, és maga is tanulmányozhatja őket.{1}

Áttekintésünk átfogó, de csak azokat a területeket érinti, amelyeket tudományos igénnyel tanulmányoztak. Egyes érdekes témákkal egyszerűen azért nem foglalkozunk, mert mindeddig egyetlen tudós sem írt róluk. A jó hír azonban az, hogy a kutyák gondolkodásával szinte elképzelhetetlenül sok izgalmas kutatás foglalkozik.

Bár mindent megtettünk, hogy a szakirodalmat megfelelően feldolgozzuk, nem minden tudós fog egyetérteni mindennel, amit írunk. Amikor csak tudtunk, a főszövegben is rámutattunk a másféle elképzelések, a különböző adatok létezésére. De az olvasás megkönnyítésére a bőséges jegyzetanyagot a könyv végén gyűjtöttük össze: itt szó esik fontosabb részletekről, másféle eredményekről, amikor csak akadnak ilyenek.

A tudományban egészséges és izgalmas dolog az egyet nem értés, a vita. Gyakorta a nézetek különbözőségéből indul olyan kutatás, amely végül tovább gazdagítja a tudásunkat. A tudósok a kétkedést, az empirikus bizonyítékokra alapozott vitát tartják az igazsághoz vezető útnak. Az olvasónak sem kell megijednie, ha intuíciója vagy saját megfigyelései kételkedésre sarkallják az általunk bemutatott eredmények bármelyikében. Hisz csak jó tudósként viselkedik.

Reméljük, hogy mire befejezik e könyvet, olvasóink új tudása hozzáadódik a saját megfigyeléseikhez, és ez érdekes beszélgetéseket, vitákat vált majd ki a kutyákat szeretők között. E vitákon keresztül tanulhatjuk meg, hogyan lehet még teljesebb a kutyánkkal való kapcsolatunk. Kiemelünk továbbá olyan területeket, ahol még további munkára van szükség, vagy ahol a tudósok még a megfelelő kérdések felállításáig sem jutottak el. Ez mind része ennek az élvezetes folyamatnak.

Azt viszont bizonyosan tudjuk, hogy minden kutyának jóval bonyolultabb, érdekesebb gondolatvilága van, mint azt mindeddig egyáltalán el tudtuk képzelni. Megdöbbentő bepillantást nyerünk továbbá e faj sikerének titkába is. Most már pontosan meg tudjuk mutatni, mi is zseniális a kutyákban.

Briannek abban a megtiszteltetésben volt része, hogy jelentős szerepet játszhatott e nagy felfedezés történetének kibomlásában – neki és gyerekkori kutyájának, Oreónak. A következő oldalak tartalmának egy része talán még a legolvasottabb kutyatulajdonosokat is meglepi majd. Nem mindig egyértelmű, hogyan is jelentkezik a kutyák képessége a következtetések levonására, vagy hogyan mutatnak nagyobb rugalmasságot, mint más fajok. De végül is nagyon is helyénvaló gazdáik megérzése – a kutyáik valóban zseniálisak!

ELSŐ RÉSZ

BRIAN KUTYÁJA

1

KUTYAZSENIALITÁS?

A zseni számos árnyalata

Vajon gondolhatom egyáltalán komolyan ezt a címet? A legtöbb kutya alig tud többet annál, hogy leül, vagy a helyén marad, és jóformán még pórázzal sem tud rendesen sétálni. Meglepődnek, ha a fatörzsön körbefutó mókus eltűnik a szemük elől, és legtöbbjük örömmel iszik a vécécsészéből is. Ez bizony nem tipikus zseniviselkedés. De felejtsük most el a Shakespeare-szonetteket, az űrutazást, vagy az internetet! Ha a zsenialitás hétköznapi fogalmát használnám itt, könyvem nagyon rövid lenne.

Márpedig én komolyan gondolom, ráadásul engem igazol több száz tanulmány és a legfrissebb kutatások eredménye is. Ez azért van, mert a kognitív tudomány területén kissé máshogy gondolunk az állati intelligenciára. Amikor egy állat intelligenciáját mérjük fel, legelőször is azt vesszük számba, milyen sikeresen maradt fenn és terjedt el a faj a lehető legtöbb élőhelyen. Egyes fajok, például a csótányok esetében e sikernek egyáltalán semmi köze az intelligenciához. Csak annyi a titkuk, hogy rendkívül szívósak, és szaporák is.

Csakhogy más fajoknál a fennmaradás ennél egy kicsit több észt igényel, ráadásul igen jellegzetes észjárást. Például egy dodónak semmi értelme Shakespeare-szonetteket írnia, mert ez éppen nem a túléléshez szükséges intelligencia megnyilvánulása lenne (egy dodó esetében arra lett volna szükség, hogy megtanulja elkerülni az újfajta ragadozókat – például az éhes tengerészeket).

