Az első hazugság

By Ashley Elston

„Miután az első hazugság elhangzott, a legtöbben hisznek benne. Annak kell a legerősebbnek lennie. Az a legfontosabb. Az egyetlen, amit muszáj kimondani.”  Evie Porternek mindene megvan: fehér kerítéssel körülvett kertes ház, puccos baráti társaság és a tökéletes férfi. Csak egyetlen bökkenő van: Evie Porter nem létezik. A nő Mr. Smithtől, a titokzatos, ismeretlen kilétű főnökétől kapta ezt a személyazonosságot a legújabb megbízatáshoz, hogy kiderítsen mindent egy louisianai kisvárosról és az ott élő emberekről. Különösen a célszemélyről, Ryan Sumnerről.  Ryan azonban idővel mélyen eltemetett érzéseket hoz felszínre Evie-ből, aki egy számára mindaddig elérhetetlennek hitt életről kezd fantáziálni. Csakhogy ezúttal nem hibázhat, különösen a legutóbbi munkája után. Evie-nek egy lépéssel a múltja előtt kell járnia a jövőjéért folytatott küzdelemben, hiszen most minden eddiginél nagyobb a tét: saját maga.  Reese Witherspoon könyvklubjának ajánlásával.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Mar 4, 2024
• ISBN: 9789634528319

Book preview

cover.jpg

Ashley Elston

Az első hazugság

img1.jpg

A mű eredeti címe

First Lie Wins

Copyright © 2024 by Ashley Elston

This edition is published by arrangement with Sterling Lord Literistic, Inc. and Andrew Nurnberg Associates. Originally published in English by Pamela Dorman Books/Viking.

Hungarian translation © Fügedi Tímea

© General Press Könyvkiadó, 2024

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

FÜGEDI TÍMEA

ISBN 978-963-452-832-6

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő BALÁSSY FANNI

Borító nyomdai előkészítése KISS GERGELY

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Millernek, Rossnak és Archernek

1. FEJEZET

Eleinte csak néhány apróság jelzi a változást: még egy fogkefe a mosdókagyló melletti üvegpohárban, egy-két ruhadarab a legkisebb fiókban, telefontöltő az ágy mindkét oldalán. Aztán egyre komolyabb változások jönnek: borotva, szájvíz meg fogamzásgátló harcol helyért a gyógyszeres szekrényben, és már nem az a fő kérdés, hogy „Átjössz?, hanem az, hogy „Mi legyen a vacsora?.

Habár eléggé tartottam a következő lépéstől, elkerülhetetlen volt.

Noha most találkozom először az asztalt körbeülő társasággal, akiket Ryan már gyerekkora óta ismer, mégsem kerülte el senki figyelmét, hogy szerves része vagyok az életének. Tisztán látszik az olyan apró jelekből, amelyek egy nő jelenlétére utalnak az egykori agglegénylakásban, mint például az összeillő párnák a kanapén vagy a könyvespolcra állított párologtatóból felszálló enyhe jázminillat, amit az összes többi nő rögtön észrevesz, amint belép a bejárati ajtón.

Egy hang lebeg át a gyertyafényes asztal fölött, kikerüli az asztaldíszt, amely – mint arról biztosítottak – „kifinomult, mégis magabiztosságot sugároz", és megáll előttem a levegőben.

– Evie, milyen szokatlan ez a név!

Beth felé fordulok, azon töprengek, vajon válaszoljak-e a kérdésére, amely valójában nem is kérdés.

– Az Evelyn rövidítése. A nagyanyám után kaptam.

A nők összenéznek, némán társalognak az asztal fölött. Minden válaszomat mérlegelik és katalogizálják, hogy később kitárgyalhassák.

– Jaj, de jó! – sipítja Allison. – Engem is a nagyanyámról neveztek el. Mit is mondtál, honnan származol?

Nem mondtam, és ezt ők is tudják. Olyanok, akár a ragadozó madarak: addig csipkednek ma este, amíg ki nem tépik belőlem a válaszokat a kérdéseikre.

– Egy alabamai kisvárosból – felelem.

Mielőtt megkérdezhetnének, melyikből, Ryan témát vált.

