Lélekmenhely

Egy négylábú barát társ lehet a magányban, szerelmeseket hozhat össze vagy vita tárgya lehet, hogy kinél maradjon szakítás után. Erdős Zsuzsanna Engem válassz! című ifjúsági regénye kapcsán, amely egy állatmenhelyen játszódik, novellapályázatot hirdettünk. A válogatásban a nyertes novellákat jelentetjük meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: Mar 23, 2023
• ISBN: 9789635843565

Book preview

cover.jpg

Borítószöveg

Egy négylábú barát társ lehet a magányban, szerelmeseket hozhat össze vagy vita tárgya lehet, hogy kinél maradjon szakítás után. Erdős Zsuzsanna Engem válassz! című ifjúsági regénye kapcsán, amely egy állatmenhelyen játszódik, novellapályázatot hirdettünk. A válogatásban a nyertes novellákat jelentetjük meg.

Lélekmenhely

A MENŐ KÖNYVEK

PÁLYÁZATÁNAK NYERTES NOVELLÁI

img1.jpg

Szöveg © dr. Halász Anikó, Hőbe Barbara, K.A.Hikari, Kemendy Júlia Csenge, Kispál Márton, László Bettina, Madarász Zsófia, Mészáros Dorka, Nagy-Ferenc Beáta, Schleier Bettina, Dawn Silver, Sokcsevits Judit Ráhel, Urbán Zsófia, Varga Bianka, Vittorio Verossi

2020

Borítóterv © Szabó Vince, 2023

Kiadta e-könyv formátumban a Menő Könyvek, amely a Manó Könyvek Kiadó Kft. imprint kiadója. Kiadónk az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 2023

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.manokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Felelős szerkesztő: Boczán Bea

ISBN 978-963-584-356-5

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

dr. Halász Anikó

Emil

Borongós, szeles, esőre álló január végi nap volt. Optimális esetben azok a szürke fellegek az égen azért gyülekeznek, hogy lágyan hulló, selymes hóval takarják be a tájat. Az időjárás-előrejelzés szerint azonban az eső fog újra esni. Lehangoló volt még a gondolata is.

Bálint, fotós szemmel, jobban örült volna a havas tájnak, hiszen kétségtelenül bájosabb képeket lehetett volna készíteni.

Ezen a borongós, téli napon egy új projekt miatt indult el a fővárosból. Kezdetben vonakodott, amikor egy kevésbé ismert, vidéki állatmenhely felkérte a fotózáshoz, melynek az volt a célja, hogy ismertebbé tegyék a helyet, és minél több otthontalan állatnak találjanak gazdát. Bálint szerette az állatokat, de leginkább a természetben, valódi élethelyükön szerette fotózni őket, azonban a Kóborka menhely egy olyan fotózásra kérte fel, melyen beállított képek fognak készülni, az izgatott, izgő-mozgó állatokkal.

Vegyes érzésekkel indult el a kis állatmenhelyhez, nem tudta, mire is számítson. A karácsonyi szezon az angyalkáknak öltözött, loknis kislányokkal és a szinte egyenruhába bújt családtagokkal véget ért. Bálint pedig nem válogathatott a munkák között.

Fotósként egyik kedvenc témája a természet megújulása, az évszakok törvényszerű váltakozásának ábrázolása volt. Megmutatni a tavaszban a megújuló élet lüktetését, a nyár andalító balzsamosságát, az ősz keserédességét, és a tél ünnepi varázsát. Szerette a zabolátlan folyókat a szertelenségükkel, lendületükkel, mellyel képesek utat törni maguknak, de ugyanúgy szerette a vadállatokat a természetes élőhelyükön fotózni, akár órákat, napokat várva a tökéletesen megörökített pillanatért.

Ezeken merengett, míg úti célja felé hajtott fotós felszereléssel megrakodott autójával.

A kis állatmenhely előtt ketten várakoztak, egy fiatalabb és egy idősebb nő. Őszintén izgatottnak tűntek, ahogy egyforma kabátjukban álldogáltak egymás mellett.

A bemutatkozást követően a Kinga nevű lány felajánlotta, hogy körbevezeti.

Az állatmenhely alacsony költségvetésből működött, de Bálint laikusként is hamar megértette, hogy az itt dolgozó emberek mennyire szeretik az állatokat. Ennek a szeretetnek egy apró megjelenése volt, ahogy Kinga a kutyákról beszélt, melyik hogyan került hozzájuk.

