Robinson Crusoe

By Daniel Defoe

Defoe könyve csaknem három évszázada szórakoztatja és neveli az ifjúságot szerte a világon. A hajótörött Robinson Crusoe kalandjait követve magára utalt ember testi és lelki erőfeszítéseinek, szellemi nemesbedésének lehetünk tanúi.

• Language: Magyar
• Publisher: Content 2 Connect
• Release date: Sep 15, 2014
• ISBN: 9786155416729

Daniel Defoe

Daniel Defoe was born at the beginning of a period of history known as the English Restoration, so-named because it was when King Charles II restored the monarchy to England following the English Civil War and the brief dictatorship of Oliver Cromwell. Defoe’s contemporaries included Isaac Newton and Samuel Pepys.

Book preview

Daniel Defoe

Robinson Crusoe

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! − Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY−SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk:

http://creativecommons.org/licenses/by−sa/3.0/deed.hu

Az elektronikus változatot a Content 2 Connect Kft. készítette, 2014

www.content2connect.com

Daniel Defoe

Robinson Crusoe

Fordította: Lengyel Tamás ©

1632–ben, Anglia York nevű városában születtem, jó családban. Apám, aki az idegen Kreutznaer névre hallgatott, Brémából került Hullba. Kereskedőként tisztes vagyonra tett szert és végül, szakmáját odahagyva, Yorkban telepedett le. Ekkor vette feleségül édesanyámat, aki az ország egy igen jó hírű családjából, a Robinsonoktól származott. Őutánuk örököltem a Robinson Kreutznaer nevet, de a szokásos angol szófacsarásnak köszönhetően ma már Crusoe–nak írjuk és nevezzük magunkat. Engem is így hívtak az útitársaim.

Két testvérbátyám volt. Az egyik Flandriában egy angol gyalogezrednél mint alezredes szolgált, s Dunkirknél,* a spanyolok ellen vívott csatában elesett. Mi lett a másik bátyámból, arról sohasem tudtam meg többet, mint amennyit az én szüleim tudtak meg arról, hogy belőlem mi lett.

A család harmadik fiaként, akinek semmilyen szakmát nem tanítottak, elmémben már nagyon korán kalandos gondolatok fogantak. Idős apám tisztességgel oktatott otthon a háznál, majd kisvárosi iskolába küldött. Jogászt akart belőlem nevelni. Engem azonban nem érdekelt más, csak a tengerészélet. E makacs hajlamomtól hajtva, ellene szegültem apám intelmeinek, sőt parancsainak éppúgy, mint anyám és barátaim tanácsainak és győzködésének. Szerintük volt valami végzetes ebben a természet iránti vonzalomban. Valóban el is vezetett keserű sorsom beteljesüléséhez.

Komoly és bölcs apám, hajlamom ellenében, értékes tanácsokkal látott el. Egy reggel a szobájába hívatott, melyhez a köszvény bilincselte őt, és szívélyesen faggatott szándékaim felől. Megkérdezte, hogy a puszta kóbor szándékon kívül mi késztet elhagynom a házát, a szülőföldemet, ahol kellő hivatásra lelhetnék és szorgalom útján vagyont szerezve kellemes életet élnék. Csak az elkeseredett szegények, mondta, vagy a dúsgazdag nagyravágyók indulnak kalandozni a nagyvilágba, hogy merész, rendkívüli vállalkozások által gazdagságra és dicsőségre tegyenek szert. Ám e lehetőségek mindegyike túl távol állt tőlem. Én a középsorsúakhoz tartozom, és amint ezt ő alaposan megtapasztalta, ez a legjobb állapot a világon, az emberi boldogság legbiztosabb forrása. Az ide tartozó sem a kemény munkának és a kézműves osztály szenvedéseinek, sem a nagyok büszkeségének, nagyravágyásának és irigységének nincs kitéve. Abból tudom, folytatta, hogy boldog sors a középosztályé, mert a többi ember mind ezt irigyli. A fejedelmek panaszkodnak magasabb rendű hivatásuk árnyoldalai miatt, és azt kívánják, bárcsak ne bíborban születtek volna. A bölcs arra kéri az Istent, hogy se szegénységet ne mérjen rá, se túlságos gazdagságot ne adjon neki.

Apám pedig arra kért, mindig tartsam szem előtt: a balsors az emberek legfelsőbb s legalsóbb osztályait sújtja leginkább. A középrendűek még a csapásoknak és a gyarlóságoknak is sokkal kevésbé vannak kitéve. Nincs részük annyi testi és lelki betegségben és gyötrődésben, mint azoknak, akik fényűzően és kicsapongva élnek, vagy szegényen, nehéz munka mellett éheznek és szükséget szenvednek. Utóbbiakra természetes módon hoz gyötrelmet ez az életvitel. A középszintű élet azonban mindennemű erény és élvezet számára nyitott. Az áldott középszer kezesei a béke és a bőség. A mértékletesség, a kiegyensúlyozottság, a nyugalom, az egészség, a társasági élet, az elfogadható időtöltések, a kívánt élvezetek mind a középszintű életet magasztaló kiváltságok. Ezen az úton haladva az emberek csendben és könnyedén vonultak át az életen és kényelemben hagyták el azt. Nem kellett már kezüket vagy fejüket munkára fogni, nem kellett rabszolgaként élniük a napi betevőért, nem háborították zavaros körülmények, meglopva a lélek békéjét, a test nyugalmát. Nem tombol bennük az irigység szenvedélye, az eltitkolt óhajok vagy a nagyravágyás. Könnyedségtől áthatva gyengéden siklanak át a világon, és a keserűeket mellőzve, jó érzékkel kóstolnak bele az élet édes ízeibe. Boldogságot éreznek, és a hétköznapok tapasztalataiból megtanulják mindezt még érzékenyebben befogadni. Ezek után magához ölelt és a legnagyobb szeretettel kért, ne cselekedjek könnyelmű ifjú módjára, s ne rohanjak olyan ínségbe, melytől a természet, születésem és eddigi sorsom által őrzött. Hiszen nem szorulok rá, hogy kenyérkeresésre adjam a fejem. Ő, miként gondos apához illik, bevezet tanácsaival és tetteivel abba az életbe, melynek szépségeit elém rajzolta. Ha pedig könnyű siker és boldogság nem kísérne ezen élet során, annak oka a sorsom lesz vagy a hibáim, melyek akadályoznak. Most, hogy megismertetett mindannak veszélyeivel, amire törekednék, lemond minden felelősségről, ha továbbra is makacsul ragaszkodom terveimhez. Ha csendes, szorgalmas élet mellett döntök, saját hazámban, kérése szerint, többet tesz majd értem, mint amennyit remélhetnék. Balszerencsémben viszont annyi részt sem vállal, hogy távozásra bátorítson. Végezetül apám arra kért, jusson eszembe bátyám, akit ugyanilyen őszinte beszéddel igyekezett távol tartani attól, hogy idegen háborúkba menjen. Ő sem hallgatott rá, ifjonti vére a hadseregbe űzte, ahol szomorú véget ért. Mindig imádkozni fog értem, de előre figyelmeztet, hogy áldatlan lesz az utam, ha ezt az esztelen lépést megteszem, és eljön majd az idő, amikor keservesen megbánom, hogy nem követtem öreg apám jó szándékú tanácsát, de senki nem lesz, aki segíthetne rajtam.