– Allison, láttam a nagymamád múlt héten a boltban. Hogy van?

Nyerek pár értékes, nyugodt percet, amíg Allison elmeséli, hogy érzi magát a nagyanyja a nagyapja halála óta. Nemsokára úgyis megint én kerülök a figyelem középpontjába.

Nem kell ismernem ezeket az embereket ahhoz, hogy mindent tudjak róluk. Már óvodába is együtt jártak, és egészen a középiskola végéig zárt baráti kört alkottak. Aztán kettes-hármas csoportokba rendeződve elhagyták a szülővárosukat, hogy az innen kocsival is könnyen megközelíthető néhány egyetem egyikén továbbtanuljanak. Mindnyájan beléptek az egyetemi diákszövetségekbe más, hasonló hátterű kettes vagy hármas csoportokkal együtt, de aztán visszaszállingóztak ebbe a louisianai kisvárosba, és újra bezárult a körük. Az egyetemi csoportjukat jelentő görög betűket nőegyleti tagságra, vacsorapartikra meg szombat délutáni golfozásra cserélték – de persze csak ha nem esik egybe a délkeleti államok amerikaifutball-bajnokságának meccseivel.

Nem hibáztatom őket azért, amiért ilyenek, inkább irigykedem rájuk. Irigylem azt a könnyedséget, amit ezekben a helyzetekben éreznek, mivel pontosan tudják, mit várhatnak, és mások mit várnak el tőlük. Irigylem az abból fakadó könnyedségüket, hogy ebben a városban mindenki látta őket a legrosszabb pillanataikban, mégis elfogadják mindnyájukat.

– Hogy találkoztatok? – kérdezi Sara, és ezzel megint én kerülök a figyelem középpontjába.

Elég ártatlan kérdés, engem mégis nyugtalansággal tölt el.

A Ryan arcán szétterülő mosolyból látom, hogy tudja, milyen érzéseket kelt bennem a faggatózás, és megint közbe fog lépni, válaszol helyettem, én azonban leintem.

Finoman megtörlöm a számat az egyik fehér textilszalvétával, amit kifejezetten erre az alkalomra vásároltam.

– Segített nekem kereket cserélni, amikor defektet kaptam.

Ryan többet árult volna el annál, mint amennyit megérdemelnek, ezért akadályoztam meg, hogy ő válaszoljon. Én elhallgattam azt a részletet, hogy mindez egy kamionos-pihenőhelyen történt, ahol egy kis étterem bárpultja mögött dolgoztam, és én töltögettem újra a vendégek poharait. Azt sem kötöttem az orrukra, hogy amíg ők mindenféle egyetemi diplomákat szereztek, én nem tanultam tovább a középiskola után.

Ryan barátai nem szándékosan, de mégis ítélkeznének fölöttem. Talán még csak nem is tudatosítanák magukban.

Mondtam Ryannek, hogy félek attól, mit fognak gondolni rólam a barátai, ha kiderül, mennyire más háttérrel rendelkezem, mint ők. Biztosított róla, hogy őt nem érdekli a véleményük, de ez nyilván nem igaz. Az, hogy beadta a derekát, mindnyájukat meghívta ide, és az egész hetet a tökéletes menüsor kitalálásával töltötte, sokkal többet elárult, mint azok a sötétben elsuttogott mondatok arról, mennyire tetszik neki, hogy más vagyok, mint azok a lányok, akikkel felnőtt.

Allison Ryan felé fordul.

– Nahát, micsoda talpraesett férfi vagy!

Ryant figyelem. Egyetlen mondatra rövidítettem a találkozásunk történetét, és egyelőre hagyja, hogy megússzam ennyivel.

Miközben Ryan engem néz, az arcán halvány mosoly dereng. Azt üzeni, hogy kedvemre alakíthatom ezt az estét – egyelőre –, ő pedig szívesen a kezemre játszik.

– Nem lennék meglepve, ha Ryan lyukasztotta volna ki a kereked, csak hogy segíthessen kicserélni – teszi hozzá Cole, Allison férje.

Nevetés támad az asztalnál, Allison pedig valószínűleg oldalba vágta Cole-t, ő ugyanis a bordáira tapasztja a tenyerét. Ryan a fejét ingatja, még mindig engem néz.

