Freud páciensei: Mítosz és valóság

By Mikkel Borch-Jacobsen

Ismeri ön Freudot? Mit gondoljunk róla: bölcs vagy sarlatán? Ez az elképesztő emberi sorsokat feltáró könyv új nézőpontból világítja meg a híres-hírhedt pszichiáter működését. Bécsben vagyunk a századfordulón, a város krémjének nagypolgári szalonjaiban, ahonnan Freud pacientúrája kikerült. Legtöbbjük rokona, barátja, de legalábbis ismerőse egymásnak, a sorsok összefonódnak. Eddig jórészt mint szakkönyvekben leírt esettanulmányokat ismertük őket, most megtudjuk, kik rejtőztek az álnevek mögött, milyen démonokkal küzdöttek, és hogyan kezelte őket a "csodadoktor", akinek rejtélyes magánélete máig foglalkoztatja a kutatókat.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Aug 24, 2022
• ISBN: 9789631368529

Book preview

BorítóMikkel Borch-Jacobsen: Freud páciensei – Mítosz és valóság

Corvina

© Mikkel Borch-Jacobsen and Sciences Humaines, 2011

Az eredeti mű:

Mikkel Borch-Jacobsen: Les Patients de Freud

Sciences Humaines Éditions, Auxerre, 2011

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Mikkel Borch-Jacobsen: Freud’s Patients. A Book of Lives,

Reaktion Books Ltd., London, 2021

Hungarian translation © N. Kiss Zsuzsa

Published by special arrangement with Éditions Sciences Humaines in conjunction with their duly appointed agent 2 Seas Literary Agency and Co-Agent Livia Soia Literary Agency

A borítót tervezte: Karcagi Klára

Kiadja 2022-ben a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6852 9

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Tartalom

Előszó

1. Bertha Pappenheim (1859–1936)

2. Ernst Fleischl von Marxow (1846–1891)

3. Mathilde Schleicher (1862–1890)

4. Anna von Lieben (1847–1900)

5. Elise Gomperz (1848–1929)

6. Franziska von Wertheimstein (1844–1907)

7. Fanny Moser (1848–1925)

8. Martha Bernays (1861–1951)

9. Pauline Silberstein (1871–1891)

10. Adele Jeiteles (1871–1970)

11. Weiss Ilona (1867–1944)

12. Aurelia Kronich (1875–1929)

13. Emma Eckstein (1865–1924)

14. Olga Hönig (1877–1961)

15. Wilhelm von Griendl (1861–1898)

16. Marie von Ferstel báróné (1868–1960)

17. Kremzir Margit (1870(?) –1900)

18. Ida Bauer (1882–1945)

19. Anna von Vest (1861–1935)

20. Bruno Walter (1876–1962)

21. Herbert Graf (1903–1973)

22. Alois Jeitteles (1867 –1907)

23. Ernst Lanzer (1878–1914)

24. Elfriede Hirschfeld (1873–1938)

25. Kurt Rie (1875–1908)

26. Albert Hirst (1887–1974)

27. Victor von Dirsztay báró (1884–1935)

28. Szergej Pankejev (1887– 1979)

29. Bruno Veneziani (1890–1952)

30. Pálos Elma (1887–1970)

31. Loe Kann (1882–1944)

32. Karl Mayreder (1856–1935)

33. Margarethe Csonka (1900–1999)

34. Anna Freud (1895–1982)

35. Horace Frink (1883–1936)

36. Monroe Meyer (1892–1939)

37. Scofield Thayer (1889–1982)

38. Carl Liebmann (1900 körül–1969)

Felhasznált irodalom

Köszönet­nyilvánítás

Képek jegyzéke

Előszó

Közismertek Freud esettanulmányainak szereplői: „Emmy von N., „Elisabeth von R., „Dóra, a „kis Hans, a „Patkányember, a „Farkasember, a „homoszexuális fiatal nő. De vajon mennyit tudunk az illusztris álneveket viselő valóságos személyekről – arról, hogy ki volt Fanny Moser, Weiss Ilona, Ida Bauer, Herbert Graf, Ernst Lanzer, Szergej Pankejev, Margarethe Csonka? Vagy tágítva a kört, mit tudhatunk arról a sok páciensről, akikről Freud nem írt vagy csak közvetve – közöttük szerepel Pauline Silberstein (az öngyilkos nő, aki terapeutája házának felső emeletéről vetette le magát), Olga Hönig (a „kis Hans anyja), Bruno Veneziani (Italo Svevo regényíró sógora), Elfriede Hirschfeld, Albert Hirst, Karl Mayreder építész, Victor von Dirsztay báró, a pszichotikus Carl Liebmann és megannyi társuk? Tudja-e bárki, hogy Bruno Walter, a nagy karmester Freud páciense volt, nemkülönben Adele Jeiteles, Arthur Koestler anyja? Vagy hogy Freud a saját feleségét, Martha Bernayst is hipnotizálta, a tulajdon lányát, Annát is analízisbe vette?