Intelmének utolsó mondatai közben – melyek valóban jövőbelátók voltak, de azt hiszem, ezzel ő maga sem volt tisztában – észrevettem, hogy sűrű könnyek folynak végig az arcán, különösen akkor, amikor a halott bátyámról beszélt. Amikor pedig elhagyatottságom, gyámoltalanságom idejét s a késő megbánást emlegette, szava reszketett a megindultságtól, és azt mondta, szíve olyannyira megtelt keserűséggel, hogy képtelen tovább beszélni.

Mélyen meghatott ez a beszélgetés, – hogy is lehetett volna másképp? Úgy határoztam, nem is gondolok többet az utazásra, inkább itthon alapozom meg életemet, apám óhaja szerint. De, sajnos, néhány hét múlva minden jó szándék tovatűnt, és hogy megelőzzem apám részéről a további gyámolítást, úgy döntöttem, szökve távozom tőle. Mégsem annak megfelelően jártam el, amire első felindulásom ösztökélt. Kilestem a pillanatot, amikor édesanyám a szokottnál jobb hangulatban látszott lenni, és megvallottam neki, mennyire fűt a vágy, hogy világot lássak. Ha letelepednék sem lennék soha elég kitartó ahhoz, hogy így éljek, és apám méltatlanságot követ el rajtam, ha arra kényszerít, hogy beleegyezése nélkül távozzam. Kereskedőinasnak vagy írnoknak, ügyvéd mellé mégsem állhatok be, most, hogy tizennyolc éves lettem! Biztosan megszöknék onnan, még tanulóéveim kitelte előtt. Bárcsak rá tudná bírni édesapámat, mondtam, hogy egyetlen tengeri utazásra adjon engedélyt, ami után, ha a hajósélet nem tetszene meg, ígérem, fokozott erővel pótolnám az elvesztegetett időt.

Anyám erre nagyon haragos lett, úgy tervem, mint azon vakmerőségem miatt, hogy ily hangon merek beszélni, holott apám olyan jóakarattal intett, tudva, hogy vesztemre török. Nem is értette, hogyan gondolhattam, hogy az apámmal folytatott bensőséges beszélgetés után efféle önpusztító tetthez kérem a beleegyezését. Ami anyám illette, nos, ő sem kívánta, hogy az elvesztésemben apáménál nagyobb szerepe legyen.

Bár anyám megtagadta, hogy kérésemmel apám elé járuljon, mint később megtudtam, beszámolt neki a beszélgetésünkről. Apám pedig, mélyet sóhajtva, aggódó hangon mondta:

– Ha a fiú itthon marad, lehet még boldog, de ha idegenbe utazik, minden teremtett lélek közül neki lesz legszerencsétlenebb sorsa. Ehhez nem adom a beleegyezésemet.

Még egy évet töltöttem el az apai házban. Szüleim a legkülönbözőbb jóakaratú javaslatokat tették jövőmre nézve, de süket fülekre találtak. Én konokul ragaszkodtam tervemhez. Egy napon éppen Hullban jártam, amikor véletlenül egyik iskolatársammal találkoztam, aki atyjának a hajóján Londonba készült utazni. Felajánlotta, hogy utazzam vele. Az ingyen utazás lehetősége, ami a hajósnép számára olyan csábítónak hat, nálam sem tévesztett célt. Sem apámtól, sem anyámtól nem kértem többé tanácsot, sőt egyetlen szóval sem figyelmeztettem őket. Nem latolgattam a körülményeket és a következményeket, nem kértem Isten vagy apám áldását, és csak Isten tudja, mekkora hiba volt ez.

* * *

1651. szeptember 1–jén a Londonba vitorlázó hajóra szálltam. A baj talán soha fiatal kalandort nem vett gyorsabban és tartósabban üldözőbe, mint engem. Alig hagytuk el a Humber torkolatát, amikor erős szél kerekedett és a tenger rémisztően háborogni kezdett. Először voltam most a nyílt tengeren, így hát, leírhatatlanul rosszul lettem és dermesztő félelem fogott el. Most kezdtem csak komolyan gondolkodni azon, mit tettem és mennyire jogos az isteni igazságszolgáltatás, mely utolért, amiért gonoszul elhagytam apám házát. Megelevenedtek előttem szüleim jó tanácsai, apám könnyei, anyám esdeklése. Még el nem fásult lelkiismeretem a legkeserűbb szemrehányásokkal illetett, amiért feledtem kötelességemet.

A vihar egyre erősebben tombolt, nagyon magasra korbácsolva a tenger hullámait. Korántsem akkorákra, mint amilyenekkel azóta, így például néhány nappal ezt a vihart követően találkoztam, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy engem, a zöldfülű hajóst megrémítsen. Minden újabb hullámról azt hittem, hogy elnyel bennünket, ha pedig a hajó hullámvölgybe süllyedt, azt, hogy többé nem is bukkan fel. Halálos szorongásomban számos fogadalmat tettem. Megígértem, hogy ha az Isten most az egyszer megszabadít és szárazföldre léphetek, azonnal hazasietek apámhoz, és nem szállok többé hajóra, amíg élek. Követem apám minden tanácsát, és sohasem teszem ki magam többé ilyen veszedelmeknek. Most értettem meg mindazt, mit a középrend dicséretére mondott. Irigyeltem annak békés, nyugalmas életmódját, és elhatároztam, hogy bűnbánó tékozló fiú módjára visszatérek családi hajlékomba.