Mosolygok, nevetek, de nem túl hangosan és hosszan, csak épp annyira, hogy lássák, mennyire mulattat a feltételezés, hogy Ryan ilyen messzire elmenne, csak mert meg akar ismerkedni velem.

Mulattató a gondolat, hogy valaki képes lenne hosszan megfigyelni mást, csak hogy kiderítse, az illető mindig ugyanazon a kamionos-pihenőhelyen tankol csütörtök esténként, miután a napot a kelet-texasi irodájában töltötte. És hogy a megfigyelt férfi az épület nyugati oldalán álló kutakat részesíti előnyben, és a tekintete mindig túl hosszan elidőzik minden előtte elhaladó nőn, különösen a miniszoknyásokon. Vagy hogy ugyanez a valaki kilesne olyan apró részleteket, mint a Louisianai Állami Egyetem baseballsapkája a hátsó ülésén, az egyetemi diákszövetség jele a másik fehér inge alól átütő trikón, vagy a klubtagságot igazoló matrica a szélvédő bal alsó sarkában, hogy amikor találkoznak, tudjanak miről beszélgetni. És hogy ez a valaki aztán képes lenne épp csak annyira beledugni a szelepbe egy szöget, hogy kisüvítsen a gumiból a levegő.

Mulatságos azt hinni, hogy valaki képes lenne ilyen messzire elmenni csak azért, hogy megismerkedhessen egy másik emberrel.

– Király voltam – jelentem be, miközben megmerítem az utolsó tálat a szappanos vízzel teli mosogatóban. Ryan mögém áll, a karja addig csúszik előre a csípőmön, amíg össze nem ér a derekamnál. Az állát a vállamra támasztja, az ajkát arra a pontra nyomja a nyakamon, amitől mindig elgyengülök.

– Imádtak téged – suttogja.

Ez persze nem igaz. A legjobb esetben is épphogy kielégítettem a kíváncsiságukat. Szerintem még mielőtt az első kocsi kigördült volna a kocsibeállóról, az anyósülésen ülő nők mind nekiálltak elolvasni a csoportüzeneteket, szétszedték az este minden részletét, és minden közösségimédia-felületen beírták a nevemet a keresőbe, hogy kinyomozzák, pontosan ki vagyok, és melyik alabamai kisvárosból jöttem.

– Az előbb üzenetet kaptam Raytől. Sara tudni akarja a számodat, hogy jövő héten elhívhasson ebédelni.

Ez gyorsabb volt, mint hittem. Gondolom, többet akarnak tudni, miután minden keresés csak a legalapvetőbb információt hozta rólam.

– Elküldtem neki. Remélem, nem bánod – teszi hozzá.

Megfordulok, szembenézek vele, a kezem felkúszik a mellkasán, aztán az arcára simul két oldalról.

– Persze hogy nem. Ők a barátaid. És remélem, nekem is a barátaim lesznek.

Szóval hamarosan együtt fogunk ebédelni, ők pedig közben egyenesen rám zúdítják majd a kérdéseiket, mert Ryan nem lesz ott, hogy elgördítse a beszélgetés fonalát.

Lábujjhegyre állok, közelebb húzom magamhoz Ryant, a számat végül csak néhány centi választja el az övétől. Mindketten imádjuk ezt a feszültséggel teli pillanatot, ahogy elkeveredik a lélegzetünk, és az én barna szemem az ő kék íriszére tapad. A keze a blúzom szegélye alá csusszan, az ujjai belevájnak a lágy bőrbe a derekamnál, az enyémek pedig felsiklanak a nyakán, a sötét tincseibe túrnak. Most hosszabb a haja, mint az első találkozásunk idején, amikor elkezdtem figyelni. Mondtam, hogy nekem így jobban tetszik, és hogy szeretek belekapaszkodni, úgyhogy azóta nem vágatja le. Lerítt a barátairól, mennyire meglepődtek, amikor meglátták, ugyanis az internetes kutakodásaim szerint Ryan haja eddig még csak nem is súrolta a gallérját. Aztán rám néztek, és láttam a szemükben a kérdést. Miért változott meg Ryan? Vajon e miatt a lány miatt?