Az alábbiakban igyekeztem rekonstruálni ezeknek a hosszú időn át névtelen, arctalan pácienseknek az olykor komikus, sokkal gyakrabban tragikus, megragadó élettörténeteit: összesen harmincnyolc vázlatos, óhatatlanul töredékes portrét rajzolok meg a ma elérhető dokumentumok alapján, nem bocsátkozva jóslatokba, hogy vajon a washingtoni Kongresszusi Könyvtár Freud-gyűjteményének egyelőre zárolt anyaga milyen felfedezéseket tartogathat még a kutatóknak. Harmincnyolc portré, nem több: Freud páciensei közül csak azokat emelem ki, akikről elegendő információ áll rendelkezésre egy mégoly kurta életrajzi jegyzethez. Akiknek legfeljebb a nevét vagy monogramját ismerjük, kimaradtak – ezúttal. Ez a gyűjtemény tehát nem teljes, csupán reprezentatív. Töredékes minta, ám az olvasó némi betekintést nyerhet általa Freud tényleges klinikai gyakorlatába, túllépve, átlépve az ebből általa leszűrt imponáló narratívákat.

Freud pácienseire szorítkozom, nem tárgyalom azt a sok személyt, akik Freud díványára elsősorban azért feküdtek, hogy analitikussá képeztessenek (mint Anna Guggenbühl vagy Clarence Oberndorf) vagy pusztán intellektuális kalandvágyból (mint Alix és James Strachey vagy Arthur Tansley). Ebben a sorozatban csak olyanok szerepelnek, akik Freudhoz gyógyítandó tünetekkel vagy feloldhatatlan egzisztenciális bajaikkal fordultak. Ezért kap helyet Anna Freud, Horace Frink és Monroe Meyer, noha egyértelmű, hogy az analízis a képzésüket is szolgálta. Mindhárman elsősorban kezelést igényeltek, eseteik terápiaként értelmezendők tehát, mint a többi szerepeltetett páciensé.

Végül még csak annyit, hogy igyekeztem minél jobban elvonatkoztatni Freud értelmezéseitől, melyek oly lenyűgözővé, izgalmassá teszik ezeket az esettörténeteket. Ezekhez képest prózai, hétköznapi az, ami itt az olvasó elé kerül. Semmi elmélet, semmi kommentár: nem ások az elérhető tények, dokumentumok, tanúvallomások felszíne alá, nem feszegetem senki érintett tudatos vagy tudattalan indítékát. Akik Freud narratíváinak megerősítését keresik, csalódni fognak, nem lelik majd az „ő" Freudjukat. Ellenben találkozhatnak egy másik Freuddal, a páciensek és környezetük Freudjával. Nem mernék megesküdni arra, hogy összebékíthető ez a kétféle Freud, ez a kétféle narratíva. Előre elnézését kérem azoknak, akiket összezavar vagy megbotránkoztat ez a történészi megközelítés. A felhasznált forrásokat a kötet végén találja az olvasó.

Ennek a könyvnek egy korábbi változata tíz éve jelent meg franciául, a mostani jóval terjedelmesebb; az időközben előkerült új anyagra támaszkodva naprakész. Megtörtént a tévedések, hiányosságok orvoslása (a felfedezetteké legalábbis), néhány életrajzi vignetta friss adalékokkal bővült, és hét újonnan azonosított páciens csatlakozik a francia kiadás harmincegyéhez. Ezek a kiegészítések azonban mit sem változtatnak a következtetésen, amely ezekből a kötetlen nyomonkövetéses vizsgálódásokból − néhány vitatható esettől, mint az Ernst Lanzeré, a Bruno Walteré vagy az Albert Hirsté eltekintve − leszűrhető, nevezetesen, hogy Freud gyógymódjai nagyrészt hatástalanok voltak, ha ugyan nem egyenesen rombolóak.