Ha pedig innen indulunk ki, akkor könnyű amellett érvelni, hogy az ember mellett a kutya a legsikeresebb emlős ezen a bolygón. A kutyák a világ minden tájára eljutottak, még az otthonunkba, egyes esetekben az ágyunkba is. Míg a világ legtöbb emlősfajának drámai mértékben csökkent a létszáma az ember tevékenysége következtében, kutyából még sosem volt annyi a bolygón, mint most. Iparosodott világunkban az emberek kevesebb gyereket vállalnak, mint valaha, ugyanakkor viszont egyre fényűzőbb életmódot kínálunk a velünk élő egyre több kutyának. Eközben a kutyáknak több a dolguk, mint eddig bármikor. Vezetőkutyák segítik a szellemi vagy fizikai fogyatékkal élőket, a hadseregben kutyák keresik a bombákat, a rendőrkutyák őrt állnak, a vámnál kiszimatolják a csempészárut. Az állatvédelemben is részt vesznek, mert ürülékük megtalálásával segítenek a veszélyeztetett állatok számának és mozgásának meghatározásában. A poloskakereső kutyák jeleznek, ha egy szállodában probléma adódik. A rákkereső kutyák jelzik a melanómát, vagy akár a hererákot is, és a kimondottan terápiás céllal tartott kutyák számos öregek otthonában, kórházban vidítják fel a betegeket, segítik a felépülésüket.

Engem teljesen lenyűgöz az a fajta intelligencia, amely ezt a kivételes sikert lehetővé tette a kutyák számára. Akármi is az – minden bizonnyal ebben áll a zsenialitásuk.

Mi a zseni?

Életünk során legtöbben találkozunk olyan tesztekkel, amelyeken az elért pontszámunk meghatározza, hogyan tanítanak majd bennünket, vagy melyik felsőoktatási intézménybe jutunk be. Az első standardizált intelligenciateszteket Alfred Binet fejlesztette ki a huszadik század első felében. Az volt a célja, hogy a francia iskolások közül ki tudja válogatni, kikre figyeljenek különösen az oktatók, és kikre szánjanak külön anyagi forrásokat. Az ő eredeti tesztjéből lett később a Stanford–Binet intelligenciaskála, amit most „IQ-teszt" néven ismerünk.¹

Az IQ-tesztek igencsak szűkös értelmezést adnak a zseni fogalmának. Mint valószínűleg mindannyian tudjuk, az IQ-tesztek és a hasonló standardizált felvételi tesztek (mint például az Egyesült Államokban a GRE vagy az SAT) az alapvető készségekre – olvasás, írás és analitikus gondolkodás – helyezik a hangsúlyt. Azért használják szívesebben ezeket a teszteket, mert nagy átlagban valóban ezekből az eredményekből jósolható meg a tanulmányi siker. Csakhogy ezek nem az egyes ember képességeinek teljességét mérik. Nem adnak magyarázatot Ted Turnerre, Ralph Laurenre, Bill Gatesre vagy Mark Zuckerbergre – akik mind otthagyták az egyetemet, és milliárdosok lettek.²

Vegyük például Steve Jobst! Egy életrajzírója azt kérdezi: „Okos ember volt? Nem, nem különösebben. De zseniális, az igen.³ Jobs kimaradt az egyetemről, Indiába ment, hogy megtalálja önmagát, és egyszer még az is megesett, hogy kiszorult a részben általa alapított Apple-ből, amikor 1985-ben nem alakultak túl jól az eladások. Kevesen gondolták volna, hogy olyan sikereket ér el, mint amilyenekkel halálakor büszkélkedhetett. „Gondolkodj másképp – ez lett a szlogenje annak a nemzetközi óriáscégnek, amely Jobs irányításával egybeolvasztotta a technológiát és a művészetet. Jobs számos területen talán átlagos, egyáltalán nem kiemelkedő teljesítményt nyújtott, de új elképzelései, az a képessége, hogy másként gondolkodjon, zsenivé avatták.

A kognitív megközelítés a különféle intelligenciák megkülönböztetéséről szól. A zsenialitás itt azt jelenti, hogy valaki egy bizonyosfajta gondolkodásban különösen tehetséges, míg másfélékben átlagos, vagy akár az alatti.

Temple Grandin, a Colorado Állami Egyetem oktatója autista, ugyanakkor számos könyv, köztük az Animals Make Us Human (Az állatok tesznek minket emberré) szerzője, és szinte mindenkinél többet tett az állatokért. Bár Grandinnek nehézségei vannak az emberi érzelmek és a társasági élet apró jeleinek értelmezésével, az állatokat kivételesen jól megérti, s ezáltal sok millió háziállat mindennapi életének feszültségeit segített feloldani.⁴

A kognitív forradalom megváltoztatta, hogyan gondolkodunk az intelligenciáról. Ugyanabban az évtizedben kezdődött, amelyben látszólag az összes többi nagyobb társadalmi változás is: a hatvanas években.⁵ A számítástechnika ugrásszerű fejlődésének köszönhetően a tudósok egészen máshogy közelítettek az agyhoz és ahhoz, ahogyan az agy a problémákat kezeli. Már nem úgy gondoltak rá, mint egy több vagy kevesebb intelligenciát tartalmazó szervre (akárcsak egy pohár, és a benne lévő több vagy kevesebb bor): az agy inkább olyan, mint egy számítógép, amelyben a különböző alkatrészek együtt dolgoznak. Az USB-portokon, a billentyűzeten, a modemen keresztül újabb és újabb információ érkezik a külvilágból; a processzor segítségével feldolgozzuk, használható formába hozzuk az információt, míg a merevlemezen a fontos dolgokat tároljuk későbbi használatra. Az idegtudomány rájött, hogy akárcsak egy számítógépben, az agyban is sok terület van, amelyek különbözőfajta problémák megoldására specializálódtak.