Lejjebb vándorol a keze, megmarkolja a combomat a miniszoknyám alatt, és feljebb húzza a testemet úgy, hogy körbe tudjam fonni a derekát a lábammal.

– Itt maradsz? – suttogja, pedig már csak mi ketten vagyunk a házban. Minden este felteszi nekem ezt a kérdést.

– Igen – suttogom vissza. Mindig ugyanazt felelem.

Ryan szája az enyém fölött lebeg, de fenntartja a leheletnyi távolságot. Elveszek az arcában. Bár megöl a vágy, várom, hogy ő csókoljon meg engem.

– Nem akarom többé feltenni ezt a kérdést. Tudni akarom, hogy minden este itt maradsz, mert ez a te otthonod is. Megteszed? A saját otthonoddá alakítod ezt a helyet?

Még jobban belefúrom az ujjaimat a hajába, a lábamat még szorosabban köré fonom.

– Azt hittem, sosem kérdezed meg.

Érzem az ajkamon a mosolyát, aztán végre megcsókol, és kicipel a konyhából, át a folyosón, be a hálószobába.

A mi hálószobánkba.

2. FEJEZET

Amióta Ryan öt nappal ezelőtt megkért, hogy költözzek hozzá, én pedig igent mondtam, egyre türelmetlenebb. A vacsoraparti utáni reggel arra ébredtem, hogy egy költöztetőcéggel beszél telefonon. Leszervezte, hogy már aznap igénybe vennénk a szolgáltatásaikat, ugyanis valaki az utolsó pillanatban visszalépett.

Meggyőztem, hogy várjon, még ha csak egy hetet is, győződjön meg róla, hogy tényleg ezt akarja-e, és nem csak az este elfogyasztott drága bor meg a tökéletesre sült bélszín mondatja vele. Hozzátettem, hogy egy kicsit gyors máris költöztetőket hívni, amikor még össze sem pakoltam semmit.

– Ha nem akarnál összeköltözni velem, megmondanád, igaz?

Ryan a fürdőszobai tükör előtt áll, egy sötétkék és szürke csíkos nyakkendővel bíbelődik, és próbál úgy tenni, mintha valami jelentéktelen apróságot kérdezett volna. Összehúzza a száját. Ezt már korábban is láttam rajta, amikor nem úgy történtek a dolgok, ahogy elképzelte.

Felülök a pultra, és végigcsúszom a fehér márványon addig, amíg pont szembe nem kerülök vele. A vállam mögé pillant, mintha még mindig a nyakkendőjét nézné a tükörben. Ma reggel nagyon gyerekesen viselkedik.

Már minden vonását memorizáltam, de valahányszor esélyem nyílik rá, újra meg újra tanulmányozom, olyan apróságokat keresek rajta, amik felett eddig valahogy átsiklottam. Vonzó férfi, afféle klasszikus szépség. A sűrű, sötét haja göndörödni kezd, ha túl hosszúra hagyja, mint most. A kék szeme feltűnő, és bár épp most borotválkozott meg, tudom, hogy mire este hazaér, kiül az állára a borosta, én pedig csupa libabőr leszek, amikor a nyakamhoz ér.

Félresöpröm a kezét, és befejezem a nyakkendője megkötését.

– Persze hogy ide akarok költözni! Hogy jutott eszedbe ilyesmi?

Ryan a nyakkendőjére pillant, kiegyenesíti, pedig már így is egyenes, de valamivel le kell kötnie a kezét. Ma reggel meg sem érintett, és alig nézett rám. Tiszta óvoda!

– Meggondoltad magad az összeköltözéssel kapcsolatban? – kérdezem, mivel nem válaszol. – Tudom, hogy szerinted nem igyekszem összepakolni, de a mai napot pont arra szántam, hogy túlessek rajta, és jön hozzám a Goodwill, hogy átvegye mindazt, amire már nincs szükségem. De felhívhatom őket, hogy lemondjam…

Végre rám néz, és megérint.

– Nem, még mindig azt akarom, hogy ideköltözz. Nem tudtam, hogy ez a mai terved. De pont olyan napot választottál, amikor nem tudok segíteni. El vagyok havazva.