Autók szökkentek elő keskeny, mély utcaszurdokokból sekély fénytócsa-terekre. Gyalogostömegek gomolyogtak felhősáv-vonulásként. Ahol a sebesség erőteljesebb vonalakat húzott sietős lazaságukba, megsűrűsödtek, gyorsabb lett áramlásuk, hogy azután e pár kilengést újra egyenletes lüktetés kövesse. Hangok százai fonódtak egymásba, drótszövedék-zajjá; s ebből kis csúcsok álltak ki, vakmerő élek indultak-simultak el, tiszta hangok pattantak-röppentek. E zajból, bár sajátosságai nem kottázhatók le pontosan, sokévi távollét után, hunyt szemmel is megállapíthatja bárki, hogy a monarchia székesfővárosában, Bécsben jár.

Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember

(Tandori Dezső fordítása)

1

Bertha Pappenheim

(1859–1936)

Bertha Pappenheimet, aki „Anna O. néven mindenütt a pszichoanalízis őseredeti pácienseként szerepel, nem is maga Freud, hanem barátja és mentora, Josef Breuer kezelte. Ám ha hihetünk Freudnak, ez a nőbeteg valóban helyet érdemel a pszichoanalízis történetében. 1917-ben Freud említést tett arról, hogy Breuer adta vissza „hisztériás betege egészségét […], szabadította meg tüneteitől […] Breuer felfedezése mind a mai napig a pszichoanalitikus kezelés alapja.1 (Bevezetés a pszichoanalízisbe, 18. előadás.) Hogy Bertha Pappenheim redukálható-e Anna O.-ra, az már más téma.

Bertha Pappenheim 1859. február 27-én született Bécsben, zsidó szülők gyermekeként. Apja, Siegmund Pappenheim búzakereskedő céget örökölt és milliomos volt. Anyja, Recha Goldschmidt ősi frankfurti családból származott. Pappenheimék szigorúan ortodoxok voltak, Bertha a höhere Tochter (a „házassági piacon kelendő felső-középosztálybeli leány) hagyományos neveltetésében részesült: hittan (héber nyelv és bibliai textusok), idegen nyelvek (angol, francia, olasz), kézimunka, zongora, lovaglás. Berthát, lévén eleven, energikus fiatal lány, fojtogatta ez a bezártság, melyet később „A felső osztálybeli fiatal nők képzéséről (1898) című cikkében ítélt el. Mint Breuer a kollégájának, Robert Binswangernek küldött szakvéleményében leírja: „A leány egyáltalán nem hívő; nagyon ortodox, vallásos zsidó szülei mellett mindig is ahhoz volt szokva, hogy aggályosan teljesítsen minden előírást az apja kedvéért, és most is kész erre. A vallás számára csak a néma vívódás és a néma ellenkezés forrása."

Bertha előbb a „magánszínházának nevezett fantáziavilágába, aztán a betegségbe menekült. A legkorábbi tünetek 1880 őszén mutatkoztak, mikor Bertha szeretett apját ápolta, aki végzetes kimenetelű mellhártyagyulladással küszködött. Berthánál idült köhögés alakult ki, november végén elhívták hozzá Josef Breuert. Breuer tekintélyes belgyógyász volt, a bécsi zsidó nagyburzsoázia és arisztokrácia orvosa. Hisztériát állapított meg, mire Bertha ágynak esett és „gyors egymásutánban tünetek figyelemre méltó skáláját produkálta: fájdalom a nyakszirt bal oldalán, homályos látás, hallucinációk, többféle húzódás, érzéketlenség, hármasideg (vagyis arcideg)-zsába, „beszédzavar (1881 márciusától csak angolul szólalt meg), személyiséghasadás, megváltozott tudatállapotok („önkívületek), melyek során tombolt, de erre utóbb nem emlékezett.