E bölcs és józan gondolatok addig tartottak bennem, amíg a vihar odakint. Sőt, kis ideig még azután is. Másnap azonban, mikor a vihar lecsillapodott, s a tenger nyugodtabb lett, könnyelműbben vettem a dolgot. Azonban komolyságomat egész nap sikerült megőriznem, igaz, ehhez hozzájárult a tengeribetegségem is. Alkonyatkor kitisztult az ég, a szél elült és kellemes este köszöntött ránk. A naplemente szép volt és tisztán látható, akárcsak a napfelkelte másnap. Úgy éreztem, a szélcsendben a nap fényét visszaverő sima víztükörnél nincs szemet gyönyörködtetőbb természeti kép.

Éjjel jól aludtam. Reggel tengeribetegségemnek nyoma sem volt, s én derűs kedvvel merengtem azon, hogy a tenger, mely tegnap még ádázul háborgott, kevés idő elteltével ilyen békés és csodálatos látványt nyújt.

Ekkor lépett oda hozzám barátom, aki erre az útra magával csalt, vállon veregetett és így szólt:

– Nos, Bob, hogy érzed magad az átéltek után? Fogadni mernék, hogy inadba szállt a bátorságod, amikor tegnap azt a kalapemelő szelet kaptuk.

– Te azt kalapemelő szélnek nevezed? – kérdeztem. – Hiszen iszonyatos vihar volt!

– Vihar?! Ne bolondozz, azt hiszed, ilyen egy vihar? Nem volt az szinte semmi. Egy jobbfajta hajón, a nyílt tengeren, az efféle szélrohamra ügyet sem vetnénk. De te csak amolyan szárazföldi matróz vagy, Bob. Gyere, iszunk egy csésze puncsot, és el is felejtjük a történteket. Nézd csak, milyen pompás most az idő!

Röviddel ezután tengerészek módjára jártunk el, vagyis berúgtunk. Mire végeztem a puncsivással, a puncs is végzett velem. Ebben az egyetlen italozásban elmerült minden eddigi tettemhez fűződő lelkiismeret–furdalásom és a jövőre vonatkozó jó szándékú elhatározásaim. Így aztán, mire a vihar elmúltával a tenger színe simává csendesült, úgy nyugodtak le kétségbeesett gondolataim, és feledtem azt a félelmemet, hogy elnyel a tenger. Új életre keltek bennem a korábbi vágyaim, és nyoma veszett az esküknek, ígéreteknek, melyeket a veszély idején tettem. Pillanatokra még visszaidéztem ezeket, és ilyenkor győztek ugyan a komoly és józan gondolatok, de csakhamar leráztam és elűztem őket, mint gyengeséget és új barátaim társaságában italozva úrrá lettem ezeken a „kísértéseken" – ahogy lelkiismeretem intéseit neveztem. Öt vagy hat nap alatt olyan győzelmet arattam a lelkiismeretemen, amilyet csak egy, az ilyen holmitól szabadulni vágyó, fiatal, bűnös lélek kívánhat. Ezért aztán ki kellett állnom egy újabb próbát. Az isteni gondviselés, mint ilyen esetekben általában szokása, úgy határozott, egyértelművé teszi álláspontját. Hiszen, ha az elsőt nem tekintettem intő jelnek, hát a következőnél olyan élményben volt részem, amelynek fenyegető és egyben kegyes voltát a leghitványabb emberi lény is belátta volna.

Tengeri utazásunk hatodik napján értünk a yarmouthi révparthoz, rövid utat tettünk csak meg a vihar óta, mert egyszer az ellenszelek, máskor szélcsönd hátráltatták haladásunkat. Itt aztán horgonyt kellett vetnünk és vesztegelnünk hét–nyolc napig, amíg tartott a délnyugati ellenszél. Időközben Newcastle–ból is számos hajó érkezett a révbe, ahol a kedvező szélre szoktak várakozni, mely aztán a Temzébe segíti őket.

Mi meg akartuk kísérelni, hogy a dagály segítségével hajózzunk fölfelé a folyón, de a szél még négy–öt nap után is nagyon erős maradt, sőt nőttön–nőtt az ereje. Mivel a rév éppolyan biztonságosnak tűnt, mint a kikötő, kötélzetünk és horgonyaink erősek voltak, ezért a legénység a legkisebb veszélytől sem tartott, hanem a tenger hangulatát figyelmen kívül hagyva, jókedvű pihenéssel múlatta az időt. A nyolcadik nap reggelén azonban a szél ereje annyira megnövekedett, hogy minden erőnkkel siettünk vitorláinkat leszedni és biztonságunkról gondoskodni. Déltájban a tenger már hatalmas hullámokat vetett, a hajó fel–le imbolygott, a fedélzetre többször becsapott a víz, úgy, hogy egy–két ízben azt hittük, hogy horgonyunk kiszabadult. Erre a főkormányos kivetette a vészhorgonyt, a horgonyköteleket pedig szabad kényükre hagyta.

A szél eközben borzasztó viharrá nőtt, s még a matrózok arcán is rettegés és döbbenet tükröződött. A kapitány nagy erőkkel fáradozott azon, hogy a hajót megmentse, de azért, mikor kabinjából ki– és bejárkálva, mellettem elment, hallottam, amint többször azt ismétli:

– Úr Isten, könyörülj rajtunk! Mindnyájan elvesztünk! Végünk van!

E zűrzavar közben egész kábult voltam, és csöndesen feküdtem szobámban. Érzelmeimet le sem tudnám írni. A megbánásnak nem akartam helyt adni, mert rég legyőzött gyengeségnek tartottam. Elhitettem magammal, hogy ezt a veszélyt, mint az elsőt, csak képzelem. De amikor meghallottam a kapitánynak az imént említett szavait, rettentően megrémültem. Kiléptem kabinomból a fedélzetre, hogy körültekintsek. A látvány iszonyatos volt. A hegymagasságú hullámok tornyosultak fölénk, és három–négy percenként elborították alkotmányunkat. Körülöttünk is lesújtó volt a kép. Két súlyosan megterhelt hajó megcsonkította az árbocait, matrózaink kiáltásaiból pedig megtudtam, hogy egy másik hajó, mely másfél kilométerrel előttünk horgonyzott, végképp elsüllyedt. Két további hajónak elszakadtak a horgonykötelei, a vihar a háborgó tengerre ragadta őket, úgy, hogy egyetlen árbocuk sem maradt. A könnyű hajók jártak a legjobban, mert kevésbé gyötörték őket a hullámok, de egypár közülük közel sodródott hozzánk, úgyhogy minden pillanatban azt hittük, hogy betörik a mienk oldalát.