Csütörtök van, és Ryan nyolcvan kilométerre lesz innen, a kelet-texasi irodájában tölti az egész napot. Ahogy minden csütörtökön.

– Tudom, hogy pocsék az időzítés. De csak ma tudtam elszabadulni a munkából, és csak ma délután tud átküldeni a Goodwill egy teherautót. Nincs sok holmim, úgyhogy valószínűleg egyedül is gyorsan végzek.

Megszorítja az oldalamat, és előrehajol, hogy megcsókoljon. Már nem húzza össze a száját, én pedig beakasztom a lábfejemet a lába mögé, és közelebb húzom.

– Talán beteget jelenthetnék. Végtére is én vagyok a főnök, és ideje, hogy visszaéljek a hatalmammal – mondja nevetve.

Kuncogok a csókok között.

– Tedd félre a betegszabadságokat a pakolásnál valami jobbra! És tényleg nem kell sokat csomagolni, mivel szinte mindent elajándékozok. – Átpillantok az ajtón a hálószobába. – Az én holmijaim nem olyan szépek, mint a tieid, úgyhogy fölösleges lenne megtartani őket.

Az arcomhoz emeli a kezét.

– Mondtam, hogy ha bármit szeretnél idehozni, csinálunk neki helyet. Nem muszáj mindentől megszabadulnod.

Az alsó ajkamba harapok.

– Biztos lehetsz benne, hogy nem akarod az én ronda, használtan vett kanapémat a nappalidban látni.

– Honnan is tudhatnám, hogy nem akarom a nappalimban látni a ronda, használtan vett kanapédat, amikor sosem hagytad, hogy megnézzem! – Megpróbálom elkerülni ezt az aknamezővel felérő beszélgetést azzal, hogy oldalra pillantok, ő azonban visszafordítja az államat, hogy a szemébe nézzek. – Nem kell kínosan érezned magadat.

– De igen – felelem. Állom a pillantását, aztán előrehajolok, és gyorsan megcsókolom, hogy ne húzza megint össze a száját. – Majd szombaton meglátod, ha odamegyünk találkozni a költöztetőkkel. Tegnap szerveztem le. És vasárnap egész nap próbálunk majd helyet találni a holmimnak. Tedd félre a betegszabadságodat hétfőre! Addigra mindketten hullafáradtak leszünk, és biztosra veszem, hogy szükségünk lesz egy pizsamanapra. Ahol a pizsama opcionális.

A homlokát az enyémnek dönti, a mosolya ragályos.

– Megbeszéltük.

Egy utolsó gyors puszi után elhúzódik tőlem, és kimegy a fürdőszobából.

Húsz perccel azután, hogy Ryan Tahoéja kigördül a kocsibejáróról, én is elindulok a tízéves 4Runneremmel. Lake Forbing egy közepes méretű város Észak-Louisianában, amit a termékeny földjeiről meg a hatalmas földgázmezőiről ismernek. Sok pénz van ezen a környéken, de csendes hely. Tizenöt perc alatt eljutok a Lake View Apartmanokhoz Ryan házától, és amennyire én látom, hiába sugallja az épület neve azt, hogy kiváló kilátás nyílik belőle a városnak nevet adó tóra, valójában a közelében sincs.

Megállok az üres parkolóhelyen, amelyet a 203-as lakás számára jelöltek ki, pont a várakozó goodwilles teherautó mellett.

– Korán jöttél, Pat! – mondom a sofőrnek, miután mindketten kiszállunk a járművünkből.

Bólint.

– Az első helyen gyorsabban végeztünk, mint hittem. Melyik lakás az?

Pat követ fel a lépcsőn, miközben a segítői kinyitják a hatalmas teherautó hátsó ajtaját. A lakás elé lépek, és kiveszek egy kulcsot a táskámból.

– Ez az.

Pat megint bólint, és visszaindul lefelé. Csak néhány próbálkozás után sikerül kinyitnom a reteszt. Beragadt a használat hiányától. Épp elfordítom a gombkilincset, amikor hallom a kézikocsi kopogását, ahogy felugrándozik a lépcsőn.