A naponta vizitelő Breuernak feltűnt, hogy páciense állapota mindig javul, ha hagyja magánszínháza szomorú történeteit „önkívületében elmesélnie – ezt Bertha angolul „talking cure (beszédkúra)vagy épp „chimney sweeping (kéményseprés) elnevezéssel illette. Állapota azonban rosszabbra fordult, miután édesapja 1881. április 5-én meghalt. Megtagadta az evést, és már nem meséket mondott Hans Christian Andersen modorában, hanem morbid „tragédiákat. Negatív hallucinációi támadtak: nem látta a körülötte lévőket, és egyedül Breuert ismerte fel. Április 15-én Breuer konzultált kollégájával, Richard von Krafft-Ebing pszichiáterrel. Krafft-Ebing kétségbe vonta a páciens tüneteinek valódiságát (aki azt állította, hogy nem észleli a pszichiáter jelenlétét), és egy meggyújtott papírdarab füstjét fújta Bertha arcába. Ettől Bertha dührohamot kapott és bőszen ütlegelni kezdte Breuert. Június 7-én Breuer végül bevitette a barátja, dr. Hermann Breslauer által Inzersdorfban működtetett idegklinika egyik épületszárnyába. Itt bőségesen adagolták Berthának a korban előszeretettel alkalmazott nyugtatót, a klorálhidrátot, ennek következtében klorálfüggőség alakult ki nála.

Miután a pácienst stabilizálták, folytatódhatott a beszédkúra. Bertha történetei mások lettek. Megváltozott tudatállapotában már nem képzelt történeteket vagy tragédiákat adott elő: „Egyre inkább a hallucinációit taglalta, meg például azokat a dolgokat, melyek az elmúlt napokban felingerelték." Amint Bertha beszámolt egy adott tünetet okozó frusztrációról, a tünet csodálatosképpen megszűnt. Breuer tehát maga elé tűzte, hogy sorra irtja a számtalan tünetet (köztük a háromszázhárom alkalommal jelentkező hisztériás süketséget). Terápiás maraton következett, amely – ha hihetünk a Breuer által tizenhárom év múlva közzétett esettanulmánynak a Freuddal közösen írt Tanulmányok a hisztériáról lapjain – 1882. június 7-ére, az inzersdorfi klinikára történt beszállítás évfordulójára teljes gyógyulást hozott. Mégpedig egy utolsó narrációt követően, melynek során Bertha újraélt egy apja betegágyánál lezajlott, az ő betegségét feltehetőleg kiváltó jelenetet: „Amint számot adott erről, újra tudott németül beszélni. Megszabadult továbbá a nála addig tapasztalt mindenféle zavaroktól. Elhagyta Bécset, utazgatott egy ideig, de csak sokára nyerte vissza ismét az egyensúlyát. Azóta tökéletes egészségnek örvend. Freud szintén végig mint „nagy terápiás sikert (1923) tartotta számon Anna O. beszédkúráját.

fotó

Bertha Pappenheim lovaglóruhában a Bellevue szanatóriumban való tartózkodása idején

Henri Ellenberger és Albrecht Hirschmüller történészek kutatásai nagyon más valóságot fedtek fel. Bertha Pappenheim kezelése „megpróbáltatás volt Breuer számára, mint később kollégájának, August Forel pszichiáternek írta. A kezelés sehogy sem haladt, és Breuer már 1881 őszén fontolgatta, hogy Berthát áthelyezi egy másik klinikára, a svájci Kreuzlingenbe, a Bellevue szanatóriumba, Robert Binswanger pszichiáter intézményébe. Továbbá Freud 1883. október 31-én a menyasszonyának, Martha Bernaysnak küldött leveléből értesülhetünk arról, hogy Mathilde Breuer féltékeny lett, amiért a férje oly nagy érdeklődést tanúsít vonzó fiatal páciense iránt, és pletykák járnak szájról szájra. Vagyis Breuer nem azért zárta le a kezelést 1882 júniusában, mert Bertha Pappenheim felgyógyult (június közepén még „enyhe hisztériás tébolyban szenvedett), hanem mert ő dobta be a törülközőt, és helyeztette át a Bellevue-be, ahova Berthát 1882. július 1-jén vették fel, miután igen rövid „utazást tett" rokonaihoz Karlsruhéba.

A Ludwig Binswanger (az egzisztenciális pszichoanalízis úttörőjének, ifjabb Ludwig Binswangernek a nagyapja) által alapított, a Bodeni-tó partján épült, idilli park övezte Bellevue szanatórium hírneves intézmény volt, diszkréten és borsos ár fejében gondoskodtak itt az elit elmeháborodottjairól. Joseph Roth bécsi regényíró a Radetzky-indulóban így ír róla: „ahol a gazdag házból való és elkényeztetett őrülteket óvatosan és drágán kezelték, és ahol az ápolók olyan gyengédek voltak, mint a bábák."2 Volt pálmaház, nyugágy, tekepálya, szabadtéri konyha, több teniszpálya, zeneszoba, biliárdszoba. A közelben túrázni, lovagolni is lehetett (Bertha naponta kilovagolt). A Bellevue páciensei a parkban elszórt kényelmes villákban szálltak meg.

