A Tábla

By Karlo Hameder

Fiatal férfiú életrajzom, amely életem első 20 évét tartalmazza, mese formájában.

A volt Jugoszlávia északkeleti részén születtem, egy olyan országban, amely jóval később hat (valószínűleg még több) országra szakadt. Szeretnék mesélni kora gyermekkoromról, amit egy Duna melletti kisvárosban töltöttem, amelyet Bengázinak és egy szomszédos nagyobb városkában, Usumbourgh-nak neveztem el.

A történet az 1950-es évek első évében kezdődik, amely c. 20 évet ölel fel, és 1970-ben végződik. A történet a legkorábbi emlékekből származó helyzeteket és eseményeket foglal magában, leírva a Bengáziban töltött kora gyermekkorom kiemelkedő pillanatait, apró részletekkel az akkori történelemről, a politikai és társadalmi helyzetről, valamint a lakósok különböző személyes profiljáról.
.
Usumbourgh-ban folytatódik további vicces, de egyben komoly eseményekkel. Akciók, helyek, szereplők leírásával, különös tekintettel az általános és középiskolai oktatási folyamatra kívántam felhívni, nem kevés kritikával, az olvasó figyelmét.

Említettem még a családi ügyeket, a tettek és tevékenységek társadalmi és politikai hátterének főbb jellemzőit, valamint a barátokat, barátságot és emberi kapcsolatokat, amelyekkel szinte mindannyian találkozunk.

Ezért azt gondolom, hogy ez nem csak egy ember életének, egy időszakának leírása, hanem két helység, egy idő, valamint az ott élő emberek ismertetése is.

• Language: Magyar
• Publisher: Karlo Hameder
• Release date: Mar 26, 2024
• ISBN: 9798224406142

Karlo Hameder

Karlo Hameder was born on July 10th 1951 in Sombor, Vojvodina, Serbia; happily married for 49 years, father to 2 adult children (46 & 45); graduated from the Grammar School in Sombor (1970) and the Faculty of Philosophy – Dept. of English Language and Literature at Novi Sad University (B.A. 1974). He did a specialist course in Scientific and Professional Translation in Belgrade (1979).He spent most of his working life teaching English, business correspondence and translation at grammar schools, secondary technical and teacher training school. In the early 1980s Karlo Hameder was the Official Translator at the Dujailah Project in Iraq. In 1993 he founded Olympos Language School and Technical Translation Service in Sombor, which he ran until his retirement in 2016.Karlo has written a number of essays and articles on various topics, which were used in the teaching process or examples within the framework of exam preparation courses. However, Karlo has written a number of articles for the electronic magazine Mason (Scribd) and Neimar (Builder), both in English and Serbian in the last twelve years. His book Freemasonry through the Funnel and its Serbian equivalent Somborski sinovi udovice were published at Smashwords.com together with Masonic books of translation from English into Serbian: Poema Regius, Rukopis Cooke and Rukopis Dowland and others.Karlo Hameder is also a keen photographer, an ecologist (including human relations). He respects hard work, peace, recognition of cultural diversity and global patriotism.

Book preview

Egy ismeretlen napon, azt hiszem szombat volt, al-sabt, sabbath az álmatlan éjszaka legsötétebb zugában, amikor tétlenségem és lustaságom már rossz közérzettel árasztott el, Falánk Nubi és Félszemű Cica rám ordítottak:

„Te átkozott Quintus, Carlito, Charles, Dragutin, Carolus, Károly, Karcsika ez nem mehet így! Mit vársz?, - majd a következőket javasolták - menj és fedezd fel a világot, lásd a kicsiket és nagyokat, látogasd meg azokat, akiket kissé figyelmen kívül hagytál, és azokat is akikkel soha sem találkoztál, ismerd meg őket, nézd meg hogyan élnek, mit csinálnak, honnan jöttek, hová tartanak és mi mozgatja őket, karold át azokat a helyeket, amelyekre még be sem mentél, de mindig is tudtad, vagy feltételezted, hogy léteznek; az utacskákat vagy sövényeket, melyeket csodáltál, vagy távolodtál vagy féltél tőlük."