Voltak vidámabb, és nagyon szomorú történetek is. Az egyik kiskutya három lábon ugrálva közeledett feléjük a kenneljében, Bálint leguggolt elé, és kezét bedugva megsimogatta az állat selymes fejét. A Fifty névre keresztelt kutya érdes nyelve barátságosan simított végig a fotós ujjain, miközben farkát hevesen csóválta.

– Kevesen fogadnak örökbe – szólalt meg Kinga, szomorúsággal vegyes haraggal a hangjában. – Sok a tenyésztő, mert az emberek inkább tőlük vesznek egy kicsi, cuki kutyát, de némelyik ha megnő, többé már se nem kicsi, se nem cuki, végül megunják etetni és kilökik az utcára, hogy ott haljon éhen vagy elüsse az autó.

Kinga maga is leguggolt Bálint mellé, és szórakozottan megpaskolta Fifty bundáját. A lány ajkán keserű mosoly játszott.

– Ezek a kis szerencsétlenek – folytatta szenvedélyesen –, nem tehetnek róla, hogy a világra jöttek. Annyira tudnak bízni az emberben, olyan hűségesek tudnak lenni. Mi pedig mit teszünk? Eláruljuk őket.

A fotós Kingára nézett, de a lány minden figyelmét Fiftyre összpontosította, így az arca csak oldalról látszott. Nem volt klasszikus szépség, az orra talán kicsit nagyobb a kelleténél, a tekintete nyílt és őszinte, a haja laza copfba kötve a tarkójánál. Első látásra talán átlagos lánynak tűnt, de ahogy egymás mellett guggoltak, és hallgatta dallamos hangját, Bálint egy különleges teremtést látott maga előtt, akit a belső fénye tesz széppé és erőssé.

Furcsa módon már fél óra alatt többet tudott róla, mint a korábbi barátnőjéről fél év alatt. Tudta, hogy Kinga ugyanolyan szenvedéllyel foglalkozik az állatok megmentésével, ahogyan Bálint a természetfotózással. Ugyanaz a tűz lobogott bennük, ha a kedvenc témájukról volt szó. Bálint gyakran érezte, hogy a hobbija miatt nem értik meg. Hiszen mi abban az élvezet, hogy órákig fagyoskodik az erdőben, vagy a folyó szélén egy tökéletesen elkapott pillanatért? Egyetlen pillanatért? Arról az esetről nem is beszélve, amikor egy hálózsákkal és némi elemózsiával felszerelkezve három teljes napot eltöltött a Mátrában egyetlen kép miatt.

– Neked van kutyád? – kérdezte Kinga hirtelen.

– Csak volt, de miután Kókusz elpusztult, nem akartam másikat, tudod, panelben lakom, és egy kutyával foglalkozni kell, ha pedig többnapos melóm volt, nem vihettem magammal.

Nem tette hozzá, hogy fogalma sem volt arról, hogy Kókusz mennyire az élete része, amíg az állat végleg el nem aludt. Nem mondta el, hogy még hónapokig hiányolta a kutya hortyogását éjjelente, hogy mindig abban az időpontban ébredt fel, amikor Kókuszt szokta levinni a szükségét elvégezni, és azt sem mondta el, hogy egyszer megszokásból megvette a kutyakonzervet, pedig Kókusz akkor már legalább fél éve nem volt vele. Kinga biztosan megértette volna, de Bálint talán kicsit szégyellte, hogy ennyire megszerette a kutyáját és ennyire hiányolta.

Kinga azonban mintha megérezte, vagy ösztönösen érezte volna a ki nem mondott gondolatokat, így szólt:

– Van sok kutyánk, akik új otthonra és az álomgazdira vágynak. De most már lássunk neki a fotózásnak! – indítványozta fülig érő szájjal.

Bálint legnagyobb meglepetésére a fotózás gördülékenyen és meglepően jó hangulatban telt. Az állatmenhelyen dolgozók még sosem vettek részt ilyen jellegű fotózáson. Bálintnak tetszett a fesztelenségük, ahogy a kamera előtt mozogtak, holott pont az ellenkezőjétől tartott. Eleinte előre megkoreografált képekben gondolkodott, de ahogy feloldódott a hangulat, hagyta, hogy minél természetesebb fotók készüljenek. Életképek valódi emberekről, nem modellekről, nem előre beállított pillanatokról, hanem sokat szenvedett állatokról, akiket befogadtak,