Az idegtudomány és a számítástechnika révén kiviláglott, milyen végzetesen hibás megoldás az intelligencia egydimenziós mérése. Az olyanok, akiknek érzékei könnyen reagálnak a finomabb részletekre, tehetséges sportolók vagy művészek lehetnek; azokból, akiknek érzelmi képességei kevésbé fejlettek, remek vadászgéppilóta válhat, de más, hasonlóan kockázatos feladatkörökben is jól teljesíthetnek; akiknek szokatlanul jó az emlékezőtehetségük, orvosként hasznosíthatják. A szellemi zavarok esetében is ugyanez figyelhető meg. Számtalan kognitív képességünk van, amelyek nem feltétlenül függetlenek egymástól.⁶

Az emlékezet az egyik legtöbbet kutatott kognitív képesség. Általában a zseniket is épp olyan emberekként képzeljük el, akik különlegesen jól jegyeznek meg tényeket és számokat, hisz az ilyen emberek gyakran kiemelkedően magas pontszámot érnek el az IQ-teszteken. Csakhogy akárcsak az intelligenciának, az emlékezetnek is léteznek különböző fajtái. Máshogyan emlékszünk eseményekre, arcokra, útvonalakra, a közelmúltban vagy a régebben történt dolgokra – és így tovább. Ha az ember ezeknek a kategóriáknak valamelyikében jó emlékezőtehetséggel bír, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a másfajta emlékezete is ugyanilyen jó.⁷

Egy (személyazonossága védelme érdekében) A. J.-nek nevezett nő például feltűnően jó önéletrajzi memóriával büszkélkedhet. Élete szinte bármely eseményéről fel tudja idézni, mikor és hol történt. Amikor a kísérletvezetők dátumokat mondtak neki, ő hátborzongató pontossággal sorolta, akár órára lebontva⁸, az aznap történt eseményeket, mind saját életéből, mind a világ történetéből. De emlékezete csupán a saját életének eseményeit őrizte meg így. Az iskolában nem volt különösebben jó tanuló, és gondjai adódtak, ha kívülről meg kellett tanulnia valamit.

Egy másik kísérletben arra jöttek rá az idegkutatók, hogy a londoni taxisofőrök agyában a hippocampusnak nevezett részben sűrűbben helyezkednek el az idegsejtek. A hippocampus nagy szerepet játszik a tájékozódásban, a sűrűbben álló idegsejtek tehát nagyobb tárolókapacitást és gyorsabb feldolgozást tesznek lehetővé. Ebből ered a taxisofőröknek az a különleges képessége, hogy az egyes helyek közti útvonaltervezés térbeli problémáit könnyedén meg tudják oldani.⁹

A. J.-t vagy a taxisofőröket tehát nem az avatja zsenivé, amit a szokványos IQ-tesztek mérnek, hanem sokkal inkább a specializált, különleges emlékezőtehetségük.

Az intelligenciának számos közismert definíciója küzd kitüntetett figyelemért a tömegkultúrában. Az én kutatásaimat vezérlő és e könyvben alapul vett meghatározás azonban nagyon is egyszerű. A kutyák – és egyébként minden más állat, köztük az ember – zsenialitásának két kritériuma van:

1. Egy olyan szellemi képesség, amely különösen erős akár a saját fajuk, akár más, velük közeli rokonságban lévő fajok egyedeihez képest.

2. A spontán következtetéslevonás képessége.

Állati zsenialitás – nem puszta zenés-táncos mulatság

A sarki csérek zseniálisan tájékozódnak. Minden évben elrepülnek az Északi-sarkvidékről a Délire, és vissza. Egy csér ötévente megteszi a Föld–Hold távolságot.¹⁰ A bálnák is csodálatosan össze tudnak dolgozni, amikor halakat akarnak elkapni. Óriási buborékfalakat engednek el, amelyek egész halrajokat ejtenek fogságba, így többen jóval bőségesebb élelemre tehetnek szert, mint bármelyikük tudna egyedül.¹¹ A méhek az idők során olyan táncot fejlesztettek ki, amelynek segítségével el tudják magyarázni egymásnak, merre találhatók a nektárral telt virágok¹² – az pedig határozottan zseniális dolog, ha valaki megél a táncolásból.

A zsenialitás mindig relatív. Egyeseket azért tartunk zseninek, mert bizonyosfajta feladatok megoldásában jobbak másoknál. Az állatok esetében viszont a kutatókat általában jobban érdekli az, hogy mire képes az egész faj, mint az, hogy mire az egyes egyedek.

Bár az állatok nem tudnak beszélni, mégis azonosíthatjuk, miben zseniálisak, ha feladványokat adunk nekik. Nincs szükségük beszédre, hogy megoldják ezeket: csak választaniuk kell. A választásaikban pedig feltűnnek kognitív képességeik. Ha ugyanazt a feladványt kipróbáljuk különböző fajokkal, elkülöníthetjük az állati zsenialitás különböző fajtáit.¹³

Mivel egy gilisztához képest bármilyen madár zseniális tájékozódónak tűnne, szerencsésebb, ha egymással közeli rokonságban lévő fajokat hasonlítunk össze. Így, ha az egyik fajban megvan valamely különleges adottság, amely a rokonaiban nincsen, nem csak az ő saját zsenialitásukra tudunk rámutatni, hanem – ami még érdekesebb – rákérdezhetünk arra is, vajon miért és hogyan jött létre bennük ez.