Adunk neked egy részt abból, amit az Örökkévaló ajándékozott nekünk. Semmit sem tervezünk számodra, hanem hagyunk, hogy a vezessen a lelked, ahogyan tetted ezt mindazok az évek során, amiket itt együtt töltöttünk, magunk és mások között, szándékokkal és nagy célokkal ennek a kis világnak az alakítása érdekében. Cicával meglátogatjátok a világ ősi óriásait és a ködös ellen-víziók új „mestereit. Olyan helyeken fogsz bolyongani, ahol mindig is történik valami, minden forrong és forrong, de szülni valami szépet, bölcset és erőteljest nem képesek.

Lehet, igent mondanék - mondta hanyagul, de az az egyetlen szeme felcsillant - hogy kéznél legyek, ha szüksége van rá, - és társaság gyanánt - és megkérem a rokonaimat is, hogy ott legyenek, szükség esetén.

„Én határozottan itt maradok. Hálás lennék, de biztos vagy benne, hogy tiszta szívvel mennél? - Azért a durvaság és tiszteletlenség miatt mondom ezt, aminek te is én is alkalmanként ki voltunk téve." - mondta Nubi és folytatta:

„Mindazonáltal hiszem, hogy megkönyörülsz rajta, és kedvet fogsz neki adni. A jelenléted a szeme előtt tartaná mindazt a függetlenséget és tárgyilagosságot a helyekről, más lényekről és eseményekről alkotott képében, - természetességed miatt szüksége van rád, hogy mindig tudja, mely törvényeknek kell mozgatniuk és fenntartani az egyensúlyt Isten élőlényei, valamint jelenetek és hátterek között."

„Mit szólsz, Quintus?"

Nos, megteszem a lehető legnagyobb erőfeszítést, hogy a rám bízott küldetést teljesítsem, - ha lesz annyi szerencsém, hogy viszonylagos teljességben eljutnák a létezés másik oldalára, a test fölösleges terhe elvesztése után értesítelek titeket, és másokat, a túlvilágról, anélkül, hogy bármit is elrejtenék, hogy megtehessétek a szükséges előkészületeket, és szakszerűen megvilágítsam az utat utódaim számára.

Cica majd veled megy, ha kedve tartja, - mit mondasz, Cica?

Így is történt. Cica ment, és mások is. Igen, ki-be jöttek, de mindig volt valaki mellettem vagy körülöttem. Cicát egy fonott kosárba ültettem, amit világoszöldre festettem, hagyván, hogy a festék jól megszáradjon és megszabaduljon a nehéz szagtól, puha, fehér, angórához hasonló mesterséges anyaggal bevontam, és a kezemben vittem vagy a kezemen tartottam. Ez az ő mozgó otthona volt. Ott szunyókált, nyújtózkodott, hánykolódott, és láthatóan élvezte a filozófiai tétlenséget. Cica időnként eltűnt, főleg éjszaka, nem tudtam hova, de azt tudtam, hogy mindig ott volt körülöttem. Egy idő után visszajött és tovább szunyókált, mint afféle cica.

Megfigyeltem, és megtanultam, hogyan figyeljem meg és fogadjam el azt, ami a szemem előtt van, anélkül, hogy beleavatkoznék az események menetébe, vagy ítéletet mondanék arról, amit látok és tapasztalok. Véleményeket, attitűdöket formáltam és hagytam, hogy az érzelmek hullámzásában mindezt átadhassam nektek, de még egyszer mondom - beavatkozás nélkül.

Usumbourgh a fizikai kezdet, de Bengázi volt a kinyilatkoztatás helye, mindennek a kiindulópontja, ami ezután következett és folytatódott, de nem annak, ami létrejött. Bengáziban nyitottam ki szemeim és azonnal kalandokba kezdtem. Valójában nem Bengázinak hívták, de tetszik ez a név és így neveztem el ezt a helységet. Akkor ez volt az egész világ, most pedig egy a sok helység közül, ahol sok különböző korú gazda és négylábú házbeli él. Nem mondanánk, hogy kedvencek voltak, mert ezeket nem szokás láncon tartani. Mindent összevetve, Bengázi egyedülálló környezet volt, egyedi karakterekkel, mind az emberekkel, mind a háztartások többi tagjával. Az emberek földszintes 2-3 szobás házakban laktak, többnyire egyenes, poros utcákban, ahol az esős évszakban az utak és utcák elsárosodtak. A főutca kanyargós volt, mindkét oldalán nagyobb házak sorakoztak. Régebben, az ún. háború előtti időkben teljesen más népesség lakta, és jobban törődtek a házbeliekkel, nem tartották láncon őket és sokkal nagyobb figyelmet fordítottak rájuk - jól táplálták és gondozták őket. Ez a népesség egyik napról a másikra eltűnt, mások akaratára; csak néhány sírjuk maradt fenn, sűrű növényzet borította Bengázi külterületén – jó néhányat megőrzött a feledés. Valami hasonló történt másokkal is azokban a bosszúálló években, amikor száz apa és gyermek egy pillanat alatt eltűnt azok keze által, akiknek meg kell bocsátani, mert nem tudják mi vár rájuk. Az biztos, hogy a történelmileg jelentéktelen időkben a háziak láncra voltak kötve, ma viszont változnak az idők, és helyzetük példátlan fellendülésnek örvend, a kisemberek rovására.