Bertha Pappenheim kétszobás lakosztályt mondhatott magáénak, elkísérte egy angolul és franciául beszélő társalkodónő is. Bizony, német nyelvi „beszédzavara csak részben múlt el, és többé-kevésbé ugyanazoktól a tünetektől szenvedett továbbra is. Klorálhidrát-függőségét már morfinfüggőség is tetézte, mert Breuer azzal próbálta csillapítani arcidegzsábáját. Bertha négy hónapot töltött Kreuzlingenben, és a zsába meg a morfinfüggőség tekintetében nemigen volt változás. Bertha elbocsátásakor, 1882. október 29-én „javulás szerepel a nyilvántartásban, de a Robert Binswangernek november nyolcadikán elküldött levele másról árulkodik: „Jelen egészségi állapotomról semmi újat, biztatót nem írhatok. Bizonyára megérti, hogy állandóan készenlétben tartott fecskendővel együtt élni nem irigylésre méltó."

Breuer nem volt hajlandó folytatni a kezelést, mikor 1883 januárjának elején, egy karlsruhei kitérőt követően Bertha visszatért Bécsbe. 1883 és 1887 között három ízben került be ismét Breslauer klinikájára. Az orvosok diagnózisa minden alkalommal ugyanaz volt: „hisztéria". Bizonyítékot szolgáltat erre Freud és menyasszonya, Martha Bernays levelezése is. Martha személyesen ismerte Berthát (Bertha apja lett a gyámja saját apja elvesztése után), és Freud beszámolt neki a barátnője hogylétéről.

1883. augusztus 5-én Freud ezt írja: „Bertha tudtommal újból Gross-Enzensdorfban (helyesen Inzersdorfban) van, a szanatóriumban. Breuer folyton róla beszél, azt kívánja neki, bár halna meg szegény, akkor nem szenvedne tovább. Breuer szerint már sosem lesz jobban, teljesen összetört." Martha 1887 januárjában és májusában is azt írja anyjának, hogy Bertha barátnőjét továbbra is hallucinációk gyötrik estelente. Vagyis Bertha Pappenheim öt évvel Breuer kezelésének befejezése, több klinikai tartózkodás után sem nyerte még vissza az egészségét.

1888-ban Bertha Frankfurtba költözött, ott élt anyai ági rokonainak zöme. Valószínűleg unokatestvére, Anna Ettlinger írónő biztatására publikált névtelenül a „hipnoid" állapotában Breuernak elmondott mesékből néhányat Rövid történetek gyermekeknek címmel. Ez az íráskúra a jelek szerint terápiásabb hatású volt a beszédkúránál. Két év múlva egy második mesegyűjteményt is közreadott Az ószeresnél címmel, P. Berthold álnév alatt. Írói szárnypróbálgatásai mellett részt vállalt a frankfurti zsidó szociális munkából, önkénteskedett a kelet-európai bevándorlóknak létesített ingyenkonyhákon és egy zsidó leányárvaházban is, amelynek 1895-ben a gondnoknője lett.

Bertha Pappenheim vállalta tehát a zsidó közösség prominens tagjának szerepét. Úgy tűnik, megbékélt a vallással (mikor és miért, nem tudjuk), és szociális munkáját egyértelműen micvének, jócselekedetnek fogta fel. (Ezért ellenezte a szervezeteknél, ahová tartozott, a tagság bármiféle díjazását.) De túl is lépte a hagyományos jótékonykodás kereteit. Nemhogy kivette részét a gyakorlati teendőkből, ami eleve szokatlan volt egy felső középosztálybeli hölgytől, de a zsidó szociális munkában érvényesítette a német feminista mozgalom elveit és módszereit, melyekkel Helene Lange folyóirata, a Die Frau (A nő) révén ismerkedett meg.