Nyitva tartom az ajtót, miközben Pat és a segítője küszködve behúzza a fémkocsit a keskeny nyíláson.

– Hová tegyük? – kérdezi.

Körbenézek az üres lakásban.

– Csak a szoba közepére! – felelem.

Megnézem az első kupac dobozt. Mindegyik olyan holmikkal van tele, amiket az utóbbi négy napban válogattam össze. Pat pedig addig őrizte őket a teherautójában, amíg készen nem álltam rá, hogy idehozza. Ezeket fogom elvinni Ryan házába szombaton. És azt fogom állítani róluk, hogy már évek óta az enyémek, holott csak néhány napja szereztem be őket.

Kétszer kell fordulniuk, mire az összes dobozt felhozzák. Kihúzok a hátsó zsebemből két húszast, és átadom Patnek. A Goodwill ugyan nem kínál ilyen szolgáltatást, de Pat egy kis kápéért boldogan segített.

A fiúk már majdnem az ajtónál járnak, amikor megkérdezem:

– Ó, és elhoztátok az üres dobozokat?

Pat vállat von, és visszapillant a segítőjére.

– Aha, a teherautó hátuljában vannak. Felhozzuk őket?

Ha bármelyikük is furcsának tartja ezt a kérést, azt nem árulja el.

– Nem. Csak tegyétek ki a járdára a kocsim elé!

Követem őket ki az épületből. Miközben kipakolják a laposra hajtogatott dobozok kupacát, visszamegyek a kocsimhoz, és kiveszek egy kis fekete táskát a csomagtartóból. Köszönetet mondok Patnek meg a segítőjének, miközben visszamásznak a teherautóba. Már csak pár dolgot kell elintéznem.

A lakás elrendezése egyszerű. A bejárati ajtó az apró nappalira nyílik, amelynek a hátsó falánál húzódik a konyha. Egy keskeny folyosó vezet a fürdőszobába meg a hálószobába. Bézs szőnyeg, bézs linóleum és bézs színű falak találkoznak egymással.

A konyhában kicipzárazom a fekete táskámat, kiveszek négy elviteles ételeket kínáló szórólapot, amiket a környező éttermekből hoztam el, meg három fotót Ryanről és magamról, amiket a drogériánál nyomtattam ki egy bódéban. Aztán előveszem a különféle szószokat, mindegyiknek beleöntöm a felét a mosogatóba, aztán a maradékot beállítom a hűtő ajtajába. Átmegyek a fürdőszobába kezemben a fekete táskával, kiveszem belőle a sampont meg a hajkondicionálót, és mindkettőnek beleöntöm a felét a lefolyóba, ahogy korábban a szószokét, aztán a kád szélére állítom a tubusokat. Kicsomagolok egy Lever 2000 szappant, ráteszem a mosdó lefolyójára, és megnyitom a csapot, aztán néhány percenként megfordítom, amíg el nem tűnik róla a logó, és meg nem kopnak a szélei, majd beledobom a kis beépített szappantartóba a zuhanyzó falán. Az utolsó a fogkrém. Az aljáról kezdve kinyomok belőle egy adagot, de egy-két pöttyöt a mosdó szélén hagyok, pont mint Ryan házában, pedig tudom, hogy kiakad miatta. Nem csavarom vissza a tetejét, csak leteszem a tubust a pultra, a csap mellé.

Az utolsó állomás a hálószoba. Kihúzom a dobozból a maradék néhány tárgyat: a különféle drót és műanyag vállfákat, aztán széthúzva felakasztom őket az üres fémrúdra. Visszatérek az apró nappaliba, szétpakolom a földön a csinos dobozkupacokat. Kiválasztok kettőt, és felbontom. Az egyik könyvekkel van tele, a másik mindenféle régi parfümösüvegekkel. A könyvekkel gyorsan végzek, egy perc alatt összerakok pár stószt a doboz mellett, mintha még nem lett volna időm bedobozolni őket.

A parfümösüvegekhez viszont egy kicsit több idő kell. Átviszem a dobozt a konyhapultra, kicsomagolom a felső négyet, és kiteszem őket a pultra. Pont jól esik rájuk a fény az ablakon keresztül, a vékony, színes üvegek prizmaként szórnak szerteszét kék, lila, rózsaszín és zöld sugarakat a kopár szobában.