USUMBOURGH

Szóval hadd mondjak néhány szót rólunk. Úgy gondolom, hogy az igazi élet 4 évesen kezdődik, bár korábban is történtek bizonyos események, amelyek Cica egyik fekete szőrű őséhez és apám anyjának életvezetési tanácsaihoz kapcsolódnak. Mégpedig az, hogy Cica távoli őse különös vonzalmat érzett irántam, amikor egy tankhoz hasonló, minden oldalról zárt, a mozgás irányától ellentétes oldalon keskeny ablakszerű nyílású babakocsiban feküdtem. Hanyatt fekve, láttam ennek az akkori modern járműnek a kezelőjének karjait, valamint egyik testrészét, általában a törzsét és egy darab égboltot vagy az elhúzódó lombkoronák részeit a háttérben, Azok, akik állítólag tudják, azt mondják, hogy ezeket csak kitaláltam, vagy loptam valaki más leírását. De esküszöm, hogy igaz. Nem voltak színek, szürke-olíva lepel borított be mindent, akár egy félig átlátszó tüll. A szakértőknek van néhány saját ún tudományos alapelvük, amelyen keresztül kiválasztják és osztályozzák a világ dolgait és jelenségeit, valószínűleg így védik az önmaguk által kialakított világukat, nem látván és nem ismervén el semmit, ami e kereten kívül esik. Mindenesetre –Cica fekete szépapukája rendszeresen beleugrott abba a tankba, és velem kocsikázott az utcasarokig, a vitathatatlan területe határához. Akkor ott hagyott, leült a kopott falépcsők egyikére, közvetlenül a borbély bejárata közelébe, ahol a mester többet foglalkozott a babák, tudják azok a porcelánfejűek javításával, mint a hajvágással és a borotválkozással.

Ott Cica őse, nevezzük Markónak, rövid pillantást vetett rokonai területére, és látva, hogy nincs veszélyben, könnyed léptekkel, büszkén és nyilvánvalóan önelégülten tért haza. Őt is valamiféle nyugalom kerítette hatalmába, amikor tétlenül, kedvére, puha mancsain siklott az utcán, mint azok az orosz „berezkák". Néhány évvel később, miután végre visszatértem Bengáziból, ráébredtem arra az irreális béke kegyelmére, amelyet az utca sugárzott, mindkét oldalán vadgesztenye fasoraival, melynek koronái az úttestre hajlottak, mint valami lombkorona, erőteljes életenergiát adva. Az ritkán elhaladó lovaskocsik igyekeztek nem zavarni ezt a sűrű, mindent beteljesítő nyugalmat.

Mint mondtam, homályosan és szürkén olívaszínre emlékszem, hogy valahova eltóltak abban a tankra emlékeztető babakocsiban, de nem emlékszem, hogy kerültem haza. De minden bizonnyal visszahoztak, mert egy bizonyos idő elteltével mindig újra a házban találtam magam, ahol éreztem a régi bútorok illatát és a molygomba szagát, és hallgattam, ahogy nagymamám mesél anyámnak a régi időkről, kihívásokról, saját józanságáról és a nehézségek kezeléséről.

„Mivel valószínűleg nem tudod, milyen egy nagy házat vezetni, parancsokat kiadni és a család hírnevére vigyázni, hallgass mindig rám, mert ez lesz az érdemed."

Gondolatában valószínűleg hozzátette volna:

„Örülnöd kell, hogy feleségül jöttél a fiamhoz. Mi lett volna, ha abban a kizsákmányoló társaságban maradsz, és az az iszákos főnököd rá rakta volna zsíros mancsait a dögös, fiatal testedre?"