1899-ben németre fordította Mary Wollstonecrafttól A nők jogainak követelését és színdarabot publikált Női jogok címmel, tiltakozásul a nők gazdasági és szexuális kizsákmányolása ellen. Bertha Pappenheim súlyos hisztériás és függőségi zavaroktól szenvedőből alig pár év múltán író lett, a zsidó feminizmus vezéralakja. 1900-ban írta A zsidókérdés Galíciában című munkáját, amelyben a kelet-európai zsidóság nyomorát az iskolázatlanságuknak tudja be. 1902-ben megalapította a zsidó nőknek szállást, tanácsadást, szakmai képzést, közvetítői szolgáltatásokat nyújtó Női Segélyt (Weibliche Fürsorge). Kampányt kezdeményezett a prostitúció és a leánykereskedelem oroszországi és kelet-európai gyakorlatának betiltásáért, ezt a rabbik a terhére rótták, attól tartva, hogy az ilyen praktikák megszellőztetése erősíti az antiszemita előítéleteket. Bertha Pappenheimet azonban nem ingatták meg (aligha lehetett volna már bármivel). Úgy vélte, a zsidó nők jogvédelme egyszersmind a judaizmus védelme is azáltal, hogy e kiközösített nőket a közösség visszafogadja.

1904-ben megalapította a Zsidó Nőszövetséget (Jüdischer Frauenbund, JFB), melynek elnökévé választották. Vezetése alatt a JFB Németország legnagyobb nőszervezetévé nőtte ki magát (1929-ben nem kevesebb, mint 50 000 tagot számlált). Pályaválasztási és képzési központokat nyitott, bátorítva a nőket, hogy álljanak munkába, függetlenítsék magukat.

fotó

Bertha Pappenheim beöltözve őse, Glückel von Hameln viseletébe

A JFB vezetőjeként Észak-Amerikába, a Szovjetunióba, a Balkánra és a Közel-Keletre tett utazásokat, emellett 1907-ben otthont hozott létre leányanyáknak és házasságon kívül született gyermekeknek Neu-Isenburgban; ezt tekintette élete fő művének. Szakított időt arra is, hogy jiddisből lefordítsa a Cenerenét (egy tizenhetedik századi női bibliát, amely tartalmazza Mózes öt könyvét, Eszter könyvét, Ruth könyvét, az Énekek énekét, a Siralmak könyvét vagy a Prédikátor könyvét, valamint a próféták könyveinek textusait), a Mayse Bukht (egy középkori talmudi rege- és mesegyűjteményt), és távoli őse, Glückel von Hameln (1646–1724) híres naplóját. S akkor még nem is szóltunk számtalan újságcikkéről, verseiről, elbeszéléseiről, gyermek-színdarabjairól és néhány szépséges imáról, melyek 1936-ban bekövetkezett halála után láttak nyomdafestéket, vigaszul a náci rezsim alatt szenvedő zsidó nőknek: „Én Istenem, nem az engedékenység, a szavak, a tömjén Istene vagy, nem a múlt Istene. Mindenütt jelenvaló Isten vagy. Nekem követelő Istenem. Megszenteltél parancsolataiddal. Elvárod, hogy válasszak jó és rossz között; követeled, hogy én legyek erődnek ereje, hogy felfelé törjek Hozzád, másokat Hozzád emeljek, segítséget nyújtsak, amennyire erőmtől telik. Követelj! Követelj! Hogy minden életadó lélegzetemmel érezhessem lelkiismeretemben: van Isten! („Anruf [Fohász], 1934. november 14.)

1920-ban Martin Buber és Franz Rosenzweig felkérték, hogy tanítson a kettejük által Frankfurtban alapított Freies Jüdisches Lehrhaus (szabad zsidó tanház) kebelében, Siegfried Kracauer, Shmuel Yosef Agnon és Gershom Scholem társaságában.

Mindeközben párhuzamos pályáját mint Anna O., a pszichoanalízis legelső páciense is befutotta. A nyilvánosság előtt Freud továbbra is a pszichoanalitikus terápia eredeteként mutatta be Anna O. beszédkúráját. Tanítványaival azonban bizalmasan közölte, hogy a Breuer által alkalmazott kezelés igazából kudarc volt, és ezt a kitárulkozást ráadásul egy szenzációs históriával fejelte meg. 1909-ben tanítványa, Max Eitington egyik előadásában felvetette, hogy Anna O. tünetei az apjával kapcsolatos incesztuózus vágyfantáziák kifejeződésének tekintendők, beleértve a terhesség-fantáziát, melyet feltételezhetően átvitt az apapótlék Breuerre. Freud, aki már rég szakított Breuerral, és rossz néven vette opponálóitól, például August Foreltől és Ludwig Franktól, hogy egykori mentorára hivatkoznak, kapott ezen az értelmezésen, és utóbb tényként adta elő hallgatóságának. Állítása szerint miután befejeződött Anna O. kezelése, Breuert ismét elhívták hozzá, aki hisztérikus szülési fájdalmak közt találta őt: „logikus végkifejlete egy álterhességnek" (Ernest Jones), melyet adott esetben Breuer számlájára írtak. Breuert leforrázta a hirtelen szembesülés, hogy a páciens hisztériája szexuális jellegű, menekülőre fogta, második nászútra vitte a feleségét Velencébe, és ott vele valóságosan nemzett egy gyermeket.

