Az olasz irodalom rövid története 1848-ig

By Cesare Fenini

Van részletesebb olasz irodalomtörténet magyar nyelven. Olyan is, amely nagyobb időtartamot ölel fel. S nekünk, akinek Szerb Antal világirodalom-története a standard, magas a mérce. Ehhez képest ez a könyvecske rövid, kivonatos, ám egyetlen egy dologban semmi mással össze nem vethető: egy olasz szerző, avatott tollú irodalmár írta, aki nemzetének sarja. És ebből a szempontból nézve különleges csemege. Egy olyan szemüvegen keresztül látjuk az olasz irodalmat, amely értő és szerető lélekkel láttatja, nemzeti érzelemmel és olasz néplélekkel tárgyát. Érdekes nézőpont és tanulságos következtetések. A kötetet Zigány Árpád fordításában adjuk közre.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789634749738

Book preview

Cesare Fenini

AZ OLASZ IRODALOM

RÖVID TÖRTÉNETE

A KEZDETEKTŐL 1848-IG

fordította:

Zigány Árpád

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-973-8 EPUB

ISBN 978-963-474-974-5 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

a mű eredeti címe:

Letteratura italiana

első kiadás: 1880 körül

az elektronikus változat az 1894. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító Brunetto Latini (1220 – 1294) portréja

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I. FEJEZET

Általános eszmék - A módszer

Az irodalom a leghűbb tükör, melyben a nemzet szellemi alakja visszatükröződik s azért az irodalomtörténet, ha filozófiai alapon és helyes módszerrel tanulmányozzuk, a legfontosabb és megbízhatóbb forrás lesz annak földerítésére, hogy mi volt a nemzet a századok folyamán, minő eszményi kifejlődésen és átalakuláson ment át és melyek voltak e szellemi kifejlődés főbb mozzanatai.

De hogy ez megtörténhessék, szükséges mindenekelőtt egy előítéletet kiküszöbölni: nem szabad tudniillik azt hinnünk, hogy az irodalom pusztán a nyelv-művészet emlékeinek gyűjteménye és csak az alakban él, s így az alak képezvén legfőbb lényegét, a benne nyilvánuló gondolat, vagy eszme csaknem, vagy teljesen közönyös és lényegtelen.

Ellenkezőleg: az alak csak az a ruha, a melybe az eszme öltözik, hogy először konkrét gondolattá alakuljon abban az elmében, amelyben fölmerült s hogy aztán a nyilvánosság elé lépve más elmék is fölfoghassák. Ebből következik, hogy a gondolat nem jöhet létre a megfelelő alak hiányában, és viszont, az alak a gondolat hiányában szintén csak elvont dolog, fiatus vocis, szóval olyas valami, ami nemcsak hogy nem létezik, de észszerűen még csak létre sem jöhet.

Ezért tehát a gondolat és az alak az irodalmi munkásságban is elválaszthatatlanul összekapcsolódnak és kapcsolatuk korántsem esetleges, hanem alája van rendelve azon eszme követelményeinek, a melyből mindkettő leszármazik és adva lévén az egyik, szükségképen adva kell lennie a másiknak is. Sőt, ha kutatásainkat tovább fűznénk és a művészet ez elemei között a legszorosabb és közvetlen viszony természetét óhajtanok meglelni, oly következményre jutnánk, amely az általános nézette] homlokegyenest ellenkezik, - arra tudniillik, hogy mindig a gondolat uralkodik az alakon és igazgatja azt, minthogy ez utóbbinak föladata leven az előbbit felöltöztetni, létezésének okát amabban bírja, tehát amattól függ.