Nem rosszindulatból fordult anyámhoz, hanem az önmagának tulajdonított fontosság és a férje halála utáni házvezetés és minden ügy által szerzett büszkeség miatt. Nagyon jól tudta, mit érez egy anya és egy újdonsült feleség, amikor eléri az ún. „hírös" család (de a miénkben ennek nyoma sem volt). Számára, mint egy özvegy gyermekére, amikor nem nézték túl jó szemmel, és a társadalmi kiközösítés küszöbén állt, ez egyik módja volt annak, hogy visszaszerezze egy kissé a becsületét és büszkeségét. Sokat lehetne írni róla és a nagyapámról (akivel még nem találkoztam – egy idő után talán fogok is), de nagyon letérnénk a könyv útjáról.

Az a nagymama a tanácsaival az élet útjára terelt még kisded koromban. Ugyanis a környező világ felfedezésem idején, valamivel több, mint egy évvel a Bengázi élet kezdete előtt, házunk előtt, egy kb. 15x5-6 méteres gyepen zajos, körülbelül 30 fős 7-10 éves fiúcskákból álló csoport délutánonként valamiféle focira hasonlító játékot űztek. Leggyakrabban rongylabdával játszottak, de alkalmanként műanyag labdát is rugdostak, ami általában nem bírt ki egy egész délutánt.

Nos, a 3. születésnapom másnapján kaptam ajándékba a bengázii nagymamám húgától egy kék műanyag labdát, rajta két nagy sárga csillaggal. Kimentem vele a pázsitra abban a reményben, hogy én is játszhatok majd, de ott volt az egyik ötéves, akit, mint a többi kis srácot, minden nyáron szokás szerint kopaszra borotváltak, hogy a lehető leghatékonyabban elnyomják a különféle hatlábú betolakodókat, melyek a kicsik dús hajába költöznek. Mivel a házigazdák, ebben a korban, igencsak fürdés gyűlölők, de gyakran a szappan drágasága miatt is a szülők ezt a megoldást kedvelik. Tehát, egy ilyen kis erőszakoskodó elragadta a labdát, szidva az anyámat és emlegetve a tisztviselő osztályba való tartozásomat is. Sírva fakadtam a tehetetlenségem miatt és a nagymamámhoz rohantam. Ö pedig megragadta a karomat, és dühödten vonszolt az utcára, ahol a felhevült tömeg lökdösődött és kergette a labdámat.

„Most pedig menj oda, aki ellopta a labdádat, rúgj a lábába, és teljes erőből üss hasába, és mondd meg mindenkinek, hogy te is szeretnél játszani.

A nagymamának mindig igaza volt, ezért a házban mindenki hallgatott rá, kérdezősködés nélkül, és főleg én, életutam elején. Fogadott - elvégezve - hatás tökéletes. A kis zsarnok megremegett, és néhány a „vénebbek" közül ezt mondta:

„Gyerünk, kölyök, a tiszti bandának játszol (ezek az önbizalommal teli bandához tartoztak a sarki tiszti épületből). Állj ott a kapu mellett, és ne engedd, hogy ezek a tulipánok még a cél közelébe se kerüljenek; csak taposs a lábukra."

Nem emlékszem, mi történt a későbbi napokban, de megtanultam a leckét. Az utcával kezdtem és elfelejtettem még valamit mondani a házról és Usumbourghnak nevezett városomról. Azokban a kezdeti években, amikor mindent felszívtam, a legkisebb szűrés nélkül, lehetetlen volt valami konkrétumra összpontosítani, ezért kérlek benneteket, hogy legyetek megértőek jövéseimmel és vándorlásaimmal kapcsolatban; Remélem minden sikerülni fog. Végül is, nem így gyűjtjük össze minden tudásunkat, álláspontjainkat és tapasztalatunkat?