Alkonyat felé a kormányos és a fedélzetmester kérték a kapitányt, hogy csonkíttassa meg az előárbocot, amitől ő vonakodott. De a fedélzetmester szembeszállt vele, mondván, e nélkül elsüllyed a hajó, így a kapitány végül beleegyezett. Miután ezt megtették, a derékárboc túl ingatag maradt, és úgy imbolyogtatta a hajót, hogy le kellett vágni ezt is, így az egész hajófedél le lett tarolva. Nemsokára rá egy iszonyatos hullámtömeg magával ragadta csónakunkat, utolsó reménységünket is.

Könnyen elképzelhető, hogy én, olyan újoncként, aki már ennél sokkal csekélyebb dologtól is megrémültem, mit éreztem mindezek után. Ennyi idő távolából magam is csak annyit tudok, hogy a bánkódás tízszerte jobban gyötört, amiért múltkori fogadalmaimtól visszatértem korábbi rögeszméimhez, mint maga a halálos rettegés. Mindez, s e mellett a vihar dühöngése kimondhatatlan lelkiállapotba kerített. A vihar olyan ádáz dühvel tombolt, amilyenhez foghatót, saját bevallásuk szerint, a matrózok még nem értek meg. A hajónk jó volt, de súlyosan megterhelt, és olyan mély volt a merülése, hogy egyik–másik tengerész időnként ijedten kiáltotta: „Süllyedünk!" Tudatlanságomnak köszönhetően nem tudtam pontosan, mit jelent ez. Bár a vihar rettentő volt, olyasmit láttam ekkor, amit ritkán látni tengerészeknél: a kapitány, a fedélzetmester s néhány matróz, akiknek erős volt a hite, térdre borultak és imádkoztak. A rettegésünket tetézte egy új, éjfélkor támadt vészhír. A matrózok egyike, akit leküldtek a hajófenék megvizsgálására, harsány hangon kiáltott fel, hogy a hajó léket kapott s hogy a hajófenékben már egy méternél magasabban áll a víz. Erre minden szabad kezet a szivattyúkhoz rendeltek. Én a remegéstől elgyöngülve ágyamra hanyatlottam, de a tengerészek felráztak s azt mondták, hogy eddig semmire sem voltam ugyan használható, most azonban éppen úgy szivattyúzhatok, mint akárki más. Hirtelen összeszedtem magam, és komoly lendülettel munkához láttam. Ezalatt a kapitány néhány kisebb szénszállító hajót pillantott meg, melyek nem tudtak ellenállni a szél rohamának, elszabadultak horgonyzóhelyükről, és a tenger felé sodródtak. Amikor közelebb érkeztek hozzánk, vészlövést adtunk le. Én nem ismerve a dörrenés okát, azt hittem, hogy a hajó szakadt darabokra vagy más borzasztó dolog történt. Hiába szépíteném, annyira megrettentem, hogy ájultan rogytam össze. Minthogy mindenki saját életével törődött, senki sem figyelt rám. Másik ember lépett helyemre a szivattyúnál, ám, talán mert halottnak tartott, lábával félregurított engem. Sokáig tartott, míg újra magamhoz tértem.

A munka nem maradt abba, de a vízszint emelkedett a hajófenéken, és nyilvánvaló volt, hogy elsüllyedünk. A vihar kissé alábbhagyott, de az képtelenség volt, hogy a hajót fenntarthassuk mindaddig, míg valamely kikötőbe nem ér. Végre a többször leadott vészlövések nyomán egy könnyebb hajótól, mely már előttünk elhaladt, egy csónak érkezett a segítségünkre. Nagyon kockázatos volt a hajó közelébe jönnie, s hogy egészen eljuthasson hozzánk vagy átszálljunk bele, az lehetetlenségnek látszott. A derék hajóslegények életük kockáztatásával, egész erejükből eveztek, és végre megragadták azt a bójához erősített hajókötelet, melyet feléjük dobtunk. Így sikerült nagy küzdelem árán a csónakot a tathoz közel húznunk, s végül abba átmásznunk. De az ő hajójukat elérnünk lehetetlen volt. Elhatároztuk tehát, hogy a szél és hullámok vezérletére bízzuk magunkat, s csak amennyire lehet, közelebb evezünk a parthoz. Kapitányunk megígérte a megmentésünkre siető tengerészeknek, hogy ha épen partot érünk, lerója háláját az ő parancsnokuk előtt. Részint evezve, részint hánykolódva, rézsútosan a tengerpart északi része felé haladtunk.

Nem telt belé egy negyedóra, és elhagyott hajónkat süllyedni láttuk. Akkor fogtam fel, milyen az, amikor a tengeren elsüllyed egy hajó. Bevallom, alig mertem oda pillantani. A tengerészektől hallottam, hogy mi történik, mert attól a pillanattól fogva, hogy engem a csónakba hurcoltak, félholt voltam az ijedtségtől. Szívemet megbénította a gondolataim bűne miatti borzalom és a félelem attól, ami még előttem áll.

A matrózok erejüket megfeszítve eveztek, hogy közelebb érhessünk a parthoz. Valahányszor csónakunkat valamelyik hullámóriás a hátára vette, láttuk a tengerpartra tömegestül tóduló embereket, akik arra vártak, hogy segíthessenek, ha a közelükben leszünk. Lassan haladtunk előre. Végre, miután a wintertoni világítótornyot körüleveztük, és itt a nyugat felé, Cromer irányába kiszögellő partvonal mérsékelte a szél dühét, közeledtünk a révhez. Maga a partraszállás még némi bajjal járt, de végül mindnyájan partot értünk. Ép bőrrel és gyalog indultunk útnak Yarmouthba, ahol mint hajótörést szenvedetteket, nagy törődéssel fogadtak. A városi hatóságok jó szálláshelyeket jelöltek ki számunkra, s a kereskedők és hajómesterek pénzt gyűjtöttek a javunkra, hogy tetszésünk szerint utazhassunk Londonba vagy vissza Hullba.