Ennélfogva az irodalomtörténet kiválóan a nemzeti eszme és gondolat története. De ha a nemzet vagy az egyén gondolatairól, eszméiről beszélünk, valóságban magát a nemzetet, vagy az egyént értjük a maga egészében, mert amint az emberre nézve a lenni és gondolkodni egy s ugyanazon dolog, ép úgy nem képzelhetünk semmiféle emberi életet és működést, amely nem a gondolat eredménye és nyilvánulása. Minthogy azonban a gondolat saját sokféleségénél fogva számtalan és különféle eredményekben nyilatkozik, igen természetes, hogy az irodalmi élet mellett a politikaival is találkozunk, a költő oldalán látjuk a harcost, a történetíró oldalán a törvényhozót. Vagyis más szóval, minden nemzetnek kétféle történelme van: politikai, vagy társadalmi történelme egyrészről és irodalmi történelme másrészről, amely utóbbihoz csatlakozik a művészetek és tudományok kifejlődésének történelme is.

E két történelmi irány (ha ugyan szabad magamat így kifejeznem) között benső és természetes kapcsolatot létezik úgy, hogy az egyik a másiktól függ és mindegyik a másik hatásának és visszahatásának közvetlen és kölcsönös befolyása alatt áll. A közvélemény itt is tévesen Ítéli meg, sőt meghamisítja az irodalmi élet kifejlődésének menetét, a mennyiben nem ismeri el, hogy léteznek oly kötelékek, amelyek azt a társadalmi élethez fűzik, vagy - ha esetleg a körülményekés tényéktől kényszerítve egy-egy ilyen kapocs létezését beismeri is, csak esetleges véletlennek, a körülmények sajátságos összejátszásának tulajdonítja azt, a helyett, hogy mélyebbre ható vizsgálódásaival a dolgok és események valódi okait és törvényeit igyekeznék meghatározni.

Reánk nézve ellenben az irodalmi és a politikai történelem nemcsak, hogy benső, szükséges és szoros kapcsolatban állnak egymással, ha-nem egy s ugyanazon történelemnek, a nemzet történelmének, két alkotó részét teszik, vagyis - ha így jobban tetszik - úgy tekinthetők, mint a nemzeti történelem különös szempontokból vizsgált nyilvánulásai.

Valóban, ha az irodalomtörténet a gondolat, az eszme, a politikai történet a tettek történelme, - minthogy a tettek magok is a gondolat eredményei, amely tehát az ember és így a nemzetek lényegét teszi, ebből természetesen és önkényt következik az, hogy a két történelemnek egy s ugyanazon tárgya van, amely nem más, mint a nemzeti eszme. Ezért a helyett, hogy függetlenül haladnának egymástól, folytonos és kölcsönös kapcsolatban állnak, úgyhogy az egyiknek mozgása visszatükröződik a másik haladásában, amint minden jól megszerkesztett gépben az egyik kerék forgása kényszeríti a többieket is, hogy forogjanak, mégpedig oly irányban és módon, amint azt a gép alkotó mestere előre meghatározta.

Ha azonban a politikai és irodalmi történelem ily szoros kapcsolatban állnak egymással, szükséges, hogy fönnálljon közöttök a hatás és visszahatás oly kölcsönös rendszere, amelynek törvényeinél fogva minden haladás, minden fázis, amely az egyikben létrejön, a másikban is találjon párhuzamos, megfelelő kifejezésre, amely akár megelőzze, akár kövesse, mindig szükséges kiegészítő része legyen amannak.

Ha az irodalomtörténetet ebből a szempontból fogjuk föl, akkor az már nem leend a többé-kevésbé sikerült egyszerű kísérletek sora, amelyek pusztán csak a külső irodalmi formák tökéletesítését célozták, anélkül, hogy azoknak belsőleg valami objektív tárgyuk, vagy irányuk lett volna: - hanem igenis, lelke, élete leend a nemzetnek, amely minden pillanatban megnyilatkozik és működik a legnemesebb és leghatalmasabb művészet formáiban, amely ily módon a figyelmes és avatott vizsgáló előtt felfödi a nemzet valódi jellegét, megmutatja lelkét, kedély- és érzelemvilágát a szerencse forgandóságában, diadalaiban és vereségeiben, dicsőségében és bukásában, hősi fönségében és gyáva meghunyászkodásában, a szerint, amint mindezeket az idők folyamán, akarva nem akarva, át kellett élnie.