Nos, a ház enyhén szólva is régi volt, a 19. század végiek közé tartozik, amelyeket a Nagy Háború előtt kapkodva, családszakadás után vásároltak. A nagypapának elege volt abból, hogy testvérei lusta, arrogáns és mindenekelőtt felelőtlenek voltak, akik az ö életét, a család egyedüli eltartójaként és az ingatlan megszerzőjeként (apja halála után) őrült viselkedésükkel megkeserítették, felhalmozódó adósságaikkal. Még rosszabb volt az, hogy ezeket a rakoncátlan semmittevőket támogatta, sőt vigasztalta Kövér Nagymama, ahogy a legtöbben nevezték a házban – persze, a háta mögött. Így hát a nagypapa, a harmadik Carolus a sorban a legközelebbi rokonait a következő háborús évek sorsára bízta, feleségül vette Olga nagymamát, ami indokolta, hogy egy tipikus osztrák-magyar házat vegyen a már említett csendes, álmos utcában. 5 szobás, kényelmetlen elrendezésű és felszereltségű ház volt, így hamarosan hozzákerült egy 3 szobás rész, valamint egy 4-5 ló befogadására alkalmas istálló, valamint egy garázs, az eggyik az elsők közötti, usumbourghi autók számára. A ház inkább menedék volt a havas téli napokon, semmint állandó otthon. Csendesen éltek meg a napsütéses napok reményében. Ezután a várostól mintegy 5 km-re lévő tanyára mentünk, ahol az újonnan épült épület az összes melléképülettel teljes kényelmet nyújtott testnek és léleknek. Ott éltek maximálisan, ami hozzám, nagymamám révén, csak töredékesen jutott el.

Menjünk vissza a házhoz. A keskeny és hosszú előkertbe a nagypapa két sor különböző fajta cseresznyét ültetett, a kapu előterébe pedig, nem messze a kaputól, 5 közönséges jegenyefenyőt (Abies alba), egyet-egyet apám első 5 születésnapjára, talán hogy hiedelme szerint védje meg a varázslatoktól, mivel első fia szakszerűtlen szülés közben halt meg. Azok a fenyők veszélyes magasságot értek el, ezért megsirattam és kivágattam őket, hogy megvédjem gyermekeimet és az ősi házat.

Az előkert egy fából készült, meszelt kerítéssel zárult, amely egy öreg, hatalmas, mennyei ízű gyümölcsökkel büszkélkedő sárgabarackfának dőlt. A szintén meszelt, imbolygó fakapu a hátsóudvarba vezetett. Akkoriban elhanyagolt, szeméttel teli udvarra hasonlított, ahol disznóól és csirkeól is volt. Az elsőben anyám minden évben felnevelt egy sertést, melyet hagyományos alaptáplálékként télen fogyasztottunk. Úgy szoktuk mondani, hogy a sertés ad kolbászt, hurkát, tepertőt és egyéb téli finomságokat, ahogy a tehenek is adnak tejet, a birkák gyapjút, a csirkék tojást, és minden állat melyeket etetünk és „szeretünk", húst is. Egy másik épületben a nagymama csirkéket és két kakast tartott; mindegyiküknek volt nevük és valamennyien természetes okok miatt távoztak a másvilágra. Csak a tojásokat gyűjtötték össze.

A ház felső részének öt szobájában nagypapa, nagymama és apa lakott gyerekkorában. A ház alsó részében laktak a cselédek és a kocsis a feleségével. Nagyapám halála után, 3 évvel a második világháború előtt az alsóházat Margaréta asszonynak, az antikvárium tulajdonosának adták bérbe raktárhelyiségnek.

Talán többet írtak arról a második világháborúról, mint amennyi szükséges lett volna, tekintve a mérhetetlen mennyiségű hazugságot, szándékos félrevezetést és mindent, amit a legalacsonyabb emberi ösztönök vezéreltek, amelyek elmosták Isten teremtményeinek hatalmas mennyiségű vérét. Nem vagyunk biztosak abban, hogy ez az emberiség és az emberi lények kudarcainak özönvize nagyobb volt-e a háború alatt vagy után. Összességében elmondható, hogy a bosszú által indokolt kapzsiság uralkodott a második világháború utáni első néhány évben, enyhülve, de sokáig megmaradva. Tehát abban a forgószélben a szálás eltűnt, építőanyaggá változott; a belső tárgyak új építésű irodákba és magánlakásokba, a mezőgazdasági gépek pedig a helyi kolhozokba, úgynevezett szövetkezetekbe kerültek.