Ha ezúttal elég eszem lett volna visszatérnem Hullba és onnan az apai házhoz, minden bizonnyal sok szenvedéstől megkímélem magamat. Édesapám pedig, mint Megváltónk példázata mondja, hizlalt borjat vágatott volna le szerencsés visszatérésem örömére. De csak annyit tudott meg az egész dologból, hogy az a hajó, melyen én voltam, a yarmouthi révpartnál viharba került és elsüllyedt, és csak sokkal későbben értesült róla, hogy nem fúltam a tengerbe.

Gonosz végzetem feltartóztathatatlanul üldözött tovább. A józan ész és megfontoltság pillanataiban határozott késztetést éreztem, hogy hazatérjek, mégsem volt erőm így cselekedni. Nem tudom, mi volt ennek az oka. Nem állítom, hogy titokzatos, megfellebbezhetetlen döntés, mely arra késztet, hogy önpusztításunk eszközévé váljunk, bár előrelátjuk a jövőt és tudatosan rohanunk végzetünkbe. De alighanem egy ilyen nyomorúságot hozó, leküzdhetetlen hatalom hiúsította meg szabadulási szándékomat és ösztökélt tovább józan elmélkedéseim és legbensőbb meggyőződésem ellenére, nem szólva arról a két határozott útmutatásról, amelyben első próbálkozásom idején volt részem.

Iskolatársam, a hajóskapitány fia, akinek köszönhetően az utazásra elszántam magam, Yarmouthba érkezésünk után egy távoli szállásra ment, s így mi csak néhány nap múlva láttuk viszont egymást. Addigra már sokkal kevésbé volt elszánt, mint én. Egészen megváltozott, és szomorúan, fejcsóválva kérdezősködött hogylétem felől. Atyja is jelen volt, aki csak most tudta meg, ki vagyok én és miképp tettem meg ezt az első tengeri utamat. A hajótulajdonos komolyan és részvevő hangon fordult hozzám:

– Fiatalember, ne menjen többé a tengerre. Legyen ez egyértelmű lecke az ön számára arra vonatkozóan, hogy nem hajósnak született!

– Miért, uram? – kérdeztem. – Talán ön sem akar hajóra szállni többé?

– Ez egészen más, a tengerészet nekem hivatásom, tehát kötelességem, ön azonban ez utazást csak kísérletül tette, és a felsőbb hatalmak ízelítőt adtak abból, hogy mi vár önre e pályán. Talán ön hozta a szerencsétlenséget mindnyájunk fejére, mint ahogy Jónás megrontotta a jáfói hajót. Beszéljen magáról, milyen cél vezérelte a hajómra.

Ekkor elbeszéltem neki egész történetemet, de amire a végéhez értem, különös szenvedéllyel fakadt ki.

– Mit tettem, hogy ily nyomorultat a hajómra engedtem! A világ minden kincséért sem tenném többé a lábamat egy hajóra önnel!

Könnyen megmagyarázhattam nagy és szenvedélyes haragját, hiszen roppant veszteséget szenvedett és mit sem tehetett ellene. Később még egyszer figyelmeztetett, ezúttal nyugodtan és komolyan, hogy térjek vissza apámhoz, és ne kísértsem Istent.

– Fiatalember – mondta –, ne feledje, ha nem tér haza, csak súlyos balsors és csalódás lesz a része, mindaddig, míg apja szavai végleg be nem teljesülnek.

Kevés szóval feleltem, nemsokára elváltunk, és én sohasem láttam többé életemben. Kevés pénz lévén nálam, szárazföldi úton indultam Londonba. Londonban, akárcsak útközben sokat vívódtam azon, hogy milyen irányt szabjak életemnek – visszatérjek az apai házba, vagy a tengert válasszam. De most az álszégyen vett rajtam erőt. Magam előtt láttam a gúnyosan mosolygó szomszédokat, s nemcsak szülőim, de rokonaim előtt is szégyelltem megjelenni. Azóta is gyakran volt módom megfigyelni, mily oktalan az ember ilyen ügyekben, főképp ifjúkorában. Inkább szégyelli a töredelmességet és megbánást, mint magát a vétket, nem pirul tette miatt, melyért joggal gondolnák ostobának, de röstelli a visszatérést a józan cselekvéshez, mely által megfontolt, bölcs emberré válhatna.

Életemnek ebben az időszakában tehát egy darabig bizonytalan voltam abban, milyen lépéseket tegyek és hogyan folytassam az életem. A hazatéréstől továbbra is vonakodtam, és a halogatással egyre gyengült az átvészelt események súlya. Szóval, néhány heti bizonytalan tűnődés, tétovázás után elhatároztam, hogy fölhasználom a tengeri utazásra kínálkozó első alkalmat.

Az álnok

Reviews for Robinson Crusoe

[haloedrain · Rating: 1 out of 5 stars]

This should have been a book I really liked, but the overbearing narrative voice ruined it. And I say this as someone who has been reading and enjoying a lot of books with opinionated narrators lately.

Generally, when I read a novel I expect it to have a degree of personal growth (unless a lack of growth is the point of the story) and narrative tension. And this story *should* have had both of those. Certainly, the protagonist finds God and humility over the course of the novel, but the narration spends the entire book lamenting that he didn't trust to providence, etc., etc. (at length, every few pages, so you don't miss it...) that the personality he had at the beginning is totally absent, overridden by who he becomes by the end. And the way it's written it just seams so *easy* for him to survive--certainly, he must have had problems, but those are mostly glossed over, he has a whole ship full of stuff, and he routinely points out how something he did early on would be useful later, so when the problem does come up you already know it's solved.

And if the protagonist barely has a personality, no one else has any personality at all. And you might think, well, yeah, he spends the whole book alone on an island--but no! Quite a bit of the book isn't on the island, or otherwise there are other people around. But they just waft on and off-stage with no real effect. Friday is more of a person than anyone else, but he's such a caricature that I feel like he hardly counts. Oh, and the narrator mentions that he got married and had three kids and his wife died, all in one sentence, and goes on with the narration like nothing remarkable happened, and did these people mean nothing to you?