De ha a két történelem egymás között ilyen viszonyban áll, ha tudniillik eredetük és tárgyuk közös, szükséges az is, hogy működésük természete is azonos legyen, vagyis, hogy egy s ugyanazon eszményi alak kifejlesztésén dolgozzanak. Már maga az eszményi alak kifejezés megmondja, hogy miről van szó: - oly törvényről, vagy a törvények oly rendszeréről tudniillik, amelynek eredete e történelmek és tárgyuk eszméjében gyökerezvén, azok menetét szabályozza, hatással legyen azok kifejlődésére és átalakítsa azokat. S most újra egy oly kérdéshez értünk, amelynek általunk adandó megoldása a közvéleménnyel megint homlokegyenest ellenkezik.

Az a kérdés, hogy vajon az irodalomtörténet állandó és meghatározott törvények eredménye-e, amelyek az emberi elmék, mint szükséges, de nekik alárendelt eszközök fölhasználásával érvényesülnek, - avagy, hogy vajon az irodalomtörténet az egyének, az egyéni hajlamok és akarat esetleges, öntudatlan eredménye-e, úgyhogy - változván e tényezők - az irodalomtörténet is változhatott volna és egészen más alakú lett volna, mint amilyen valóban. - Vagy más szavakkal: - van-e az irodalomtörténetnek változhatatlan, végzetszerű logikája, amelynek engedelmeskedik, - vagy pedig az esetlegesség, a vaksors kényére van-e bízva?

Általában azok, akik esetlegességről beszélnek, semmit sem, vagy még a semminél is rosszabbat mondanak, minthogy állításuk nem más, mint a törvény és az észszerű rend tagadása, vagyis a lehető legnagyobb képtelenség. Semmi sem függ az esetlegességtől, sem a természet, sem a lélek világában, hanem minden a dolgok örök törvényeinek engedelmeskedik, aminők aztán a gondolat törvényei is. Ezért tehát az irodalmi események is - noha talán az első pillanatra úgy tűnhetnek föl, mint az írók akaratának eredményei - törvényeknek engedelmeskednek és mi joggal kérdezhetjük, hogy melyek azon törvények, amelyek az irodalom történetét meghatározván, annak egyszersmind főokát és végcélját is alkotják.

Ha az irodalomtörténet a politikai történelemmel egy egészet képez, kétségen kívül áll az, hogy mind a kettőt ugyanazon törvények szabályozzák; és ha az együttesen vett két történet a nemzetek integrális életének történetét alkotja, akkor a kettőnek törvényei lesznek azok, a melyeknél fogva a nemzetek léteznek és amelyek szerint mozognak, működnek. Itt állunk tehát a kérdéssel szemben, amely ugyan még nincs megoldva, de egy helyettesítés következtében olyképpen van a megoldás helyes útjára terelve, hogy most már, kellő kibővítés és magyarázat segélyével, annak elemeit jobban megvilágíthatjuk. Vagyis a végelemzésben arról van szó, hogy a nemzetek, vagyis az emberiség nagy törvényét föltaláljuk, - mert végre is ez utóbbi csak az előbbinek összefoglalt eredménye.

Ezt előre bocsátva, világos, hogy az emberiség törvénye nem lehet más, mint azon haladás útja, a melyen az emberiség végcélja felé előretör, s minthogy ez a végcél a tökéletesedés, a törvénynek szükségképpen a haladásban, a kifejlődésben kell nyilvánulnia. Ezért a haladás azon örök és állandó törvény, amelynek minden, az emberi élethez tartozó és attól függő dolog engedelmeskedik: ez tehát úgy a politikai, mint az irodalmi történelem nagy törvénye.

A haladás eszméjének látszólag szüksége sem volna a bizonyításra és meghatározásra, oly gyakran és általánosan szoktak arról beszélni és értekezni. És mégis, ugyanaz esett meg a haladással is, mint már oly sok más fogalommal, amelyek épen mivel látszólag a legvilágosabbak s legérthetőbbek voltak, mindinkább határozatlanabbak és homályosabbak lettek, míg végre minden konkrét körvonalukat elvesztették. Szükségét érezzük tehát annak, hogy - mert a történelemre nézve általában, az irodalomtörténetre nézve pedig különösen, legfőbb törvény gyanánt a haladást állítottuk föl - a haladásra vonatkozó főbb pontokat meghatározzuk és különös vizsgálódásunk tárgyává tegyük annak néhány oly lényeges elemét, amelyeknek ismeretét föltétlenül szükségesnek tartjuk.