A városi házat rekvirálták, azt mondták, hogy a nagymamának nem kell, mert egyedül van és minek kell neki ekkora ház. Apa még nem tért vissza a fogságból. Néhány lelkiismeretes embernek köszönhetően visszakerült két szoba és a konyha fele. Az utcai két szobába és az alsóházba költöztek be a tisztek, még fiatal korukban lévő nyugalmazottrendőrök és a proletariátus tagjai, akik a háború utolsó évében irigylésre méltó oldalválasztási készséget mutattak. Emlékszem, nem volt unalmas az élet a házban, hogy mindenekelőtt zajos volt, mindig váratlan, hogy volt lövöldözés is, ivás, szajházás, ki- és beköltözés, dörömbölés, zúzás és minden állandó veréssel és verekedéssel járt. Tisztek (aktív és nyugalmazott), feleségeik vagy barátnőik, sőt azok szeretői is, bajtársaik és szomszédaik is verekedtek, mindenki, aki átlépett a mindig nyitott kapun, ordított és veszekedett. Csak a gyerekek nem veszekedtek – mert akkor még nem volt belőlük –, őket ott csinálták, tehát csak egy kicsit későbben csatlakoztak az általános zűrzavarhoz.

A szobákat berendezéssel együtt lefoglalták. A bútor régi (stílusos), szecessziós, diófából készült és rendkívül nehéz volt, így nem lehetett könnyen mozgatni - ez volt a fő oka annak, hogy sorsa más volt, mint a tanyai cuccoknak. Az úgynevezett fekete szoba csodával határos módon szinte érintetlen maradt. Egy hatalmas fekete könyvespolc, közepén vágott üvegbetétes ajtóval, csodával határos módon megmaradt pedig ledöntve, ágynak használták. Egy bőr háromüléses és 4 bőrbevonatú fotel különféle hátsóknak voltak kitéve, és emlékül beszippantották a zsebekből kihullott puska és pisztoly golyókat, amit 20 év múlva is meg lehet találni bennük. A könnyen szállítható tárgyak, dekorációk, festmények mobilitásuk és könnyűségük miatt minden nyomot veszítettek, de nem úgy a selyem, amellyel a szobák falait bélelték. A közeli utcában egy hasonló házba vitték, amelyet szabóműhelynek alakítottak át, és ahol nők, köztük anyám, második nagymamám és huga selyem alsónadrágokat varrtak a hadsereg számára.

Usumbourghhoz is eljutottunk. Tudom, hogy ezzel kellett volna kezdenem, de mindig is utáltam a túlzott rendezettséget és előírt szabályok. Ha lényeges értékkel bírnának, nem változtatnák őket olyan gyakran. Célom, hogy tájékoztassak, s ne untatjak, és hogy kifejezzem a véleményemet mi, kétlábú emlősök cselekedeteiről.

Tehát nem Usumbourgh a helység neve, hanem valami más, de mint Bengázi esetében, én is inkább ezt a nevet használom, mert világpatrióta vagyok, és a helyneveket nem a földrajzhoz kötöm, hanem ahhoz ami bennük történik valamint azokban, akik létrehozzák azokat az eseményeket, tudatosan, de nagyon gyakran öntudatlanul. A hely, a régi időkben, valamiféle kultúrával büszkélkedhetett, olyan épületekkel, amelyekkel az akkori hatóságok valamiféle nehezen körülhatárolható dolog megszerzéséről álmodoztak: ezek szerint hírnév vagy gazdagság, és véleményem szerint csak köd és általános zavar keletkezett. Nem akarom ezt tárgyalni, de hiányoztak a hosszú távú tervek, prioritások, az elszántság és a kitartás, mint mindig, amikor az eredmény hiányos. Ha nem rendelkezel ezekkel a tulajdonságokkal, akkor középszerűségre vagy ítélve, és ki vagy téve azok manipulációinak, akik rendelkeznek ezekkel.

A Nagy Háború után a korábbi álmok kialudtak, és Usumbourgh álmos, hatáváros, önelégült békanyálas mocsár lett, amely többnyire büszke arra, amit ebben talált. Nem vett tudomást, vagyis. nem érdekelte, hogy a négylábú házitársainkat megkötözték-e vagy sem. A második világháború után igen, de nem tudtak mit kezdeni vele. Alkalmankénti összefüggéstelen vagy rendkívül magányos kísérletek a körülmények megváltoztatására arra szolgáltak, hogy a mocsár amúgy is közmondásos meddő zűrzavarából néhány testes béka kiugorjon, tehát így Usumbourgh meséjét nem érdemes tovább folytatni; talán végül is gondolataink végén reménykedni kezdünk, hogy Usumbourgh számára is maradt egy kis remény.

FOLYTATÁS BENGHÁZIBAN

Körülbelül egy hónappal a harmadik születésnapom után apám és anyám