Az amerikai fenyőszajkóknak például olyan térmemóriájuk van, amely a legjobb taxisofőrével is versenyre kelhetne. Ezek a madarak az Egyesült Államok nyugati részén élnek, magasan a tengerszint felett. A nyári időszakban mindegyikük akár százezer magot is elrejthet a területén. Télen a fenyőszajkók megkeresik a kilenc hónappal korábban elrejtett magvakat – és mindegyikről pontosan tudják, hol keressék, még akkor is, ha hó fedi a vidéket.¹⁴

A fenyőszajkók rokonaikhoz, más varjúfajtákhoz képest is fantasztikusan jól találják meg az általuk korábban elrejtett élelmet.¹⁵ A kemény tél körülményei között ezekben a madarakban zseniális térmemória alakult ki, miközben a fenyőszajkók nem minden emlékezetpróbán győzik le a rokonaikat.

A bozótszajkók szintén a varjúfélék közé tartoznak, és ők is gyakran rejtenek el élelmet. Míg azonban a magányos fenyőszajkók csak ritkán lopnak, a bozótszajkók teljes természetességgel teszik ezt. Megfigyelik, hová rejtenek élelmet más madarak, majd később visszatérnek, és ellopják. Amikor azt vizsgálták, milyen jól emlékeznek a madarak arra, hová rejtettek el élelmet a társaik, a bozótszajkók mesterien teljesítettek¹⁶, a fenyőszajkók viszont reménytelennek tűntek ebben a helyzetben.¹⁷ A versengés folytán a bozótszajkók zseniális társas emlékezetre tettek szert. (Ezek a madarak nemcsak lopkodnak, hanem a figyelő tekintetek ellen is védekeznek. Jobban szeretik titokban elrejteni maguknak az élelmet, és ha észreveszik, hogy közben egy másik madár figyeli őket, később más helyre viszik át. Az is előfordul, hogy szívesebben raktároznak sötét helyekre, mert így más madarak nem láthatják meg őket.¹⁸)

A tudósok különféle memóriafeladványokat adtak ezeknek az egymással közeli rokonságban álló fajoknak, és így megfigyelhették a zsenialitás egyes fajokra jellemző típusait. A madarak életének sajátos problémáit feltérképezve a tudósok arról is fogalmat alkothattak, miért mutatnak különböző fajta képességeket ezek a fajok.

Akárcsak az embereknél, az állatoknál is az a helyzet, hogy ha egy faj egyes területeken zseniálisnak tűnik, az még nem jelenti azt, hogy egyedei más területen is zsenik. Egyes hangyafajok egyedei például lenyűgözően képesek együtt dolgozni. A hangyakatonák élő hidakat alkotnak vízfolyások fölött, s így a többiek átkelhetnek a hátukon.¹⁹ Más hangyafajok valódi háborúkat vívnak, hogy megvédjék a dolgozóikat és a királynőjüket, megint mások pedig „rabszolgaként dolgoztatnak más hangyákat, vagy egyéb rovarokat tartanak „háziállatként.

Van viszont a hangyáknak egy igen komoly korlátjuk: általában nem igazán rugalmasak. A legtöbb hangya arra van programozva, hogy az előtte haladó egyed illatnyomát kövesse. Trópusi vidékeken könnyen találhatunk „hangyamalmot, amelyben ezernyi hangya szaladgál egy nyüzsgő fekete lyukra emlékeztető, tökéletes körben. Megfigyeltek már több mint háromszázhatvan méter átmérőjű hangyamalmokat is, ahol az állatok két és fél óra alatt tettek meg egy kört. A hangyamalmokat „halálspirálként is ismerik, mert a hangyák ész nélkül, egyre kisebb körökben követik benne egymást, míg halálosan kimerülnek. Halálukig hűségesen mennek az előttük masírozók feromonjai után.

Ez pedig elvezet a zseni második kritériumához – a következtetések levonásának képességéhez. Sherlock Holmes azért volt zseni, mert egy sor következtetés levonásával akkor is meg tudta találni a bűncselekmény titkának nyitját, ha a megoldás nem volt egyértelműen látható.

Az ember állandóan következtetéseket von le. Képzeljük csak el, hogy egy útkereszteződés felé hajtunk az autónkkal! Még ha nem látjuk is a közlekedési lámpát, ki tudjuk következtetni, hogy piros, amikor észrevesszük a keresztutcából meginduló forgalmat.

A természet viszont jóval kevésbé kiszámítható, mint a közlekedés. Az állatoknak folyton váratlan meglepetésekkel kell szembenézniük. A hangyák számára általában biztos módszer a feromonnyomok követése. De amikor ez a nyom körbezáródik, a hangyáknak arra már nincs értelmi kapacitásuk, hogy rájöjjenek, az út nem vezet sehová.

Amikor egy állat valamilyen nehézséggel szembesül a vadonban, nincs mindig ideje, hogy szép lassan, próbálkozások sorozatával megtalálja a megoldást. Egyetlen hiba is a halálát jelentheti.²⁰ Az állatoknak tehát következtetéseket kell levonniuk – méghozzá gyorsan. Még ha nem látják is a különböző lehetőségeket, el tudnak képzelni különböző reakciókat, és tudnak válogatni közöttük. Ez pedig meglehetős rugalmasságot jelent. Lehet, hogy egy már látott probléma új verziójára kell megoldást találniuk, vagy az is lehet, hogy spontán módon megoldanak egy olyan helyzetet, amellyel még sosem találkoztak.²¹

Ugandában, a Ngamba-szigeti csimpánzrezervátumban él Yoyo, a csimpánz. Egy alkalommal végignézte, ahogy egy kutató egy lyukon keresztül mogyorót dob egy hosszú, átlátszó csőbe. A mogyoró megállt a cső alján. Yoyo ujjai túl rövidek voltak: nem érte el a mogyorót, és botot sem talált, hogy szerszámként használhassa. A csövet úgy rögzítették, hogy ne lehessen felfordítani. Yoyo nem tágított, hanem következtetett. A szájában vizet hozott az ivókútról, és a csőbe köpte. A mogyoró a vízen lebegve a felszínre jött, a csimpánz pedig örömmel bekapta. Yoyo rájött, hogy a víz segítségével felhozhatja a mogyorót, bár amikor ezt kigondolta, nem is láthatott vizet maga körül sehol.²² A vadonban az ilyen következtetések levonásának képessége könnyen jelentheti azt, hogy jóllakhat, és nem hal éhen.