A héten végzett vásárlások közül a parfümösüvegek beszerzése volt a legnehezebb és meglepő módon a legszórakoztatóbb is. Véletlen szerencse, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyesmit venni, de amikor megjelent a kijelzőmön egy Facebook-bejegyzés, amin bejelölték Ryant, rögtön tudtam, hogy ez az a tárgy, amit „gyűjtenem" kellene. Tavaly vett egyet az anyja születésnapjára. Art deco darab volt, egy ezüstbe csomagolt, vésett üveggömb, amit apró, tükrös felületű négyzetekkel díszítettek, és pont olyan ajándéknak nézett ki, mint amit Jay Gatsby venne Daisynek. Gyönyörű volt, és az anyja sugárzó mosolyából ítélve neki is nagyon tetszett.

Ha olyan típusú lány lennék, aki gyűjt valamit, egyértelműen ez lenne az.

Még egyszer utoljára körbenézek a szobában. Minden pont úgy néz ki, ahogy szeretném. Mintha teljesen összepakoltam volna egy-két holmitól eltekintve, amire nem maradt időm.

– Kopp-kopp! – szólal meg egy hang az ajtóból, én pedig megfordulok. A komplexum irodájában dolgozó nő az, tőle vettem ki ezt a lakást hétfő délután.

Belép a szobába, és szétnéz a padlón elterülő rendetlenségen.

– Aggódtam, mivel hétfő óta senkit sem láttam itt.

Belecsúsztatom a kezem az első zsebembe, a hátamat a konyhapult melletti falnak döntöm, és keresztbe teszem a bokámat. A mozdulataim lassúak, de megtervezettek. Aggaszt, hogy itt van ez a nő, ellenőriz engem, és talán szombaton, amikor Ryan idejön, hogy segítsen költözködni, megint szükségét érzi majd, hogy beugorjon hozzám. Olyan helyet választottam, ahol a szomszédok nem akarnak összeismerkedni egymással, a bérleti díjban benne van a rezsi is, és hetente kell fizetni. Nekem ugyanis csak egy hétre volt szükségem.

Biztosan felkeltettem a nő érdeklődését, amikor bútorozatlan lakást vettem ki. Ha valaki veszi a fáradságot, és bútorokkal együtt költözik be, akkor általában nem csak hét napig marad, de én nem akartam, hogy Ryan azt higgye, csak ide-oda vetődöm, és még saját kanapém sincs, így nem vehettem ki bútorozottan. Most pedig itt vagyok a negyedik napon, és semmi mást nem tudok felmutatni, csak nyolc dobozt, amelyeket a szoba megfelelő pontjaira pakoltam szét.

Végigsimítja a legközelebbi doboz tetejét, és a parfümösüvegeket méregeti a pulton. Ismerem ezt a típust. Erősen sminkeli magát, a ruhái passzosak, és régen csinosnak tartották volna, de az évek nem bántak jól vele. Mindent megfigyel, ami körülötte történik. Az ilyen lakásokat törvénytelen céllal szokták kibérelni, és ezen a szemétdombon ő az úr, ezért folyamatosan figyel, hátha valamit a saját hasznára tud fordítani. Most pedig átszelte a parkolót, és feljött egyenesen az én bérleményembe, mert tudja, hogy tervezek valamit, de fogalma sincs róla, hogyan használhatná fel ellenem.

– Csak meg akartam nézni, hogy rendben berendezkedett-e – mondja.

– Igen – felelem, aztán a kivágott blúzára tűzött névcédulára pillantok. – Feleslegesen aggódik, Shawna. És feleslegesen zavar.

Megmerevedik a háta. A rideg modorom szöges ellentétben áll a nyugodt tartásommal. Amikor belépett ide, úgy érezte, övé a helyzeti fölény, és valamilyen szinten érti, mi folyik itt, de erre nem számított.

– Még mindig feltételezhetem, hogy a lakást vasárnap öt órára kiüríti, és a kulcsokat leadja? – kérdezi.

– Amennyiben én is feltételezhetem, hogy nem lesz több váratlan látogatás – felelem, miközben a fejemmel az ajtó felé intek, és halványan elmosolyodom.