Ugh. And even though he keeps belaboring the religious lesson over and over, it isn't even a good sermon, because good rhetoric has roots in good story and personal development.

Anyway, I think what I'm saying here is you'd be better off spending your time reading a wilderness survival manual while singing Amazing Grace over and over again.

[karenduff · Rating: 1 out of 5 stars]

What I learned from this book is that not every book that is called a classic earns that title.If this hadn't been on my Feb bookshelf then I wouldn't have finished it.

I know this is regarded as the first english language novel but that doesn't excuse the fact that it is badly written.

Robinson Crusoe is a complete and utter idiot, he never learns from his mistakes and never takes advice from anybody. Maybe it's just me but if the very first ship you are on sinks perhaps you should take it as a sign, but not him off he goes again and ends up as a slave. He escapes and is rescued by a too good to be true captain and makes a good life for himself in Brazil, but even then that is not enough. So when some of his friends decide they want more slaves he is selected to make the trip to buy them and of course being Robinson the ship is struck by a hurricane while in the Carribean. Sounds bad so far doesn't it and it only gets worse.

I know that I shouldn't complain about the attitude towards slavery in the book as it was a different time period and it is historically accurate but I just found it really hard to stomach, in fact it made me wish that Friday had been a cannibal.

I have read this book before but I was about ten and you don't really pick up on the racism and all the other things that are wrong with this book at that age. Then you just think about the adventure of being on a desert island. The reason I read this again is because a few weeks ago I was having dinner with my Mum and she was watching what I thought was I very bad adaptation. Turns out it was the source material that was the problem and based on that there was no way you could ever make a good version.

[flydodofly · Rating: 5 out of 5 stars]

My absolute favourite as a child

[jguidry-1 · Rating: 2 out of 5 stars]

When I started this book, I was expecting a story about survival. I expected to hear about wild adventures and man vs. nature. I got a little of that. But, mostly I got a whiny narrator who complained bitterly about how lonely he was and how he wanted a companion. Turns out, he really just wanted a servant. I couldn't get into the story at all, I didn't like the main character (not even enough to feel a little sorry for him) and I really wasn't impressed by the ending. This was a slight disappointment for me.

[trasfavoritepastime · Rating: 1 out of 5 stars]

To say I hated this book is probably the understatement of the century. In fact, I'm only halfway through the book after six years! I just can't seem to bring myself to buckle down and finish it mainly because the main character is a whiny pompous ass who is just plain dislikeable. I should probably donate this book, but there is still this little part of me that insists on finishing it, although that will most likely never happen.

[charlie68_1 · Rating: 4 out of 5 stars]

The legend of Robinson Crusoe and his Man Friday are elaborated in the novel and one can understand the appeal. The audiobook is also nicely done.

[becalee · Rating: 1 out of 5 stars]

Terrible classic. Don't bother.

[bookomaniac-1 · Rating: 3 out of 5 stars]

Zeer onderhoudend, zelfs na 3 eeuwen. Verrassende spirituele link: vergelijking met Job (beschouwingen over de voorzienigheid). Uniek thema: de nobele wilde, zelfs de kannibalen.

[scaryguy · Rating: 3 out of 5 stars]

Timeless classic!

[nialle-1 · Rating: 4 out of 5 stars]

Started rereading this as a refresher before I pick up Foe - and wow, is it a different book now. When I was a kid, I read this at the crux between my nautical fiction craze and my self-sufficiency craze, so naturally the seagoing and the invention with which Crusoe builds his encampment interested me most. This time around, though, I'm fascinated by his descriptions of living with and without fear of different varieties, and by what is middle-class and middle-aged about those fears. Very different. Hm.

[jmoncton_1 · Rating: 4 out of 5 stars]

I didn't think I really needed to read this book. After all the plot line is pretty well known and the survival story of being stuck on a desert island has been repeated in many other books as well as used multiple times in Hollywood blockbusters. And somehow I was under the impression that when Crusoe discovers another human being on this island the phrase 'Thank God it's Friday' was uttered and became a standard phrase to express the end of a long week as well as a chain restaurant (that last part I don't think is true, or at least I missed the line when reading the book).

But this book is definitely worth reading. It is the original castaway story and I found it easy to read, very exciting, and was surprised to realize that many of my assumptions about the story were wrong. I loved the ingenuity that Crusoe employed in surviving from capturing and taming wild goats to devising methods of shelter. But the biggest surprise was the inner dialog and philosophy scattered throughout the book. Crusoe was one of the earliest practitioners of keeping a gratitude journal. Rather than moaning and complaining about being stuck on an island and the only survivor, he was grateful for the few good things he had.

The book definitely exhibits some pretty strong racial prejudices. Although it would not be acceptable today, it seemed to reflect the time that it was written.

Surprisingly good book to read!

[pamici_2 · Rating: 3 out of 5 stars]

Started out quite interesting - then made the mistake of reading the historical basis for the story before finishing (Selkirk's Island). With the illusion shattered, I couldn't get back to the adventure with any gusto. :(

[stevetempo_1 · Rating: 4 out of 5 stars]

Four stars on the strength of it's historical/classical significance...I read an abbreviated version as a young boy....enjoyed it much then...I thank I liked the adventure story of a very competent person...in this reading Defoe's religious themes were more in site...took a long time to get through.

[britt84 · Rating: 4 out of 5 stars]

I really love this novel; just read it for the third time and very much enjoyed reading it again.The tale of Robinson Crusoe, who needs to survive on an island after having been shipwrecked, is a story that is familiar to most of us. Defoe's story is gripping, imaginative, and shows a great sense for detail and description. The book is written from Crusoe's point of view and uses a simple type of language, which fits very well with the story.Though I am not a religious person myself and find Crusoe's religious thoughts a bit much at times, I guess this type of ideas about the omnipotence of God and the role of providence in our lives were common in the early 18th century, and I never found it too annoying. I think many modern readers will profit from considering his ideas. Though I do not necessarily feel we should give thanks to God for everything, I do think it is true that many people are very preoccupied with what they lack, in stead of being happy with the things they have. Crusoe teaches us that it is important to be happy with what we have, and to be grateful for those things, because our situation could easily have been worse.