John Pilley nyugdíjas pszichológiaprofesszor befogadott egy Hajtó nevű border collie-t. Hajtó ekkor nyolchetes volt, és fajtája minden jellegzetességét mutatta: imádott mindent megkergetni és összeterelni, vizuálisan kiválóan koncentrált, élvezte, ha simogatják és dicsérik, és kimeríthetetlen energiája volt. Pilley olvasott egy Rico nevű border collie-ról, aki legalább kétszáz német szót megtanult: Juliane Kaminski írta le az esetet. Pilley-t érdekelni kezdte, vajon van-e korlátja annak, hány nevet képes egy kutya megjegyezni. Lehetséges, hogy a régebben tanult nevek lassan elhalványulnak majd, ahogy Hajtó újabb tárgyak nevét jegyzi meg.

Hajtó naponta egy-két új játék nevét sajátította el. Pilley, akit „Papa néven ismert, mindig feltartotta neki a játékot, és így szólt: „Hajtó, ez a… Papa eldugja. Hajtó, keresd a …-t! Nem használt élelmet motivációként, csupán dicsérettel, ölelgetéssel, játékkal jutalmazta, ha a kutya a megfelelő tárgyat kereste meg.

Hajtó három év alatt több mint nyolcszáz plüssjáték, száztizenhat labda, huszonhat frizbi, és több mint száz műanyag tárgy nevét tanulta meg. Semmiből nem volt kettő, és a tárgyak méretükre, súlyukra, felületükre, kialakításukra és anyagukra nézve is különböztek egymástól. Mindösszesen több mint ezer tárgy nevét sajátította el Hajtó. Mindennap ellenőrizték, és hogy biztosan ne „csalhasson" úgy, hogy valaki mástól segítséget kap, havonta vaktesztet is kapott, ahol egy másik helyiségben kellett tárgyakat megkeresnie, s Pilley meg az idomítói jelen sem voltak.

Hajtó még az után sem tanulta lassabban az új szavakat, hogy már ezernél is többet elsajátított. Ráadásul az agyában kategóriák szerint voltak elrendezve a tárgyak. Bár az új tárgyak változatos formákat, méreteket mutattak, Hajtó minden különösebb idomítás nélkül meg tudta különböztetni a játékokat azoktól, amelyek nem játékok voltak.²³

A 6. fejezetben részletesebben foglalkozunk majd ezekkel a kísérletekkel; itt egyelőre elég annyi, hogy Rico és Hajtó, úgy tűnik, az embergyerekekhez hasonló módon tanultak szavakat – kikövetkeztették, hogy az új szó az új tárgyhoz tartozik. A két kutya felismerte, hogy az új szó nem vonatkozhat egy már ismert játékra, mert azoknak már megvolt a saját nevük. Így pedig csak az a lehetőség marad, hogy az új szó a mindeddig névtelen tárgy neve.

A következtetések levonásának ez a folyamata életbevágóan fontos ahhoz, hogy megértsük, hogyan gondolkoznak a kutyák. Egy másik kísérleti játékban két edényt mutattak az ebeknek. Az egyikben egy játék lapult, és az állatoknak egy lehetőségük volt kitalálni, melyikben. Amikor a kísérletvezető megmutatta nekik azt az edényt, amelyben nem volt játék, egyes kutyák spontán módon kikövetkeztették, hogy akkor a másik edényben kell lennie.²⁴ A megfelelő körülmények között sok kutya képes hasonló konklúziók levonására.

Először is tehát úgy keressük az állatokban rejlő zsenialitást, hogy különböző fajokat hasonlítunk egymáshoz. A különféle kihívások, amelyekkel a vadonbeli életükben találkoznak, gyakran különféle zsenialitást alakítottak ki az állatokban. Egyes fajok táncolnak, mások tájékozódnak, megint mások rájöttek, hogyan tartsanak fenn valamiféle diplomáciai viszonyt más fajokkal. Másodszor pedig úgy keressük a zsenialitásukat, hogy megvizsgáljuk, milyen rugalmasan oldanak meg problémákat a következtetések levonásával.

Kutyazsenialitás – a nagy áttörés

A tudomány egészen a közelmúltig nem vette túlságosan komolyan a kutyák zsenialitását. Az olyan kutyáknak, mint Hajtó vagy Rico, azt a képességét, hogy új szavakat tanuljanak meg, akár már 1928-ban felfedezhették volna. Ebben az évben írt tanulmányt C. J. Warden és L. H. Warner egy Pajtás nevű németjuhászról.²⁵ Pajtás valami filmsztárféleség volt: legemlékezetesebb jelenete, amikor a Chief of the Pack (Falkavezér) című filmben megmentett egy fuldokló gyereket.