Többé-kevésbé mindnyájan megegyeznek abban, hogy a haladás létezik, de ez az általános föltétel még mit sem jelent, ha teljesen meg nem határozzuk annak lényegét: éppúgy, mint teljesen semmit sem mondunk azzal, hogy Isten létezik, ha csak egyszersmind meg nem tudjuk azt is határozni, hogy mily módon létezik és hogy lényegileg micsoda. Már most éppen a haladás természetének meghatározásában van a legnagyobb ellenmondás, s az itt uralkodó bábeli zavar - azt hisszük - nem annyira a fogalom természetében, mint inkább azon rút visszaélésben rejlik, amelyet egyes könnyelmű és lelkiismeretlen férfiak e tágjelentésű szó értelmezésével űztek.

A haladás név, mint maga a haladni ige is, magában foglalja a mozgás eszméjét, s alapjában csakugyan ez is a lényege. De minden mozgás föltételez egy kiindulási és egy megérkezési pontot: a haladásban az elsőt az emberi erő kezdetleges állapota jelzi, a másodikat az emberiség abszolút tökéletessége, vagyis eszménye. E két végső határ között, mint végtelen lépcsőzetben, számtalan fok van, a melyeken az emberiségnek egyenként, lassan, fáradságosan, de végzetszerűen és szükségképen fölfelé kell haladnia: és ebben áll az emberiség haladása. A történelem tehát a múltnak - a jelen ösvényén keresztül történő - folytonos áthúzódása a jövőbe; de minthogy mindez csak múlékony és észre nem vehető pillanatok hosszú során keresztül folytatólagosan történik, azt is mondhatjuk, hogy az ember és történelme soha sincsenek, hanem folytonosan csak lesznek.

Minden mozgás föltételez egy erőt, sőt helyesebben szólva, legalább kettőt, minthogy a természetben minden mozgás összetett, számba kell venni a súrlódást is. Melyek lesznek tehát a haladás mozgató erői? Az emberek nem, még akkor sem, ha nevük Platón vagy Dante, mert mint embereknek a géniuszoknak is haladniuk kell, tehát engedelmeskednek a mozgásnak és nem teremtik azt, - de meg azért is, mert a géniuszok tények és a tények csakis az eszmékben találhatják meg eredetüket és létokukat. - Mondjuk ki röviden és határozottan, hogy az emberi haladás két nagy eszme mozgató erejének fog engedelmeskedni, és ez a két nagy eszme a szabadság és a hatalom.

Nem feladatunkhoz tartozik ez eszmék elemzésébe mélyebben behatolni; vessünk tehát egy rövid, futó pillantást azok egynémely lényegesebb vonásaira, hogy lássuk, miként és mennyiben eszközli azok mindegyike a haladást. A szabadság elve az, amelynél fogva minden ember érez önmagában bizonyos erőt és e működési hatalmat független módon igyekszik érvényre juttatni. A hatalom elve pedig az, amelynél fogva az ember tudatára ébred annak, hogy rajta kívül és fölötte léteznek még más erők is, a melyekkel össze kell egyeztetnie, vagy amelyeknek alá kell rendelnie saját akaratát, ez erőkben keresvén egyszersmind azon segélyeket, amelyekre saját gyengeségénél fogva szüksége van. - Ez a két eszme, avagy erő, tehát ellentétes, de kölcsönösen összhangba jönni és együtt működni törekszik; hogy hasonlattal éljek: ugyanazt a munkát végzi a szellemi világban, amelyet a központfutó és központkereső erő az anyagiban teljesít: - vagyis az egyensúlyt és a haladást biztosítja.