Bertha Pappenheim vélhetőleg sosem szerzett tudomást erről a sokáig csak Freud legbelső körében terjesztett gonosz szóbeszédről. Minden bizonnyal elszörnyedve utasította volna vissza, hiszen visszautasította a pszichoanalízist is mint olyat. Barátnője és közeli munkatársa, Dora Edinger szerint „megsemmisítette fiatalkori összeroppanásának összes dokumentumát, és Bécsben élő rokonainak meghagyta, halála után ne nyilatkozzanak; „Bertha sosem beszélt életének erről a szakaszáról, és bőszen tiltakozott bármely gondozottja pszichoanalitikus terápiájának puszta felvetése ellen is, amin munkatársai nem győztek csodálkozni.

Bertha Pappenheim a cionizmus és a zsidók Németországból való kivándorlásának ellenzőjeként későn ismerte fel a náci fenyegetés súlyosságát. Daganatos betegségére 1935 őszén, közvetlenül Hitler nürnbergi faji törvényeinek kihirdetése után derült fény. 1936 tavaszán már nagybetegen beidézték a Gestapóhoz a neu-isenburgi otthon egyik lakójának Hitler-ellenes kijelentései miatt. Mikor megjött onnan, ágynak esett és nem kelt föl többet. 1936. május 28-án érte a halál Neu-Isenburgban, így nyert egérutat a nácik elől. Végrendeletében arra kéri a sírjához látogatókat, helyezzenek el ott egy kis követ „halk fogadalom gyanánt […], hogy a női kötelességek és női örömök küldetésének rendületlen bátorsággal tesznek eleget."

1953-ban Ernest Jones a Freud-életrajza első kötetében felfedte Anna O. személyazonosságát, ráadásul megírta Bertha Pappenheim állítólagos hisztériás álterhességének Freudtól hallott históriáját is.

Bertha rokonai megdöbbentek. 1954. június 20-án New York német ajkú bevándorlóinak napilapja, az Aufbau közzétett egy levelet Paul Homburger, Bertha Pappenheim végrendeletének végrehajtója tollából: „Nevének közlésénél is sokkalta nagyobb baj, hogy dr. Jones könyve 225. oldalán saját, merőben felszínes és félrevezető beszámolóját közli Bertha életpályájáról a dr. Breuer általi kezelést követően. Nem tájékoztat arról, hogy Bertha végül meggyógyult, és szellemi képességei teljes birtokában tevékenyen új életet kezdett a szociális munkában, ehelyett olyan színben tünteti fel, mint aki soha nem lett már ép, akinek szociális tevékenysége, sőt vallásossága is csupán a rajta elhatalmasodó kór újabb stádiuma… Bárki, aki ismerte Bertha Pappenheimet további évtizedeiben, ezt a véleményt egy olyan férfi részéről, aki személyesen sohasem állt vele kapcsolatban, becsületsértésnek kell tekintse."

fotó

Az 1954-ben Bertha Pappenheim tiszteletére kiadott német postabélyeg

2

Ernst Fleischl von Marxow

(1846–1891)

Simon Ernst Fleischl Edler von Marxow 1846. augusztus 5-én született Bécsben, előkelő zsidó család sarjaként, amely nemcsak tehetős, de befolyásos is volt. Apja, Carl Fleischl Edler von Marxow bankár és üzletember 1875-ben kapott nemességet. Művelt anyja, Ida, született Marx, olyan tudósokkal, művészekkel, újságírókkal vette körül magát, mint Emanuel Löwy régész, Marie von Ebner-Eschenbach regényíró, Betty Paoli költő. Egyik nagybátyja, Johann Nepomuk Czermak híres orvos, fiziológus nevéhez fűződik egyebek közt a gégetükör (laringoszkóp) úttörő alkalmazása.