Ahogy Rico gazdája is, aki felvette a kapcsolatot a kollégámmal, Juliane Kaminskival, Pajtás gazdája is megkeresett tudósokat, és beszámolt róla, hogy a kutyája majd négyszáz szót megtanult, és hozzátette, hogy Pajtás „valahogy úgy érti meg ezeket a szavakat, ahogyan hasonló körülmények között egy embergyerek értené". Majdnem születése óta gondozta Pajtást, és úgy beszélt hozzá, ahogyan egy gyerekhez beszélt volna.

Warden és Warner el is mentek megvizsgálni a kutyát. Megkérték a gazdáját, hogy a fürdőszobából beszéljen hozzá, hogy ne adhasson neki akaratlanul is pluszinstrukciókat. Azt tapasztalták, hogy Pajtás legalább hatvannyolc parancsot ismer (ezek közül jó néhány igen hasznos egy kutya filmsztárnak), például azt, hogy „Beszélj!, „Állj oda a hölgy mellé!, „Menj körbe a szobában! De voltak ezeknél figyelemre méltóbbak is, mint például a „Menj át a másik szobába, és hozd ide a kesztyűmet!.

A tudósok végül arra jutottak, hogy bár Pajtás meg sem közelíti egy embergyerek képességeit, több kutatásra lenne szükség, hogy a kutyák ilyenfajta intelligenciáját jobban megérthessük. Felhívásuk sajnos egészen addig süket fülekre talált, amíg 2004-ben Juliane Kaminski meg nem kezdte a kísérleteket Ricóval.

A közbeeső hetvenöt évben jóformán tudomást sem vettek a kutyákról.²⁶ Amikor a hetvenes években a tudósok tanulmányozni kezdték az állati gondolkodást, jobban érdekelték őket emberszabású rokonaink. Lelkes érdeklődésük végül a delfinektől a varjakig más fajokra is kiterjedt. A kutyák általában azért maradtak ki a képből, mert háziasított állatok, márpedig a háziasított állatokat emberi közreműködéssel létrejött mesterséges fajoknak tekintették. Úgy hitték, ez a folyamat tompítja az állatok értelmét, mert elveszítik vele a vadonban való túléléshez szükséges képességeiket és intelligenciájukat. 1950 és 1995 között csak két kutatás vizsgálta a kutyák intelligenciáját, és mindkettő arra jutott, hogy semmi figyelemre méltó nincsen bennük.

Aztán 1995-ben én magam végeztem egy kísérletet egy kutyával a szüleim garázsában, és valami egészen új dologra bukkantam.²⁷ Felfedeztem, hogy a háziasítás egyáltalán nem butította el legjobb barátainkat: ellenkezőleg, ez a közeli kapcsolat velünk egészen különleges intelligenciával ruházta fel őket. Ezzel szinte egy időben, a világ másik felén Miklósi Ádám is végzett hasonló kísérleteket, és tőlem függetlenül pontosan ugyanarra az eredményre jutott.²⁸

Ezek a tanulmányok robbanásszerű változásokat idéztek elő a kutyák gondolkodását vizsgáló területen.²⁹ Hirtelen több különböző tudományterület művelői is felfigyeltek arra, ami ott volt addig is az orrunk előtt – a kutyák az egyik legfontosabb vizsgálható állatfaj. Nem azért, mert vadon élő unokatestvéreikhez képest elpuhultak vagy elkényelmesedtek volna, hanem mert volt annyi eszük, hogy bejöjjenek hozzánk a hidegből, és a család részévé váljanak.

A legnagyobb biológiai rejtély talán épp az, hogyan is kezdődött valószínűtlen kapcsolatunk a kutyákkal. Mindegyik kontinens mindegyik emberi kultúrájában évezredek óta ott vannak a kutyák: az ausztrál dingóktól az afrikai basenjikig. A kutyák zsenialitásáról szerzett újabb ismereteink választ adtak néhány fontosabb kérdésre legjobb barátainkról. De hogyan, mikor és miért kezdődött ez a szoros kapcsolat? Mi a jelentősége a saját fajunk eredetének kutatásakor? És ami legalább ugyanilyen fontos: mit jelent ez a kutyákkal való viszonyunkra nézve?

Most először megvan a lehetőségünk, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan is kezdődött egyáltalán a kapcsolatunk a kutyákkal, utazásunk kezdetén több millió évet kell visszamennünk a múltba, oda, amikor még nem is léteztek kutyák. Mielőtt még egyáltalán találkoztak volna a farkasok és az emberek.

2

A FARKAS-ESEMÉNY

A farkasok meghódítják a világot, majd újra elveszítik egészen

A legpontosabb régészeti és genetikai adatokból az tűnik ki, hogy a farkasok kutyává fejlődése valamikor 12 000–40 000 évvel ezelőtt kezdődhetett.¹ Ma már készpénznek vesszük a kutyákkal való közeli kapcsolatunkat, de ha közelebbről megnézzük, e kapcsolat kezdete egészen megdöbbentő. Egyesek úgy képzelték el, hogy őseink farkaskölyköket fogadtak be magukhoz, amelyek aztán idővel háziasult kutyákká váltak.² Vagy úgy, hogy a farkasok és az ősemberek együtt kezdtek vadászni. Csakhogy e feltételezések egyikének sincs sok értelme.