A valódi haladás tehát nem állhat e két erő egyikének abszolút diadalában a másik fölött, amely ilyképpen megsemmisülne; hanem csakis e kettő összeműködésének, avagy küzdelmének - amelyet az eszmék örökös harca és körforgása szabályoz - lehet eredménye, - úgyhogy csakis a hatás és ellenhatás rendszeres folytonosságának köszönhető, hogy az emberiség küzdve halad és közeledik végcélja, az eszményiség felé. A szabadság szüli a forradalmakat, a hatalom a visszahatásokat; s úgy azok, mint emezek, ha szabadon engednők őket érvényre jutni és lefolyni, sivárak, terméketlenek maradnának, míg ellenben a kölcsönös visszahatás logikaiakká és termékenyekké teszi őket.

Ezért a haladás általános mozgalma két különböző mozgásból áll: a befejlődés és a kifejlődés mozgásából. Az elsőnél fogva az emberiség, életének minden szakában igyekszik asszimilálni a múlt hódításait. A másodiknál fogva pedig szabadulni törekszik a múlttól és áthágván annak határait, a múlt hódításaiban keresi az új eszmék termékeny magvait. Nem áll tehát az, hogy a haladás minden hagyománynak ellensége, mert hisz ez ép oly szükséges kelléke, mint az újítás: - s ha elvetjük az elsőt, mint ezt a túlzó újítók teszik, vagy ellenállunk a másodiknak, mint a makacs konzervatívak, megakasztjuk a haladást, sőt tagadjuk annak létezését. Szerencsére e két ellentétes párt törekvései megtörnek a dolgok természetéből folyó ellenálláson, vagyis a törvényen, amely változhatatlanul és végzetszerűen vezeti az emberiséget végcélja felé, még ennek tudtán, sőt akaratán kívül is.

De ha igaz az, hogy a haladás törvénye az emberi nem éltető elemét és a szellemi élet nélkülözhetetlen föltételét képezi, szükségképen lehetetlen, hogy működése csak egy pillanatra is megszűnjék, minthogy azon percben, amelyben ez beállna, az emberi nemnek is meg kellene szűnnie létezni, a szellemi életnek el kellene aludnia, mert mindkettő megfosztatott az oxigéntől, amely éltető eleme. De mégis néha azt véljük észrevenni, hogy a haladás megakad, sőt hogy még visszafelé is térünk és rákok módjára visszafelé fejlődünk.

Valóban, még a legtökéletesebb egyén is, elérvén a fizikai és szellemi nagyság tetőpontját, e magaslaton megmarad ugyan bizonyos ideig, de azután lehanyatlik; s úgy látszik, hogy maguk a nemzetek, még a legrégibb, legdicsőbb nemzetek is, időről időre elszunnyadnak haladtukban, míg végre elérkezik azon nap, amidőn történelmileg eltűnnek és Periklész Athénje korunk Athénjévé süllyed. Ez a legnagyobb ellenvetés, amelyet a haladás egyetemlegessége ellen föl szoktak hozni, s amely az első pillanatra elhomályosítani látszik annak fogalmát: a megállapodások és a visszafejlődések megdönthetetlen történeti tényékként állnak előttünk és ha megengedjük létezésüket, ezzel ellentmondunk azon eszmének, hogy az emberiség végcélja a haladás.

Ez az ellenvetés azonnal megszűnnék, de sőt egyáltalában létre sem jönne, ha mi a világot nem az én csekély látkörére szorítanók, vagy legalább nem ezt állítanék föl a történelem hőse és végcélja gyanánt. Mindenesetre, ha szemeinket az egyénre, vagy éppen a nemzetre függesztve vizsgáljuk a történelmet, úgy tűnik föl előttünk, hogy a haladása helyett, hogy állandó és örök törvény lenne - csak átmeneti tünemény és múlékony mozzanat, amelyre éppen ellenkező természetű más tünemények és mozzanatok következnek. De ez a csalódás és téves benyomás korántsem a törvény hibája, hanem azon félszeg mód következménye, amellyel mi a törvényt működésében szemléljük, s amelyhez hasonló lenne a természettudós azon tévedése, amelyből kifolyólag a parányt és tömecset összezavarná a természet egyetemes