[donagiles · Rating: 2 out of 5 stars]

Much talk to tell a story, gets boreing , sometimes temped to skip. Which I am loath to do as I figure something has to be interesting soon and then would miss only thing making the read worth while. But this guy is a suffer to read.

[cheapregrets · Rating: 5 out of 5 stars]

Being banished from civilization because of what it seemed to be a curse, Robinson tried to build everything again in a very distant little world, the island. His path to the freedom is described in this book in which Robinson tell us his completely accidented life.
When you think that solitude is the worst enemy... think again. Maybe the island is not as uninhabited as it seems.
Tales of land and sea danger. Reflections about the man being away of his civilization. Madness and sanity.

[alcracka · Rating: 5 out of 5 stars]

Robinson Crusoe, a suicidal businessman with sociopathic tendencies, obsessively tries to recreate society when he's shipwrecked. He grows increasingly paranoid; by the time he finally reunites with another human, he's murderously insane.

[gbill_7 · Rating: 3 out of 5 stars]

Published in 1719 and certainly a classic adventure story, but its inconsistencies don’t stand up to much scrutiny, and it isn’t particularly well written. The main inspiration for the tale was the true story of Alexander Selkirk, who had been left for four years on an uninhabited island after arguing with his captain, then rescued, and his story told in 1712. Defoe expanded on this of course, among other things stranding Crusoe for 28 years, and having him meet ‘Friday’, an aboriginal who he then (ugh) made a servant and converted to the ‘True God’. Friday is not treated as a person, he’s more like other ‘material’ Crusoe finds, but this was par for the course at this time in history.Aside from the adventure story, Defoe was exploring man’s nature and his reaction to adversity, topics larger than the story itself. In one scene, Crusoe lists ‘evil’ aspects to his condition (‘I am cast upon a horrible desolate island, void of all hope of recovery’), and corresponding good aspects (‘But I am alive, and not drown’d as all my ship’s company was’). I don’t think there was anything particularly insightful here, though the struggle for survival and events like finding the footprint are iconic and lasting images.Quotes:On accepting fate:“I learned to look more upon the bright side of my condition, and less upon the dark side, and to consider what I enjoyed, rather than what I wanted; and this gave me sometimes such secret comforts, that I cannot express them; and which I take notice of here, to put those discontented people in mind of it, who cannot enjoy comfortably what God has given them; because they see and covet something that He has not given them. All our discontents about what we want appeared to me to spring from the want of thankfulness for what we have.”And:“These reflections made me very sensible of the goodness of Providence to me, and very thankful for my present condition, with all its hardships and misfortunes; and this part also I cannot but recommend to the reflection of those who are apt in their misery to say, “Is there any affliction like mine!” Let them consider how much worse the cases of some people are, and their case might have been, if Providence had thought fit.”On money:“He told me that it was for men of desperate fortunes on one hand, or of aspiring, superior fortune on the other, who went abroad upon adventures, to rise by enterprise, and make themselves famous in undertakings of a nature out of the common road; that these things were all either too far above me, or too far below me; that mine was the middle state, or what might be called the upper station of low life, which he had found by long experience was the best state in the world, the most suited to human happiness, not exposed to the miseries and hardships, the labor and sufferings of the mechanic part of mankind, and not embarrassed with the pride, luxury, ambition, and envy of the upper part of mankind.”On religion:“I had rather be delivered up to the savages, and be devoured alive, than fall into the merciless claws of the priests, and be carried into the Inquisition.”On youth:“...how incongruous and irrational the common temper of mankind is, especially of youth, to that reason which ought to guide them in such cases, viz. that they are not ashamed to sin, and yet are ashamed to repent; not ashamed for the action for which they ought justly to be esteemed fools, but are ashamed of returning, which only can make them be esteemed wise men.”

[santhony_35 · Rating: 5 out of 5 stars]

For Christmas, I ordered an mp3 player (Library of Classics) that was pre-loaded with 100 works of classic literature in an audio format. Each work is in the public domain and is read by amateurs, so the quality of the presentation is hit or miss. This was the third novel I’ve completed (the first two being A Tale of Two Cities and Around the World in 80 Days) and like the first two, the reader did not detract from the experience, and was in fact quite good.Robinson Crusoe was written in the 17th century by Daniel DeFoe and is one of the oldest novels written in the English language. Despite this, it is not difficult to read (or listen to) in the least. While there are a few affectations and instances of unfamiliar “period” language and references, I never found this to be a problem.The story is well known; an English mariner becomes shipwrecked and stranded on a desert island for many years, ultimately joined by his man Friday (a local native). The novel however, begins far sooner and spends some time detailing Crusoe’s early life and adventures. A good 75% of the story, however, takes place on the island, located off the coast of South America near the mouth of the Orinoco River.Luckily, Crusoe is not completely without provisions or means of survival and the “eight and twenty” years he spends on the island are filled with his ingenuity and seemingly never ending industry in making his abode not only livable but comfortably so. This is very much a period piece with religion playing a not insignificant role, though not overbearingly so. It is, more than anything, quite entertaining and even enlightening. I must confess being somewhat pleasantly surprised that such an old work played so well in current times.

[crashmyparty · Rating: 2 out of 5 stars]

For what was supposed to be the classic shipwreck story I couldn't help but be disappointed by Robinson Crusoe. It may have been the language of the time, but I found the story to be slow and frankly a little boring. It seemed to be a lot of lists of things that Crusoe was doing or accumulating or learning. And for someone who spent so long alone on an island, I would have thought that he would have gone at least a little bit crazy! 

[la2bkk · Rating: 4 out of 5 stars]

I thoroughly enjoyed this book, which is obviously a must read for any fan of classic literature.Defoe's writing style is generally quite user friendly given he wrote in the early 1700s. On one level, Robinson Crusoe is a compelling story about what one man must do to survive without the most basic of necessities. It is a testament to the human spirit in the face of adversity. On another level, the book concerns a common man's coming to religion and learning to appreciate what really in matters in life.My only reservation is that the final few chapters seemed out of character with the majority of the book, and in my opinion were unnecessary to the story.