A farkas és az ember között sosem volt kimondottan barátságos a viszony, bár az ellenségeskedés is túlnyomórészt egyoldalú. Egyszer-egyszer felbukkan egy olyan jól végződő történet, amelyben farkasok fogadnak be és nevelnek fel embergyerekeket, mint például Róma későbbi alapítóinak, Romulusnak és Remusnak a története, vagy Mauglié Rudyard Kipling A dzsungel könyve című művében. Általában véve azonban nincs olyan állat, amelyet ilyen következetesen mindig a Rossz szerepében ábrázoltak volna az emberiség hosszú történelmén keresztül.

A Bibliában a farkas az ártatlanság csorgó nyálú elpusztítójaként jelenik meg. Az északi mitológiában két farkas nyeli el a Holdat és a Napot. A „farkast" jelentő ógermán szó, a warg egyben „gyilkost, „fojtogatót, és „gonosz szellemet" is jelöl. Akiket hivatalosan is wargnak bélyegeztek, azokat kitaszították a társadalomból, és a vadonba száműzték. Egyesek szerint innen ered a farkasember mítosza, hiszen az ilyen kitaszítottra többet nem emberként gondoltak.³ Gyerekkorunkban valamennyien hallottunk Piroskáról vagy a három kismalacról: ezekben a mesékben a farkasok ravasz gonosztevők, akiknek túl kell járni az eszén, és meg kell ölni őket.

A farkasok effajta befeketítése nem csak a mítoszokban és tündérmesékben fordult elő. A világ szinte minden emberi kultúrája, amely kapcsolatba került a farkasokkal, bizonyos időszakokban üldözte őket, ez az üldöztetés pedig egyes területeken sokszor a teljes kihalásukhoz vezetett.

Először az i. e. VI. századból maradt fenn írott feljegyzés farkasok kiirtásáról. Az athéni jogalkotó és költő, Szolón jutalmat ajánlott fel minden egyes elpusztított példány után.⁴ Itt kezdődött a farkasok hosszú, módszeres lemészárlása, ennek következtében a világ egyik legsikeresebb, legszélesebb körben elterjedt ragadozója a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) 1982-es listáján már kihalásveszélyben lévőként szerepelt. (A szürke farkas státusán 2004-ben javítottak: most már „nem fenyegetett" faj.⁵)

A japánok vallásos tisztelettel övezték a farkasokat, még imádkoztak is hozzájuk, hogy védjék meg a terményeiket a vaddisznóktól és a szarvasoktól. Amikor 1868-ban véget ért Japán három évszázados tudatos elzárkózása a világtól, a bevándorló nyugatiak azt tanácsolták a helyieknek, hogy állataik védelmében mérgezzék meg a farkasokat.⁶ 1905-ben három férfi eladásra kínált fel egy farkastetemet egy egzotikus állatokat gyűjtő amerikainak. A farkast akkor ejtették el, amikor egy farakás mellett szarvasra vadászott. A gyűjtő kifizette a három férfit, megnyúzatta a farkast, és a bőrét Londonba küldte. Ez volt az utolsó farkas Japánban.⁷

Angliában a XVI. században VII. Henrik parancsára ölték le az utolsó farkast. Skóciában az erdős vidéken nehezebb volt rájuk vadászni – ezért aztán a skótok felgyújtották az erdőket. Nagy Károly frank császár alakított is lovagjaiból egy „louveterie" elnevezésű csoportot: ők gyakorlatilag farkasvadászok voltak. Franciaországban utoljára 1934-ben láttak farkast. Kína és India területének nyolcvan százalékáról kiirtották a farkasokat, és Mongóliában is radikálisan csökkent a számuk.

Az Egyesült Államokban egy kicsivel jobban jártak. Egyes amerikai őslakos törzsek félték és tisztelték őket, de ez a tisztelet nem védte meg az állatokat attól, hogy vadásszanak rájuk, vagy csapdákat állítsanak nekik a prémjük miatt.⁸ Az első európai telepesek magukkal hozták az előítéleteiket is, s ezáltal gyors és alapos háború kezdődött a farkasok ellen. Nem sokkal az után, hogy az első háziállat-szállítmány 1609-ben megérkezett Virginiába, a farkasok fejére máris vérdíjat tűztek ki. A csapdák, a sztrichninmérgezés és a prémkereskedelem következtében alig egy évszázaddal később már nem akadt farkas Új-Angliában.

1915-től kormányzati ügy lett a farkasok kiirtása: ki is neveztek néhány hivatalnokot, akiknek egyetlen feladata a farkasok eltüntetése volt az Egyesült Államok területéről. Ők pedig remek munkát végeztek. A harmincas évekre az amerikai kontinens negyvennyolc államából egyikben sem maradt élő farkas.

Reviews for Az okos kutya

[crsini-1 · Rating: 5 out of 5 stars]

*book received through GoodReads giveaway*

I can't be the only person out there who, despite greatly enjoying reading books dealing with science, often has a hard time trudging through them because of the dense argot that they employ. On the flipside, it is very easy for a book like this to turn into an anecdotal portrait of the author's dog extrapolated onto the canine group as a whole. Count your blessings: this book belongs in neither of these camps. John Grogan put it best when he said it is "thoroughly researched and written in the voice of a brainy scientist sitting at your kitchen table".

Among other topics, Hare discusses the unusual relationship between man and wolf, the lineage of the dog, Belyaev's fox-breeding experiment, the importance of intraspecies cooperation in the survival of a species, the extraordinary ability of dogs to read the intentions of humans, the minute genetic differences between the vast majority of dog breeds, the poor treatment of dogs in many societies (in the USA and abroad), and the interdependence of dogs and humans. All of these topics are bolstered with numerous references to studies and thorough (yet not exhaustive or overwhelming) analysis.