Alighanem nagybátyja példája lebegett Fleischl előtt, mikor orvosi tanulmányokba kezdett, kutatónak készült. Vágott az esze, tele volt eredeti ötletekkel. 1870-ben, huszonnégy évesen szerzett orvosi oklevelet, és Carl von Rokitansky, a patológiai anatómia kiváló művelője mellett lett tanársegéd. A következő évben azonban megsebezte magát boncolás közben, és amputálni kellett elfertőződött jobb hüvelykujját. Ezután rendkívül fájdalmas neurómák tették pokollá életét, melyeken Theodor Billroth sebész többszöri műtéte sem segített tartósan. Patológiai anatómiával nem foglalkozhatott tovább, az élettan felé fordult. 1873-ban Ernst Wilhelm von Brücke mellett lett tanársegéd az élettani intézetben. Idült fájdalmai sem tartották vissza az idegek ingerelhetőségének kísérleti kutatásától, kimutatta, hogy az érzékszervek stimulálása nyomán módosul az adott agykérgi terület elektromos feszültsége; ez a felfedezés volt az első lépés az elektroencefalogram felé. Több optikai mérőműszert fejlesztett ki, például a spektropolarimétert és a hematométert.

fotó

Ernst Fleischl von Marxow

Fleischl élen járó kutató, s emellett kivételes egyéniség is volt minden ismerőse szemében. Jóképű, sármos, szellemes, kicsit különc, briliáns társalgó, aki irodalomról, zenéről éppoly lebilincselően tudott beszélni, mint a legfrissebb felfedezésekről a fizikában. Nagyon szorosan kötődött kollégájához, Sigmund Exnerhez és Josef Breuerhoz, baráti körébe tartozott Heinrich Obersteiner pszichiáter, Theodor Gomperz filológus, Gottfried Keller író, Anton von Frisch urológus (a Nobel-díjas Karl von Frisch apja), Hugo Wolf zeneszerző, Rudolf Chrobak nőgyógyász és Karl Bettelheim orvos. Breuer és Gomperz révén bejáratos lett a gazdag Todesco, Wertheimstein és Lieben családok divatos köreibe, jó ideig hallgatólagosan elkönyvelték Franziska (Franzi) von Wertheimstein (lásd „Elise Gomperz") vőlegényének. Nagybátyja, Czermak kísérleteiből merítve mutatta be Wertheimsteinék egyik összejövetelén a hipnózist egy tyúkon: nagy hatást gyakorolt vele a jelenlévőkre, és ezzel ő is serkentette a bécsi tudósok az 1880-as évek elején megújult érdeklődését a hipnotikus állapotok iránt. Obersteiner barátja közreműködésével saját magán is kísérletezett hipnózissal.

Brücke élettani intézetében ismerkedett meg egy egyetemi hallgatóval, a fiatal Sigmund Freuddal, aki 1876-tól tevékenykedett ott. Freud felnézett Fleischlre, mondhatni eszményítette, és fokozatosan nagyon szoros viszony alakult ki köztük a kor- és társadalmi különbség ellenére. Fleischl mutatta be Freudot Josef Breuer orvosnak. Fleischl és Breuer anyagilag is támogatták a folytonos pénzzavarral küzdő fiatal védencüket.

Freud még közelebb került Fleischlhez, miután 1882-ben távozott az élettani intézettől, és feltárultak előtte ragyogó mentorának gyötrelmei. Fleischlről csak kevesen tudták, hogy törékeny lelkileg, és több ízben kapott már ideg-összeroppanást. Egy Martha Bernayshoz írott levélben Freud egyenesen neurotikusnak mondja: „Milyen rettenetes sors az ideges emberé! (1885. május 21.) Fleischl az iszonyatos fájdalmakat, melyektől gyakran egész éjjel nem bírt aludni, morfiummal csillapította, és függőség alakult ki nála, mint még sok kortársánál. A barátai aggódtak érte, keresték a módját, hogyan lehetne segíteni rajta. Theodor Gomperz konzultált a híres francia neurológussal, Jean Martin Charcot-val Fleischl fantom-végtagfájdalmáról, mikor 1884 tavaszán meglátogatta a Mester egyik magánklinikáján kezelt unokahúgát, Franzi von Wertheimsteint. Charcot „a nyaki gerinctáj ismételt ignipunktúráját javasolta, de a jelek szerint ez nem vezetett eredményre.

fotó

Charcot rendelvénye Fleischl neurómájára

A témába vág, hogy Freud 1883 végén olvasott egy cikket Theodor Aschenbrand katona-sebészorvostól a kokainról: ezt az alkaloidát kokalevélből szintetizálta