Csettint a nyelvével, aztán megfordul, és kimegy. Minden erőmet be kell vetnem, hogy ne fordítsam el utána a reteszt. De itt már majdnem végeztem, és még mindig sok a tennivalóm, mielőtt Ryan ma délután fél hatkor átszeli Louisiana állam határát.

3. FEJEZET

Ryan nagyapja három évvel ezelőtt hunyt el, csak egy évvel a felesége után, és ráhagyta Ryanre a bebútorozott házát minden tányérral a szekrényben és minden festménnyel a falon. Ó, és mellé egy jókora summát is!

Ryan azt mesélte, hogy egy nap beugrott a nagyapjához látogatóba, de holtan találta az öreget. Békésen jobblétre szenderült álmában. Így aztán az unoka egy héttel később már be is költözött a házába. Egyedül a ruháit meg a tisztálkodószereit vitte magával, és vett egy új matracot a hálószobába. Ryan valószínűleg tényleg helyet csinált volna egy ronda, használtan vásárolt kanapénak… Már ha létezett volna ilyen bútordarabom.

Az utcáját hatalmas tölgyfák szegélyezik, az ágaik a járda minden centiméterére árnyékot vetnek. A szomszédai idősödő, megállapodott emberek, és szívesen mesélnek arról, hogy látták felnőni „ezt az édes kisfiút". Ilyen házban lakik az ember, amikor végre elérte, amit akart. Amikor már született pár gyereke, és nem fojtogatja többé a rettegés, hogy nem lesz képes kifizetni a számlákat.

De Ryannek túl nagy ez a ház. Kétszintes, van egy széles első terasza meg egy óriási hátsó kertje rendezett virágágyásokkal, a fala fehér, a redőnyök sötétzöldek, és a bejárati ajtóhoz téglaösvény vezet. Olyan nagy, hogy percekbe telne végigsétálni rajta, ha az ember minden szobába be akarna nézni, ha pedig valaki belép a fedett parkoló felőli ajtón, azt nem hallani a fő hálószobában.

Betolatok az autómmal a kocsibejáróra, hogy ne kelljen messzire cipelnem a dobozokat. Éppen felpattintom a csomagtartót, amikor meglátom, hogy Ryan bal oldali szomszédai, Ben és Maggie Rogers engem néznek az elülső teraszukról. Pont időben. Véletlenül mindig éppen akkor indulnak a reggeli sétájukra, amikor mi dolgozni megyünk, amikor pedig hazaérünk a nap végén, éppen az esti koktéljukat iszogatják a teraszon. De ennek az utcának ilyen az általános hangulata, mivel szinte mindenki nyugdíjas, vagy lassan az lesz.

Mrs. Rogers szemmel tart, miközben kiemelem az első dobozt a 4Runnerem hátuljából. Amikor holnap reggel végigsétál a szokásos útvonalán, az egész utca tudomására fog jutni ez az egyértelmű jel, ami arra utal, hogy több vagyok egyszerű éjszakai vendégnél. A Rogers házaspár új szintre emelte a szomszédsági figyelőszolgálatot.

Némán nézik, ahogy egymás után szedem ki a kocsiból a dobozokat. Ryan épp akkor parkol le a ház előtt, amikor felkapom az utolsót. Amint kiszáll, azonnal odakocog hozzám, hogy átvegye tőlem.

– Add ide, majd én! – mondja.

Lábujjhegyre állok, hogy megcsókoljam. A doboz miatt csak a szánk ér össze.

Mielőtt bemennénk a házba, odakiált Rogerséknek.

– Jó estét!

Mrs. Rogers feláll, a terasz szélére sétál, olyan közel jön hozzánk, amennyire csak bír anélkül, hogy beleessen az azáleabokraiba.

– Milyen nagy munkában vagytok! – üvölt vissza.

Ryannek tele a keze, így csak biccenteni tud felém.

– Evie hozzám költözik.

A hatalmas vigyorától hevesebben kezd verni a szívem, és önkéntelenül viszonzom a széles mosolyát.

Mrs. Rogers „én megmondtam" pillantást vet a