Hare does include anecdotes, but they are not meant to be "the last word" on any aspect of dog intelligence, so much as a way of relating to the facts that you read by adding a personal touch and coloring the path that the author took. For every anecdote in the book, there are references to about ten studies. The information he presents is not merely telling people what they are likely wanting to hear; in fact, there's a whole chapter devoted to a list of skills that have been dulled during the wolf-to-dog transition.

As an animal lover and an inquisitive person, I really picked up a lot from this book and appreciated the vast amounts of research and dedication that went into it. I didn't always agree with the conclusions that the author drew, but he still gets full marks because he was quick to tell that they were just opinions and not unequivocal.

[whybehave2002 · Rating: 5 out of 5 stars]

This book is loaded with a history of reasearching dogs. All kinds of interesting facts from the beginning of time.

[bettewhitley · Rating: 5 out of 5 stars]

A terrific book for dog lovers (or for those interested in evolutonary biology)! Hare and Woods take the reader on a tour of how dogs developed as a species, but more specifically how and why they, and not other animals, became our "best friend."There is a little dry description of some of the tests and experiments with dog cogntion, which slows the book down very slightly but definitely does not detract from the enjoyment,Hare personalizes the book by including anecdotal information and stories about his own dogs, including Oreo, the very first one he ever owned.

[berkeleybecca · Rating: 2 out of 5 stars]

Interesting so far, but I'm having a bit of a hard time sinking into it.

[alexepstein_1 · Rating: 5 out of 5 stars]

This fascinating book rounds up the author's, and other scientists', recent researches into how dogs think. How is it that neither wolves nor chimpanzees can understand when a human being attempts to point out where a treat is hidden, but dogs can? The author's thesis is that dogs have adapted themselves to be a partner to human beings, and given themselves a certain kind of genius. As a former dog owner, this went a long way to explaining what was going on behind my dog's dark eyes. Worth reading whether you're a fan of dogs or simply fascinated by the subtlety of evolution.

[pixiestyx77 · Rating: 4 out of 5 stars]

Enjoyed this though it took me awhile to get through. I found the chapters on wolves & domestication interesting, but felt it could have taken up less of the book. While the history of Russian biology was interesting, I'm not sure all of the detail was essential to the book. Definitely a fun and enlightening read for any dog owner.

[nbmars · Rating: 4 out of 5 stars]

The authors, both scientists of canine cognition, explain the results of scientific testing about how dogs make inferences and solve problems, and they also share interesting research and theories about the effects of domestication. The findings are presented in an entertaining way and provide lots of background on wolves versus dogs, as well as interesting insights into what your dog is really “thinking.”Some highlights:Perception and projection skew our assessment of dog characteristics. For example, “…contrary to popular belief, there is no experimental evidence that dogs experience the feeling of guilt or that they have a human-like concept of guilt. Currently we only have evidence that dogs react to their owner’s frustrated behavior.” That is, the dog may understand you are stressed, and this in turn will stress the dog, but it is too much of a leap to identify this response as guilt.Pit bulls are blamed for most dog-bite-related incidents, but many people incorrectly identify aggressive dogs because of their preconceived beliefs about pit bulls. One study found that people blamed pit bulls for “a notable proportion” of 84 dog bites in children, even though the actual rate was only 13 percent. Yet another study showed that, when shown pictures of an identical dog appearing in one picture with a scruffy looking owner versus another with a nicely dressed owner, people were more likely label the first dog as the aggressive one, even though they were looking at the very same dog. Even adoption agencies can’t be relied upon to tell breeds apart; in one study they were asked to identify a series of dogs. Then blood samples of those dogs were sent for DNA analysis. The breed was misidentified two-thirds of the time. Domesticated dogs and foxes, as well as bonobos (similar to chimpanzees but much less aggressive) are different from non-domesticated close genetic relatives both in terms of their social skills with each other and in the nature of their interactions with humans. In addition to a less aggressive demeanor, other traits seem to have accompanied domestication, such as smaller body size and sometimes floppy ears and curly tails. It is believed that bonobos domesticated themselves; the authors speculate that early humans might have gone through a similar process. Maybe it wasn’t the smarter people who had the survival advantage, but the friendlier people - those most apt to cooperate with others. Cooperation can lead to better food, better protection, and more knowledge sharing, all of which would help contribute to higher intelligence. As the authors suggest:"Before humans could become ultra-cooperative, we had to become ultra-tolerant. This tolerance preceded the evolution of more complex forms of human social cognition. Inferential reasoning, planning, and skills for coordination do little good in planning for hunting or finding shelter if no one can tolerate engaging in group activities or even listening to what others have to say. … [S]elf-domestication may have … catalyzed an evolutionary chain reaction leading to the evolution of completely new cognitive abilities…”At the end of the book, the authors reverse the focus of the book and include a small section on how humans react to dogs. Evaluation: This book will interest ethologists and dog-lovers alike.

[martha_thayer-45494 · Rating: 3 out of 5 stars]

I'd give it 3 1/2 stars if he had mentioned how your librarian could help you track down all the (oddly referenced) literature he cited. Instead he just tells you to try Google Scholar or sending a note to the author. Another academic who doesn't use his library, I'm guessing.

Oops, I got distracted there. I did enjoy learning more about dog behavior.