[seraphinac.b4 · Rating: 4 out of 5 stars]

In "Robinson Crusoe", Robinson disobeys his father's wishes and goes with the sea. The boat is shipwrecked and he is the only one who survives. He makes a home on an island, which is surprisingly beast free. Robinson raises goats for meat and company. He also goes out frequently to get grapes for raisins. Cannibals from another island capture a merchant ship and come over to his island for the sacrifice. Robinson is able to rescue the sailors and get them to take him back to a real home. This book was very descriptive. The plot was somewhat predictable. I would recommend this book. This book seems like someone actually wrote this on an island. It was very real. Some places in the book were boring because everyday did not have action. Overall, I would not like to read this book again.

[shanaqui_1 · Rating: 1 out of 5 stars]

I don't remember reading this book, though it's obvious I have -- the spine is bent, and I'm the only one who's ever owned it. It obviously left no impression on me. It might be something I'd pick up in the future and try again.

[borhap-1 · Rating: 5 out of 5 stars]

i so longed for my own deserted island after reading this

[lyzadanger · Rating: 3 out of 5 stars]

This pillar of Western literature, considered by many to be the first English novel, left me ambivalent and uncomfortable. Its antiquated mores clash with modern perspective, but not just because of quaint antiquity: Defoe's Puritanical self-assuredness and cultural ignorance (resulting in subjugation) seem ominous in light of present-day conflicts.Is it a fun read? Sure, most of the time. Defoe's meticulous discussions of castaway lifestyle are captivating, if telescoped (a few paragraphs often represent years of island isolation for Crusoe). But because this is a masterful work, and does carry with it a serious message, passages about literal survival are interrupted by multi-page religious epiphanies as Crusoe faces his eternal survival. Crusoe's is a colonial white man's world. There is not a single real female character in the entire story. Anyone not European is a savage, meant for enslavement. Defoe's proud intolerance is not uncommon for the time, but paralleled with his relatively unsmiling Puritan tenets, it can feel downright grim. What is left unanswered for me is whether Defoe was aware of this hubris, whether it's a trick on the reader that Crusoe is so blithely superior, that I'm the fool for not understanding that he was winking the whole time.

[katttsu · Rating: 4 out of 5 stars]

This story is very terrific!!!I cannot imagine that I live alone in island for many years.If I were him, I would want to die because of terror, loneliness, andanxiety.I was moved by friendship between them.

[kristelh_15 · Rating: 4 out of 5 stars]

A fictional autobiography of Robinson Kreutznaer, or Crusoe as he is better known, tells the story of a young man who wouldn't listen to his father and left home for the life of adventure. He was forewarned by his father and others that he should not go to sea or it would be his peril. Robinson doesn't listen and ends up a castaway on a remote island near Trinidad. The first part is Robinson's efforts to create his castle. The second part involves fear of others, cannibals and gathering of slaves and subjects. I enjoyed the first part of the book, the mastery of survival on an island where he finds himself completely alone. Crusoe starts out feeling sorry that he didn't listen to his father, then he begins to see God's providence in his survival and the mastery of the environment lead Crusoe to have a better attitude. The second part of the novel, where Crusoe begins to be fearful of cannibals deprives him of the peaceful life he had created. He has thoughts of killing the others and then of capturing others to be his slave. In the second part there is fear and there is the unfair mastery over other people. It certainly is a look at the imperialism and colonization by the British. There is a strong theme of repentence. The moral is that it is not enough to give God credit for the miracles or even to pray but Crusoe must repent of his wretched state and acknowledge his dependence on God.
Some thoughts of the book include the exactness of measuring and counting. The focus on eating or being eaten. When Crusoe finds the footprint he immediately becomes negative again. He is fearful and no longer trusts God. One could make a point of racism in this book written in 1719 but also I think it reflects the time and I think books should be judged by when they were written not by our superiority in the present. In fact I think this superiority that is often taken on isn't much better than racism of the past. It's still a value judgment. I actually think Defoe might have been making a political statement against imperialism, colonization and unfair treatment of others.
I enjoyed this adventure tale but liked the first part better than the second. I listened to an audio read by Simon Vance who did a good job of narration. The strong Christian theme reflected Defoe's Puritan beliefs.

[wagner5sarah35 · Rating: 3 out of 5 stars]

I've been on a bit of a classic novel kick lately and this book may be the end of it for a little while. It was not bad, but there was a lot of potential in this novel that was left undeveloped. Robinson Crusoe is a story most know, the tale of a man stranded on a deserted island for years. While a fascinating story, I found Robinson Crusoe's interactions with the natives who sometime visited the island the most frustrating part of the tale. True to European stereotypes, these natives are cannibals. Furthermore, after rescuing one of their intended victims, a man who becomes his servant Friday, Robinson Crusoe proceeds to convert this man to Christianity. All in all, this classic novel tells one a great deal about the prejudices of the time it was written in.

[thesmellofbooks · Rating: 2 out of 5 stars]

What an aggravating book. Chilling in its blithe acceptance of slavery and exploitation for personal gain, though of course this is not out of sync with the times in which it was written. Even put in context, though, it is hard to sympathize with this character beyond an admiration for his industry and compassion for anyone who is suffering, no matter how morally afflicted a fellow he may be. The racism is thick and irksome, from his descriptions of skin tone outward, and his "improvements" on the "savage" he saves and then dominates are of the sort justifiably decried in countless modern books on slavery, racism, and colonization.It is also astonishingly boring. I have a higher level of patience than most for characters noodling around doing nothing much of interest in order to set the scene, but egads. I am gobsmacked that this book is still published and recommended for children. It must be seriously rewritten in their versions. Yikes.

[elphaba71 · Rating: 3 out of 5 stars]

Robinson Crusoe is claimed to be the first novel written in English, published in 1719, and is a fictional autobiography of Crusoe who is from an average family in England at that time, and spends 28 years stranded on a remote desert island.I found this book really dragged, & it is quite repetitive. Crusoe never really has any exciting adventures until way into the book. For the first quarter or so of the book it is mostly an account of daily life and the difficulties of making ink and paper, learning to make pottery & raising goats etc. It gets some what better when Crusoe rescues Man Friday from some cannibals and their relationship is interesting and compelling. Crusoe is forced to be open minded because he has no one else around except his parrot. He is able to understand the dignity of Friday and look upon him eventually as an equal in some ways although still a servant. Crusoe teaches Friday English & converts him to Christianity. I liked the fact that it questions our relationship with those we feel are beneath us in whatever way.